Az alábbiakban a modern kori prédikáció kihívásairól lesz szó. A kihívás szó helyett célszerűbb az akadály szót használnunk, hiszen a prédikátornak, ahhoz, hogy a prédikáció üzenetét, a prédikátumot a hallgatókhoz eljuttassa, meghatározott akadályokat kell legyőznie, hogy azután a meghallott és befogadott Ige, a „hittel párosulva” (Zsid 4,2) gyümölcsöt hozhasson. Ilyen akadályokról Jézus is beszél a Máté evangéliuma 13. fejezetében, A magvető példázatában. Mind az „útfél”, mind a „kövek”, mind a „tövisek” – akadályok, amelyeket, ha nem sikerül legyőzni, az Ige mint mag, nem fog gyümölcsöt hozni. Mindazonáltal én mégsem az „útfél”, a „kövek”, és a „tövisek” exegézisét szeretném elvégezni, hanem az ember helyzete felől akarom megközelíteni ezt a kérdést.

Mikor az ember helyzetére utalok, akkor ezalatt nem kommunikációs helyzetet értek. Ezt azért kell tisztázni, mert a kurens szakirodalom, mikor a prédikálás akadályait tárgyalja, akkor jellemzően a modern kori technológia fejlődés hozta új kommunikációs helyzetek tényezőit tekinti át. Ezek, az új kommunikáció helyzettel összefüggő tényezők, az én tárgyköröm kívül esnek, mivel meggyőződésem, hogy a formai tényezők, hosszú távon, másodlagosakká válnak a tartalmi tényezőkkel szemben. Ha a prédikációnak van üzenete, akkor az úgynevezett kommunikációs akadályok másodlagosak. Az üzenet utat tör magának. Ami üzenetet azután a hallgató vagy elutasít vagy befogad, ahogyan arra az apostol is kéri hallgatóit: „szelíden fogadjátok a belétek oltott igét” (Jak 1,21).

[[paginate]]

Ennek a tanulmánynak a kérdése, hogy melyek a prédikáció üzenetével összefüggő akadályok, amelyek miatt a hallgató végül is elutasítja magát az üzenetet. Nem kommunikációs tényezőket szeretnék tehát áttekinteni, hanem az emberi létezéssel összefüggő, ún. egzisztenciális tényezőket. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy ha ezek a tényezők az ember létezésével függnek össze, akkor miért modern kori kihívásként hivatkozunk rájuk? Miért nem minden korban aktuális kihívásként? Egyrészt, implicit jelzés ez, hogy a modern korban is ugyanazokat az egzisztenciális akadályokat kell legyőznie az igehirdetésnek, mint a régi időkben, akár azokban az időkben, amikor az egzisztencializmus mint szellemtörténeti korszak még el sem jött, de az ember létezési helyzetének megragadására már kísérletet tettek. Másrészt, a modern kor, amely a 19. századdal kezdődött el, olyan változásokat hozott az ember Istenhez való viszonyulásában – ez az „Isten halott” korszak –, hogy arra az egyház még mindig nem találta meg azt a választ, amelyet a gyakorlatban, tehát vasárnaponként következetesen képviselni tud. Itt tehát az ember egzisztenciális helyzetéből adódó, a prédikáció tartalmával, tehát a prédikátummal összefüggő, akadályokról lesz szó. Ahhoz azonban, hogy ezeket az akadályokat, illetve azok jellemzőit kibonthassuk, tisztáznunk kell, hogy mi egyáltalán a prédikáció. A prédikáció fogalmának tisztázásához pedig, ahogyan látni fogjuk, a szimbólum fogalmát kell tisztáznunk, amelyet egy történeten keresztül fogok illusztrálni.

A történet kérdése: Mitől lesz szent egy fa? Van Dél-Amerikában egy esőerdő. Ebben az esőerdőben, az erdő közepén, van egy falu. Egy nap tűz üt ki az esőerdőben, és a falu is tüzet fog. A lakosok, hogy a tűz elől elmeneküljenek, elhagyják a falut. Néhány nap múlva, mikor visszajönnek, látják, hogy a falu leégett. Ahogyan a falu központja felé mennek, látják, hogy a nagy fák is mind leégtek, kivéve egyet, amelyik a falu közepén van. Ez, a falu közepén álló fa: zöld, életerős és a tűz meg sem perzselte. Ettől a naptól fogva a falu lakói imádni kezdik a fát. Néhány év múlva, mikor a falu újjáépül, és a fák újra nőnek, egy távoli falu lakói meglátogatják ezt a települést, és nem értik, hogy a falu lakói miért hódolnak a fa előtt. Természetes, hogy nem értik, hisz nem tudnak a tűzről, amely ezt a falut, és ennek a falunak minden fáját elpusztította, kivéve ezt az egyet. Nem értik a fának a jelentését.

[[paginate]]

Ez a kulcs: Ennek a fának, a falu lakói számára, jelentése lett. Ez a fa számukra azt jelenti, hogy van valami, ami nem pusztul el akkor sem, amikor minden elpusztul. Mit jelent mindez? Ez a fa szimbólum lett, és pedig szent szimbólum, röviden szent fává vált a falu lakói számára. A szimbólumok olyan objektumok, amelyek a szubjektum abszolúttal való tapasztalatát kifejezik.[1] Az objektum itt a fa. Ez az objektum, az élet folyamatosan növekvő természetén kívül, semmit sem fejezett ki a szubjektum abszolúttal való tapasztalatából, egészen addig, amíg a tűz a falut fel nem perzselte. Amint a tragédia végbement, a szubjektum szerzett egy tapasztalatot az abszolúttal. Ez a tapasztalat, hogy van valami, maga az abszolút, amit a szubjektum akkor sem veszít el, amikor minden objektumot elveszít. Amikor a falu lakói meglátták a fát, az a fa azonnal kifejezte a számukra ezt a tapasztalatot: van valami, maga az abszolút, amit akkor sem veszítünk el, amikor minden objektumot elveszítünk. Ez a fa az abszolút szimbóluma lett, s mint olyan, szent, numinózum.[2]

Vannak természetesen más szimbólumok is, és nem minden szimbólum szent. Hogy egy szimbólum szent lesz-e, az attól függ, hogy milyen viszonyban van a legjelentőségteljesebb, mindent meghatározó szimbólummal, az abszolútot legtisztábban kifejező objektummal. Ilyen egyéb szimbólumok például egy mezítelen férfi és egy mezítelen nő, egy gyümölcs, egy kéz, vagy egy kígyó. Ezek mind-mind kifejeznek valamit a szubjektum abszolúttal, így is mondhatjuk, abszolút jelentőségű objektummal való tapasztalatából. A szubjektum, idővel e tapasztalatokat meghatározott összefüggések szerint strukturálja, s ennek megfelelően, e meghatározott tapasztalatokat kifejező objektumok, a szimbólumok is meghatározott struktúrába fognak összeállni, vagyis kombinálódnak. Létrejön a szimbólumok struktúrája.

[[paginate]]

A strukturált szimbólumok: mítoszok. Egy kéz szimbólum, az aktualizáció szimbóluma például. A gyümölcs is egy szimbólum, meghatározott értékek irányába eső tárgyak szimbóluma. Ha a kettő összeáll, és a kéz kinyújtja magát egy gyümölcs felé, ráadásul egy olyan késztetés nyomán, amelyik a szubjektumot egy olyan állatra emlékezteti, amelyik képes a földből előbújni, képes megmérgezni az embert, és képes azonnal elbújni, ha kell, s ami miatt lehetetlen megölni, tehát a kígyóra; akkor a szimbólumok struktúrába álltak össze, s létrejött egy mítosz. A mítoszok szimbolikus történetek. A bűnbeesés története is kifejez valamit a szubjektum abszolút jelentőségű objektummal való tapasztalatából, nevezetesen azt, hogy az ember a szabadságát aktualizálva el is veszítheti saját magát:[3] „…mert azon a napon, amelyen eszel róla halállal lakolsz” (1Móz 2,17). Azután a mítoszok is összeállhatnak még nagyobb struktúrákba, s a mítoszok struktúrája maga a vallás – azzal a kiegészítéssel, hogy a rítus is mítosz, éspedig cselekvésbe transzformált formált mítosz.

Miért fontos mindez a prédikáció szempontjából? Nos, azért, mert a prédikáció anyaga a Biblia, de nevezzük most így, a bibliai anyaggyűjtemény, hisz a Biblia nem egy homogén anyag, hanem egy heterogén anyaggyűjtemény. A prédikáció a bibliai anyaggyűjtemény jelentését nyitja ki. Ha pedig a bibliai anyaggyűjtemény szimbólumok gyűjteménye, akkor a prédikáció feladata, hogy ezeknek a szimbólumoknak a jelentését felnyissa. Ez a tétel, hogy a Biblia szimbólumok gyűjteménye, általában heves elutasítást vált ki. Az elutasításban gyakran kifejeződik a szimbólum félreértésének ténye. A szimbólum olyan objektum, ami a szubjektum abszolúttal való tapasztalatát kifejezi, vagy más megfogalmazásban, olyan objektum, ami a szubjektum abszolút jelentőségű objektummal való tapasztalatát kifejezi. Abszolút jelentőséget objektum csak akkor kaphat, ha minden objektum, sőt még a szubjektum is, általa nyeri el, vagy veszíti el jelentőségét. Ilyen jelentősége, valóságosan, csak annak van, ami mind az objektumnak, mind a szubjektumnak alapja, vagyis annak, ami magának a létnek alapja: Istennek.[4]

[[paginate]]

A szimbólumok olyan objektumok tehát, amelyek a szubjektum Istennel való tapasztalatát kifejezik. Az a megfogalmazás, hogy az édenkerti történet „csak szimbólum”, diszkrepancia. Nincs olyan, hogy valami „csak szimbólum”, mert a szimbólum a legtöbb, amivé egy objektum válhat: önmagán végtelenül túlmutat. Az édenkerti történet szimbólum, de semmiképpen sem „csak”, hisz az ember sorsa fejeződik ki benne – ezt jelenti egyébiránt az „Ádám” szó: Ember.

A Biblia szimbólumok gyűjteménye tehát, a prédikáció feladata pedig, hogy a bibliai anyaggyűjtemény szimbólumainak jelentését felnyissa. A dél-amerikai esőerdők példájához visszatérve, a távoli falu lakói számára fel kell nyitni, hogy mi a jelentősége ennek a fának. Mit jelent az a fa? Hogyan is érthetnék máskülönben? Mikor a bibliai anyaggyűjteményt prédikáljuk, mást nem is prédikálhatunk, akkor megértetjük a hallgatóval azt, amit nem értenek. A prédikáció kettős hermeneutikai folyamat, mert a prédikátornak is meg kell érteni a bibliai anyagot, és a hallgatónak is meg kell értenie a prédikátort, illetve a prédikátoron keresztül magát a szimbólumot. Mi most nem kívánunk foglalkozni a prédikátor szimbólum értésével, illetve annak az akadályaival, hanem csakis azzal, hogy a hallgató milyen akadályokkal szembesül akkor, amikor a prédikátor a szimbólumot, illetve annak jelentését felnyitja a hallgató előtt, hogy megértesse vele.

Milyen akadályokkal szembesülhet hát a hallgató, a szimbólumok felnyitásának folyamatában? Ha a meghatározásunk, hogy a szimbólumok olyan objektumok, amelyek a szubjektum abszolúttal való tapasztalatát kifejezik, akkor ez eleve három akadályt tesz lehetővé. Akadály lehet az objektum, a szubjektum és az abszolútum.

[[paginate]]

Mit jelent az, hogy akadály az objektum? Akadály az objektum, ha a hallgató meghatározott objektumokat nem érti. Mit jelent az, hogy akadály a szubjektum? Akadály a szubjektum, ha a hallgató meghatározott objektumok jelentését nem fogadja el, mivel az a saját abszolúttal való tapasztalatával összeegyeztethetetlen. Mit jelent az, hogy az akadály az abszolútum? Akadály az abszolútum, ha a hallgató meghatározott objektumok abszolút jelentőségét nem fogadja el, mivel az a saját nihilista tapasztalatával összeegyeztethetetlen. A prédikátor, ha a prédikáció üzenetét, a prédikátumot a hallgatókhoz el akarja juttatni, meg kell, hogy kísérelje mindezen akadályok legyőzését.

A legkézenfekvőbb az objektum-akadály legyőzése. Itt arról van szó, hogy a hallgató nem érti a bibliai szöveget, vagy szövegösszefüggéseket. Ennek a helyzetnek ősegyházi leírása olvasható az ApCsel 8-ban, mikor az etióp kincstárnok olvassa Ézsaiás próféta tekercseit, de nem érti. Mikor Fülöp megkérdezi: „Érted is, amit olvasol?” (ApCsel 8,30), a válasza: „Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza?” (ApCsel 8,31). A prédikációnak érthetőnek kell lennie. A prédikátornak abból kell kiindulnia, hogy a hallgatójának szinte semmi bibliaismerete nincs. A bibliai személyek, események a hallgató számára teljességgel ismeretlenek. A prédikáció első harmadát a prédikátor felhasználhatja arra, hogy a bibliai szöveg „Sitz im Leben”-jét,[5] történet esetén a történelmi helyzetet, prófécia esetén a prófétai, ill. történeti helyzetet, zsoltár esetén az istentiszteleti helyzetet, apostoli levél esetén a gyülekezeti helyzetet, etc., bemutassa, és az igehallgatókkal megértesse a szöveg racionális belső szerkezetét. A cél, hogy a hallgató a számára kezdetben teljesen idegen, és ezért illogikus szöveget, a prédikáció első harmadára, teljesen logikusnak lássa. A prédikátornak fel kell tárnia a bibliai szöveg racionális belső szerkezetét. E nélkül az üzenet-átadásra nincs esély.

[[paginate]]

Mindennek az sem lehet akadálya, ha a lelkipásztor már régóta szolgál a gyülekezetben. Kiderül, hogy a legrégebbi gyülekezeti tagok sem ismeri az ószövetségi Izrael történetét, és nem tudják kontextusukba helyezni a szövegeket. Mindez soha nem történhet a történeti események tárgyilagos közléseképp, mintegy kötelességképp. A teljes megértésnek nem csak kognitív feltételei vannak, hanem minthogy a személy narratívákban él, affektív feltételei is, ami a leginkább akkor tud kibontakozni, ha a hallgató egyfajta narrációt hall, amiről tudja, hogy van meghatározott iránya. Semmi nem hangozhat el a narrációban, ami nem az üzenet hallgatóhoz való eljutását szolgálja. Esztétikai narrációnak a prédikációban nincs helye. Ezek a megjegyzések mind-mind azt a célt szolgálják, hogy a prédikáció hallgatója, megértse magát a tárgyat. Ennek a legegyszerűbb kérdése, amit a prédikátor hangosan is feltehet, ezelőtt az első harmad előtt: Miről van itt szó? A gyülekezet hallott egy közepes vagy hosszú szövegrészt. Szinte biztos, hogy senki nem tudja, igazából miről szól a szöveg, a legtöbben a felolvasás utáni pillanatban már a tartalmára sem emlékeznek.

Minden hallgató fel fog lélegezni erre a kérdésre: Miről van itt szó? Eleve célszerű a prédikációt azzal kezdeni, hogy a prédikátor röviden megnyugtatja a hallgatóságot a következő szavakkal: Nézzük meg mi a tartalma ennek a történetnek, s utána nézzük meg, hogy mi a jelentősége annak a mi számunkra, itt és most. Ez a mondat egyrészt azért nyugtatja majd meg a hallgatóságot, mert tudja, hogy nem fog lemaradni az üzenetről, csak azért, mert lemaradt a felolvasott történetről, másrészt azért, mert így már tudja, tudhatja, hogy a prédikációnak jelentősége van az ő számára is. Az első feladat tehát az objektum-akadály legyőzése.

[[paginate]]

A második akadály a szubjektum-akadály. Itt arról van szó, hogy a hallgató belül, amit nem gyakran a testbeszéde is kifejez, tiltakozik az ellen, hogy bizonyos szimbólumoknak olyan tekintélye legyen, ami más tapasztalatokat felül kellene, hogy írjon. Ez az öntörvényűség egy formája, ami egyrészt sok tekintetben egészséges, ennek hiányában túl könnyű lenne totális, démonikus tekintélyt építeni, másrészt érthető, hisz épp a múlt totális, démonikus tekintélyei miatt erősödött meg a tekintélyelvűséggel való szembehelyezkedés.

Itt az igehirdetőnek két szempontot érdemes megfontolnia. Az első a neo-ortodoxia szempontja, hogy az, ami az egyik oldalról, az ember oldaláról, szimbólum, a másik oldalról, Isten és a hit oldaláról, Isten kijelentése. Természetesen ez azonnal kiváltja a hallgató ellenkezését, hisz ki mondja meg, hogy mi Isten kijelentése és mi nem. Honnan tudjuk, hogy mi Isten kijelentése? Az a barthiánus megfontolás, hogy a Biblia nem Isten Igéje, de Isten Igéjévé lesz, ha Isten arra használja,[6] azért fontos, mert azt a kálvini alaptételt eleveníti fel, hogy a Scriptura igaz voltát a Szentlélek belső bizonyságtétele (testimonium internum Spiritus Sancti) gerjeszti bennem.[7] A hit döntése – mert itt a hit döntéssé válik – nélkül ez az érvelés körkörös: Isten gerjeszti bennem a bizonyosságot arról, hogy a Scriptura az Ő Igéje. De a hit döntése után, belső hitmeggyőződéssé válik. A prédikátor bátoríthatja a hívőket arra, hogy Istent próbára tegyék. Részben maguk a próféták is bátorítanak erre olykor (Mal 3,10), részben pedig csak így nyílik meg az emberi lélek az Istennek e valósága előtt. Másfelől, az ember oldaláról nézve, szabad ám a prédikátornak relativizálni azokat a tekintélyeket, amelyeket a hallgató alapul vesz, merthogy Isten viszonylatában valóban minden tekintély relatív. Ez tekinthető a prédikáció egyfajta ellentámadásának, amit lehet, hogy illendő lenne elhallgatni, de nem kell.

[[paginate]]

A prédikáció megtámadhatja a kultúrát, ha az abszolút tekintélyt ad egy objektumnak, ami valójában relatív, sőt, valójában meg is kell, hogy támadja, ez egyenesen prófétai küldetésének része, hisz az abszolút tekintély szintjére emelt relatív objektum: démoni.[8] A prédikátor tehát egyaránt hívhatja a hallgatóságot a neo-ortodoxia „kijelentéssé válás” tapasztalatára való nyitásra, és egyaránt relativizálhatja az abszolút tekintély szintjére emelt relatív objektumokat – egyszerűen annak bemutatásával, hogy ez a törekvés végül is, mit hoz magával.

A harmadik akadály az abszolútum-akadály. Itt arról van szó, hogy a modern ember lelkében van valamifajta nihilizmus. Ennek a kifejtéséhez, Nietzschéhez célszerű visszautalnunk. Nietzsche amikor a hatalom-akarásáról beszél, akkor nem egy meghatározott hatalmi objektum akarásáról beszél, hanem a szubjektumnak arról az akarásáról, hogy a lét-hatalmában magát megerősítse. Úgy is mondhatnánk, hogy az élet a hatalom-akarásának ön-aktualizációja. Az élet az élet felé tör. Miközben az élet ezt teszi, aktualizálja magát, ezt mindig meghatározott értékek irányába teszi. Mindig van egy fő érték, ami a többi értéket, hozzá képest, struktúrába, vagy ha tetszik, hierarchiába rendezi. A 19. századig ez a fő érték, minden torzulásával együtt is, de Isten, ill. az Őbenne való hit volt. Mikor Nietzsche a Gay Science című munkájában azt mondja, hogy „Isten meghalt”, és hozzá teszi, „mi öltük meg”, akkor nem teológiai állítást tesz, sokkal inkább lélektanit.[9] Nem az istenhalál eseményéről van itt szó, hanem az Istenben való hit ellehetetlenüléséről, miképp a felvilágosodás korával elkezdődő természettudományos felfedezések révén, az Isten fogalma, mint természetfeletti lényé, ellehetetlenült. Nietzsche a Gay Science című munkában, azonnal hozzáteszi, hogy olyan ez, mintha a nap lenyugodott volna, és a legtöbben még nem tudják, hogy mi mindennek az elpusztulásával fog járni mindez, hisz egész európai erkölcsünk erre, tudniillik az Istenben való hitre épült. Mindez azt jelenti tehát, hogy nincs többé isteni, örökkévaló jelentőségű érték, aminek az irányába a szubjektumnak abszolút meghatározott módon aktualizálnia kellene magát. Ezt az állapotot írja le a nihilizmus.

[[paginate]]

A nihilizmus az az állapot, amelyben a szubjektum nem talál olyan értéket, amelynek az irányában abszolút meghatározott módon aktualizálnia kellene magát. A nihilizmus olykor explicit, olykor implicit módon, de gyakran fedezhető fel a hallgatóság lelkében. A prédikátor, amikor szimbólumokat nyit fel, valójában az ó- és az újszövetségi egyház Örökkévaló Istennel való bizonyságtételét nyitja fel, vagyis az arról való bizonyságtételt, akinek egyedül örökkévaló jelentősége van. A nihilista számára ez elfogadhatatlan, hisz nincs semmi, aminek örökkévaló, de mondhatjuk így is, abszolút jelentősége lenne. Az abszolút nihilizmus depresszióban realizálja magát, és ez sokszor rejtett marad. Az explicit nihilizmus gyakran egyfajta kérkedés, cinizmus. A prédikátor apologéta is, aki bizonyíthatja, hogy akik a nihilizmussal cinikusan kérkednek, mégsem annyira cinikusak, ha saját életükről, halálukról van szó.

Tillich, aki egyetemi hallgatók előtt elmondott prédikációiban rendkívüli apologetikusnak bizonyult, Az alapok megrendülnek című prédikációjában arról ír, hogy az első világháború előtt sok cinikus barátja volt, de a világháború lövészárkaiban egyetlen cinikus embert sem látott: mindenki élni akart.[10] Emberek, akik cinikus módon azzal kérkednek, hogy semminek sincs abszolút jelentősége, mert nincs Isten, valójában mégis abszolút jelentőséget tulajdonítanak bizonyos objektumoknak, csak az nem az, aminek valóban abszolút jelentősége lenne. A prédikátornak szabad relativizálnia a nihilizmus cinikus formáit, de csak annak a hirdetésével, aki így szól: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg” (Ézs 54,10). Ahol valóban a magát depresszióban realizáló abszolút nihilizmusról van szó, ott a prédikációnak lelkigondozói attitűddel kell kiegészülnie.

[[paginate]]

Összegzés

A modern kori prédikálásnak három, a bibliai anyaggyűjtemény természetével, a szimbólumokkal összefüggő akadálya van: az objektum, a szubjektum és az abszolútum. Bár a kommunikációs helyzetből, illetve helyzetváltozásokból adódó akadályok legyőzése is fontos, mit sem ér, ha magával a prédikátummal, tehát a prédikáció üzenetével összefüggő akadályok nincsenek legyőzve. A lelkipásztort az objektum, a szubjektum és az abszolútum fogalmai arra kényszerítik, hogy már a prédikáció készülés folyamata során aktív belső kapcsolatban legyen a hallgatósága, a gyülekezet egzisztenciális kétkedéseivel, és azokra feloldással kíséreljen meg válaszolni prédikációjában.

A keresztyén prédikálás valójában kezdettől fogva tanúvallomás, bizonyságtétel arról, hogy a Názáreti Jézus nevű ember feltámadt a halálból, ami azt jelenti, hogy valóban ő a Krisztus. Ha pedig Jézusban Isten emberré lett, az azt jelenti, hogy az Isten az embert szereti. Ez az üzenet egyszerre mélységes válasz az emberi lélek minden szorongására, de egyszerre mélységes ellentétben is áll a szubjektum alaptapasztalatával. Ezért a keresztyén prédikálás a természeténél fogva nem csak apológia, hanem valójában mindig provokáció is. Sajnálatos, ha a prédikáló egyház feladja prédikációinak ezt a provokatív élét, amely kihívja maga ellen, s válaszadási helyzetbe kényszeríti az emberi lélek ürességét. Fontos tehát, hogy amikor a modern kori prédikálás akadályairól beszélünk, akkor ne pusztán a prédikálás apologikus karakterét tartsuk szem előtt, hanem annak a provokatív karakterét is, hisz az Egyház éppen így születik: kihívottak közössége.

Márkus Máté