A Nemzeti Örökség Intézete, Kiskőrös Város Önkormányzata és a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum rendezésében nagyszabású ünnepségre került sor Kiskőrösön, a Petőfi-szülőház előtti téren, 2022. október 15-én.
A történelmi emlékhelyet jelölő sztélé avatása mellett sor került a Költőnek szült anyám és a 7 év című állandó kiállítások megnyitására.
A gazdag programban kiválóságoktól hangzottak el rövid beszédek Petőfiről és az emlékhellyel kapcsolatosan. Többek között megnyilvánult Domonyi László polgármester (köszöntő), Fürjes Balázs miniszterhelyettes (köszöntő), Pataki András államtitkár (köszöntő), Szende László minisztériumi főosztályvezető (köszöntő), Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója (beszéd), Hermann Róbert történész professzor, a Magyar Történelmi Társulat elnöke (avatóbeszéd). A Költőnek szült anyám című állandó kiállítást Szilágyi Márton irodalomtörténész, a MTA doktora nyitotta meg, a 7 év című állandó kiállítást pedig Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.
A beszédek között zenekari- és szólószámok (Kiskőrös Város Fúvószenekara, Csík János és barátai), népdalok (Szabó Kovács Zsuzsa), szavalatok (Tóth Péter Lóránt), mezőségi táncok (Kővágó Zsolt és partnere) hangzottak el, ill. kerültek bemutatásra a verőfényes délelőttön. A moderátor (Supka Éva) sok hasznos művelődéstörténeti háttérinformációval kötötte össze a programot.
Az alábbiakban Demeter Szilárd főigazgató beszédének közlésével kezdi meg folyóiratunk a megemlékezést a világirodalmi nagyságú, nagy magyar költőre, Petőfi Sándorra.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A magyar nyelvterület legjobb politikai beszédírójától, Orbán Viktor miniszterelnök úrtól azt tanultam, hogy a legfontosabb kérdés, amit egy politikai beszédben meg kell tudnunk válaszolni, az így hangzik: miért vagyunk ma itt? Márpedig most engedelmükkel politikai beszédet mondok, remélem a végére megbocsátják nekem.
Ha a „miért vagyunk ma itt” kérdésre azt válaszoljuk, ami kézenfekvőnek tűnik, hogy azért, mert megújult a kiskőrösi Petőfi-kiállítás, akkor nem értjük a kérdést. Focimeccsre sem azért járunk, mert játszik a kedvenc csapatunk, hanem azért, mert azt akarjuk, hogy győzzön. Egy hangversenyteremben sem az a fontos számunkra, hogy el tudnak-e játszani egy remekművet, mint ahogyan a templom sem azért épült, hogy divatbemutatót tartsunk vasárnaponként.
[[paginate]]
Mélyebb okai vannak annak, hogy itt ma ennyien összegyűltünk, és csak az egyik közülük az, hogy ezelőtt kétszáz évvel született egy költő, aki szűk hét esztendő alatt világirodalmi nagysággá írta magát. Már ez is elegendő lenne ahhoz, hogy tisztelegjünk a zsenialitása előtt, de számunkra Petőfi Sándor több, mint egy költő, több, mint a világhír, több, mint a Kunság nagy szülöttje.
Petőfi Sándor nem a válasz, hanem maga a kérdés: nekünk, magyaroknak mi dolgunk a világon?
Erre a kérdésre ebben a földi világban nem adható végleges válasz. Még a lehetséges világok legjobbika sem lehet tökéletes, mert akármennyire szeretnénk, az oroszlán nem fog együtt legelni a báránnyal. De a tökéletlenség egyben lehetőség is arra, hogy jobbakká válhassunk. Nehéz élet az ilyen, mert véges értelmű emberként képesek vagyunk a jóra és a rosszra, és hát nem mindig a jót választjuk. Ezzel el is érkeztünk Petőfi egyik legfontosabb eszméjéhez, az emberi szabadság kérdéséhez.
Az emberi szabadságról nem lehet értéksemlegesen beszélni. Az emberi szabadság választás kérdése, ráadásul nem egyszeri választásé. Naponta, óránként, percenként kell döntenünk jó és rossz között. Mivel tudatában vagyunk önnön végességünknek, ezért döntéseink visszahatnak ránk. Felelősséget rónak ránk. Olyan felelősséget, ami alól senki nem tud kibújni. Mert Petőfi a példa arra, hogy a mi szabadságunkért mások feláldozhatják az életüket – dicsőség a hősöknek! –, de a mi halálunkat nem halják el. A saját halál adja meg a súlyát a saját életnek, aki tehát saját életet akar élni – mást meg nem érdemes –, az nem tud és nem is akarhat kibújni a választás felelőssége alól.
Petőfi szülőháza (forrás: wikipédia)
[[paginate]]
Petőfiék még ennél is tovább mentek. Az egyik kedvenc tételmondatom a reformkorból így hangzik: „Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni”. Kossuthtól származik, akivel a mi Sándorunk többször nem értett egyet, mint igen, de ebben aligha volt vita köztük. És erre bizonyíték, hogy a francia forradalom szerelmeseként, a világszabadságot zászlajára tűző lánglelkű váteszként a legtöbbet adta a magyar szabadságért, amit ember adhat: az életét.
A válasz tehát arra a kérdésre, hogy miért vagyunk itt: mert szabad magyarok akarunk lenni. Ezért újítunk Petőfi-szülőházat, ezért építünk itt és a Petőfi Irodalmi Múzeumban is új Petőfi-kiállítást, ezért indítottuk útjára a Magyar Géniusz-programot, ezért adattuk ki újra Petőfi összes műveit, ezért készülnek magyarok milliói arra, hogy 2023-ban valamilyen formában megünneplik költőnk kétszázadik születésnapját. Petőfivel a magyar szabadságot ünnepeljük.
A magyar szabadság nem természeti adottság. Azért újra és újra meg kell küzdenünk. Békeidők váltakoznak olyan korszakokkal, amikor besűrűsödik a történelem. Szerencsés nemzet vagyunk, mert a nehéz időkben előkerülnek az egész embereink. Jövőre Petőfi mellett Madách Imre 200. születésnapját is ünnepeljük, és kétszáz éve lesz annak, hogy Kölcsey papírra vetette a Himnuszt. 175 éve a magyar szabadság kivívására és megőrzésére alakult meg a magyar honvédség. Folytathatnánk a sort, a magyar élet megannyi cölöpét akkoriban verték le nagyjaink. Olyan falakat húztak fel a Szent István-i állam fundamentumára, amelyek az elmúlt kétszáz évben megtartották a nemzetet. Pedig micsoda kétszáz év volt! Világégések, diktatúrák, arrogáns és gőgös társadalommérnökök, ideológiavezérelt döntéshozók próbálták és próbálják megmondani a mai napig nekünk, hogyan kell helyesen élnünk, miről mit szabad és helyes gondolni, miről beszélhetünk, miről nem - és ha nem fogadtunk szót, márpedig Petőfi örököseiként nem fogadhattunk szót, akkor megpróbáltak eltüntetni bennünket.
[[paginate]]
Száz évvel ezelőtt megcsonkították hazánkat, szétszakították a nemzettestet. Saját egzisztenciális tapasztalatom, hogy milyen nehéz volt székelyként otthon lenni a világban egy velünk ellenséges kommunista diktatúra keretei között. De megmaradtunk itt az anyaországban, és ott a szülőföldön is. Mert a kárpát-medencei magyar életfa gyökérzete több, mint ezer éves, törzse erős, koronáján naponta új hajtások, ágak nőnek ki. Ugyanis nekünk, magyaroknak Petőfi Sándornak köszönhetően a szabadság párkategóriája nem a rabság – hanem a szerelem. Petőfiéktől örökölt felelősségünk vigyázni a magyar szabadságra és szerelemre. Ha tehát hí a haza, akkor bizony készen kell állnunk az áldozatra. Mert amennyiben sikerül elfűrészelni a törzset, akkor a gyökérzet értelmetlenné válik, a koronából pedig ördögszekér lészen, amit kénye-kedve szerint görgethetnek a szelek és viharok. Ezért vagyunk ma itt. Ha Petőfi a kérdés, akkor a mi válaszunk csakis a magyar ország lehet. A magabíró Magyarország a magyar szabadság záloga.
Van egy régóta dédelgetett ötletem. Szeretnék látni egy olyan zenés-táncos színházi, vagyis összművészeti előadást, ami arról szól, hogy Az ember tragédiája falanszter színjébe Ádám helyett Petőfi érkezik meg a márciusi ifjak élén. Képzeljük el, mi történne, mi történhetne. És szerintem érdemes végiggondolni. Mert ebben élünk. Mi, magyarok vagyunk a márciusi ifjak a globális falanszterben. Pontosabban: azoknak kell lennünk. Hogy képesek vagyunk-e rá, azt majd az idő megmutatja. Példaképeink és mércéink mindenesetre vannak hozzá, Petőfiék megmutatták, hogy lehetséges. Már csak egy dolgot kell kérnünk most, ami ezer éve visszhangzik, és ezer év múlva is föl kell csendülnie a Kárpát-medencében: Isten, áldd meg a magyart!
Köszönöm a megtisztelő figyelmet, a kiállítást ezennel megnyitom.
Demeter Szilárd