Az ember tragédiája kéziratán ma is látható az a halványkék, grafitceruzás, lapszéli megjegyzés, amelyet Arany János tett a VIII. (első prágai) és a IX. (párizsi) szín közé: „reformáció?”[1] Madách Imre kortársai közül nem csak Arany érezte hiányát a hitújítás bemutatásának. Erdélyi János elhibázott műnek, az „Ördög Comoediájának” ítélte a drámai költeményt, és számos kritikai megjegyzésének egyike a falanszter-jelenetet vette célba: ha itt feltűnt a kazánfűtésre kárhoztatott Luther, akkor Madách miért nem kötötte nevét valamely korábbi, nagy történelmi eseményhez?[2] Határozottabban fogalmazott Szász Károly, akit Arany kért fel az újonnan megjelent mű bírálatára. A Tragédiának – írja Szász a Szépirodalmi Figyelőben – az „embert minél több viszonyában, a világtörténetet minden fordulataiban kellene előnkbe állítania; de hol van a vallási világos és szabad tudat felé küzdő ember? […] Egy szóval, hol a pápaság óriás hatalmának s a reformatio világforradalmának képe…? Lehetlen ezeket lényeges hiányoknak nem jelölni oly magas czim alatt mint az »Ember tragédiája«. Annak, ami van, jelességéből nem vonhat ugyan le, ami nincs; de az egészet csonkává teheti ily hiány.”[3]

[[paginate]]

Szász Károly elvállalta a Tragédia második kiadásának gondozását, és ennek kapcsán baráti levelezésbe kezdett Madáchcsal, aki 1863 tavaszán válaszolt az egy évvel korábbi kritikára. „Azt mondod ti. a többi közt, hogy a reformátió nagyszerű mozgalmának nem lett volna szabad kimaradni az emberiség történetének képeiből. – Ezt én is teljesen osztom, sőt művem írásánál is előttem állt ez igazság, de magát a tulajdonképi reformátiót mint győzedelmest nem véltem használni a tragédiában, mert ha használom, azt is kénytelen vagyok valami olyas kiábrándulással végezni, mint a’ többi jeleneteket, hogy tudniillik ez sem vezetett czélra. – Igyekeztem tehát a reformátió nehéz kezdeteiből a munkálódó emberi szellem küzdelmes első csiráit fölhasználni s ezt a Tankred, meg a Kepler jeleneteiben véltem utolérni. Az lehet, hogy nem kellően tettem v. legalább nem sikerrel – csak az iránt akartam magamat előtted igazolni, hogy maga a szándék és gondolat megvolt.”[4] 1924-ben a néhai református püspök fia, ifjabb Szász Károly egy napilapban közreadja az atyjának írt sorokat,[5] de Madách összegyűjtött levelei csak 1942-ben jelennek meg nyomtatásban.[6] Tehát a szélesebb irodalmi közvélemény nyolc évtizedig nem ismerte a költő magyarázatát, és ez nagyban befolyásolta a Tragédia értelmezéstörténetét.

Az 1900-as évek fordulóján a Tragédia színházi diadalútja, az első nagymonográfiák megjelenése, a közoktatási célú szövegkiadások tömege és a kezdődő irodalmi kultusz aktuálissá tette a Madách-témát a folyóiratok számára. E fellendülés a dráma felekezeti szellemiségű értelmezését is támogatta. A századfordulótól a protestáns recepció kiemelt témája a reformáció-szín hiánya és Luther falanszterbeli szerepeltetése.

[[paginate]]

1906-ban jelent meg az első hozzászólás a Protestáns Szemlében. A Madách és Luther című tanulmány szerzője, Szelényi Ödön a húszas éveit járta, de kutatóként nem volt gyakorlatlan. Középiskolai magyar–német szakos tanárként doktorátust szerzett, két értékes írást publikált a Faustról, és már ekkor elmélyedt az evangélikus hittételek, valamint a német vallásbölcselet témájában, mindezekre többször visszatért későbbi szép ívű tudományos pályája során. E tanulmánya „protestáns szempontból vet egy pillantást” a Tragédiára. Nem azért, hogy „a protestantizmus számára meghódítsa” a római katolikus költőt, inkább annak bizonyítására vállalkozik, hogy „Madách, ha hű fia volt is egyházának, mégsem volt felekezetének vak követője, és a történelem folyamán érvényesülő vallásos és erkölcsi eszméket minden felekezetiségen felül emelkedve érzékítette meg…”[7] A felekezeti elfogultság nem játszhatott szerepet a drámai költemény sikerében, hiszen protestáns irodalmi kör karolta fel a római katolikus Madáchot. (Szelényi téved, amikor a támogatók közé sorolja Erdélyit, aki a legkevésbé sem osztotta Arany János, Greguss Ágost és Szász Károly lelkesedését.) Meggyőzők a szerző érvei, miszerint Madách Imre egyháziassága római katolikus, de nyíltan szabadelvű, hiszen egyetlen bizalmas barátja, Szontagh Pál protestáns, házában pedig mindennapos vendég a sztregovai evangélikus lelkész. Szelényi nem említi a beszédes életrajzi adatot: Madách íróasztalán egy kis Luther-szobor állt, amiért anyja sokat perlekedett, a költő mégis ott tartotta. A költő szabadelvűsége melletti legfőbb bizonyíték maga a Tragédia, amely „minden orthodox felekezeti színezettől ment, és hogy belőle ennélfogva nem lehet következtetést vonni arra, hogy költője melyik felekezethez tartozott. Madách bár a természettudományokban járatos és filozófus elme, vallásos hívő lélek volt, de nem akart egyik felekezetnek sem uszályhordozója lenni.”[8] Protestáns szívnek mégsem mindegy – folytatja a szerző –, miként vélekedett a költő a reformációról és Lutherről, aki személyesen is feltűnik a drámai költeményben, csakhogy nem a hitújítás korában, merthogy az hiányzik a történelmi tablóképek sorozatából.

[[paginate]]

Szelényi Ödön ismerteti, de nem osztja Szász Károly félszáz évvel korábbi aggályait: „Mi protestáns szempontból talán sajnálhatjuk, de [Madách] hibájául nem róhatjuk fel, hogy a reformációt nem tartotta az újkor megnyitójának.”[9] Ugyanis ez megokolható a Tragédia kompozíciós elvével. A konstantinápolyi jelenetben hanyatlásnak indul „a diadalmas keresztyénség”: valósággá válik a római színben megjövendölt „vérengző kereszt” (VI., 266.), Ádám-Tankréd számára is nyomasztó káprázat a Pátriárka gőgje, fejedelmi pompája, a bűnbocsátó cédulák álságossága és a „klastromi élet természetellenessége”. Szelényi nem említi, de a jelenet protestáns gondolatát szolgálja, hogy Madách az elhangzó zsoltárrészleteket Károli Gáspár bibliafordításából idézi. Az agg eretnek azzal bátorítja társait, hogy mártíromságuk nem hiábavaló. „Vérünkből új csatárok születendnek, / Az eszme él s a láng, mely fellobog, / Világot késő századokra vet.” (VII., 197–199.) A prágai és a párizsi szín, a természettudományos, illetve a társadalmi forradalom jelképként a protestantizmus győzelmét hirdeti – véli a szerző.

Azonban a hitújítással rokonszenvező római katolikus költői lelkület melletti érvek elfogynak a két prágai jelenetben, hiszen Madách a valóságban lutheránus Keplert és feleségét, Müller Borbálát római katolikusnak tünteti fel, és ezt aligha lehet – mint Szelényi teszi – a protestantizmus melletti kiállásként értelmezni. „Rossz hír kering az udvarban felőled, / Hogy új tanoknak híveűl szegődtél, / Rostálod a szentegyház téteit;” (VIII., 43–45.) – gyanúsítja az uralkodó a csillagászt. Hasonló célzatú az utalás Kepler anyjának boszorkányperére.[10] Borbála, a kacér fiatalasszony viszont irtózik az „epés, bús” puritanizmustól, és így incselkedik hódolóival: „Talán megszállott már titeket is / Az újításnak átkos szelleme? / Úgy el szememből!” (VIII., 74–76.) Madách többjelentésű tudományetikai példázattá változtatta a történeti, evangélikus Kepler és a római katolikus Rudolf császár közötti felekezeti távolságot.[11]

[[paginate]]

Szelényi Ödön írásának legvitathatóbb része a Luther-epizód értelmezése. A XVI. századi nagy hitújító lánglelkét és a reformáció futótüzét a falanszterbeli kényszerű foglalatosság, a kazánfűtés metaforája eleveníti fel. A szerző idézi a rövid részletet, de nem vizsgálja a dialógusok üzenetét. A sorból kilépők nem feltétlenül érdemesek a tiszteletre, hiszen az adott rendszerben hóbortjuk, szenvedélyük, fel-feltörő lázadásuk értelmetlen, öncélú: Cassius ismét verekedésbe keveredik, az álmodozó Platónra bízott jószág egyre csak kárba vész, Michelangelo rendetlenül hagyja műhelyét. E hibák szűk körükben kártékonyak, de Luther a társadalmi berendezkedés egészét, társai életét veszélyezteti. Mint a Tudós megjegyzi: „Te ismét / mértéktelen fűtötted a kazánt. / Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed / Veszélybe hozni az egész falansztert.” (XII., 320–322.) Szelényi is hangsúlyozza a költői kép feszültségét – a tűz szítója csak reméli, hogy ura az ezernyi megvadult lángnyelvnek –, de fenyegető hangulatát a Tragédia világán kívüli, történelmi utalással oldja fel. Luther „új szellemi világosságot hozott az embereknek, de mint minden más eszme, túlzók kezébe került (Münzer, a parasztok felkelése stb.), akik azt félremagyarázván és vele visszaélvén, minden állami és társadalmi rend felforgatására törekedtek […] míg Luther az általa felidézett mozgalomnak mindvégig ura maradt, mint itt a tűznek.”[12]

Közel három évtizeddel később a nagy múltú evangélikus családból származó Madách-kutató, Kardeván Károly az Irodalomtörténet 1933-as évfolyamában árnyalja Szelényi elemzését. Mint írja, a fő kérdés, hogy a Tragédia koncepciója szerint Luther Márton eredeti hivatása és falanszterbeli foglalkozása miképpen függ össze: „vajon tisztán szimbolizálja-e a kazánfűtő Luther a reformátor Luthert? Nincs-e itt torzítás is? S ha van, mi az értelme a torzításnak?”[13] Madách a négy falanszterbeli rendbontó közül háromnak meghagyta fő jellemvonását: Michelangelo művész maradt, Platón álmodozó, Cassius harcias hősködő. De Luther más eset, amit az is jelez, hogy Ádám megrendül Cassius, Platón és Michelangelo büntetése láttán, míg a kazánfűtőnél csak annyit jegyez meg: „Mit látok? ezt a férfit ismerem. / Ez volt Luther.” (XII., 333–334.) „Ha Madách Luthert történeti szerepében, szimbólum nélkül akarta volna falanszteri kisszerűségében bemutatni – írja Kardeván –, akkor a kazánfűtőben is valami reformátort rajzolt volna meg.

[[paginate]]

Szimbolikus ábrázolásban pedig Luther valami emberbaráti célból fűtötte volna a kazánt a megengedettnél magasabb hőfokra. […] A falanszter Luthere azonban nem valami ideális célból fűti túl a kazánt, hanem szenvedélyből, és mint valami piromániákus, egyszerűen gyönyörködik a tűz varázsában és a maga hatalmában, hogy a vadult elemet féken tudja tartani akkor is, mikor más már veszélyben látja a falansztert. Lehet-e erre azt mondani, hogy itt Luther eredeti hivatásának bámulatosan sikerült travesztálását látjuk?”[14] Kardeván végül arra jut, hogy a Lucifer sugallta, gondviselés nélküli álomvilágban az ember – lelki, szellemi és fizikai értelemben – egyre silányabbá válik. „Ennek az eltorzulásnak egyik képviselője a kazánfűtő Luther, kinek eltorzulásában is ráismerni eredeti alakjára, nemes törekvéseire…”[15] A jelenet tanúja, Ádám úgy látja, földi hatalom a felelős a történelmi hírességek szellemének, őserejének romlásáért: mindannyiukat „egyformára, mily törpére szűrte / Az állam.” (XII., 376–377.)

Luther neve még egyszer elhangzik a Tragédiában, és ezt Szelényi és Kardeván sem említi. Az eszkimó-színben Lucifer hozza példaként az ember személyiségét meghatározó társadalmi környezet kapcsán. Az ördög által mindvégig hirdetett determinista tanok értelmében Luther nem az isteni kiválasztottság és a kivételes képességek együttállása révén vált „a vallásos lelkesedés, az őszinte hitbuzgóság bajnokává”, hanem ezt történelmi helyzete magyarázza. „…Luther, hogyha pápa lesz esetleg, / S Leó, tanár egy német egyetemben: / ki tudja, nem reformál-é emez / S az sújtja átkát a dúló merészre?” (XIV., 132–135.)

[[paginate]]

A Protestáns Szemle visszatért Madách és a reformáció kapcsolatához, annál is inkább, mert időközben római katolikus tudós is választ keresett az addig protestáns belügynek tekintett kérdésre. Haraszti Gyula irodalomtörténész, az Akadémia tagja 1912-ben adja közre Madáchról szóló értekezését. A historikus álomszínek közötti „hézagokat” vizsgálva arra jut, hogy a Tragédia nem az egyetemes ember tragédiája, hiszen a dráma utalást sem tesz az ókori Kelet történelmére vagy az Újvilág felemelkedésére, de még az európai ember útját sem láttatja, mert a reneszánsz világa vagy Luther és Kálvin reformációja „képviseletlenül maradnak”.[16] E vázlatosságnak az a magyarázata, hogy Madáchot kevésbé foglalkoztatta az emberiség történelme, inkább eszméinek, világnézetének szemléltetéséhez festett – eklektikus és elnagyolt – historikus tablóképeket.

Új eredményt hozó szövegértelmezés nem jelenik meg Luther szerepeltetéséről, életrajzi magyarázat azonban igen. Ifjabb Szász Károly pályája atyjáét idézi: tudós literátor lett, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja. Madách és a reformáció című hozzászólását 1925-ben közli a Protestáns Szemle. Mint írja, a költő római katolicizmusa nem vitatható, de nagy múltú családjának felekezeti hovatartozása már szövevényes kérdés. Madách Imre dédapja nem kevésbé volt buzgó evangélikus, mint amennyire lelkes római katolikusok voltak szülei. A Madáchok a XVII. század elején lettek lutheránusok, és csak másfélszáz év után a költő nagyapja tért vissza a római egyházhoz. A családi örökség, a protestantizmus szelleme magyarázza Madách Imre politikai szabadelvűségét, amely irodalmi munkásságán is érzékelhető. Elméletét támogatja, Szász mégsem említi a különös életrajzi tényt: 1823 januárjában a római katolikus Madách család feje a helybeli evangélikus lelkészt kérte fel az újszülött Imre keresztapjának. „Kétségtelen, hogy Madách – kinek kútforrásai között ott állt könyvszekrényében Luther német és Károli Gáspár magyar Bibliája is – át volt hatva a reformáció világtörténeti fontosságától, s tudatában volt annak a haszonnak, amellyel a lelkeknek e hatalmas mozgalma még azokra nézve is járt, akik szembehelyezkedtek vele.”[17]

[[paginate]]

Egy hónappal később Tolnai Vilmos, a Tragédia első kritikai igényű szövegkiadásának[18] gondozója kiegészíti ifjabb Szász Károly magyarázatát. A neves nyelvész, irodalomtörténész akadémikus jegyzetét 1925 októberében közli a Protestáns Szemle. „Nem tudok a magyar irodalomban költeményt, mely felekezeti szempontból annyi kifogással találkozott volna, mint az Ember tragédiája. A zsidók méltatlankodtak, hogy az ó-testamentom történetéből a költő nem vett fel egyet sem álomképei közé […]. Katholikus részről még több szemrehányás érte Madách remekét, nemcsak néhány részlete miatt…, hanem az egésznek pesszimisztikusnak felfogott világszemlélete miatt […]. De protestáns részről is érte Madáchot némi szemrehányás, hogy kihagyta a reformációt a világot mozgató nagy eszmék sorozatából.”[19] Tolnai szerint a Tragédia első kiadása után a protestáns pártolók választ kaptak a felekezeti kérdésekre. A dráma kéziratán azért halovány Arany János reformációt firtató megjegyzése, mert később ezt „gumival kitörölte, de nem annyira, hogy a kék ceruza nyomait ne lehetne elolvasni. A törlés valószínűen 1862. augusztusi találkozásuk után történt, mikor Madách bizonyára Aranynak is elmondhatta okait, melyek előtt meg kellett hajolnia; de ez már a Szász-féle bírálat megjelenése után történt.”[20] A Tragédia bármilyen felekezeti elkötelezettségű magyarázata megtévesztő – zárja írását Tolnai –, de ha ehhez ragaszkodva „még szemesebben vizsgáljuk a költeményt, még több vonatkozást is találunk a reformációra; tehát nekünk, protestánsoknak, egyáltalán nincs okunk panaszkodnunk Madáchra.”[21]

Tolnai úgy véli, Ravasz László Tragédia-értelmezése lezárta a vitát: a református püspök két évvel korábbi, 1923-ban elhangzott centenáriumi Madách-emlékbeszéde átlépett a felekezeti értelmezés korlátain, és krisztológiai szempontból közelített Az ember tragédiájához.[22]

Balogh Csaba