Három férfi

Textus: 2Sám 19,32-40

Kedves Gyülekezet!

Ebben a történetben három férfiról van szó; lehetnének nők is: a nemeknek itt nincs jelentősége. Fontos azonban, hogy a három férfi három életkorba tartozik. Az első Barzillaj, aki már előrehaladott korú, nyolcvan esztendős. A második Dávid, aki legszebb éveiben van, talán ötven éves. A harmadik Kimhám, aki fiatal, vagy legalábbis fiatalabb, mondjuk harminc esztendős.

Az első társadalmilag és gazdaságilag is jól áll: nemesember az izraeli Gileád tartományban, s nemrégiben állt szolgálatára a másodiknak, aki még magasabb poszton volt: Dávidnak. Ez egy egészen sajátos helyzet volt, hiszen Dávid korábban jeruzsálemi királlyá küzdötte fel magát, s egy kettős királyság, Izrael és Júda uralkodója lett. Királysága az akkori Szíria és Palesztina tekintélyes, középnagyságú birodalma volt, amit azonban egy súlyos krízis rázott meg. Dávid második fia, a tehetséges és ambiciózus Absolon nem várta meg, hogy szabályosan örökölje apja trónját, hanem felkelést szított ellene, ami aztán igazi polgárháborúhoz vezetett. Kezdetben az ügyes Absolon egyértelműen nyerésre állt: Dávid menekülésszerűen elhagyta a fővárost és a Jordántól keletre menekült. Ott azonban jelentős támogatást kapott többek között az említett vidéki nemesembertől: Barzillajtól. Vajon mi lehetett Barzillaj szándéka ezzel a segítséggel? Erről csak sejtéseink lehetnek! Talán jobb királynak tartotta Dávidot, mint Absolont, esetleg az erőszakos puccs kísérletét eleve rossznak tartotta, esetleg Dávid győzelmét remélte, s ennek értelmében királyi jutalomra számított? A Biblia mindenesetre felsorolta, hogy mi mindent hozott Barzillaj (és két hasonló gondolkodású társa) a menekülő Dávidnak: „ágyneműt, tálakat és cserépedényeket, búzát, árpát, lisztet és pörkölt gabonát, babot, meg pörkölt lencsét, továbbá mézet, vajat, juhtúrót és tehénsajtot” (2Sám 17,28-29) vittek neki, tehát pont azt, amire a kaszárnyából elűzött, s majdnem demoralizált csapatnak szüksége van, hogy ismét erőt és bátorságot merítsen. S tudjuk is, hogy mindennek milyen vége lett: az öreg oroszlán, Dávid, kipróbált csapataival legyőzte Absolon túlerőben levő, erősebb, ám tapasztalatlan seregét. Maga Absolon nyomorult halált halt (mindenki tudja: hajánál fogva egy fán akadt fenn, s ott végezték őt ki).

[[paginate]]

Dávid nagyon siratta fiát, ám gyorsan Jeruzsálembe kellett visszatérnie, hogy újra elfoglalja a trónt. S amikor éppen a Jordánon kelt át, hogy keletről nyugatra menjen, akkor találkozott újra Barzillajjal. Vagy helyesebben: Barzillaj (élemedett kora dacára) otthonából, Rógelímből a folyóhoz jött, hogy az átkelő királytól elbúcsúzzon. Nem átlagos találkozásról van szó: az egyik oldalon az a király áll, aki ugyan ismét hatalomra lép, de súlyos csapást szenvedett el, s csak Barzillajnak, ill. társainak köszönheti, hogy életben maradt. A másik oldalon egy olyan nemesember, aki a királyt támogatta, s jelenlétével is neki hódol; ugyanakkor a király emlékezetébe idézi azt is, hogy kinek köszönheti életét és győzelmét. Dávid tartozik valamivel Barzillajnak, olyan valamivel, amit egyáltalán nem szeret! A király egyrészt kegyelmet gyakorol, mégis ki van szolgáltatva alattvalóinak! Így aztán nagyvonalú ajánlatot tesz Barzillajnak: nemrég, amikor bajban voltál, te gondoskodtál rólam – most pedig én fogok gondoskodni rólad. Jöjj Jeruzsálembe, s jó életed lesz a királyi udvarnál!

A két úr tehát versenyzik a nemességben: az egyik nagyvonalú volt a másikkal, s ez utóbbi legalább ilyen nagyvonalú akar lenni vele szemben. A király ajándékot kapott, s most bőségesen visszaadja azt! Ismerjük is ezt a magatartást! Mifelénk is ez a szokás: családban, szomszédok között, politikában, gazdaságban, társadalomban. Adunk és kapunk; ajándékozunk, s ellenszolgáltatást várunk el; udvariasak vagyunk, s így magunkat is jó színben tüntetjük fel; látunk, s látszani szeretnénk; nemes viselkedést tanúsítunk, s ezzel a másik fölé helyezzük magunkat. A nyilvános életünkben azonban bizonytalan kérdés, hogy hol van a megvesztegethetőség és korrupció határa, hiszen ha kéz kezet mos, az lehet maffia jellegű is. Afrikában például a nagyhatalmak és nagyvállalatok hadurak és puccsisták körül rajzanak; a természeti kincseket elkótyavetyélik, az emberi jogokat megvetik – lényeg az, hogy az üzlet jól menjen, s a forint guruljon! Mifelénk inkább a párttagsági könyv, vagy hasonló meggyőződés szerit osztogatják a posztokat, vagy nagy összegű felajánlásokat tesznek annak a pártnak, amely éppen szimpatikus. Óriási összegekkel támogatnak bankokat, amelyek aztán megbuknak – mindez a római közmondást idézi: „pecunia non olet” (a pénznek nincs szaga).

[[paginate]]

Dehogynem, nagyon is van szaga! S valahogy Barzillaj is érzi, hogy Dávid nagyvonalú ajánlatának nem jó mellékíze is van. Nem megy Jeruzsálembe, nem akarja, hogy a király a viszonzás fejében magát felszabadítva érezze, hogy korábbi függő helyzetéből szabadulva ismét korlátlanul nagynak tartsa. El kell utasítani az ajánlatot – de hogy csináljuk mindezt, ha az ajánlat a királytól jön? Hogyan kell elutasítanunk egy hatalmas urat, anélkül, hogy megsértenénk?

Először is Barzillaj semmi negatívumot nem mond Dávid szándékáról. Nem: valóban nagyszerű a javaslatod! De „miért akar engem a király ennyire megjutalmazni?” (2Sám 19,37). Nincs erre szükség, hiszen szívesen segítettem, s te semmivel se tartozol nekem! S ami még több: én már nagyon öreg vagyok – nyolcvan éves! Meddig élvezhetném a palotáid javait még? Látásom, ízlelésem, szépérzékem mind gyengül. S mi hasznomat vennéd Jeruzsálemben? Aggastyán vagyok, gondozásra szoruló, egész szolgahadra lenne szükség, hogy engem ellásson. „Csak terhedre lenne a szolgád neked, uram, király!” (2Sám 19,36).

Ez a gondolat sem idegen tőlünk: vannak olyan öregek, akik szégyellik öregségüket, akiknek csak az az aggodalmuk, nehogy a fiatalok terhére legyenek, és semmitől se félnek jobban, mint attól, hogy majd gondozásra szorulnak. S bizonnyal hallják is, amint ezt mondják nekik: élvezzétek az életet, amíg lehet, legyen szép az öregkorotok. De tudnotok kell: nem fogunk rólatok gondoskodni, magatoknak kell megoldanotok mindent – és jó lenne, ha a végén még maradna is valami az örökségből.

Ilyen problémája persze nincs se királynak, se vidéki nemesnek: anyagi gondokat nem ismernek. Az öregség problémája azonban megvan, hiszen minden ember halandó: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” (Zsolt 90,10) – ahogy imánkban is áll. Sokan a 90 évet is meghaladják újabban, de sokkal tovább már nincsen: valamikor eljön a vég, s ez elkerülhetetlen. „Engedd vissza szolgádat, hadd haljak meg az én városomban, ahol apám és anyám sírja van!” (2Sám 19,38). Észrevétlenül mégis megjelenik egy nő az elbeszélésben: Barzillaj anyja. Ő is meghalt már, csakúgy, mint az apa – s ahogy meghalunk majd mi is: a múlandóság a sorsunk. Barzillajban nem az a csodálatos, hogy ezt tudja, hanem az, hogy ki is mondja, sőt a következményeket is levonja. Úgy dönt, nem fog túlterjeszkedni, nem akar mindig újat kipróbálni, nem megy Jeruzsálembe, nem kell a királyi palota, s nem fog a király kedvence lenni, még ha legtöbben csodálnák és irigyelnék is ezért. Nem, vissza akar térni a falujába, hogy ott meghaljon, és ott nyugodjon.

[[paginate]]

Az Ószövetség nagyon is józan a halál vonatkozásában. Hosszú évtizedekig nem is foglalkozott a halál utáni élettel, az örök élet gondolata föl se merült. Az ember itt és most él, ebben a világban, s ez a világ előbb vagy utóbb elmúlik. (Az ókori Izraelben sokkal korábban, mint manapság: az átlagéletkor 30 év körül volt.) Ami a halál után folytatódik, az nem az én életem már: a család, a törzs, a társadalom élete. Azt hiszem, azért tudott Izrael az evilági dolgokra összpontosítani, mert a társadalmi együttélés jól működött abban a korban: az egyensúly család és törzs között még megvolt, a generációk többé-kevésbé békésen éltek együtt. Ha azonban mindez megrendül, amikor osztályellentétek feszítik a társadalmat, ha a családokat szétszakítják, vagy ha a generációk érdekei egymás ellen fordulnak – akkor nem elég az evilági gondolkodás. Akkor elkerülhetetlen lesz az a gondolat, hogy mi van mindez után, szükség lesz a túlvilágra, az igazság megszerzésére – odaát. S tény, hogy rengeteg be nem teljesült élet van manapság, rengeteg az egyenlőtlenség és igazságosság az evilági életben, ezért aztán kell, hogy túlvilág legyen, ahol Isten mindent kiegyenesít. Valahol hallottam azt a kijelentést, hogy a reménytelenség luxusát csak az engedheti meg magának, akinek nagyon jól, talán túl jól megy a sora.

Barzillaj sora jól ment: jómódú volt, s mindenütt tekintélynek örvendett; most még királyi kegyet is kaphat. Ám tudja, hogy élete már nem sokáig tart, s ezért életét – az evilági életét – rendben és nyugodtan akarja lezárni azzal, hogy szülőfalujába visszatér, s szülei mellé készül nyugodni. Ez az, amit kíván, s ez az, amivel megelégszik. A jeruzsálemi meghívás és a palotai élet ettől csak eltántorítaná; csábító ragyogás lenne, ami félrevezetne minket, s létünk végességét elkendőzné.

Mindezt ma is megjegyezhetjük: hamis ragyogás soha ne kendőzze el létünk véges voltát, se ígéretekkel, se hamis színjátékkal, se luxus árukkal vagy luxusutazásokkal, nagy zengéssel és kevés élettel. Memento mori – mondták a rómaiak, emlékezz meg arról, hogy meg fogsz halni. Emlékezz rá minden nap – nem azért, hogy ez terhedre váljék vagy hogy megfosszon az élet örömeitől, hanem hogy csakis azt tedd, ami szükséges és lehetséges. Se többet, se kevesebbet nem jelent ez, mint amit a 90. zsoltár imája mond: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

[[paginate]]

Barzillaj okos, mi több: bölcs volt. Nem csak tudatában van a halálnak, de a királyt is meg tudta győzni arról, hogy erre legyen figyelemmel. Engedj el, már öreg vagyok, s az újabb kalandok már fárasztanak! Kész vagyok még egy kis ideig veled menni, a Jordán gázlójának a közepéig, de teljesen át már nem, s Jeruzsálembe nem megyek föl. Van azonban egy javaslatom ezen túl: itt van a fiam, Kimhám; ő fiatal, s meg tudja tenni mindazt, amit én már nem. Hadd menjen ő veled, s „bánj vele jóindulatúan” (2Sám 19,38)!

Itt kapcsolódik be a harmadik személy, a legfiatalabb: Kimhám. Ő fogja élvezni mindazt, amit a király Barzillajnak szánt. Barzillaj maga ugyan nem mondta ezt, annál okosabb volt. Ő inkább azt sugallja, hogy Kimhám tegyen meg mindent Dávidért, ami Dávid szemében helyes, tehát Kimhám szolgálja Dávidot. Mint ha csak ezt mondaná: nem sok hasznod van abból, ha én veled megyek és terhedre leszek; vedd inkább szolgálatodba fiamat (s így természetesen védelmedbe is)!

Az öreg Barzillaj beszéde Dávidhoz a finom retorika legszebb darabja: válogatott szavak, szerény, de öntudatos tartalom, sértés nélkül, visszafogottan és célratörően. A két ember közötti párbeszéd három részre osztható; Dávid kétszer szólal meg, Barzillaj csak egyszer, de az ő beszéde van a középpontban, s hosszabb is, mint a másik kettő együtt. A királyé az első és az utolsó szó, de a döntő szót mégis Barzillaj mondja ki. A király először korábbi támogatójának egy ajánlatot tesz, amit Barzillaj udvariasan visszautasít, majd egy konstruktív ellenjavaslatot tesz, amire ismét a király reagál.

Hogyan reagál Dávid? Lehetne frusztrált és sértődött, gondolhatná, hogy hogyan is képzeli ez az ember, hogy ezt a nagylelkű ajánlatot visszautasítja. Makacs öregember, újszerű gondolatokra már képtelen, maradjon hát ott, ahol van; nekem kisebb dolgom is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzam!

Dávid azonban megértést tanúsít Barzillaj viselkedése kapcsán, s jóindulattal elfogadja az ellenjavaslatot. Így válik egyenjogú, bölcs társává is Barzillajnak. „Velem jöhet Kimhám, és én úgy bánok vele, ahogyan szeretnéd” (2Sám 19,39). Dávid szavai elegánsan és nagyvonalúan visszafordítják Barzillaj gondolatait, hiszen Barzillaj úgy gondolta, hogy Kimhám tegye azt, ami Dávid szemében jó. Dávid azonban ezt mondja: azt fogja tenni, amit Barzillaj jónak lát. Sőt, mi több: „Mindent megteszek a kedvedért, amit csak kívánsz tőlem”. Itt van egy király, aki az alattvalója tetszését követi – ez meglehetősen ritka! Rendszerint az a helyzet, hogy a királyok szoktak kötelességet róni az alattvalóra: az ő elvárásait, kívánságait arcátlanságnak gondolják. Dávidnál azonban nem így van. Nem Barzillaj uraként jelenik meg előttünk, hanem inkább szolgájaként mutatkozik meg: megteszem, amit kívánsz tőlem!

[[paginate]]

Így kellene tenni mindenkinek: politikusoknak, tanácsosoknak, gazdasági vezetőknek, püspököknek, rektoroknak, professzoroknak, elöljáróknak, anyáknak és apáknak: nem a látszólag Istentől adott (valójában azonban meglehetősen véletlenszerű), sokszor meg sem érdemelt alá- és fölérendeltséget kellene hangsúlyozni, hanem késznek kell lenni mindig az alattunk levők kívánságait teljesíteni, sőt nekik szolgálni is. Ők meg fogják hálálni elégedettségük, együttműködésük által! A közjónak többet használ, ha mindenki együttműködik, s nem úgy van, hogy némelyek elrendelnek, amit aztán mások végrehajtanak, vagy némelyek hatáskörüket és vagyonukat mindig növelik, míg mások szegények maradnak, vagy megrövidülnek. Egy olyan demokráciában, mint a svájci, a keretek adva vannak egy kiegyenlített együttes cselekvésre, de a kereteket még mindig nem használtuk ki teljesen. Ma is vannak (s nekem úgy tűnik: egyre inkább) szegények a gazdag Svájcban. A nemek közötti egyenlőséget még messze nem értük el. Idegen hátterű, hátrányos helyzetű, vagy szokatlan szexuális hajlamú emberek még mindig sok előítélettel és elutasítással találkoznak. A társadalom hatalmasai a közösségi médiában szeméthalmokat, vagy hamis közvélemény-kutatási eredményeket terjesztenek. Akik pedig alul vannak (vagy oda kényszerülnek) kiszámíthatatlanul, öntörvényűen reagálnak. Dávid, Barzillaj és Kimhám egészen más: ahogy egymással érintkeznek, az modell lehetne egy jól működő társadalom számára. A generációk között kiegyensúlyozott kapcsolatot, békés és jóindulatú együttélést eredményezne – tanuljunk hát tőlük!

Nem tudom, feltűnt-e a gyülekezetnek: Istent egyáltalán nem említi ez az elbeszélés. Sem az elbeszélő, sem a szereplők nem szólnak Róla. A Dávidról szóló történetekben elég gyakran van ez így: az emberek teljesen a maguk felelősségére cselekszenek, s az elbeszélt történetet így alakítják. Ugyanakkor bizonyosak vagyunk afelől, hogy Dávid is, Barzillaj is, Kimhám is istenfélő ember volt. Maga az elbeszélő is hívő volt: több helyütt is bizonyságát adja ennek. Valamennyien hittek Izrael Istenében – tehát a mi Istenünkben. A mi Istenünk néha teljesen háttérben tartja magát: nem nyomul az előtérbe, nem tartja rövid gyeplőn az embereket, s nem is várja el, hogy a híveit dicsfény övezze, s mintegy fél méterre a föld felett lebegjenek. Nem, két lábbal állhatnak a földön, saját útjukon járhatnak, saját értelmüket használhatják, saját érdekeiket követhetik. Isten figyeli őket – és elégedett, vagy éppenséggel nem elégedett. E három férfi esetében azonban egész biztosan elégedett volt: azt tették, amit helyesnek tartottak, s ami Isten szemében is helyes volt: értelmesen, emberi módon, barátilag cselekedtek. „A király megcsókolta és megáldotta Barzillajt, ő pedig visszatért lakóhelyére. Így kelt át a király Gilgálba, és Kimhám is átkelt vele együtt” (2Sám 19,40-41). Ámen.

Walter Dietrich

(Elhangzott a berni Münsterben 2014. február 14-én. Fordította: Karasszon István)

Hasonló anyagaink

Krisztus feltámadott!

„Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, és így besz...

A mélységből kiáltok hozzád, Uram!

Tavaly valamennyi meditációt határon túli lelkipásztoroktól kértünk és közöltünk. Előtte, 2021-ben nő lelkipásztor testvéreinktől. Idén – az egyetemes papság elve alapján – nem lelkészek, hanem presbiterek gondolataival, meditációiva...

Pusztító tűz és szelíd mécses

 „Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe, és követeket küldött maga előtt. Azok útnak indultak, és betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták ...