Pályakezdés
1574. augusztus 30-án született meg Szenc mezővárosban Szenci Molnár Albert, akit utókora leginkább a zsoltárfordításáról ismer. Háromelemű neve sokat elárul róla: az első elem a szülőváros, a második az apa foglalkozása, a harmadikat, a keresztnevet szintén az apja, idősebb Molnár Albert után kapta.
Családja apai ágon székely eredetű volt, dédapja Mátyás király seregében harcolt Bécsújhely ostrománál, s a harcok befejezése után nem tért vissza a szülőföldjére, hanem a Mátyusföldön telepedett le. A gyermek Molnár Albert örökölte felmenői fúró-faragó tehetségét, heidelbergi kollégiumi szobáját később maga által készített bútorokkal tette kényelmesebbé, s könyvei margójára szívesen rajzolt kis képeket. Mégsem faragómolnár lett belőle, ahogyan azt apja szerette volna a születése után, hanem teológus és író, akinek sorsát mégis meghatározta a származása. A molnárok a régi magyar és európai társadalom nélkülözhetetlen, ugyanakkor kitaszított, de egyben nagyon tisztelt tagjai voltak, ez a kettősség a zsoltárfordító életrajzában is kitapintható. Első emléke – naplója szerint – az 1577-es, szabad szemmel is látható üstökös volt, a csillag és az ácsmesterséghez is értő apa említése erőteljesen utal Krisztus személyére.
A szenci iskolában rövid idő alatt kiderült a tehetsége, ezért egy magántanár kíséretében 1586 elején Győrbe ment tanulni. Apja azért is hagyhatta jóvá ezt az irányváltást, mert második felesége – Szenci Molnár édesanyja – az előző esztendőben meghalt, s ő újranősült. Ettől kezdve folyamatos lett Molnár életében az utazás (a „búdosás”), amely Győrtől hősünk végső nyughelyéig, Kolozsvárig tartott. Következett Gönc, ahol tanúja és futárként részese lett az első teljes magyar Biblia kiadásának, ez életre szóló példát adott neki. Közben tanult Debrecenben is, de később panaszkodott az ottani iskolára, mert annyira a klasszikus görög-latin kultúrát akarták elsajátíttatni, hogy ezért tiltották a magyar nyelvű könyvek olvasását. (Ez közös hibája volt minden korabeli humanista kollégiumnak.)
[[paginate]]
Peregrináció
1590-ben indult külföldi egyetemekre, s először hagyományosan a reformáció szülővárosát, Wittenberget kereste fel, de érdekes módon nem lépett be az ott 1555 óta működő magyar diáktársaságba. Sőt, felkereste Drezdát, Szászország fővárosát, ahol néhány hónapra visszairatkozott egy gimnáziumba. 1592-ben a református Heidelberg diákja volt, majd 1593-tól a strasbourgi főiskola gimnáziumi részének utolsó két osztályát végezte el – úgy látszik még mindig nem volt elégedett tudásának alapjaival. Egyetlen más magyar diáktól sem látunk ilyen, korábbi tudáshiányait pótló lépést. 1595-ben megszerezte a baccalaureusi fokozatot, ez a mai érettséginek felelt meg, ezután a főiskolai előadásokat látogatta. Egyértelműen itteni hatás a nyelvészet iránti érdeklődése, itt határozta el, hogy készít majd egy betűrendes latin-magyar, magyar-latin szótárt. Strasbourgban kezdte el írni naplóját, amelyet több-kevesebb rendszerességgel 1617-ig vezetett. Az evangélikus többségű városban kapcsolatot keresett a helybeli és a környékén élő reformátusokkal, ezzel a főiskolán megerősödött felekezeti konfliktusok egyik főszereplőjévé vált. A vallási viták következtében végül elvették tőle az ösztöndíját, ami ekkor már megélhetésének alapját képezte, mivel családja elszegényedett.
Strasbourgot kényszerűen elhagyva 1596 júliusában svájci és itáliai körútra indult. Genfben találkozott Kálvin utódjával, a már idős Théodore de Bèze-zel (magyarosan Béza Tódorral) a Zsoltárkönyv egyik szerzőjével. Rómában magyar római katolikus kispapoknál szállt meg és jezsuitákkal is kapcsolatba került – köztük minden bizonnyal a fiatal Pázmány Péterrel. Kíváncsiságból elment a loretói kegyhelyre, ahol Mária állítólagos háza volt a zarándoklatok célpontja, innen Velencén keresztül november végén jutott el Heidelbergbe.
A következő esztendőket a Neckar-parti város egyetemén töltötte, nehezen megszerzett szűkös ösztöndíjából alig tudott megélni, s betegségek, lelki válságok is gyötörték. Mi volt ennek a háttere? A legtöbb magyar református diák, egy-két esztendőt tudott csak külföldi egyetemeken tölteni, azok maradhattak hosszabban, akik elvállalták egy-egy jómódú főnemes ifjú házitanítóságát. S bár Molnár kapott hazai állásajánlatot, nem akart hazatérni, mert irodalmi terveinek végrehajtására alkalmasabb terepnek tartotta Németországot. Viszont ott volt a honvágy és az egyedüllét, a legtöbb vele egyidős diák már rég hazatért és megnősült. A válság csúcspontja 1599 nyarára esett, egy sikertelen heidelbergi leánykérés után elérte az idegösszeomlás, magas lázzal. Amint egy kicsit összeszedte magát, mégis hazautazott, de csak azért, hogy pártfogókat keressen és pénzt szedjen össze. 1600–1601-ben a herborni református főiskolán fejezte be tanulmányait, ez a kis tanintézmény egészen más légkörű volt, mint a heidelbergi egyetem: ortodox kálvinizmus helyett szövetségi teológia, protestáns arisztotelianizmus helyett rámista filozófia, távolságtartó előadások helyett közvetlen tanár-diák kapcsolat és pedagógiai reformok jellemezték. Divat volt az itteni tanárok között nagy kézikönyvek, lexikonok írása (enciklopédizmus), ez tovább erősítette a strasbourgi hatásokat.
[[paginate]]
Szótár
Még néhány nehéz esztendő következett alkalmi állásokban Frankfurt am Mainban és Ambergben, a napló ebben az időszakban két újabb sikertelen leánykérést regisztrált. 1603-ban nekilátott a Szótár megírásának, s az alkotómunka megoldani látszott lelki gondjait is. Az első betűrendes latin-magyar, magyar-latin szótár 1604-ben jelent meg, Nürnbergben. Fő ajánlása Rudolf császár, magyar és cseh királynak szólt, a kész könyvet a szerző személyesen vitte el neki Prágába. Rudolf ugyan támogatta a tudományokat és az irodalmat, de az okkultizmust és az ellenreformációt is. Az időzítés sem volt tökéletes, mivel otthon ekkor tört ki a Bocskai felkelés. Végül kapott ugyan az uralkodótól kétszáz aranyat, de azzal az utasítással, hogy térjen át római katolikus vallásra, s iratkozzon be a bécsi egyetemre – ennek persze esze ágában sem volt engedelmeskedni.
A Szótár a maga nemében különleges, előszavában (mint minden művének beköszöntőjében) önmagáról beszél, s még a szócikkek közé is beépít személyes vonatkozásúakat. Megjelenésével egy időben elkészíttette rézmetszetes arcképét, amelyet részben ismerőseinek küldött el, részben berakatott a könyv bizonyos példányaiba.
Életében még kétszer kibővítette a művet: a második kiadásban görög nyelvvel is kiegészítette (Hanau, 1611), majd a harmadikban tovább gazdagította és iskolai témájú függelékekkel is ellátta (Heidelberg, 1621). A szótár változtatások nélkül újra megjelent 1645-ben Frankfurtban, majd átdolgozva kiadta a nagyenyedi kollégium tudós professzora, Pápai Páriz Ferenc (Lőcse, 1708). Az utolsó átdolgozó Bod Péter volt (Nagyszeben, 1767), az ő munkája többször is megjelent, utoljára Pesten 1802-ben. Szenci Molnár Albert műve így csaknem kétszáz esztendőn keresztül szolgálta a latinos irányultságú magyar iskolákat.
[[paginate]]
Zsoltárkönyv
1562-ben Genfben jelent meg a francia nyelvű zsoltárkönyv, amelyben a 150 ószövetségi szöveget Clément Marot és Théodore de Bèze írta át akkori modern versformákra, a dallamokat jeles svájci kántorok állították össze. Az énekek rövid idő alatt népszerűek lettek a francia nyelvterületen, s nemsokára más nyelvekre is lefordították őket. A teljes német Zsoltárkönyv 1573-ban jelent meg, Ambrosius Lobwasser königsbergi jogászprofesszor átültetésében. Szenci Molnár gyakran énekelte a német zsoltárokat, innen jött az indíttatás, hogy a magyar változatot is elkészítse. A munkának már az 1600-as évek elején nekifogott, csak a végső szerkesztési munkálatokat végezte el a naplójában is jelzett rövid idő alatt, 1606-ban. Alapvetően a német változatra támaszkodott, ezt azonban összevetette a franciával, s bizonyos esetekben javította is ennek alapján. A Psalterium Ungaricum-ot (magyar zsoltárkönyvet) a herborni főiskola nyomdásza jelentette meg a kottákkal együtt 1607-ben, mellette állt egy gyermekek számára írt kis katekizmus a Heidelbergi Káté alapján. Szenci Molnár csak egy egyházi énekeskönyvet akart magyarra fordítani, de kiderült róla, hogy tehetséges költő, aki a vizsolyi Biblia nyelvét használva hozott létre olyan énekelhető szövegeket, amelyek közül néhány szövegversként is megállná a helyét. Zsoltárszövegei (kisebb modernizálással) mindmáig használatban vannak, senki sem tudta újabb fordítással leváltani őket, a 90. zsoltár a reformátusok himnusza is lett.
A 150 genfi zsoltár 124 dallamra íródott, ez mintegy 110 féle vers- és strófaformát jelent, amelyek a francia reneszánsz költészetből származtak, s korábban ismeretlenek voltak a magyar irodalomban. A ritmikus és néha világi eredetű dallamok idegenek voltak a közép-európai dallamvilágtól, ez jócskán megnehezítette a befogadásukat. Ennek ellenére Molnár fordításai elengedhetetlen részévé lettek a református énekeskönyveknek, s a XVIII. századra kiszorították a régi típusú szertartási énekeket. Versformái a XVIII. század második felére beépültek a magyar irodalomba, a legjellemzőbb példa a 130. zsoltáré, amelynek dallamára tökéletesen elénekelhető Kölcsey Ferenc Himnusza.
A hanaui és az oppenheimi Biblia
Molnár legfontosabb tervei közé tartozott a vizsolyi Biblia újrakiadása, erre már 1600 körül is törekedett. Végül 1608-ban Hanauban tudta kiadni a második kiadást, ebbe a Frankfurt közeli kisvárosba, amely számos holland/flamand és francia menekültet is befogadott, helyezték át az ottani könyvkiadók a református könyvek kinyomtatását. Megváltozott a nyomtatvány formátuma, kisebb (negyedrét alakú lett), s átalakult a szerkezete: külön fejezetbe kerültek a deuterokanonikus (apokrif) könyvek. A javításokban és kiegészítésekben haszonnal forgatta többek között Johannes Piscator herborni professzor német Bibliáját. A Biblia szövegéhez csatlakozik egy szójegyzék, a Zsoltárkönyv és a Kis katekizmus.
A harmadik kiadás 1612-re készült el, egy másik közeli kisvárosban, Oppenheimben, ahol akkor Molnár a helyi nyomda munkatársa volt. A költségeket egy kegyes könyvkiadó asszony, Levinus Hulsius özvegye viselte, aki már a hanaui edíciót is támogatta. A könyv alakja még kisebb lett, ezúttal nyolcadrét alakú. Elmaradtak belőle a lapszéli glosszák, a fejezetek tartalmi összefoglalói radikálisan megrövidültek, sőt az apokrif könyveknél teljesen ki is maradtak. Itt is megvan a Zsoltárkönyv és a Kis katekizmus, de a függelék kibővült még egy kisebb énekeskönyvvel, a Heidelbergi Káté teljes magyar szövegével, és pfalzi gyülekezeti rendtartás (ágenda) magyar fordításával.
[[paginate]]
Új magyar nyelvtan
A magyar nyelvtan megírásával Szenci Molnárt egy tudós német fejedelem, Móric hesseni tartománygróf bízta meg, mivel ő egyenesági leszármazottja volt Árpádházi Szent Erzsébetnek, s ezért érdeklődött a magyar nyelv iránt. Móric már a hanaui Bibliát is támogatta, letelepítette a magyar teológust Marburgban, s éveken át sürgette a nyelvtan megírását. A mű végül 1610-ben jelent meg Hanauban, s Sylvester János 1538-as grammatikája után ez a második ilyen jellegű feldolgozás. A szófajtan mellett már mondattani részt is tartalmaz, de fájóan hiányzik belőle a verstan, amely a korabeli nyelvtanok szerves része volt.
Kunigunda és a család
Molnár 1607. június 17-én bérelt szobát és ellátást Marburgban Konrad Vietornál, aki az egyetem gimnáziumi részében volt tanár, s elsősorban hebraistaként volt ismert. 1608-ban Vietor elhagyta a családját és nyomtalanul eltűnt. Évekkel később kiderült, hogy a Török Birodalomba utazott, s áttért a zsidó vallásra, felvéve a Moses Pardo nevet. Októberben, a hanaui Biblia kiadása után újra felbukkant a házában a magyar albérlő, de ekkor már csak a felesége, Kunigunda Ferinari fogadta. Az ide-oda költöző Molnár, úgy látszik, nem tudta teljesen kifizetni a főbérlőjét, mert Kunigunda 1610. január 6-án hívatta, s figyelmeztette az adósságára. A napló leírásában, amikor beszámol az eseményről, az a furcsa, hogy kölcsönösen megajándékozták egymást. Nyolc nap múlva Molnár Albert egy magyar nyelvű bejegyzésben rögzítette, hogy megkérte Kunigunda kezét, aki igent mondott. Persze az ügy nem volt ilyen egyszerű, először a férj eltűnésére hivatkozva el kellett intézni a válást, s azután jöhetett az esküvő. 1611. október 8-án házasodtak össze az oppenheimi Szent Katalin templomban, a menyasszony egyik tanúja a vőlegény könyvkiadója, Levinus Hulsius özvegye volt.
Kunigunda neves értelmiségi családból származott, a Luther-családdal is rokonságban állt, anyai nagyapja, Kaspar Cruciger wittenbergi professzor volt, apja pedig a marburgi egyetemen tanított. Első házassága idején négy gyereket szült, egy kisfiú csecsemőkorban meghalt, három lánya életben maradt. Szenci Molnártól hat gyermeke született, két fiú és négy lány, de csak hárman érték meg a felnőtt kort: János Albert, Erzsébet és Pál. A két fiú leszármazottairól egyelőre semmit sem tudunk, több olyan ellenőrizetlen családi hagyomány is van, amely szerint utódaik még a XIX-XX. században is éltek. A családban otthon németül beszéltek, ez lett Molnár János Albert anyanyelve is, ő később német reformátusok lelkészeként működött, s egy ideig Londonban élt.
[[paginate]]
Az első hazatelepedési kísérlet
Molnár egyik pillanatról a másikra családapa lett, gondoskodnia kellett a családjáról, s ezért megpróbálkozott a hagyományos egyházi értelmiségi állásokkal, s olyan helyet keresett Magyarországon, ahol német családja is otthon érezhette magát. 1612-ben egyedül hazautazott, s megállapodott az egyik leggazdagabb nyugat-dunántúli főnemessel, a református Batthyány Ferenccel, hogy elvállalja az udvari prédikátorságot és a városszalónaki (ma Stadtschlaining Ausztriában) lelkészséget. 1613 elején visszament a családjáért Marburgba, s elköltöztette őket Szalónakra. A városka lakói német anyanyelvűek voltak, de főként evangélikus vallásúak, ez folyamatos ellentéteket szított a dunántúli lutheránusokkal. Ráadásul Batthyány Ferenc felesége, Lobkowitz-Poppel Éva szintén evangélikus volt, s ez nehezítette a konfliktus megoldását. Molnár először átköltözött Rohoncra, majd 1614 nyarán kérte elbocsájtását a szolgálatból. Ezután a komáromiak hívták meg a város lelkészének, de ezt az állást három hónap múlva otthagyta, és Erdélybe indult. Találkozott Bethlen Gábor fejedelemmel, aki állást ajánlott neki, de ő arra hivatkozva, hogy a felesége fél a törököktől, nem fogadta el azt. Végül 1615 tavaszán visszaköltözött az egész család Németországba.
Amberg és Oppenheim
Hosszas álláskeresés után Molnár Ambergben kapott tanári állást, de ezt is gyorsan otthagyta, feltehetően azért, mert itt ugyancsak heves felekezeti ellentétek dúltak az evangélikus polgárság és a pfalzi választófejedelem által támogatott reformátusok között. Végül a már jól ismert Oppenheimban kapott állást 1615 végén, mint tanító és kántor. 1617 tavaszán megkapta az oppenheimi középiskola igazgatói állását, s úgy tűnt, hogy ott végre révbe ért, naplója írását is abbahagyta. Ebben az esztendőben adta ki Abraham Scultetus heidelbergi udvari lelkész prédikációskönyvének magyar fordítását, a Postilla Sculteticá-t.
A következő esztendőben lefordította az ő művei közül a reformáció százéves évfordulóján elmondott beszédet (Secularis concio evangelica, azaz jubileus esztendei prédikáció, Oppenheim, 1618), a könyv végén egy külön antológia szól a fiatal korában meglátogatott loretói kegyhely csodáinak cáfolatával. Nem véletlenül, ez évben ugyanis kitört a harmincéves háború, amely vallásháborúként indult, ennek következtében elmérgesedett az eddig is rossz viszony római katolikusok és a reformátusok között, s ez tükröződött az ő munkásságában is.
[[paginate]]
Heidelberg – Imádságoskönyv
1619 nyarán új megbízást kapott, Bethlen Gábor és szövetségese V. Frigyes pfalzi választófejedelem és cseh király megbízták Kálvin fő művének, az Institutio-nak a lefordításával. A művet egyfajta cáfolatnak, válasznak szánták Pázmány Péter Kalauz-ára. Molnár 1619 augusztusában feladta oppenheimi állását, s szeptemberben Heidelbergbe, az egyik háborús fővárosba költözött. Korábbi állandó helyváltoztatásai ellenére ottmaradt akkor is, amikor 1620-tól a sorozatos vereségek kezdték veszélyes hellyé tenni a várost. Miközben Kálvin nagy művét fordította, összeállított (átdolgozott magyarra) egy Imádságoskönyv-et, ez végül 1621-ben jelent meg Heidelbergben, két kegyes nagyszombati asszonynak ajánlva. Az ajánlás felveti, hogy Magyarországon is lányiskolákat kellene nyitni, ebben a német minta lebegett a szeme előtt, de talán nem tudta, hogy az erdélyi szászoknál már a tizenhatodik században léteztek ilyenek.
1622 szeptemberében az ellenséges Habsburg csapatok ostromgyűrűje bezárult Heidelberg körül. A két hegy között fekvő város megvédésére esély sem volt, két hét ostrom után elesett. A győztes – főként bajor – csapatoknak szabadrablást engedélyeztek, Szenci Molnárt megkínozták, nem létező kincseit próbálva tőle kicsikarni. Középső mostohalányát, a húsz éves Marie Vietort elhurcolták, és soha többé nem került elő. Kétéves lánya, Erzsébet Kunigunda pedig ugyanekkor meghalt. Könyveinek nagy része elveszett, szerencsére azonban az Institutio fordítása megmaradt. Ekkora tragédiasorozat után át kellett gondolniuk, érdemes-e a háború sújtotta Németországban maradniuk.
Hanau – Institutio
A család Heidelbergből a biztonságos Hanauba menekült, a várost szilárd erődítések védték, s a református hanaui gróf kimaradt a háborúból, megőrizte a semlegességét. Szenci Molnár befejezte a Kálvin-mű fordítását, s az 1624-ben meg is jelent. Az eredeti latin címe: Institutio religionis Christianae, magyarul: A keresztyén vallás rendszere. Első változata (latinul) 1536-ban látott napvilágot, később ezt a szerző jelentősen kibővítette, s franciára is lefordította. Az úgynevezett nagy Institutio 1559-ben került ki a nyomdából, ezt fordította le Szenci Molnár Albert. P. Vásárhelyi Judit kutatásai alapján főként a német átültetés volt előtte, ez persze nem zárja ki, hogy a latin szöveget is figyelembe vette. A monumentális mű nem volt ismeretlen Magyarországon sem, már a kezdetektől tananyaggá vált a református iskolákban. Magyar fordítását – ahogyan azt korábban jeleztem is – az tette szükségessé, hogy Pázmány Péter magyarul írta hitvitázó műveit, amelyekre ez volt a legmegfelelőbb válasz. Még a képekkel és jelképekkel gazdagon ellátott címlap is reakció volt a Kalauz magyar szenteket és Szűz Máriát ábrázoló címlapjára. Többek között megtalálható rajta az ötven esztendős fordító arcképe is, a háttérben ábrázolva heidelbergi megkínzatása jelenetét. Fölötte a bibliai idézet a Galatákhoz írott levél hatodik fejezetének 14. verse.
A magyar Institutio jelentős lépés volt, a fordító kiváló munkát végzett, szinte előzmények nélkül megteremtette a magyar teológiai-filozófiai nyelvet. Megjelenése után Szenci Molnár végleges hazatérésre készült, de még előtte Hollandiába és Angliába látogatott, és részt vett annak előkészítésében, hogy a magyar református diákok a háború által feldúlt Németország helyett ezentúl főként ezen országok egyetemeit látogassák meg. A család 1624 őszén, nagy északi kerülővel, Lengyelországon keresztül hazatért az akkor Bethlen Gábor kezén lévő Kassára.
[[paginate]]
Kassa – Új templom felszentelése
Az erdélyi fejedelem a jelek szerint valamilyen ösztöndíjszerű juttatást vagy iskola-felügyelői állást adott Molnárnak, s ideiglenesen Kassán telepítette le. 1625. január elsején a Szerencs melletti Bekecs községben felszenteltek egy régóta romosan álló, majd felújított templomot. Az egy napos ünnepségen Szenci Molnár is részt vett, s az ott elhangzott beszédeket, valamint a templom leírását Kassán egy nyomtatványban kiadta, több más kisebb művel a függelékben, Consecratio templi novi (1625) címen. A nem sokkal később ismét elpusztult épület különleges volt, ugyanis 74 felirat díszítette, bibliai igék és imádságok magyar és latin nyelven. Hasonló lehetett, mint a ma római katolikus őriszentpéteri templom, amelynek falain a restauráláskor megtalálták a református korszakból (és a hanaui Bibliából) származó bibliai idézeteket.
Megjelent Kassán egy másik könyve is, egy holland katekizmus fordítása, ebből azonban nem maradt fenn egyetlen példány sem.
Az utolsó évek – Értekezés a legfőbb jóról
Jelenlegi tudásunk szerint a család 1627 őszén már Gyulafehérvárott élt, innen 1629-ben költöztek el Kolozsvárra. Molnár valamilyen formában az egyház szolgálatában állt, de erről részleteket nem tudunk. Ebben az időszakban is sokat utazott, hol Erdélyen belül, hol Magyarországon találkozunk vele. Utolsó nagy munkája ismét egy fordítás, Georg Ziegler németül írt művét ültette át Discursus de summo bono címmel (Lőcse, 1630). A munka az akkortájt divatos sztoikus filozófiát próbálja összeegyeztetni a keresztyén hittel, s a filozófiatörténet örök kérdését kísérli meg megválaszolni, azt, hogy mi a legfőbb jó?
Élete végén még megbízta a fiatal Medgyesi Pált a puritán Lewis Bayly Praxis pietatis (A kegyesség gyakorlása) című népszerű könyvének lefordításával. Pestisjárványban hunyt el, 1634. január 17-én, másfél nap múlva el is temették. Sírja nincs meg, a Házsongárdi temetőben ma látható kopjafa fiának sírhelyén áll.
Összegzés
Szenci Molnár Albert írói munkássága a magyar reformáció irodalmi törekvéseinek betetőzése volt. Egyházát ellátta egy kézikönyvtárnyi művel, egész munkás életét alárendelte ennek a célnak. Nem törekedett vezető pozíciókra, és nyitott volt minden egyházi irányzatra. Latin találós kérdésekkel és képvers-írással is próbálkozott, sok latin és magyar alkalmi verset szerzett. Maradandó nyomot hagyott a magyar irodalomban, a református egyház múltja – ami nélkül nincs jelen és jövő – nélküle elképzelhetetlen.
Szabó András
[[paginate]]
Ajánlott irodalom:
Vásárhelyi Judit, Eszmei áramlatok és politika Szenczi Molnár Albert életművében, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.
Szenci Molnár Albert, Naplója, kiad. Szabó András, Budapest, Universitas Kiadó, 2003.
P. Vásárhelyi Judit: Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai, Budapest, Universitas Kiadó, 2006.
Imre Mihály, „Úton járásnak megírása”. Kulturális emlékezet, retorikai-poétikai elvek érvényesülése Szenci Molnár Albert műveiben, Budapest, Balassi Kiadó, 2009.
Imre Mihály, Szenci Molnár Albert arc(kép)másai, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, 2009.
Szabó András, „Bizontalan helyeken búdosunk”. Szenci Molnár Albert a magyar és az európai szellemi életben, Dunaszerdahely – Révkomárom, Lilium Aurum – Selye János Egyetem TKK, 2011.