Ki ne szeretné megérteni a kereszt titkát? Ha ugyanis ez nem történik meg, akkor az sem lesz világos előttünk, hogy a reformátorok miért hangsúlyozták olyan kitartóan a bibliai igazságot: egyedül Krisztus által juthatunk arra a meggyőződésre, hogy bűnösökből megigazított emberekké váltunk. Akik az értelmükkel közelítenek e titokhoz, ugyanazt tapasztalják, mint Pál korában a választott nép írástudói és a pogány világ bölcsei: megütközést vagy értetlenkedést vált ki bennük.

1. Megütközésüknek némelyek úgy adnak hangot, hogy felteszik a kérdést: Milyen Isten az, aki a saját Fián tölti ki az emberek bűne miatti haragját? Őt bünteti, sőt halállal sújtja miattunk. Sajnos éppen mi, reformátusok adunk okot erre a botránkozásra, amikor azt képviseljük, hogy Isten igazsága megtorlást, „vért” kíván. Mintha a kereszt nyomán Istennek kellene megváltoznia, Neki kellene bőszült haragjában lecsillapodnia, neki kellene haragvó Istenből szerető Istenné átalakulnia. Pedig nem erről tesz bizonyságot az Újszövetség. Jézus kereszthalála nem Istennek szól, hanem nekünk. Nagypénteken nem Isten haragja volt akcióban, hanem az ember istengyűlölete tombolt. Noha mi „azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta” (Ézs 53,4). Nem ez történt. A vért kívánó Istenen tehát fölösleges botránkozni, mert – Babits szavaival élve – „az a véres Isten nincsen”. Csak vérengző ember van, aki elvetemültségében odáig fajult, hogy Istent akarja megölni.

Megütközést keltő gondolat azt is, hogy Isten a Fiát feláldozza, hogy másokat megmentsen. Ilyet egyetlen apának sem tudnánk elnézni, miért tennénk meg éppen a mennyei Atyának. Jézus valóban vállalta az áldozatot, de nem Isten áldozta fel őt, hanem önként vette magára a bántalmazás minden fájdalmát és terhét. Mert nem visszavágni akart, hanem bocsánatot adni. A megbocsátás logikája pedig ez: a megbántott fél vállalja a sértések, a feszültségek, a károkozás összes következményeit. Abból semmit sem hárít vissza az elkövetőre. Nem kívánja, hogy egy kicsit neki is fájjon, amit tett, valamennyire a saját bőrén is érezze a kárt, amit okozott. Más helyen azt mondja Pál, hogy „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket” (2Kor 5,19). Nagyon nehéz nekünk Istent látni a megfeszítettben. Úgy tekinteni a keresztre, hogy ott Isten vette magára az ember istenellenes indulatainak minden következményét, hogy megbocsáthasson.

A harmadik megütközést kifejező kérdés így hangzik: Miért tehetetlen Isten a kereszten? Már a jelenlevők is megfogalmazták: „mentsd meg magad, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!” (Mt 27,40). Képes lett volna rá, hogy csodát tegyen, a hatalmas szögek ellenére könnyedén leszállhatott volna a keresztfáról. De nem szállt le, mert nem akart – noha hatalma lett volna rá. Abban mutatkozik meg az igazán nagy erő, ha valaki megtehetné, hogy könnyítsen a helyzetén, akár meg is bosszulhatná az őt ért sérelmet, mégsem teszi. Jézus ezt az utat választotta. Olyan áron is, hogy az emberek szemében szánalmasan tehetetlennek látszott.

[[paginate]]

2. De nemcsak botránkoznak, hanem értetlenkednek is az emberek a megfeszített Krisztust látva. Ma éppúgy, mint annakidején.

Az egyik értetlenkedő felvetés az, hogy ezt az egész bűnkérdést, nem lehetett volna-e kevésbé horrorisztikusan megoldani. Jó kertészként, vagy éppen jó evolúció-felelősként nem nemesíthette volna-e Isten addig az embert, amíg bűntelenné nem válik. Vagy nem lehetett volna-e egy nagyvonalú teremtői tettel kivenni az ember szívéből minden önzést, önállósági törekvést, hatalmaskodási vágyat, és csak a szeretetet meghagyni benne. Vagy pedig nem lehetett volna-e egyszerűen amnesztiát hirdetni az egész bukott emberiségnek és közölni, hogy mindenki bocsánatot nyert, visszamenőleg és előre is, sőt nemcsak az egyéni élettörténetekre, hanem az egész emberiség történetére nézve is érvényesen.

Tudnánk még további ötleteket is adni Istennek: jobbnál-jobbakat. Bár valószínűleg nem örülnénk, ha csak úgy, a fejünk fölött születne döntés a teljes átformálásunkról. Bizonyára úgy éreznénk, hogy megsértették a személyiségi jogainkat. Az is kérdéses, hogy megdobbanna-e a szívünk a bűnök elengedésének hírére. Talán sokan nem is értenék, hogy nekik miért lenne szükségük erre. De ha a legtöbben örömmel fogadnánk is, nem térnénk-e nagyon gyorsan napirendre fölötte, és a nagy elengedés eseménye rövid idő után feledésbe merülne.

Arról viszont, ahogyan Isten a kereszten megoldotta a bűnkérdést, kétezer év múltán is beszélünk, gondolkodunk – és fogunk is a világ végezetéig.

A másik jellemző értetlenkedő kérdés szerint legyőzheti-e Istent az ember. Egyáltalán, Isten-e az, akit az emberek keresztre tudnak feszíteni. Így lesz Jézusból egy nemes szándékú, de rettenetesen naiv újító, aki még a szimpatizánsai és csodálói táborát sem tudta úgy megszervezni, hogy megvédjék az ellenségeivel szemben. Ilyen ártatlan álmodozók – úgymond – mindig voltak és lesznek is a történelemben, de a világ sorsát végül a reálpolitika határozza meg. Vae victis! Jaj, a legyőzötteknek! Kevésbé harcias változatban: valakinek veszítenie is kell. S ezek nyilván a szelídek, az erőszakról lemondók. Ahhoz vagyunk szokva, hogy az oroszlán győz, az antilop pedig áldozatul esik. Mikor elhangzik, hogy „íme, győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán” (Jel 5,5), mindenki egy bozontos sörényű, ordító fenevadat vár, de helyette a megöletett Bárány jelenik meg a színen. Valamiképpen rá kellett döbbenteni az emberiséget, hogy létezik egy másféle győzelem is, mint amit megszoktunk. Ráadásul ez az igazi és örök érvényű.

[[paginate]]

3. Végül, túl a megütközésen és az értetlenkedésen van még egy harmadik lehetőség: engedhetjük, hogy Isten megszólítson, amikor a keresztre nézünk. Megérthetjük, hogy miközben mi képesek vagyunk Isten megölésére, Ő halálos komolysággal szeret minket. A megfeszített Krisztus látványára a lelkünk mélyéig megrendülünk, mivel szembesülünk istengyilkos önmagunkkal. Másfelől meg végtelen csodálatot is érzünk, mert felragyog előttünk Isten igazi arca. Szeretetének határtalansága. Ezt a két szempontot drámaian mutatja be Jézus kereszthalála. S valóban úgy hat, mint egy dráma. Nem lehet érintetlenül szemlélni, bele kell találni a nekünk megfelelő szerepbe, és át kell élni a megoldást: az érdem nélkül elnyert bocsánatot.

Ha Isten nem ilyen drámai módon végezte volna el az emberiség megváltását, akkor nagy valószínűséggel belsőleg érintetlenül hagyna minket. Nem tudnánk, hogy mekkora tragédia az emberi bűn. A lényege ugyanis itt mutatkozott meg: öljük meg Istent! Ne zavarjon többé, ne szóljon bele az életünkbe, hadd tegyük nyugodt lelkiismerettel, amit akarunk, hadd legyünk a magunk urai, ne kelljen függni senkitől! A legtöbb emberben persze nem ilyen agresszív formában, hanem sokkal ártatlanabbnak látszó módon vannak jelen az istengyilkos indulatok. Egyszerűen csak úgy akar élni, vagy gyakorlatilag úgy is él, mintha nem lenne Isten. A lényeg ugyanaz.

S miként válaszol erre Isten? Bebizonyítja, hogy Ő igenis létezik? Egy kézmozdulatával földre teríti mindazokat, akik az életére törnek? Nem! Nem! Hagyja magát bántani, megkínozni és megölni. Míg az ember meg nem iszonyodik attól, amit tesz.

Nem kéri számon, nem fenyegeti meg büntetéssel, hanem elhordozza az ember iránta tanúsított haragját, megvetését, vagy éppen közömbösségét. Sőt azt mondja, hogy megbocsátok. Ahogy Illyés Gyula írja: „Minden ütésed, átkod Hiába ellenem. Szörnyű a fegyverem: A végén megbocsátok.” Az ilyen magatartás ősmintája a kereszt. Csak az tud hitelesen megbocsátani, aki minden ütést és átkot elvisel. Egyet sem ad vissza, hanem még a bántalmazó számára keres felmentő körülményt: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34).

Ilyen módon békéltetett meg minket Isten önmagával, amikor Jézus a keresztre ment. Lenyűgöző, minden értelmet felülhaladó, minden emberi bölcsességet megszégyenítő módon. Ezért hangsúlyozza Pál, hogy egyedül Krisztust hirdetjük, Őt is úgy, mint megfeszítettet. És ezért vallhatjuk a reformátorokkal: solus Christus crucifixus. Ámen.

Németh Dávid