Korai évek a reformkor, valamint a forradalom és szabadságharc idején

Az eredetileg erdélyi gyökerű Lónyayak a kora újkor óta meghatározó szerepet játszottak Zemplén, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyék politikai, társadalmi és gazdasági életében. Ennek a református, köznemesi, de vagyonos és patinás családnak a sarjaként látta meg a napvilágot Lónyay Menyhért 1822. január 6-án Nagylónyán. Szülei, Lónyay János (1796–1859) és Lónyay Florentina (1802–1885) a család különböző ágaiból származtak. Gyermekkorát javarészt Tuzséron és Deregnyőn töltötte, melyek a mintegy harmincezer holdat  kitevő szórt birtokkomplexum központjainak számítottak.

[[paginate]]

Lónyay Menyhért gyermekkori neveléséről kezdetben édesanyja gondoskodott, akihez élete végéig szoros érzelmi viszony fűzte. A pozitív anyai nevelés maradandó hatása életmódja és magatartása számos elemében megfigyelhető maradt élete végéig. Édesapja, id. Lónyay János kormányzati tisztségei, főispáni helytartósága, királyi biztossága és kancelláriai tanácsossága miatt sokat volt távol családjától. Fia neveltetését csak serdültebb korában vette át, és az elérhető legjobb nevelés, valamint a budai ház közelsége okán fiát az ottani piaristákhoz íratta. Itt végezte el középfokú és akadémiai tanulmányait, tizenöt éves kora óta tanulmányai segítőjéül maga mellé kapva Tanárky Gedeont, a nagy tekintélyű református polgárcsalád ifjú hites jegyzőjét, az 1848-49-es szabadságharc alatti szabadon választott országgyűlés követét.

Tizenkilenc éves korában lezáruló rendszeres tanulmányai során Lónyay Menyhért megtanult németül és latinul, elvégezte a kétéves filozófiai és a hároméves jogi tanfolyamot, eközben lovagló, úszó és vívó leckéket vett. A művészi hajlam sem hiányzott életéből: ügyesen zongorázott, gyakran járt színházba és hangversenyekre, az akadémiai évek alatt Madách Imrével irodalmi folyóiratot szerkesztett, valamint vers- és drámaírással is próbálkozott. 1840-ben Tanárkyval bejárta Magyarországot és Erdélyt, nyomtatásban is megjelent úti beszámolóik már a szabadabb sajtó érzetét keltették a közvéleményben. 1843-ban – fiatal kora ellenére – Bereg megye képviselője lett az országgyűlésben. Elsősorban Széchenyi István eszmevilága és politikai elképzelései vonzották, de ifjúkori példaképének tekinthető Eötvös József báró is, akivel szintén halálig tartó barátságot ápolt. Főleg a nemzetgazdaságtanba ásta be magát külföldi szakirodalom segítségével. Előfordult, hogy a Nemzeti Kaszinó éves tagdíja terhére is szakmunkákat hozatott. Olvasmányai közé tartoztak például Adam Smith, Friedrich List, Jean-Baptiste Say, Michel Chevalier. A közlekedési rendszerrel kapcsolatos vitáik során érvei előtt esetenként Széchenyi is meghajolni kényszerült. Aprólékosságra törekvő értelme, leleményessége korához mérten szokatlan elismertséget váltott ki.

[[paginate]]

1845-ben vette nőül a tehetős evangélikus polgárcsaládból származó Kappel Emíliát, akivel majdnem negyven évig élt boldog, kiegyensúlyozott és kölcsönös tiszteleten alapuló házasságban. A család polgárias élete élesen elütött attól, ami a hasonló társadalmi állásúaktól megszokott volt, sőt ami egyfajta társadalmi elvárásként jelentkezett feléjük. Családi boldogsága Lónyay Menyhértet mindvégig távol tartotta a társasági élet kísértéseitől, így munkára is kortársainál több ideje maradt. Beszédeit már ekkor prózaias gyakorlatiassággal szerkesztette, a fellengzősség hatalmának nem engedett, a népszerűségre nem fektetett súlyt. Amit jónak talált, ahhoz szívósan ragaszkodott, így ellenár sodrásában is ragaszkodni tudott álláspontjához. Nem véletlen tehát, hogy az 1848 eleji úgynevezett adminisztrátori válság idején Széchenyivel együttműködve megpróbált gátat vetni Kossuth érzelmekre ható agitációs politikájának. Ezzel kivívta ugyan a liberális ellenzék neheztelését (hajszálon múlt kizárása az Ellenzéki Pártból), apjával azonban szorosabb érzelmi kapcsolatba hozta, aki immár fiában látta az általa képviselt konzervatív mérséklet méltó folytatóját.

Részt vett az 1848-as alkotmányozásban, majd tagja lett az első népképviseleti országgyűlésnek is. Amikor Kossuth megpróbálta minisztériuma számára megnyerni, tőle nem fogadta el az osztálytanácsosi funkciót. 1849 január elején követte az osztrák csapatok bevonulása miatt Pestet elhagyó országgyűlést Debrecenbe. A Függetlenségi nyilatkozatnak kifejezett ellensége volt, így a Kossuth helyébe lépő Duschek Ferenc melletti pénzügyi államtitkári megbízatást a kormányzó-elnök először – pártja ellenérzéseire való hivatkozással – nem is akarta megerősíteni. Világos után Párizsba menekült, és csak 1850-ben császári kegyelemmel térhetett vissza. Kényszerű száműzetését már korábban megkezdett közgazdasági önművelése folyatására használta fel. Ez vezetett oda, hogy az 1860-as években már Deák Ferenc pénzügyi kérdésekben egyenesen pótolhatatlannak tartotta, és a legtöbb gazdasági kérdést elhárítva magától azok megoldását Lónyayra hagyta.

[[paginate]]

A neoabszolutizmus és a kiegyezés korabeli pálya

A Bach-rendszer első időszakában (1853-ig) egyfajta belső száműzetésbe kényszerült ő is. Első ingatlanbefektetései ebből az időből származnak, magángazdálkodásában pedig birtokai felvirágoztatására törekedett. Ez nem sikerült neki nehézségek nélkül. Több kudarcos vállalkozásából is apósa segítette ki anyagilag. Az 1853-as úrbéri pátens által teremtett helyzetben, mely alapvetően az 1836. évi törvények szellemében rendelte el a tagosítást és a legelőelkülönzések folytatását, volt jobbágyaival elkeseredett, hosszú évekig tartó pereskedésekbe bonyolódott. Emellett a közélet területén különböző pénz- és hitelintézetek létrehozásával foglalkozott. Amikor az 1850-es évek közepétől az osztrák neoabszolutizmus nyomása csökkenni kezdett, kihasználta a köztéren kínálkozó lehetőségeket. 1856-ban először visszaadták az addig szoros állami felügyelet alá rendelt folyószabályozó, vízrendező és -hasznosító társulatok önkormányzati jogait. A közös tiszai ügy közvetlen érintkezésbe hozta Lónyayt magasabb szintű kormányzati személyiségekkel is. Amikor 1857-től újraindulhatott egy viszonylag szabadabb sajtó, azonnal publikálni kezdett. 1858 decemberében pedig, amikor a tetszhalott állapotából már korábban feléledt Magyar Tudományos Akadémia is közgyűlést tarthatott, ezen Lónyay azonnal levelező taggá lehetett. Rendes taggá választásakor, 1860-ban székfoglalóját a Tisza-szabályozás kérdéseiből tartotta, 1871-től haláláig pedig az intézmény elnöki tisztét töltötte be. Ilyen minőségében a pénzügyeket rendezte, az alapítványi vagyont megerősítette.

1865-ben újból képviselő lett, és alapvetően Deák Ferenc elképzelései mentén Andrássy Gyula és Eötvös József báró oldalán jelentős szerepet játszott a kiegyezés előkészítésében. A deáki körben való stabil helyét biztosította az is, hogy aktív szerepet vállalt abban a nyugati sajtó-ellenkampányban a ’60-as évek elején, amely hatástalanította azt a kormányzati propagandát, miszerint Magyarországon az osztrák civilizatórikus intézkedésekkel szembeni maradi magyar nacionalista ellenállás folyna. A magasabb osztrák pénzügyi körök kezdetben Lónyayt merő műkedvelőnek tartották, de tevékenysége kifejtésével itt is megfelelő respektust vívott ki magának. Gyors felfogóképességével mindenen és mindenkin átlátott, így lépéseit tiszteletteljes bizalmatlansággal kezdték figyelni. Száraz, adatokra épülő gazdasági témájú beszédei, cikkei itthon idegenkedéssel vegyes elismerést keltettek, így 1867-ben egyáltalán nem lehetett kétséges, hogy az Andrássy-kormányban a pénzügyi tárca egyedüli várományosa Lónyay Menyhért lehet.

[[paginate]]

A hatalom csúcsain

Amikor a hatalom csúcsaira érkezett, Lónyayt minden lépését megtervező, hidegen számító, racionális politikusként tartották számon. Kezdetben országgyűlési expozéit is csak színtelenül, száraz adatsorokba merülve, gyakran dadogóssá váló hangon tudta előadni. A kor közéleti emberének ezt a kvintesszenciáját, szónoki képességeit csak három évi pénzügyminiszterkedésének végére tudta elfogadható minőségűvé fejleszteni. Ferenc József 1870-ben rá bízta a közös pénzügyminiszterséget, majd a rá következő évben grófi címmel adományozta meg. Bár részben az 1866-os prágai béke kedvezményei, részben a reális erőviszonyok felmérése okán az Osztrák–Magyar Monarchia kimaradt a kibontakozó francia-porosz konfliktustól, a háború kitörése ezt az államalakulatot is fegyverkezés nyomás alá helyezte. Közös pénzügyminiszterként a finanszírozás gondjai okán így Lónyay elmélyült és szinte napi kapcsolatba kerülhetett az uralkodóval. Ez a helyzet azonban megágyazott a vele szembeni hazai bizalmatlanságnak is. A közvéleményben erőre kaptak azok a hangok, hogy grófi címét a haza rovására tett uralkodói szolgálatok ellentételezéseként nyerte el.

Lónyay már közös minisztersége alatt is folyamatosan talonban tartotta a hazai közéletbe való visszatérést, sőt egyes források szerint lépéseket is tett ezirányban. Ezt a lehetőségét végül a dualista rendszer megszilárdulása és a vele összefüggő külpolitikai irányváltás hozta el számára. A cseh politikai elit 1871 őszén közel járt hozzá, hogy a dualizmust kvázi trializmussá fejlesztve Magyarországhoz hasonló státuszt szerezzen a Vencel-korona országainak. Lónyay közös pénzügyminiszterként, Andrássy magyar miniszterelnökként mozgatott meg minden követ a kísérlet meghiúsítása érdekében. Hatásukra az uralkodó menesztette a terv mentorának számító Karl Siegmund von Hohenwartot, és kitartott a dualista berendezkedés mellett. Ezek után 1871 novemberében Andrássy Gyulát közös külügyminiszterré nevezte ki Ferenc József, Lónyayt pedig Andrássy helyére magyar miniszterelnökké.

[[paginate]]

Lónyay kormánypárti vezérként teljesen sikertelen pályát futott be, szakpolitikusként megítélése felemás. Miniszterelnöki programjába a korszak legtöbb reformkérdését beépítette (kormányzati reformok, parlamentarizmus (a házszabály) reformja, választójog kiterjesztése, állami takarékosság, adóreform stb.), így kezdetben jelentős létszámú támogatói körre tett szert, melyen belül különösen a fiatalabb nemzedék tagjainak számossága volt feltűnő. Ennek bizalmát azonban hamar elvesztette. Elődjének megnyerő külseje és konfliktuskerülő magatartása után Lónyay stílusa és célkitűzései nem lehetett vonzó azon kormánypárt számára, mely maga is számos színt és irányzatot egyesített magában. Lónyay Menyhért szakpolitikusi sikertelenségének eredője az volt, hogy a modernizáló állam igényei és a (javarészt örökölt helyzetből adódó) szigorú takarékosság követelménye ekkor még összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Megkezdődött Magyarország fokozott eladósodása, amely különösen nehéz helyzetbe hozta az országot az 1873-as válság idején. Politikusi pályájának ezen válságidőszakaiban ütközött ki erősebben, hogy Lónyay Menyhért örökölte apja természetének szőrszálhasogató szigorúságra és hirtelen haragra való hajlamait. Mindez kérlelhetetlenné tette vele szemben ellenfeleit, és kedvező sajtót sem tudott maga számára biztosítani. Így minden hiányossága a jellem- és képességbeli alkalmatlanság ódiumát vetítette rá a közvélemény előtt. Az általános bizalomvesztés légkörében 1872 végén kénytelen volt miniszterelnöki tisztségéről lemondani úgy, hogy képviselői mandátumát megtartotta és a főrendi háznak is tagja maradt.

Miniszterelnöksége idején ugyanakkor felgyorsult a modern ipari fejlődés Magyarországon. Ezt segítette elő az 1872-ben kiadott első ipartörvény is, amely felszámolta a céheket és deklarálta a szabad ipar gyakorlását. 1871–72-ben nyitottak meg egy sor fontos vasútvonalat: az Alföld-fiumeit, a Székesfehérvár-grazit, a Debrecen-máramarosszigetit, valamint a Kassa-oderbergit.

[[paginate]]

A népszerűségvesztés és eljelentéktelenedés örvényében

Már kormányzati szerepkörökben való forgolódása idején tudatosan használták ellenfelei ellene a személyes becsületét lejárató támadások és a korrupciós rágalmak teljes eszköztárát, kikezdve teljes emberi méltóságát, erkölcsi tartását, sőt magánéleti elveit is. Korrupciós vádként fogalmazódott meg ellene a temesvári erdők elvesztegetése, a családi vasútépítés, a közhatalmi segítségével történt magánvagyon-gyarapodás. Lónyay ezen vádakkal szemben sértett öntudatossággal védekezett: Széchenyi példáját követte, hogy az ország fejlesztése érdekében megszerzett gazdasági tudását önmaga és családja vagyonának a gyarapítására is felhasználta, vagyonát becsületes úton hosszú évtizedek alatt fokozatosan szerezte, kitartó takarékosságának, szorgalmának és a szerencséjének köszönhetően. Közérdeket nem rendelt alá, sem egyéni, sem csoportérdeknek. Kevéssé ismert tény, hogy a „haza bölcse”, a politikailag akkor már igen ritkán véleményt nyilvánító Deák Ferenc – minden kritikája mellett is – Lónyay jószándéka és jóhiszeműsége mellett tett hitet.

Az őt ért nepotizmusvádakkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy Lónyay Menyhért élete nagy szomorúságát jelentette, hogy rokonai sem gazdálkodási elveit (körültekintő előrelátás és kitartó szorgalom), sem takarékosságát nem tették magukévá. Legtöbb gondja henye, költekező, felelőtlen és becstelen életmódra tért legidősebb fiával, Bélával volt. A felhalmozott vagyont az 1873-as hitelválság igencsak megtépázta, a halála alkalmával tett hagyatéki összegzésénél az is kiderült, hogy adósságai reálértékben meghaladják vagyonát. A saját részre kieszközölt kedvező tagi hitel vádja is billeg, hiszen a magyar Földhitelintézet mellett a rivális bankházak felé is el volt adósodva.

Lónyayt politikai és magánéleti kudarcai elbizonytalanították. Erre utalnak azok a felemás magatartásformák, melyeket az elégedetlenek koalícióként létrehozott úgynevezett Vacsorapárttal vagy Tisza Kálmán miniszterelnökségének 1877-as és 1878-as megingásaival kapcsolatban fejtett ki. Politikailag még előtte nyíló lehetőségeket is inkább kihasználatlanul hagyta. Belső és külső viszonyai arra ösztönözték, hogy főleg saját tevékenysége, elvei és szaktudása védelmére szorítkozzon. Ennek legfontosabb sajtólenyomata a Kerkapoly Károllyal folytatott sajtóvitája a „Ki a felelős Magyarország eladósításáért/eladósodásáért?” kérdésében.

[[paginate]]

Az aktív politizálás helyett a Tudományos Akadémia és az Országos Földhitelintézet érdekében munkálkodott, és vállalta Széchenyi hagyatékának gondozását. A Széchényi-hagyaték akadémiai átvételére 1877-ben állami segítségnyújtás következtében kerülhetett sor. Az Akadémia elnökeként az 1870–1880-as évek őstörténeti vitáiban nem nyilvánított véleményt. Az általa kitűzött pályázatok a nemzetgazdaság és a politikai élet gyakorlati tárgyú vitakérdéseihez kapcsolódtak: a hazai jegybankügy rendezéséhez (mely kérdésben – Jókai szerint például – a kiegyezés körüli időben túl sokat engedett, kormányzati tényezőként semmit sem tett, ellenzékbe szorulva viszont annál inkább szorgalmazott), a helyi érdekű vasutak finanszírozásához, illetve a vasutak államosításának közgazdasági megítéléséhez. A Nemzetgazdasági Bizottság elnökeként felkarolta a földhöz juttatás korlátozott állami történő eszközökkel végrehajtandó és a magyarosítással összekötendő formájának, a telepítéseknek az ügyét.

Népszerűtlensége is okolható azért, hogy a Lónyay Menyhért halálakor keletkezett nekrológok – a református sajtón kívül – szűkszavúak, nem méltatóak, tényközlésekre szorítkoznak. Az akadémiai emlékbeszédét tartó Trefort is az utókorra hárítja tevékenységének és jelentőségének mérlegre tételét. Az utókor ebben a kérdésben Lónyayt igazolta, hiszen az 1930-as évek értékeléseiben belekerült már a „nagy triász”-ba. Eszerint Lónyay teremtette meg a modern magyar pénzügyet, a balkáni színvonalról felemelve azt, Wekerle vezette be a koronát, és Lukács László tett sikeres lépéseket a nyomasztó államadósság leküzdése terén. Ezt a pozitív bizonyítványt pedig egy olyan korszak állította ki, amelyik a trianoni országcsonkítás, majd a gazdasági világválság után a korábbiaknál is mélyebb és keserűbb tapasztalatokat szerzett a gazdasági rekonstrukció területén. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a temetési emlékbeszédet tartó Szász Károly dunamelléki püspök nagy teret szentelt az előző szuperintendens, az éppen a megelőző évben elhunyt feddhetetlen tisztességű Török Pál (a „nagy puritán”) egyértelmű tanúságának, hogy a Lónyayval kapcsolatos korrupciós és nepotizmusvádakat cáfolja. Ilyen szempontból egyfajta sorsszerűségként is értékelhető, hogy a reformátusok nagy múltú gimnáziuma ma a Lónyay utcában áll.

[[paginate]]

Lónyay Menyhért a református egyházpolitika berkein belül

Lónyay Menyhért előtt pozitív példaként főleg édesanyja imádságos lelkületű, magát naponta a puritán önvizsgálat alá bocsátó és hálaadásra irányuló hite állt Bár a fiú ettől külsőségekben eltávolodott, élete végéig rendszeres vasárnapi templomlátogató maradt. Ősei egyházának gondját kegyelettel és nagy szorgalommal hordozta. Bőségesen gyakorolta magát a jókedvű adakozás kegyelmi ajándékában egyházközségekkel, egyházi intézményekkel és tehetséges ifjakkal szemben egyaránt. A lelkészek felé valós érdeklődéssel ápolta kapcsolatait, és még az egyszerűbb, szalmatetős parókiákon élőkkel sem éreztetett semmiféle lenéző, vállveregető gőgöt. Az 1859–60-as pátensharc idején határozottan fellépett a törvényes autonomikus jogok védelme érdekében. A bécsi kormányzat Lónyay beszéde miatt vonatta be rendőrhatóságilag a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1860. évi első számát. Lónyay ugyanis egyházi téren is fokozott védelmet követelt a nemzetiségi területeken élő szórványreformátusság számára. Különösen az erdélyi Mezőségben, a dési egyházmegye valamikori gyülekezeteinek elrománosodása képezett fájó sebet a nemzet testén. Lónyay gondolatainak megvalósulására több mint két évtizedet kellett várni. Lónyay pénzügyminisztersége idején, 1869-ben kezdődött meg a reformátusokat is érintő államsegélyes egyházpolitika. Bár ennek akkori volumene még rendkívül korlátozott volt, az 1848. évi XX. törvénycikk teljes egyenlősége (soha életbe nem léptetett) bevezetéséig a református egyház növekvő finanszírozási gondjait kezelni lehetett. Mindezen tevékenysége pályát nyitott Lónyay számára egyházi téren is. Először 1860-ban a legnagyobb területű, Békés-Szentes-Hódmezővásárhely-Makó református tömbből és Szeged-bánáti szórványvidékből álló Békés-bánáti Református Egyházmegye választotta (segéd)gondnokává, majd 1870-ben a református életben egyre nagyobb szellemi súlyra szert tevő dunamelléki egyházkerület hívta el főgondnokának. Kiváló tevékenységet fejtett ki a református egyházi Közalap létrehozása és működtetése körül, mely egy évtizedig (az állami segélyezés újabb szakaszának megindulásáig) a gyámolítás, segélyezés, szolidaritás terén többet ért el, mint az azt megelőző 40 esztendő együttvéve. Nem véletlenül tartotta ezt Lónyay élete fő művének, mellyel Isten szolgái, árvái és özvegyei érdekében némi jót tehetett. Így sorsszerűnek is tekinthetjük, hogy 1884. november 3-án éppen a közalapbizottság ülésén érte halálos rosszulléte a Dunamelléki Református Egyházkerület Kálvin téri központjában.

Kovács Kálmán Árpád