„…oly ősöktűl származom, akik egykor annyit tettek, annyit áldoztak
a szabadság fenmaradásáért Magyar- s Németországon.” ^[1]

II. Rákóczi Ferenc számontartotta származását, de „illemérzete nem engedte meg, hogy ama tekintélyről, mellyel hazájában családja hírnevénél s rangjánál fogva bír, beszéljen”.[2] Időnként mégis utalt rá. Ősei lábnyomában járt Magyarországon, Erdélyben és a nemzetközi politikában. Ők köszöntek rá az épített örökségben, várakban, birtokain éppúgy, mint családi beszélgetéseikben, rangos körök társalgásában vagy a népi legendáriumban; és ezek összessége Rákóczi-identitást formált ki benne. Tőlük tanulta meg a némettel – értsd: bécsi politikával – szembeni óvatosságot, mert viszonyulást (attitűdöt) is átvehet az elődöktől az utókor. Erről mondta Rákóczi: „Senki sincs, ki legkedvesebb őseinek a múlt időkről való beszélgetéseire emlékezve, vagy a történetet érett ésszel olvasgatva, világosan nem tudná és kézzelfoghatóan észre nem venné, a zsarnoki kevély uralmát gyarapítani törekvő Ausztriai Háznak örökös hitszegését és annak a néppel és a mi nemzetünkkel kötött bármely szerződésének megszegését”.^[3]

Mindössze huszonnyolc (!) esztendő telt el a dédapa I. Rákóczi György halála, és II. Rákóczi Ferenc születése között. Dédanyjától, Lorántffy Zsuzsannától pedig mindössze tizenhat év választotta el. Ennyi idő még köznapi emberek életében sem sok, még kevésbé fejedelmi családokban. Erre maga a fejedelem is utal: „[Bocskai után] Bethlen Gábor vállalta a szabadság ügyét. Dédapám, I. György követte őt a fejedelemségben és abban a vállalkozásban, mely a nagyszombati békével végződött. […] Öt háborúra emlékszem, amelyeket ugyanabban a században indítottak meg, olyan csodálatos időközökben, hogy az emberek kora és emlékezete szempontjából azt is lehet mondani, folytatódtak, amennyiben az idősebbek visszaemlékeztek a múltra, és a jelen körülmények között terjeszthették és táplálhatták a fiatalság szívében a szabadság vágyát, ha elmesélték mindazt, ami valaha történt”.^[4] Rangos családról lévén szó, a dédszülő és dédunoka között eltelt mintegy százévnyi életidő a közösségi emlékezés számára szinte összeér, s ez által az egyéni emlékezést is könnyebbé teszi.

[[paginate]]

Az ősök – a Rákóczi-ág

• II. Rákóczi Ferenc: Borsi, 1676. márc. 27. – Rodostó, 1735. ápr. 8.
• Szülei: I. Rákóczi Ferenc †1676 júl. 8. –  Zrínyi Ilona †1703. febr. 18.
• Nagyszülei: II. Rákóczi György †1660. jún. 6. – Báthory Zsófia †1680. jún. 14.
• Dédszülei: I. Rákóczi György †1648. okt. 11. – Lorántffy Zsuzsanna †1660. ápr. 18.
• Szépszülei: Rákóczi Zsigmond †1608. – Gerendy Anna †1596.

Az életrajzi adatokból látható, hogy II. Rákóczi Ferenc négy hónapos korában vesztette el édesapját, I. Rákóczi Ferencet. Négy éves volt, amikor nagyanyja: Báthory Zsófia meghalt. Legtöbb időt édesanyjával töltött, de csak tizenkét éves koráig. Többi ősével nem találkozott.

Az ősök – a Zrínyi-ág

Ha dédnagyszülői örökségéről beszélünk, a Zrínyi-ágat is legalább röviden meg kell említenünk, hogy azután részletesebben visszatérjünk a Rákócziakra. Zrínyi Ilona grófnő (1643–1703. február 18.) 1667-ben ment férjhez I. Rákóczi Ferenchez. Édesapja: gróf Zrínyi Péter horvát bán volt, az ő édesapja Zrínyi György, akit a német-római császári hadvezér megmérgezett (1626).^[5] Zrínyi Péter részt vett a Wesselényi-szervezkedésben – amelynek egyébként a sárospataki Rákóczi vár „Sub Rosa!” terme is otthont adott –, ezért 1671-ben fej- és jószágvesztésre ítélték. További megtorlásként a Zrínyi család vagyonát elkobozták, Zrínyi Ilona húgából apácát neveltek. Másik húga, Petronella már apáca volt, de később az ő évjáradékát is csökkentették.^[6] Öccsét, János Antalt Gnade Antal néven besorozták, majd ráfogván, hogy a király életére tör, bebörtönözték: „Ifjúsága virágában, puszta gyanúra elfogták, huszonnyolc éves korától a halálnál rosszabb életet élt”.^[7] A börtönben halt meg húszévnyi raboskodás után. Zrínyi Ilona édesanyja: gróf Frangepán Anna Katalin a családi tragédia után megtébolyodott,^[8] és kegyelemkenyérre szorulva a grazi zárdában halt meg (1673).

Előrefutva az eseményekben, megjegyezzük, hogy letartóztatása után II. Rákóczi Ferencet ugyanabba a bécsújhelyi börtönbe vitték (1701), ahol Zrínyi nagyapját korábban őrizték. Erről Rákóczi így emlékezik: „Eszembe jutott a vérpad, amelyet egykor ott anyai nagyapáim, Zrínyi Péter és Frangepán grófok lefejezése végett állítottak fel, kiknek testei is ott vannak eltemetve”.[9]

II. Rákóczi Ferencben a Rákóczi- és a Zrínyi-ág, észak és dél, kelet és nyugat, „a század két leghatalmasabb nemzetsége ér össze és termi meg II. Rákóczi Ferencben azt az egyéniséget, aki mind a két nemzetséget összefogja és megkoronázza. A Zrínyi-vérben a dunai magyar, a Rákóczi-vérben a tiszai magyar olvadt össze az ő egybefoglaló egyéniségében. Ezért alakja már történelmi előzményeinél fogva is az egész magyarság megszemélyesítőjévé vált”.^[10]

II. Rákóczi Ferenc I. Rákóczi György dédszülőjétől kapta legmeghatározóbb örökségét: 1.) nevét, 2.) főúri neveltetését, 3.) birtokait, 4.) fejedelmi rangját, 5.) igazságszeretetét, s annak vallás-erkölcsi alapjait, s annak vallás-erkölcsi alapjait, mondhatjuk: Rákóczi-identitását.

[[paginate]]

1. A Rákóczi név

II. Rákóczi Ferenc mindhárom (!) fiának a György nevet (is) adta, vagyis a dédapa nevét! Első gyermeke, Lipót Lajos György,^[11] (1696-1700) mindössze négy évet élt. Második fiát József György névre keresztelte, amire így emlékezik: „1700-ban egy fiúgyermekkel újabb áldásban részesítettél Uram, ki […] a József György nevet nyerte; ennek gondviselője egyedül csak te vagy árváknak atyja; mert már három hónapos korában ellenségeim kezeibe került, midőn én feleségemmel együtt Bécsből távozván, alkalmas egyének gondjaira bíztam, s nem is láttam többé”.^[12] Legkisebb fia is György lett, aki bécsújhelyi fogsága alatt született meg, és csak 26 éves korában látta először, amikor a fiú „elosont” Bécsből Rodostóba^[13] (1727. jún. 15.−1728. márc. 23.), hogy meglátogassa apját. Magyarul egyik fia sem tudott. „Egyikőtöket a bölcsőben láttam, másikotokról pedig csak annyit hallottam, hogy a világra jött”^[14] – írta fiainak „a Fekete-tenger partjáról, Rodostóból” 1722-ben. A Fejedelem politikai és erkölcsi végrendeletét már nem magyarul, hanem franciául írta, hogy fiai értsék.^[15] Dédnagyapja is írt intelmeket fiainak. Megragadó gondolati hasonlóságokat fedezhetünk föl a két Rákóczi fejedelmi parainesis-ében.

II. Rákóczi Ferenc tudta, hogy a Rákóczi-név vörös posztó sok ember szemében, ezért írta fiainak (uo. 328. o.): „Könnyen lehetséges, hogy ott, ahol most tartózkodtok, lesznek emberek, akik azt sugalmazzák majd nektek, hogy szégyenkeznetek kell, amiért én vagyok az apátok…” A császár a Fejedelem két felnőtt kort megért fiát megfosztotta a Rákóczi névtől: 1723. július 3-án kelt adományleveleivel (!) szicíliai földesurakká tette őket, és nevüket megváltoztatta. Rákóczi Józseffel felvétették a Marchese di Santo Carlo, Marchio di Romanucci nevet^[16] és az Abruzzókban fekvő Romanuccio nevű hűbérbirtokot^[17] kapta meg. Rákóczi György is olasz főnemes lett, Marchese della santa Elisabetha, Comes Vallis de Giunchi néven, szicíliai hűbérbirtokkal, évjáradékkal, de ezek az olasz birtokok csak a legszerényebb igények kielégítésére voltak elégségesek. Amikor édesanyjuk meghalt (1722), még gyászruhára sem tellett nekik.^[18] A rendelkezés szerint új nevüket és rangjukat kellett ezentúl használni nekik, és törvényes örököseiknek, hogy a rebellis Rákóczi-névnek még írmagja se’ maradjon.^[19] Rákóczi Györggyel kihalt a család fiú ága (1756), József után leányával, Josepha-Saroltával pedig a leányág is (1780).^[20]

2. II. Rákóczi Ferenc neveltetése

a) A szülői házban – a Rákóczi-örökség ápolása

„A gyermekkor emlékei nem olyanok, mint a futó sajkák elenyésző nyoma a tengeren, hanem mint az időszakonként megújuló dagály hullámverése […] A gyermekkori emlékek el nem évülnek, sírunkig elkísérnek bennünket. A viszonyok, melyek közt születtünk, az első benyomások, azon egyének, kiknek környezetében neveltettünk, irányadó befolyással vannak egész életünkre”^[21] − így kezdi II. Rákóczi Ferenc bemutatását Thaly Kálmán, a Rákóczi életmű kutatója, nem mellékesen a Dunántúli Református Egyházkerület hajdani főgondnoka. „Foglalkoztam vele – mondta Thaly Kálmán (1906) – álmatlan éjszakákon, hosszú-hosszú éveken keresztül. Negyvenhat éve múlt már, amióta az én felséges urammal, dicsőséges fejedelmemmel, az ő áldott kezével írt iratokkal társalgom. Ha valaki ismeri őt, hát én talán ismerem minden gondolatát. […] Én is beleestem a bűvös Rákóczi-szeretetnek körébe, ahonnan Mikesék nem tudtak szabadulni, onnét én sem tudtam, de nem is akarnék…”^[22] Jobb forrásra aligha támaszkodhatnánk, mint az ő műveire, ezért legtöbbször Thaly Kálmánra hivatkozunk, s rajta kívül még Márki Sándorra is, a Thaly-életmű folytatójára. Vegyük számba tehát II. Rákóczi Ferenc neveltetését, mint dédszülői örökséget.

^{a Rákóczi várkastély, Borsi}
 

[[paginate]]

II. Rákóczi Ferencet édesanyja, Zrínyi Ilona első pillanattól kezdve fejedelemnek nevelte, az első években özvegyen. Rákóczi így emlékezik Vallomásaiban: „Bár atyámat magadhoz szólítottad, nem engedted, hogy elkövetkező nevelésemből bármi is hiányozzék. Anyám igazi anyai szigorral szeretett, mert fölfigyelt minden illetlen cselekedetemre,”^[23] egyszersmind „igen gyöngéden”.^[24] Úgy érezte, őt egy kicsit jobban szerette, mint nővérét, Juliannát.^[25] Sokféle okát adta Zrínyi Ilona, hogy fia így emlegesse később: „dicsőemlékezetű anyám”.^[26]

Zrínyi Ilona már 1681-ben lépéseket tett annak érdekében, hogy a Rákóczi-ház (akkor ötéves) egyetlen férfisarja számára megszerezze a „római szent birodalmi fejedelem“ diplomát, amelyet ősei már bírtak, de okirat szerint is biztosítani akarta.^[27] Hogy ez nem sikerült, nem rajta múlt. Mindenesetre a kifogások között szerepelt „I. és II. Rákóczi György fejedelmeknek az ő Felsége örökös provinciáin tett rablása (1644-45) és az Imperium ellen való cselekedeteik… s legközelebb friss emlékezetben vagyon néhai Kegyelmes Urunk I. Rákóczi Ferencz esete is^[28] [a Wesselényi-féle szervezkedésben való részvétele].

A gyermek-fejedelmet édesanyja férfiasan és férfinak nevelte. Még nem volt három éves, amikor elkezdték kecskenagyságú lovon lovagolni tanítani.^[29] „Alig ötéves koromban elkülönített engem a női lakosztálytól és az asszonyi gondozástól. Kialakították tanítóim bennem a rangomhoz illő erkölcsöket, és imádkozásra késztettek.”^[30] Már játékaiban hadvezéri szerepre készült. Gyermekkoromban „túlságosan átadtam magam a fegyvereknek, és a háborúskodást jelképező gyermekjátékoknak” – emlékezik vissza Vallomásaiban.^[31] Gyermekkorát leginkább Munkácson, Sárospatakon, a Rákóczi-birtokok régi központjában, Nagysároson, Makovica várában vagy éppen Regécen töltötte, mindenképpen a Rákóczi-várakban, Felső-Magyarországon. Munkács stratégiai szempontból kiemelt hely volt, ezt pontosan tudva, I. Rákóczi György elszánt akarattal szerezte meg a bécsi udvarral szemben.[32]

Munkácsot Zrínyi Ilona három évig (1685. nov. − 1688. jan. 17.) védte a császári csapatokkal szemben, mint „gyermekei örökségét”. A várat golyókkal és bombákkal lőtték, kőtekékkel zúzták, tüzes labdákkal gyújtogatták, gránátokkal robbantották, Zrínyi Ilona pedig rettenthetetlenül járt a védők között, s nyomában ott járt a gyermek fejedelem. A hős asszony ezt üzente az ostromló főtábornoknak: „Én, mint I. Rákóczi Ferencz fejedelem árváinak anyja, vontam meg magamat gyermekeimmel, ezeknek várában; melyet, mint örökségüket, köteles vagyok számukra megótalmazni, ha megtámadtatik. Sem én, sem kiskorú, ártatlan gyermekim nem vétettünk semmit a császárnak; miért foglalják el mégis várainkat egymásután? Én nem ellenségeskedem senkivel, de a bántóknak ellentállok; s ha a császár fegyvereit egy nő és gyönge árvák ellen fogják fordítani: nem hiszem, hogy az ilyetén harcz akár Ő Felségének, akár tábornokainak valami nagy dicsőségére válnék! Kéretem tehát a tábornagy urat: szűnjék meg háborgatni Munkácsot; ha pedig e kérelemre nem hallgat: hát tudja meg, hogy engemet, bár gyönge asszonyt, sem többi várainknak elveszte, sem az ostrom félelme nem képes arra kényszeríteni, hogy megfelejtkezzem arról, a mivel gyermekeimnek tartozom”.^[33] És köröskörül kitűzette a vörös zászlókat a bástyákon.

^{A nyolcéves Rákóczi
fotó: MNG}

[[paginate]]

Kiújult a harc. „A vakmerő fiút alig lehetett a bástyákról eltávolítani: kimondhatatlan gyönyörűséggel, s harcokban való nagy kedvteléssel órákig el-elnézte a magas sziklabérc tetejéről éjjel a bombák és tüzesített golyók által a légben leírt szikrázó, fényes íveket; nappal pedig a minduntalan a síkra kiütő várbeli lovas és gyalog harcosok csatározásaiban, rohamaiban gyönyörködött, mint egy nagyszerű sakkjátékban. Alig bírta őt hű tanítója Badínyi János, a veszedelmes szemléktől, bombamentes boltozatok alá, a latin grammatica, vagy egyéb tanulmányaihoz elvonni.”^[34] A fejedelemasszony lakosztályának tetőzetét tüzes golyók lángba borították, paripája odaveszett, a védők közül többen meghaltak. A gyermek közelről látta, milyen a csata, és milyen a halál. A kis Rákóczi Ferenc fegyverropogás között ülte tizedik születésnapját (1686. március 27.). A vár hétheti súlyos bombázás után egyelőre felszabadult (április 28.).^[35] Még aznap hálaadó istentiszteletet tartottak a vár templomában. Május elsején pedig „Valamennyi főtiszt és az egész hadi nép díszben vonult ki a várudvarra, akik előtt szintén díszbe öltözött »kis uruk«, a tíz éves Rákóczi Ferenc, fekete kócsagtollas, gyémántforgós kalpagban, drágakövektől ragyogó fejedelmi buzogánnyal kezében megjelent, és paripára ülve lelovagolt mindnyájuk kíséretében a várból, hogy megnézze a németek ostromsáncait. […] A helyőrségbeli lovas, gyalog seregek hadrendbe álltak, s az arcvonal élére lovagolt fejedelemfiú tiszteletére háromszoros dísz-sortüzet adtak, mely katonás tisztelgést a kis Rákóczi megköszönvén, belovagolt a várkapun, s a téren az összes kapitányokat, hadnagyokat maga elé rendelte. A tűzlelkű fejedelmi gyermek itt magyarosan: lóhátról, bátran és lelkesen beszédet intézett hozzájuk, melyben »igaz hűségüket s fáradságukat szépen megköszönte«”.^[36] E rettenetes küzdelemről írta később Zrínyi Ilona: „Senki sem engem, sem két gyermekimet megijedt állapotban nem látott; valamint eleim: úgy voltunk készek fejünk fennálltáig a várat megtartani életünk letételével”.^[37] A szultán külön athnámét (kinevezési oklevelet) küldött neki, amit, hogy egy nő kapjon, az iszlám történetében hallatlan eset.^[38]

A történelmi események úgy hozták, hogy a várat három év után föl kellett adni. 1688. január 17-én déli 12 órakor a munkácsi várat a német helyőrség vette birtokba. A császár utasítására a fejedelemasszony tartozott gyermekeivel Bécsbe költözni, mivel az árvák tutorsága a császárt illette.^[39] Zrínyi Ilona a kapituláció feltételeinek császári megerősítését, biztosítását kérte,^[40] így időt nyert nemcsak arra, hogy összegyűjtse azokat az ingóságokat, amelyeket magukkal visznek, hanem arra is, hogy fia hűséges kamarását, a birtokos nemest, Körösy Györgyöt elküldje Sárospatakra – amelyet 1670. június 24-e óta (!) szintén német helyőrség tartott már megszállva^[41] –, hogy az árvák ott maradt (és megmaradt!) értékeit és jószágleveleit elhozza. Mélyen megrendült búcsúzás után a rajongásig szeretett fejedelemasszony és gyermekei hatfogatos hintója kigördült a várból. Kíséretükkel és megrakott társzekerekkel február 10-én elindultak Bécsbe a bizonytalan jövő felé. Útjukat úgy irányozták, hogy amennyire csak lehetett, saját birtokaikon keresztül utazzanak. És ez nem volt nehéz!^[42] A jobbágyság szívében szunnyadó reményként ott maradt: Mire a „kis úr felnevelődik”. S ha maguk nem is ismerték, ismerték az apját, a nagyapját, s apjuk elbeszéléséből I. Rákóczi György fejedelmet. Várták vissza a Rákóczi gyermekeket, „mint szárazföld a vizet”.^[43]

[[paginate]]

b) Bécs és a fejedelmi sarj

II. Rákóczi Ferencnek éppen 12. születésnapján érkeztek a császárvárosba. Bécs kapuit azonban bezárva találták. Mivel a bécsi és más németországi hírlapok tele voltak érkezésük hírével, kitódult a látványosságra éhes csőcselék Munkács híres védőjének, és a Rákóczi-gyermekek „fogadására”, bámulására, hangosan szidva, fenyegetve, sértegetve^[44] őket. „Ezt a gyalázatos jelenetet 2-3 óra hosszáig engedték nyúlni – a magyar fejedelmi család személyeiben az egész magyar nemzet prostitutiójával.”^[45] Bécsben a két árvát Kollonich Lipót bíbornok, bécsi érsek vette át, a protestantizmus gyászévtizedének (1671-1681) és a gályarab-pereknek egyik vezéralakja. Amikor a nagyasszony megtudta, hogy gyermekeit elveszik tőle, „majdnem eszét vesztve, tétova bujdosott szobáiban, hangos sírással, mint kölykeitől megfosztott nőoroszlán”.^[46] Kollonich a síró és ellenálló Juliannát erőszakkal tuszkolta be az Szent Orsolya rendházba.^[47] Később az édesanya is ugyanott^[48] bérelt magának lakást, hogy legalább lánya közelében maradhasson. Anya és fia négy nap múlva csak rövid búcsúra találkozhattak. Soha többé nem látták egymást.^[49]

A Bécsben tartózkodó magyar arisztokrácia a Rákóczi-ház megcsúfolása miatt elégtételt kívánt venni. A „rongyos bérkocsit,”^[50] amelyben az ifjú herceget Csehországba vitték, díszsorfalban várták a Bécsnek Prága felé nyíló kapuján túl: a gróf Eszterházyak, Illyésházyak, Batthyányiak, Forgáchok, Bercsényiek, Nádasdyak, és a többiek. Búcsút intve felé, lovaikkal utána sorakoztak, s nem várt díszkíséretet képeztek a hintónak. Lipót császár hírét véve a demonstrációnak, testőreit azonnal kiküldte, de csak jóval a városon túl érték utol a különös díszkíséretet. Azonnal visszaparancsolták őket a városba.^[51]

c) Jezsuita iskolákban – átnevelés

Rákóczi Ferencet a csehországi Neuhausba vitték, minél távolabb hazájától, a jezsuiták ottani rendházának iskolájába. A császár utasítására csak grófnak szólították. A tizenkétéves fiú joggal panaszolta: „Miért címeznek önök engem Gróf Úrnak? – hiszen én fejedelem vagyok, engem grófok szolgáltak!”^[52] A megszólítás már otthon, a munkácsi várban is vízválasztó volt: Kiss Imre jezsuita páter, Báthory Zsófia idős fejedelemasszony gyóntatója és Lupstowska apáca bizalmaskodóan csak „Ferkő”-nek vagy „Ferus”-nak nevezték,^[53] míg a Rákóczi-ház hívei, tisztjei, hadi népei és jobbágyai magyarosan „kis urunk”-nak szólították, sőt édesanyja testvére is magyarul köszöntötte a „kisurat” horvátul írt levelében! A soványan elkészített étkek, a rozskenyér és a fanyar bor,^[54] a közös hálószoba, spanyolfallal elválasztott ágy^[55] merőben új környezetet jelentett a gyermek-ifjú számára. Meg kellett változtatnia hajviseletét, öltözetét,^[56] nyelvét. Édesanyjával és nővérével havonta váltottak levelet.^[57] Két év múlva, nővérének írt levelében (1690. június 6.) már erősen törte a magyart: „Talán haragud nekem Kegyelmed…”^[58]

Egykori önmagára az édesanyja által gondosan összeválogatott személyes holmik emlékeztették, amelyeket két társzekéren küldött utána. Ezeket még Munkácsról hozták magukkal: mennyezetes, selyem-függönyös ágy arannyal hímzett vánkosokkal, paplannal, néhány gyönyörű mívű szekrény, íróasztal, óra, perzsaszőnyegek, aranyozott ezüst ivópoharak, mosdómedencék, korsók, finom fehérnemű, igazgyöngyös-, drágaköves-, arany-ezüst gombokkal, válogatott szépségű magyar díszöltözetek gyémántos kalpagforgóval és azzal a díszes fejedelmi jogarral, melyet Munkácson viselt, mikor a hadcsapatok fölött szemlét tartott, és más ünnepélyes alkalmakon viselni szokott!^[59] Az első időben még zokogásban tört ki, ha Munkács várát térképen meglátta „Nem lehet olyan gyorsan felejteni!”[60] – mondta, amikor felindulása okát megkérdezték.

Eltelt néhány év, és már érzéketlenné vált múltja iránt. Amikor Zrínyi Ilona elhagyhatta Bécset,^[61] hogy férje után menjen Törökországba (1692), „…távozását sokáig titkolták előttem, s midőn megtudtam, nem is igen bánkódtam miatta, mert idegen erkölcsökhöz szokva nem fogtam fel, minő állapotra jutottam. Ezt sokféle módon és lelkem gondos szórakoztatásával nyugodalmassá tették az atyák”^[62] – emlékezik vissza a Fejedelem.

A jezsuita nevelés végső célja Rákóczit németté és jezsuitává tenni. Kollonich bíbornok úgy gondolkodott, hogy a leányból apáca váljék, Ferencből jezsuita, aminek következtében a magyarok szabadságának főoszlopául tekintett Rákóczi-ház kihaljon, a roppant vagyon pedig a Ferenctől kicsikarandó végrendelet erejével a jezsuitákra szálljon. „A bíboros szigorúan meghagyta az apácáknak, hogy tőlük telhetően rábeszéljék [nővéremet], szentelje neked szüzességét. […] arra törekedett, hogy nővéremet apácává, engem jezsuitává téve, kihaljon Házunk, és az örökösi kiváltság a jezsuita atyákra szálljon.”^[63]

[[paginate]]

3. Birtokai – „Hív az ősi föld”

„Meglátogatott néném”^[64] – ezzel elindult a lavina. Rákóczi éppen további tanulmányi útra indult – Kollonich utasítására – Prágába, majd Olaszországba vagy Bajorországba,^[65] amikor bécsi szállásán váratlanul fölkereste őt nővére (1692)^[66] – akkor már Aspremont grófné^[67] –, s „testvéri ölelések és kölcsönös gyöngédség-sírta könnyek”^[68] között felvilágosította, hogy a hazai törvények értelmében nagykorúságának betöltésével kivonhatja magát a gyámság alól. Arra kérte, hagyja abba tanulmányait, a birodalmi jognak Magyarországon úgysem veszi hasznát, menjen haza, és vegye át öröklött uradalmát.^[69] Ekkorra már elfelejtette a magyar nyelvet. „Nem igen volt ékes a nénémmel való beszélgetésem, mert a honi nyelvet teljesen elfelejtettem, a németet nem tudtam, csak a latint beszéltem; de elegendően megértettem, hogy tanulmányaim felhagyására és öröklött birtokaim átvételére ösztönöz, melyektől, ha az érsek akaratának magamat alávetem, még számos évekig meg leszek, keresve-keresett ürügyek alatt fosztva.”^[70]

Az örökös Rákóczi-birtokok 20 (eredetileg 30) uradalomban 38 város, 681 falu, 103 puszta, területük kb. 1.900.000 kat.hold volt.^[71] A törvénytelenül lefoglalt Rákóczi-birtokok a királyi fiscusnak annyit jövedelmeztek, hogy jóformán az egész felső-magyarországi császári hadsereg azokból tartatott és élelmeztetett.^[72] Nem csoda, hogy a hír hallatán Kollonich homloka összeráncosodott, „arca a legnagyobb méltatlankodást tükrözte vissza, melyet szaggatottan előadott szavai is megerősítettek”.^[73] Felindultan fogadta a gyámság megszüntetését, és különféle fondorlatokkal minél többet vissza akart tartani belőle. Kollonich a kezébe került birtokokon rablógazdálkodást folytatott. Nem engedett semmi beruházást, javításokat, amelynek következtében minden pusztulásra fordult, viszont a gyámi hatodrészt mindenáron emelte.^[74] Meghagyta, hogy a gabonatermést a császári helyőrségek éléstáraiba szállítsák, a hivatalnokok a Rákóczi-várakban tanyázó katonaság kihágásai iránt legyenek elnézőek.^[75] Fölélték a kaszálókat, erdőket, szőlőket, kerteket.[76] Mindezt megelőzően pedig a Rákóczi-ház összes uradalmában eltiltotta a protestáns vallás gyakorlatát, a templomokat elvette, a lelkészeket, tanítókat elűzette, az iskolákat bezáratta, épületeiket császári katonai raktáraknak használta.^[77]

^{Mányoki Ádám, II. Rákóczi Ferenc, 1712
fotó: Magyar Nemzeti Galéria}

[[paginate]]

Rákóczi 1694 tavaszán látogatott először Magyarországra. Hat évvel azután, hogy Munkácsot elhagyta. Ez az év fordulatot jelentett számára.^[78] Romos várakat, elnéptelenedett vidéket, elhanyagolt gazdaságot talált. Német katonaságot saját váraiban, és mérhetetlen szegénységet. „Kegyetlen dolog volt, hogy mást láttam parancsolni saját portámon, és hogy valahogyan függök a katonai elöljárók döntésétől, akiknek az udvar titokban megparancsolta, hogy éberen figyeljék tetteimet.”[79] Márciustól júniusig sorra járta elhanyagolt birtokait, ahonnan szinte csak feleséget keresni ment el – hogy aztán az év végén már vele együtt térjen vissza. Amit népe körében tapasztalt, szabadítóért kiáltott. A Habsburgok egyetlen egy év alatt ötvenszer nagyobb összeget hajtottak be a népen, mint a törökök,[80] s ezt is barbár módon tették. Ha a szegény ember fizetni nem tudott, szemeláttára gyalázták meg a feleségét, sokan arra kényszerültek, hogy tulajdon gyermeküket a töröknek eladják.[81] A nyomorúság miatt panaszkodókat eltették láb alól, ha valaki könnyíteni akart a nép sorsán, rebellisnek kiáltották ki.[82] 1695-ben Erdélytől Győrig egy marha után 55 címen kellett vámot, illetéket fizetni, pedig a jószágot még tovább kellett hajtani Bécsbe.[83] „A só ára, amellyel az ország bővelkedik, annyira fölemelkedett, hogy a szegény nép kenyerét sótlanul kénytelenítette enni.  […] Az őrök oly nagy kegyetlenségeket követének el, hogy azok, akik valamely nyilvános rendeletet áthágtak, elvesztvén minden reményüket a kegyelemre, a büntetéstől félve, erdők és hegyek rejtekeibe bujdostak. Tulajdon munkácsi hercegségembeli jobbágyaim is így tettek.”^[84] A közkatona a népen, a tiszt a nemességen hatalmaskodott. Legtöbbször már a katonaság közeledése elég volt ahhoz, hogy a falvak népe elmeneküljön. Az ország lakóinak száma súlyosan megcsappant: Erdély nélkül 2 millió,^[85] más becslések szerint 1711-ben 3,9 millió.[86] Az elvett vagy lakatlanná vált földeket a Neoacquistica Commissio vagyis „újszerzeményi bizottság” (1688-1717), pontosabban „újraszerző bizottság”[87] előbb adta a görögkeleti oláhnak, szerbnek, németnek, horvátnak, mint protestáns magyarnak.^[88] Ugyanez a bizottság a birtokleveleket kilopta őrző helyükről, úgy, hogy később a birtokjogok már nem voltak igazolhatók.[89] Nem ok nélkül szerepelt később a szövetkezett rendek békefeltételei között (1706. május), hogy „az újszerzeményi jogot véglegesen töröljék el, és a Thököly-felkelés óta elidegenített javak szálljanak vissza tulajdonosaikra”.[90] A koldussá tett, egykor virágzó ország felett Kollonich megismételte, amit egy századdal előbb már Rudolf király egyik tanácsosa (Unverzangt) hangoztatott: „Magyarországot előbb koldussá, azután katolikussá, végre szolgává teszem!”^[91] Rákóczi számára világossá vált, hogy Magyarországon kell letelepednie, ha rendbe akarja szedni a gazdaságát és vissza akarja nyerni a nép bizalmát.

1694. június 3-án emelkedett ünnepi hangulatban beiktatták Sáros vármegye örökös főispáni tisztébe. A főjegyző köszöntő beszédében emlékeztette Rákóczit, hogy „fejedelmi vére és méltósága nem mai eredetű, hanem olyan dicsőséges ősöktől származik, akik a római szentbirodalom herczegséget már 1645-ben megnyerték; s ez a mostani méltóságos hivatala csak első zsengéje és lépcsője legyen más nagyobb méltóságok elérésére és gyakorlására”.^[92] Rákóczi válaszát nem ismerjük, de ismerjük első határozatát: „a vármegye nem ad előfogatokat a császári-királyi katonaságnak, míg ez jóvá nem teszi a lakosságnak okozott károkat”.^[93] Ez már előrevetítette az 1703. évi nagy idők árnyait.^[94] S hogy sárosi beiktatásához élete árán is hűséges maradt, mutatja bécsújhelyi börtönében tanúsított magatartása, amikor a polgármester a császár nevében parancsot hozott, hogy a bíróság előtt jelenjen meg. „Borzadt a lelkem a szokatlan és illetlen eljárástól, ellenkezett származásommal és méltóságommal, hogy polgármester megidézzen és idegen törvény elé kényszerítsen”^[95] – írja Vallomásaiban. Krétával körberajzolta az idézést, s kijelentette, hogy a gondolkodási időnek hagyott hat hét után is mozdítatlanul találják az idézést, mert inkább meghal, de kötelességéről, mely által mint sárosi főispán tartozott a törvénynek, nem tántorodik el.^[96] A börtönből kalandos módon kiszabadult, Lengyelországban bujdosott.

Idő múltán, amikor Rákóczi 1703. június 16-án a Vereckei-szoroson át bejött az országba, saját földjére lépett először, ezen vetette meg a lábát, „s ezzel egyszerre mozgásnak indult uradalmainak addig nyugvó, hatalmas energiatömege”.^[97] „Mihelyt híre terjedt jöttömnek – írja emlékezéseiben – a munkácsi herczegségben, alig képzelhetni, mily igyekezettel és örömmel tódúlt a nép hozzám. Csapatonként rohantak, hozván magokkal kenyeret, húst és más szükséges élelmi-szereket. […] Meglátván engem messziről, térdre ereszkedtek és orosz módra keresztet vetettek magukra. Bőven hullatták örömkönnyeiket, melyek az enyéimet is kicsalták. […] Hazaküldvén nejeiket, gyermekeiket, beálltak seregembe, többé el sem hagytak, s puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal és kaszákkal fegyverkezvén, kinyilatkoztatták, hogy élni-halni akarnak velem. Kevés nap múlva seregem 3000 emberre szaporodott”.^[98]

Rákóczi, földjén különleges erejű csatákat vívott. Örökös birtokán mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását (Ónod, 1707. június 13.), „És amikor lába utoljára érintette a magyar földet  [mert külföldre ment, hogy a szabadságharchoz segítséget kérjen], és a kismajtényi mezőn, megint csak Rákóczi-birtokon, letették a fegyvert, [Károlyi Sándor főparancsnoksága alatt, 1711. ápr. 30.] népe olyan kifosztva és tönkretéve állt ott, akár kibujdosott gazdájuk”.[99]

Országnyi birtokát I. Rákóczi György, a dédapa szerezte meg II. Rákóczi Ferencnek. A föld katonai támasza volt, és a szabadságharc gazdasági forrásait biztosította. A szabadságharc költségeire fordította arany-, ezüst-, réz-,[100] vas-,[101] kő-[102] és sóbányáinak[103] jövedelmét. Az ércolvasztáshoz szén kellett,[104] bányamérnököt alkalmazott. Pénzt veretett. Salétromot ásatott.[105] Földjein takarmányt termesztetett, szőlőt műveltetett. Marhakereskedést folytatott Nyugatra. A lótenyésztés általánosságát mutatja, hogy a szegény ember is saját lován katonáskodott.[106] A Fejedelem ménesei a leghíresebbek közé tartoztak.[107] A méhészetre a Rákócziak mindig nagy gondot fordítottak, ő is.[108] Haltenyésztés és vadászat természetes része volt birtokainak. Gondolt az iparfejlesztésre, új iparágakat vezetett be. Nem volt tervezetbe foglalt iparpolitikája, de bizonyos, hogy Mátyás király óta – Erdélyt nem tekintve – senki nem tett a magyar ipar érdekében annyit, mint ő.[109] A szabadságharc idején fellendült a textilipar, bőripar, agyagipar, üveggyártás, faipar. Skófiumvarrókat alkalmazott, a szabókat állandóan ellátta katona-munkákkal.[110] Ismeretesek a fegyver- és puskaporgyártás, valamint a vasipar terén szerzett érdemei.[111] Seregei élelmezésére helyenként sütőkemencét állíttatott. A kuruc hadak sokszor ütöttek tábort Rákóczi birtokain, s kaptak ott eleséget, lovuknak füvet, abrakot. Rákóczi szüntelen küldözgetett marhát,^[112] bort,^[113] posztót, ruhát a távoli táborokba.^[114] Nem tűrte, ha katonái rongyosak voltak.^[115] Folytonosan a felkelés ügyét szolgálták Rákóczi gyöngyösi mészárosai, a munkácsi és hernádnémeti malmok. A szabadságharc céljaira dolgoztak híres munkácsi tímárjai, szerencsi szűcsei, posztósai, pataki gombkötői és a többiek.^[116] Az aranyat érő tokaji bor pedig diplomáciájának egyik lényeges nagykövete volt. A borokért fegyvereket és szövetségeseket vásárolt külföldön.[117] Megfordította a hazai mesterségek és ipar hanyatlását, amit a Habsburg udvar „gyámsága” idézett elő az elárvult ország felett.[118] A Rákócziak öröklött gazdasági képességeivel megsokszorozhatta volna roppant uradalmi jövedelmét,[119] jólétben és gazdagságban élhetett volna, ha nem hallotta volna meg földjének hívó szavát.

A szabadságharc bukásával az 1715:49. tc. értelmében Rákóczi elvesztette összes birtokát, és szó sem lehetett arról, hogy fiai kapják meg. Várai a kincstárra szálltak. Magyarországon egy fölkelés megbüntetésének ürügye alatt a kincstár egyszerre sohasem gazdagodott annyi ingatlannal, mint most – és ehhez a törvénykönyvet használta eszközül.[120] De ez a föld visszavárta jogos urát, hogy végső nyughelyet adjon neki Kassán.

[[paginate]]

4. Fejedelmi rang - „Te szólítottál el engem fejedelemnek”^[121]

A fejedelmi méltóság

Rodostóban írt végrendeletének fejléce mutatja, hogy fejedelemségét Istentől kapott kiváltságnak tekinti, amelyet sáfárságra kapott. „Én Ferencz, a Te kegyelmességedből óh Istenem! Erdélyországának Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-Fejedelem, s a Római Szent-Birodalom Fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és Makoviczai Herczeg, Sárosvármegye Örökös Főispánja, Sáros-Pataknak, Tokajnak, Regécznek, Szerencsnek, Ledniczének, (Somlyónak; Ecsednek) és Ónodnak Örökös-Ura stb. Ezek azon minőségek és czímek, óh Uram!, amelyeket Te énnekem részint egy szabad nemzet választása, részint születésem által adál, hogy azokat a Te dicsőségedre használjam.”^[122]

Hasonlóképpen gondolkodik a fejedelemségről I. Rákóczi György. Egy alkalommal ezt írta feleségének: „Mind magunk, gyermekink, minden világi javaink az Úré, cselekedje azt, az mi neki tetszik, mi lássunk dolgunkhoz, édesem. Tokaj, 10. die Octobris, Anno 1644. reggel 10 órakor. A te szerelmes urad édesem R. György m. p.”^[123] I. Rákóczi György végrendelete is fentihez hasonló értelmű: „…Áldom és dicsérem az irgalmas Istennek  […] felséges nevét, ki az eleimet kicsinből nagyra, […] s  igaz idvözítőnk evangéliomi vallásában engede születnem […] nemcsak ép kézzel, lábbal, elmével, de még külső jókkal is annyira megáldott, hogy azt az nemzetem közül senkivel ez ideig azt nem cselekedte, arra is erőt, segítséget és értéket szolgáltatván, [hogy…] mind az ő isteni tiszteletinek terjesztésében és oltalmazásában, mind az én szegény elpusztult, s fogyásra jutott hazám s nemzetemnek is segélnem engedett volt…”[124]

Mind I. Rákóczi György, mind pedig II. Rákóczi Ferenc közös ősükre, Rákóczi Zsigmondra is építettek, aki „...nem feledkezett róla, mi volt, mi volna, kitől és miért vötte volna jelen való tekintetes állapattyát...”, hanem kifejezte ezt azzal az igével is, hogy »Nem azé, az ki akarja, sem azé, az ki futtya, hanem az könyörülő Istené «.”[125] György fia ezt az igét átvette és szinte minden lehető alkalommal feljegyezte irataiban, könyveiben,[126] és ennek szellemében élt, gondolkodott a vezérlő Fejedelem is.

Platón szerint a királyok valami titkos jellel megkülönböztetve születnek, és ha felismeri a korszak ezt a jelet, meg van mentve; ellenkezően elveszett.^[127] Rákócziban felismerték. Felismerte saját népe: a Rákóczi-jobbágyok, akik „természetes urukat, parancsolójukat”^[128] látták benne a magyaroktól kezdve a munkácsi ruténeken át a lednicei tótokig és diószegi oláhokig;^[129] birtokain negyven orosz pap föltétlen hűségére is számíthatott.^[130] „Kik e sorokat olvasandják, alig fogják hihetni a nép […] hozzámvaló ragaszkodásának nagyságát.”[131] A fejedelmet ismerte föl a tizenkét éves gyermekben a neuhausi tudósító is: „Egész valóján nincs semmi középszerű; szavai, magatartása, járása — mind méltóságteljesek — egy szóval: minden emlékeztet benne a fejedelemre, mindazáltal kevélység nélkül.”^[132] Rákócziról hasonló képet ad a francia emlékíró, Saint Simon herceg is: „…sok benne a méltóság, anélkül, hogy modorában bármi is éreztetné a dicsőséget. Nem sokat beszél, de azért részt vesz a társalgásban, […] anélkül, hogy magáról beszélne. Rendkívül tisztességes, egyenes, igaz, a végsőkig bátor ember. Mélységesen hisz Istenben és ezt nagy egyszerűséggel nem mutatja, de nem is titkolja. Titokban sokat ad a szegényeknek és sok időt tölt imádkozással. […] Mindennapos érintkezésben nagyon jó, szeretetreméltó […], ha közelről láttuk, csodálkozunk, hogy […] olyan nagy hírt támasztott a világban". ^[133]

[[paginate]]

Küzdelem a fejedelmi cím elismeréséért

A „római birodalom fejedelme” cím 1645 óta örökletesen járt a Rákóczi-ház hercegeinek. I. Rákóczi György, a dédapa szerezte meg III. Ferdinánd császártól a harmincéves háborút lezáró békealkudozások folyamatában, amikor „maga és utódai részére, s az 1645. aug. 16-án Nagy-Szombatban kelt békeszerződés 5. pontjaként beiktattatta a »római birodalmi fejedelem« címet”.^[134] E címének visszaszerzéséért kezdett el küzdeni II. Rákóczi Ferenc 1694 nyarán. Jog szerint soha nem vesztette el, de a megszólítás mellőzésével egyszerűen le akarták koptatni róla – mint fentebb láttuk. A Rákóczi-ház fejedelmi diplomájának kikerestetése végett 1694. aug. 24-én levelet írt a birodalmi főkancellár mainzi érseknek.^[135] Levelezéseiben kifejtette, hogy őt kétféleképpen is megilleti az örökös fejedelmi rang: apai és nagyanyai, Rákóczi- és Báthory-ágon, ám erősebb és kétségtelenebb az apai, Rákóczi-ágon szerzett jogalap. Ez a küzdelem fokozatosan erősíthette ősi jussához való ragaszkodását. Fejedelmi oklevelének kutatása nagyjából egybeesett nagykorúsításával (1694. március 9.), első magyarországi útjával (1694 tavasza), Sáros vármegye örökös főispáni tisztébe való beiktatásával (1694. június 3.), és házasságkötésével Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnővel (1694. szeptember 26.). A kancellária levéltárában a keresett fejedelmi diploma nem volt, de nem is lehetett, mert azt a békeokmányban rögzítették. Thaly Kálmán rámutat: A Nagyszombati békeszerződés 5. pontja „a császár által 1645. december 16-án Linzben aláírt békeokmányban bennfoglaltatik: de az 1647-ik pozsonyi articulusokba, melyekbe a linzi békének csak az ország dolgait érdeklő határozványai cikkelyeztettek be, mint családi érdekű nem vétetett föl”.^[136] Továbbá I. Rákóczi György elődeit (Báthory Zsigmond, Bocskai, Bethlen) követve fölöslegesnek tartotta igazoló diplomát kérni, hiszen ők is megelégedtek a békepontokba való iktatással, és utána szabadon éltek e címmel. I. Rákóczi György úgy gondolkozhatott, hogy a császár nem sokat törődhet a fejedelmi cím kiadásával, amelyet az egész világ uralkodói egyébként is elismernek: pl. a svédek, franciák, törökök, lengyelek, az angol király, a bajor és szász fejedelem, és nem utolsó sorban a hessen-rheinfelsi fejedelem.^[137] A császár fejedelmi címmel illette a dédapa összes leszármazottját, még II. Rákóczi Ferenc apját, I. Rákóczi Ferencet is, noha hűtlenséggel vádolták, és magát II. Rákóczi Ferencet is fejedelemként üdvözölte még gyermekkorában a császári küldött Munkácson, akinek e tisztségéből adódóan már 5 éves korában önálló képviselője volt a soproni országgyűlésen (1681).^[138]

A császár megtagadta ugyan II. Rákóczi Ferenctől az igazolás kiadását, mindazáltal Rákóczi kijelentette: ragaszkodik örökölt fejedelmi címéhez, és abból fakadó jogaival birtokain belül élni fog.^[139] Egyéb iránt törvényszerű mentségül szolgál számára – ha a királyi fiscus felszólítaná –, hogy ilyen okiratot felmutatni nem tud, mert családja archívumát a császári és királyi katonaság elpusztította Munkács várában, amikor még gyermek volt.^[140]

Az „ügy legkegyelmesebben függőben hagyatott”,^[141] míg végre európai uralkodók és fejedelmek közbenjárásra 1697-ben Lipót kiállította a diplomát, de csakis rá nézve, gyermekeire vonatkozóan nem. II. Rákóczi Ferenc valószínűleg magával vitte ezt az okiratot Törökországba, s nyoma veszett, csakúgy, mint az 1704-es erdélyi fejedelmi és az 1705-ös magyarországi vezérlő-fejedelmi diplomáinak is. Ettől függetlenül az udvari kancellária megadta a „fejedelem” méltóságot hozzá írt leveleiben, és még a szatmári békeokmányban is bennefoglaltatik.^[142]

[[paginate]]

Zászlóbontás

Fejedelmi címe szolgáltatott jogalapot arra, hogy a „régi szabadságát keservesen óhajtó” nép hívását elfogadva élükre álljon, és zászlója alá hívja őket (1703 eleje). Ehhez először 10-12 zászlót készíttetett Ilyvóban (Lemberg), amelynek egyik oldalára hímezték a F.R.D.F.V.S.R.I.P. betűket (Franciscus Rákóczi De Felső-Vadász, Sacri Romani Imperii Princeps) a Rákóczi-címerrel, a másik oldalára aranyos betűkkel: „Cum Deo Pro Patria et Libertate” („Istennel a hazáért és a szabadságért”).^[143] Emellett Bercsényi nyílt levelet fogalmazott meg, amely Bržezan (Brezán) várában kelt 1703. május 12-én, Rákóczi és Bercsényi nevében, aláírásával és pecsétjével, magyarul. A szabadságharc a bržezani pátenssel indult.^[144] „Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem... […] most lévén még egyszer ideje országunkat ily törvénytelen és szenvedhetetlen iga alúl felszabadítani […] ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett […] fogjon fegyvert […] minden privatumnak vágyódása nélkül […].”^[145] Visszacsengenek a dédapa szavai: ő sem a maga hasznát kereste a háborúval. Amikor ugyanis I. Rákóczi György bekapcsolódott a harmincéves háború utolsó szakaszába 1644 májusában, Lorántffy Zsuzsanna egyik nyilván türelmetlen levelére férje ezt a választ írta: „Úgy vagyon édesem, volna miért búsulnod, ha az mi vött fáradtságunk magunk privatomáért volna, de mivel az isten dicsőségéért, ez szegény haza szabadságáért vagyon, igen keresztyén módon és mértékletesen kell magadat viselned… Körtvélyes positis, die 4. Junii Anno 1644. Az te szerelmes urad édesem R. György m. p.”.^[146] A dédunoka akár olvashatta is a családi levelezést. Önző hasznot, előnyt egyikük sem keresett a szabadságharcban.

II. Rákóczi Ferenc tisztán látta személyes lehetőségét és felelősségét a hazai áldatlan állapotok rendezésében. „Erdély szabad fejedelmeinek örököse voltam […] Egyedül az én személyem volt az, a mely az én hazám, az én őseim tekintélyénél fogva az egyformán gondolkodók szándékait egyesiteni bírta és a külföld keresztyén uralkodóinak baráti támogatását kieszközölhette. Én rám várakozott inkább, mint bárki másra a dédapám, első György által Ferdinánd császárral kötött nagyszombati békének helyreállítása, mely akkor a kesőbb nagyobbrészint eltörlött szabadságait az országnak megszilárdította. A franczia és svéd királyokkal akkoriban kötött szövetsége utódaira is kiterjedt és azért egyedül engem illetett ahhoz folyamodni. Mindezekkel való komoly számotvetés megnyerte nekem a mágnások és nemesek jóindulatát.”^[147]

[[paginate]]

A Manifestum

Rangjait feltüntette a „Manifestum” (1704 eleje) néven megismert kiáltvány fejlécében is, amely a „keresztyén világhoz” szólt. („Recrudescunt diutina inclytae Gentis Hungarae vulnera…” avagy „Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei…”). Huszonegy pontban tárja a világ elé a magyar nép nyomorgattatását, amelynek orvoslásáért ő, II. Rákóczi Ferenc az egész világ előtt kijelenti: „életét, javait, utolsó csepp vérét is kész feláldozni, mert nem vezeti nyerészkedés, sem dicsvágy”.^[148]

A Manifestum megjelent a latin után lengyelül, s a magyar szabadságharccal rokonszenvező országok 1705-től kiadták saját nyelvükön is. Négy francia kiadást ismerünk, de megjelent hollandul, kivonatosan angolul, sőt 1706-ban törökre is lefordították. Fogadtatása Európa-szerte nagy visszhangot keltett pártolólag és ellenkezőleg. Bázelben 1708-ban a Manifestummal együtt kiadták az ónodi abrenunciáció szövegét is. Ugyanakkor már az 1704-es kölni német kiadás magyarellenes „Erläuterungen”-eket (magyarázatokat –a Szerk.) fűzött hozzá. Hatása a császár országaiban oly nagy volt, hogy a bécsi udvar szükségesnek látta cáfolatot írni hozzá, és ezt németül és olaszul kiadatni.^[149] Mindez egyúttal azt is igazolja, hogy a Rákóczi-név már mélyen beágyazódott Európa történelmébe.

A Manifestum 16. pontja a vallásháborítások ellen emel szót „a religio megháborításának színes fogása”^[150] miatt. Ezzel a dédapai „linzi béke” vívmányának is érvényt akar szerezni, amely kimondta, hogy a templomok és más egyházi épületek birtoklása a vallásszabadság szerves része, tehát a templomok nem tartoznak a nemesi földbirtokhoz; a vallásszabadságot a jobbágyokra is kiterjesztette; és védte a lelkészeket a katolikus földesurakkal szemben.^[151] A Manifestum 20. pontja az eperjesi vértörvényszék (1687) miatt kiált, mert a nemesek fejei – a „Gabiusok főbb fejei” – hullanak, mint a száráról levágott mákfejek.^[152] Az ország rendjeinek behálózásával az osztrákok már egynéhány száz esztendeje magukhoz ragadták a magyar királyságot,^[153] „elszedték a – példázat szerinti – Gabiusok főbb fejeit,” s igájukba hajtották Magyarországot. „A főurakat hiú címekkel, a jövő reményeivel, a jelen miatt való aggodalmakkal vakították el.”^[154]

[[paginate]]

A kegyetlen eperjesi mészárszék szörnyűségei elnémították a tiltakozókat, és megnyitották az utat az osztrák örökös királysághoz Magyarország felett. Amikor már a török sem állta útját az önkénynek, a császári adminisztráció, a katonaság és a klérus összehangolt támadásával kialakított terror-hangulatban Lipót elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar alkotmány sarkalatos módosítását véghezvigye. Az 1687-ben Pozsonyba összehívott „országgyűlés”-en rábírta a rendeket (november 7.), hogy mondjanak le szabad királyválasztási jogukról és az 1222 óta érvényben lévő (!) Aranybulla 31. pontjában foglalt „ius resistendi”-ről, vagyis a rendeknek arról a jogáról, hogy a törvényellenesen uralkodó királlyal szemben fegyveresen fölléphetnek anélkül, hogy hűtlenséggel vádolhatnák őket.^[155] Fiát, Józsefet azonmód (december 6-án) királlyá koronázták (kilenc évesen, 17 évvel Lipót halála előtt), ami egyben megszüntette a rendek szabad királyválasztási szabadságát.^[156] Rákóczi felidézi: „A magyarok nem a királyoknak, hanem a törvényeknek alattvalói” amelynek tekintélyét most egy ember, egy idegen uralkodó ragadott magához.^[157] Bercsényi megmondta, hogy nem lehet addig béke, míg világosan meg nem mondják, mit értenek az 1687:2. t.c. örökös királysága alatt: a királyi méltóság örökösödését-e, vagy pedig az ország örökös birtoklását,^[158] ami a Habsburg uradalmak közé sorolja Magyarországot.

Hogy a szabadságharc mellé hathatós támogatókat szerezzen, Rákóczi 1704. január 27-én Miskolcon kelt titkos utasítással elküldte Ráday Pált, kancelláriai direktorát, egyben első számú diplomatáját a svéd és a porosz királyhoz: „Szóban és írásban ismertesse az Ausztriai Ház magyarországi uralmának történetét, törvényszegési sorozatát, a magyarság tűrhetetlen sorsát, melyek miatt az elmúlt században többször is fegyvert kellett ragadnia saját maga védelmére. […] egyébként a fejedelem zászlai immár győztesen lengenek majd az egész ország területén. […] ezek után fejtse ki, hogy a fejedelem a svéd és a porosz uralkodókhoz fordul támogatásért: 1. a magyarok nem akarnak a török segítségéhez folyamodni. 2. sőt inkább a kereszténység török elleni bástyája kívánnak lenni, ahogy a múltban is azok voltak, míg az Ausztriai Ház hitszegő magatartása ezt meg nem gátolta. […] A svéd királynak idézze emlékezetébe az elődei és az I. Rákóczi György közötti szerződést”.^[159] 1643 tavaszán kötött szerződést I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a svéd királynő teljhatalmú megbízottjával, amelyben Rákóczi kötelezte magát, hogy fegyvert fog francia-svéd oldalon a Habsburgok ellen, a szövetségesek pedig, hogy Rákóczi nélkül nem békülnek és a fejdelemet vagy halála esetén örököseit, fegyverrel és pénzzel fogják segíteni. A szövetség 3. pontja kimondta, hogyha a fejdelem vagy örökösei elvesztenék Erdélyt, a Szövetségesek évi 40.000 birodalmi tallérral támogatják mindaddig, míg fejedelemségét vissza nem szerzi. A fogalmazás nem elég pontos, s így 1704-ben mindkét fél másként értelmezte. Rákóczi felfogása szerint ez őrá, mint egyenesági leszármazottra is vonatkozik; a svédek véleménye viszont az volt, hogy csak akkor kötelezné őket, ha a fejdelem vagy családja az 1643-as háborúban vesztette volna el Erdélyt. A fogalmazásbeli pontatlanság aztán jó ürügy volt a svéd diplomáciának, mondván, amíg a szövetséglevél eredeti példánya elő nem kerül, nem nyilatkozhatnak. Ez pedig nem került elő.^[160]

[[paginate]]

Vezérlő fejedelem

1705. május 5-én Lipót meghalt. A korábban (1687) megtörtént „királyválasztás” jogán fia, I. József lépett helyére. A szécsényi országgyűlés (1705. szeptember 12 – október 3.) szövetséget kötött a „Nemes Magyar Hazának az Austriai Ház által minden megbántódott szabadságinak és törvényeinek helyreállítására.”^[161] Sok vármegye és főúr nem képviseltethette magát, ezért csak konventnek minősült,^[162] de mivel a rendek magukban foglalták a nemzetnek minden politikai joggal felruházott osztályát: fő- és köznemességet, városi polgárságot, papságot – ezért az ország minden dolgát úgy tárgyalták, mint valóságos országgyűlésen. A szövetkezett rendek szeptember 17-én megválasztották II. Rákóczi Ferencet. Megállapították címzését: „Az Haza Szabadságáért öszveszövetkezett Magyarok Vezerlő-Fejedelme“,^[163] „… az ki velünk együtt, hittel confoederálván, ezen Hazánk ügyét, valamíg Isten által régi Szabadságinak helyrehozásával, megnyerésével célját el nem éri, nemcsak az hadi dolgokban, hanem az törvényes, egyházi, politicai és oeconomiai állapotokban is igazgassan, kormányozza, és velünk együtt oltalmazza”.^[164] Egymás mellett esküvel elkötelezték magukat. A 11. tc.-ben kimondták: a magyarországi rendek és Erdély egymásnak híre s beleegyezése nélkül békességre nem lép az Ausztriai Házzal.^[165] A rendi állam régi kormányzási metódusait elvetette, uralkodói eszménye az összefogott, rendben tartott, fejedelmi tekintélyen alapuló kormányzás volt.^[166] Ebben I. Rákóczi György kormányázási ideálját követte, aki szintén a rendek támogatásától független hatalmat épített ki magának,^[167] mint ahogy az egyházi életben is a hagyományos szervezeti rend megtartását pártolta szemben a puritán törekvésekkel, mert úgy ítélte meg, hogy a hierarchia felszámolása veszélyt jelenthet a társadalmi rendre, az uralkodói tekintélyre.^[168]

Erdély részéről is megerősítették a magyarországi konföderáció és az Erdélyi Fejedelemség összetartozását a huszti országgyűlésen (1706. március 8. és március 20. között). Az országgyűlés kimondta, hogy nem tekinti uralkodójának I. Józsefet, és Erdély elszakad az Ausztriai-háztól, kinyilvánítva ezzel a fejedelemség önállóságát. „Ezen két hazának szerencséje azon egy hajóban evez. A két hazának egy korona alatt való létét nem a régi formában, hanem igaz szövetségben kívánják fenntartani. A két haza sorsa elválaszthatatlanul össze van kapcsolva közügyre, magyari vérre, természetre és nemzetséges szokásokra nézve.”^[169] Egymást és közös szabadságügyüket fegyverrel is megvédik. Egymás tudta nélkül nem kötnek békét. Rákóczi helyre akarta állítani az újból függetlenné tett Erdélynek azt a funkcióját, hogy nemzetközileg és történelmileg elismert államként a magyar szabadság garanciája legyen, egyúttal egyensúlyozó politikai erő a nagyhatalmak között. Ezzel Bocskai és I. Rákóczi György nyomdokába lépett.^[170] Emlékezetes, hogy Bocskai végrendeletében Magyarországnak és Erdélynek lelkére kötötte a testvéri egyetértést: „Valameddig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nekik (ti. a királyságbelieknek) javukra, oltalmukra lészen”.^[171]

1706 nyarán az európai diplomáciában elterjedt a hír, hogy küszöbön az általános békekötés. Rákóczi immár erdélyi fejedelemként fordulhatott XIV. Lajoshoz segítségért (1706. augusztus 5.), aki eddig mindig azzal utasította vissza, hogy Rákóczi nem szuverén uralkodó. Most újra ír, és újra hivatkozik őseire. Kéri a francia királyt, hogy kötelezettségéhez híven Erdélyről és Magyarországról ne feledkezzék meg. „Tegye bizonyossá, hogy bennünket is belefoglal az általános békeszerződésbe. […] Remélem tovább, Felség, hogy őseim példája, akik Felséged koronájának hű szövetségesei voltak, rábírja Felséged jószándékát, hogy ne hagyja cserben az unokák ügyét sem, éppen ama szerződés erejénél fogva, melyet a dicső emlékezetű XIII. Lajos király teljes hatalmú megbízottja, Croissy úr hozott létre, és amely leszármazottaikra is kiterjed. Ezért buzgóságommal remélem, kiérdemelhetem, hogy el ne veszítsem Felséged jóindulatát, mellyel Felséged ősei kitüntettek.”^[172]

[[paginate]]

Erdélyi fejedelem

A követek ünnepélyes ajánlattal kérték: „Rákóczi vegye birtokába Erdélyt azon mód szerint, miként elődei bírták”.^[173] Megválasztása egyhangú támogatással történt Gyulafehérváron (1704), távollétében. Rákóczi „sietve értesítette fejedelemválasztásáról a francia, a porosz, a svéd, a lengyel királyt, az angolokat és a hollandokat, mert okkal remélte, hogy felelevenítheti a fejedelemség régi szerződéseit a Habsburg-dinasztiával szemben álló vagy Bécs ellenében önálló érdekköröket megtestesítő európai hatalmakkal”.^[174]

Beiktatására jóval később került sor – a szabadságharc eseményei miatt – Marosvásárhelyen (1707. április 5.), az országgyűlés nyitányaként. Ekkor is megemlékezett őseiről.^[175] Az ő példájuk vezette arra a döntésre, hogy visszautasította politikai elődje: Apafy erélytelen kormányzását, és elhatározta. hogy a magyar királyok koronázási szokásait alkalmazza.^[176] Ekkor ruházták rá az „ősei és saját jogán”^[177] őt megillető „felséges” („serenissimus princeps”) címet,^[178] amire ő sohasem törekedett, de elfogadja, ha a rendek dicsőségét ez emeli, azért, hogy „e nemes haza hírét, nevét, szabadságát az egész világ előtt tündököltesse”.^[179] E felségjelzéssel még a spanyol, angol és dán király és az orosz cár sem rendelkezett!^[180]

Bármit, csak ne Erdélyt!

Az erdélyi fejedelemségről a bécsi udvar mindenáron le akarta mondatni. Először feleségét küldte hozzá (1706. május 3.), akivel 1701. november hetedike óta nem látták egymást.^[181] A fejedelemasszony arra kérte, gondolja meg, mivel tartozik királyának, hitvesének, gyermekeinek.^[182] De a fejedelem csak államférfiakkal volt hajlandó tárgyalni államot érintő ügyekben. Mintha I. Rákóczi György intelmének engedett volna, aki ezt írta fiának annak idején: „Atyai szeretetből azt adjuk tanácsul: mind most s mind ezután tisztán, igazán, tökéletesen szeresd mátkádat és feleségedet, de csak úgy azért, hogy ahoz való szereteted hazádnak, nemzetednek, kiváltképen az Isten tisztességének szeretetét feljebb ne haladja, mert ember tanál feleséget, de Istent, nemzetet, hazát nem többet egynél”.^[183]

Később nővére, Aspremont grófné látogatta meg (július 16.),^[184] „akiről tudta [a császár], hogy nagyon szeretem. Minthogy József császár nagyon barátságos érzelmeket tanúsított irántam fogságom előtt és után – még nővérem is biztosított róla, hogy ebben nem változott meg –, sőt arról is biztosított, hogy kitöltetlen váltót hoz nekem, amelybe mindent beleírhatok, amit kívánok, Erdélyt kivéve”.^[185] Rákóczi a „váltót” kitöltetlenül küldte vissza. A közvetítő követek hasonló ajánlatokkal jöttek. „Wratislaw [cseh kancellár, a császár kegyence] felajánlott nekem [1716. július 1.] egy szuverén fejedelemséget a Római Birodalomban szavazati és állandó részvételi joggal a birodalmi diétákon, azon kívül még sok egyebet, ami mind előnyösebb volt családom számára, mint a választáson alapuló erdélyi fejedelemség. Azt is határozottan kijelentette, a császár sohasem egyezik bele, hogy az erdélyi fejedelemséget megtartsam. […] Azt feleltem, elismerem, hogy mindaz, amit a császár részéről felajánlott, teljesen megfelel családom érdekeinek. De sohasem tekintettem családom előnyeire, mert a háborút kizárólag hazám szabadságáért kezdtem, amelyhez születésem kapcsol. Ez a kötelék még szorosabbá lett azóta, mert az egész nemzetnek hálával tartozom a bizalomért, amellyel a kormány gyeplőjét rám bízta.”^[186] Wratislaw biztosította: „elfogadottnak jelenthet ki minden kívánságomat, Erdély kivételével”.^[187] De a Fejedelemnek nem volt más kívánsága, mint Erdély.

[[paginate]]

A lengyel koronát nem fogadta el, mert lelkiismerete nem engedte – jóllehet tanácsosai mind helyeselték volna. Nem dinasztiát épített, hanem népének hazát. Azt mondta: „lelkiismeretesen nem tehetem anélkül, hogy meg ne sértsem vagy azon eskümet, melyet mint erdélyi fejedelem, s mint a Szövetkezett Rendek Vezérlő fejedelme letettem volt, vagy azt, melyet a lengyelek fognának tőlem követelni, minthogy e két királyság érdekei egymással ellenkeznek. Mert végre is, mint lengyel királynak jó egyetértésben kellene élnem a császárral, másik minőségemben pedig ellene háborút viselnem, amelybe minden ok nélkül nem keverhetném a lengyeleket”.^[188]

A francia királynak írt leveléből tudjuk, mennyi kísérlet történt arra, hogy lemondjon Erdélyről. „Nagyon hosszúra nyúlna levelem, ha belevenném, hány és miféle javaslatot kaptam az udvar nevében. […] Valamennyit abból a célból, hogy ügyeim megfontolására és arra bírjanak, hogy föladjam az erdélyi fejedelemséget illető törvényes választott fejedelmi jussomat, amit habozás nélkül meg is tennék, ha a két ország rendjei úgy kívánnák. Viszont soha nem lehetek olyan gyönge, hogy a rendek kívánsága ellenére, becsületemet és esküvésemet megtagadva lemondjak, és ezzel méltatlannak bizonyuljak a fejedelemségemre, mely minden bizodalmát belém vetette, és szabad, törvényes választással ruházta reám méltóságomat.”^[189]

[[paginate]]

Tekintsük át fejedelemsége sarokdátumait:

Erdély fejedelme:

• 1704. július 8. Erdély fejedelmévé választják távollétében, Gyulafehérváron. (Ennek 315. évfordulója alkalmából nyilvánította Rákóczi-évvé 2019-et a magyar Országgyűlés.)
• 1707. április 5. beiktatása az erdélyi fejedelmi székbe (Marosvásárhely).

Vezérlő fejedelem:

• 1705. szept. 17. a szécsényi országgyűlés II. Rákóczi Ferencet a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választja. (A Rákóczi emlékév záró dátuma 2020. szeptember 17, vezérlő fejedelemmé választásának 315. évfordulója.)
• 1705. szept. 20. II. fejedelmi beiktatása.

[[paginate]]

Megfosztva

A szabadságharc elbukása után a császár által kiadott 1715:49. t.c. egyszerűen csak „Rákóczinak” (!) említi a fejedelmet, száműzöttnek mondta ki, mindenütt üldözendőnek és elfogatandónak, felségsértőnek és hazaárulónak. Összes ingó és ingatlan javait a királyi kincstár részére elkobzandónak jelentette ki. A kapcsolattartás vele felségsértés terhe alatt tilos.^[190] II. Rákóczi Ferenc 1735. április 8-án nagypénteken halt meg. Mikes Kelemen, hűséges kamarása így siratta: „Nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is”.^[191]

A Rákóczi név még száműzetésében is folyton a lázadás rémálmával fenyegette a bécsi udvart, annyira, hogy még Rodostóba is kémeket küldött utána, hogy minden lépéséről jelentést tegyenek,^[192] mert még onnan is, még hajlott korában is képes egy hónap alatt „fölkelésre bírni” Magyarországot.^[193] Hiába tett lépéseket a fejedelem (1729), hogy visszatérhessen valamely keresztyén országba, hiába támogatta a lengyel és a porosz király, kérését elutasította az udvar – Savoyai – arra hivatkozva, hogy a császárnak méltóságán aluli lenne szóba állni „egy végtelen gonosztettekkel megfertőzött rebellissel,”^[194] hacsak az könyörögve nem kér kegyelmet, feltétel nélkül, mint alattvaló. Nem kért.

Hazatérésére közel két évszázad múlva került sor, amikor Zemplén vármegye kezdeményezésére (1873-ban) az 1906. évi országgyűlés eltörölte az 1715:49. törvénycikket, amely őt hazaárulónak bélyegezte.^[195] A francia lazaristák galatai (konstantinápolyi Saint Benoit) templomában – ahol addig végakarata szerint édesanyja mellett nyugodott –, ünnepélyes keretek között adták át hamvait a magyar küldöttségnek. Amikor a II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és bujdosó társaik hamvait szállító különvonat Orsovánál átlépte a magyar határt (1906. október 27.), taracklövések köszöntötték őket. Amerre továbbhaladt – Lugoson, Temesváron, Szegeden át Budapestre –, mindenütt impozáns ünnepséggel fogadták, és a legmélyebb odaadással tisztelegtek a kocsi közepén ravatalszerűen elhelyezett koporsók előtt. A fejedelem ravatalán jogar, kard és korona volt elhelyezve. A vonat csendesen, méltóságtejesen érkezett a Keleti-pályaudvarra. Aztán kitárult a kocsi ajtaja, és felzendült a Szózat: Hazádnak rendületlenül… A főváros összes harangja megkondult, és zúgott, amíg a Baross téri diadalkapun át hatos fehér lófogaton, kürtösök és lovasbandériumok kíséretében, Rákóczi régi hadilobogóival övezve, az összes gázlámpa fénye alatt, díszkordon sorai között megérkezett a menet a Bazilikába. A fejedelem koporsóját régi vármegyéinek alispánjai vitték vállukon a templomba. A szertartás végeztével tovább indult a koporsókat szállító vonat Miskolc, Szerencs, Sárospatak, Sátoraljaújhely útvonalon Kassáig.[196] Újra hazai földön… „Amikor a nagyságos fejedelem koporsóját Pataknak kitérve vitte Kassára a különvonat, éjfél volt, midőn a nagy halott ideérkezett. Az állomáson várta a város népe és az ifjúság. Amikor a különkocsi ajtaját széthúzták, és látható lett a koporsó, a gyász néma csendjében, »száz meg száz fáklya világánál«, így kezdte köszöntő beszédét a város és a kollégium közös szónoka [Novák Lajos]: »Szent hamvak«! A megszólításnak, s ahogy elhangzott, olyan ereje volt, hogy mindenki, kicsi és nagy, tanár és diák letérdelt.” ^[197] Amikor a kassai dómban végső nyughelyére helyezték, „tízezrek, talán százezrek sereglettek köréje. És trónusnak érezték a ravatalt.”^[198]

[[paginate]]

5. Az Igazság mellett elkötelezve – vallás és erkölcs

Rákóczi és a jezsuiták

Rákóczi az Örök Igazság mellett kötelezte el magát. Ennek megfelelően életére a Neki tett nyilvános gyónás-vallomás műfajban emlékezik, három kötetben: Confessio 1. (születésétől – 1703), Confessio 2. (1711-1717), Confessio 3. (1717-1719). A szabadságharcot felidéző emlékiratait (1703-1711) az Örök Igazsághoz címezte.^[199] Olvasta Augustinus vallomásait,[200] amely katolikusoknak és protestánsoknak közös kincse. De Rákóczi többet is kifejez ezzel. Szellemi síkon folytatja a csatát, amelyet mások föladtak. Vallomásával zászlaja még magasabban leng, az igazság erejénél fogva még több embert gyűjt lobogója alá országhatárok nélkül, nemzedékeken átívelően. Aligha véletlen, hogy amikor az „Örök Igazsághoz” címezi mondandóját, ismert jezsuita tételekkel^[201] fordul szembe: a „probabilitas” elvével (= nem az örök igazság, hanem a relatív hasznosság elve, menthető bűn); és a „reservatio mentalis” elvével (= elhallgatott kifogás, amely az eskü vagy ígéret kötelező erejét arra a tikos gondolatra vagy szándékra korlátozza, amit valaki eskütétel vagy az ígéret kimondása közben magában gondolt, még ha az ajkával az ellenkezőt vallotta is). Rákóczi kivételes nagyságát mutatja, hogy nevelő szerzetével, a jezsuita renddel tudott, és mert szembehelyezkedni, mert az igazság ezt kívánta. A rendnek Pázmány Pétertől kezdve (aki maga is protestáns nemesi családból származott, de jezsuita iskolába járván tizenhárom éves korában /1583/ áttért a római katolikus vallásra, tizenhét évesen belépett a jezsuita rendbe, végül vezérgondolata lett: „én még egy protestáns Magyarországon születtem, de már egy katolikusban fogok meghalni”^[202]) sok főúrig és közemberig nagyon sokan estek áldozatául.

Rákóczi legfogékonyabb korában négy és fél évet töltött a „Jézus Társaság” iskoláiban: a csehországi Neuhaus jezsuita kollégiumban (1688. ápr. 3. – 1690. július eleje), és a szintén jezsuita vezetés alatt álló prágai egyetemen (1690 ősze - 1692 nyara). Ezek az évek kitörölhetetlen nyomot hagynak az emlékezetben. Hatásuk alatt állt, ugyanakkor belülről ismerte meg a rend szellemiségét. Érdemes odafigyelni az írásaiban tett ilyen irányú megjegyzéseire. De ennél korábbra nyúlik vissza kapcsolata a jezsuita renddel.

Édesapjának – mint már utaltunk rá –, I. Rákóczi Ferencnek a Wesselényi-féle szervezkedésben való részvételéért gigantikus összeget: négyszázezer forint^[203] váltságdíjat kellett letennie, hogy ne végezzék ki. Ezt még a dúsgazdag Rákóczi család sem tudta kifizetni. A jezsuitáktól kaptak kölcsönt… Az apa hirtelen meghalt,^[204] az adósság a családra terhelődött. Báthory Zsófia tehát pénzt vett fel: a győri jezsuitáktól és a kassai kollégiumtól 16-16 ezret, a bécsi Pazmaneumtól 15 és Szelepcsényi György prímástól 20 ezer forintot. Ezen felül Zrínyi Ilona is hozzájárult 28 ezer tallérral és 6290 arannyal az összeg kiegészítéséhez saját vagyonából.^[205] 1680-ban meghalt a gyermek-fejedelem nagyanyja, Báthory Zsófia. Kiss Imre Jezsuita páter – Báthory Zsófia gyóntatója – csellel elvitte annak kincsesládáját a rend számára.^[206] Feltörte a Zrínyi Ilona pecsétjével lezárt családi kincstárat,^[207] és ládaszámra vitte Munkácsról Lengyelországba a Rákócziak pénzét (1680).^[208] Kétféle végrendeletet koholt a nagyasszony nevére, a Rákóczi-árvák tetemes kárára, a jezsuiták javára,^[209] bűnösségéről még a bécsi udvarban is meg voltak győződve.^[210] A másik jezsuita atya, Kollonich, hat év gyámkodás után Kollonich bírói utasításra volt csak hajlandó tárgyalni az örökség kiadásáról. Különösen a fiúágat illető háromnegyed rész kiadását igyekezett húzni-halasztani.^[211] Az 1688-ban kézhez vett tömérdek arany-, ezüst-, drágaköves ingó értékekre és az időközi jövedelemre nézve azt válaszolta, hogy ezeket nagy részben pénzzé verette, és Báthory Zsófia fejedelemasszony – Kiss Imre által koholt – végrendelete értelmében kegyes alapítványok kifizetésére fordította, nincsen kezénél egy árva fillér sem, tehát vissza semmit nem adhat. Ami pedig az ingatlan jószágokat illeti, ezeket sem bocsáthatja ki kezeiből mindaddig, míg Báthory Zsófia által a jezsuitáknak hagyományozott és még ki nem fizetett százezer tallér le nem tétetik. Végül húsz ezer forinttal is megelégedtek.^[212] Rákóczi igen jelentős kárral kapta vissza részét a „gyámkodás” után. Nemcsak amije volt, hanem amit elvettek tőle, az is meghatározta őt. A gyámság megszüntetését nagyban segítette, hogy édesanyjuk a családi okiratokat, férje végrendeletét és jószágleveleket gondosan összegyűjtötte Munkácsról való kitoloncolásukkor (!). Mielőtt Zrínyi Ilona Bécsből végképp távozott, leányának átadta az iratcsomagot azzal az erős meghagyással, hogy nagyon vigyázzon rájuk.^[213] „Valóban soha nem láttuk volna vagyonunkat, ha anyánk a jövőt előre látván, távozásakor nem hagyott volna nővérem kezében bizonyos iratokat, hiteles leveleket és okmányokat, […] így végre visszakerültünk örökösi jogainkba, de közben úgy kipusztultak és megfogyatkoztak  jószágaink, hogy még néhány év múlva is a megszokott jövedelemnek alig negyedrészét tudták biztosítani.”^[214]

[[paginate]]

Mindezek ellenére Rákóczi a szabadságharc kezdetén még inkább jóakarója volt a rendnek.^[215] 1704. február 13-án még rendeletet bocsátott ki a jezsuiták védelmére,^[216] ugyanakkor már megfogalmazta kritikáját is. Ugyancsak 1704-ben írja, hogy a felekezeti gyűlölség a jezsuiták vakbuzgóságának volt köszönhető, mert „a katolikus ifjúság legnagyobb része a jezsuiták creaturája”.[217] Rákóczi, aki mind apai, mind anyai ágon rendelkezett protestáns felmenőkkel, tárgyilagosan megállapítja: „A magyar jezsuitáknak austriai főnökeik lévén, először is élénk gyűlöletet csepegtettek az ifjúság szívébe Luther és Kálvin követői ellen. S ezen fiatalságból, mely előítéletekkel és vakbuzgó elvekkel van telve, került ki az egyházi rend.”[218] A jezsuita kollégiumok hangulata általában szabadságharc-ellenes volt.^[219]

Révész Imre szép hasonlatával élve – a felekezeti hűség és a vallási tolerancia úgy viaskodtak egymással a fejedelem lelkében, mint Rebeka méhében az ikrek.^[220] Ki kellett állnia felekezetének kritikáját: „Azzal vádoltak igen sokan, hogy sokat tettem az igaz hit kárára, de e miatt mindeddig sem vádolt a lelkiismeret”.[221] „Ennélfogva a háború elején tulajdon papjaim annyira kerültek, hogy sokáig lelkipásztor nélkül voltam — az eretnekek bajnokának és egyházi átok alatt levőnek tekintvén engem.”[222] Erdélyben pedig a protestánsok fogadták némi fenntartással a katolikus Rákóczit, de őket is megnyerte a belőle áradó, népe iránt tanúsított szeretet. Tőlük kapta a „pater patriae” („a haza atyja”) elnevezést. „És a mondhatom – írja emlékirataiban –, hogy irántok táplált benső érzelmeimet tekintve, megilletett e név.”^[223] Egyetemes szabadságért harcolt, amelybe beleillett a vallásszabadság ügye is. Ő maga írja, hogy seregének kilencven százaléka (!) protestánsokból, főként reformátusokból tevődött össze. „Egész hadseregem, alig tizedrészét kivéve, kálvinistákból állott.”^[224]

A korabeli idők hangulatát vészterhesnek látta. „Éppen oly időjelek s események mutatkoztak e század harmadik évében, mint a múlt század elején, Bocskai korában”^[225] – írja visszaemlékezésében II. Rákóczi Ferenc. Ezért volt szükség Bocskainak és dédapjának a szabadságharcára, amelyek végén a Bécsi béke 8. pontja megtiltotta a jezsuita rend birtokszerzését, az I. Rákóczi György által kivívott linzi béke 7. pontja pedig maguknak a jezsuitáknak a távoltartását követelte.^[226] I. Rákóczi György 1644. február 17-én Kállóból szétküldött leveleiben azt írta: nem tűrheti tovább az ország jövedelmeinek elpocsékolását, a jezsuiták erőszakosságait, a protestáns templomok elszedését.^[227] II. Rákóczi Ferenc 1708-ban hasonlót írt: „Ezt a háborút a jezsuita tételek és elvek korlátlan garázdálkodása idézte fel”.[228] (Ez a levél a porosz király udvari prédikátorának szólt, Daniel Jablonskynak, aki Comenius unokája volt.[229] Tudvalevő, hogy Comenius Rákóczi-birtokon, Sárospatakon talált menedéket /1650-1654/.)

[[paginate]]

A századfordulóra a visszaélések elviselhetetlené fajultak. 1706. október közepén Rákóczi nevében, Ráday Pál fogalmazásában hatalmas röpirat jelent meg, a „Responsio”. Ez a jezsuita rend mellett szót emelő hat északnyugati megyének^[230] küldött fejedelmi válasz, amely világosan kifejti – alább ebből idézünk –, hogy a vármegyék pártfogó szándéka káros, mert a jezsuiták veszedelmet hoznak:

„1. A katolikus egyházra, mert egyházi és világi dolgokban kizárólagos egyeduralomra törnek; kapzsi képmutatók, céljuk mindig a haszonnyerés; szenvedélyesen uszítanak más vallások ellen, ezzel nem az egyház kiterjesztését, hanem ellenkezőleg, szétszaggatását idézik elő. A híveket szolgai félelemre nevelik.

2. A tudományra és az iskolákra, mert az általuk terjesztett tudomány csak a humánumokra korlátozódik, abból is csak a latin nyelvet adják át az ifjúságnak. Ugyanakkor erőtlen nálunk a jogtudomány, orvostudomány, gimnáziumainkban éppen az ő hibájukból ismeretlen a földrajz, mennyiségtan, történelem, erkölcstan, politika. A történet és a közjog kutatását, melyek tükrében a klérus visszaéléseire fény derülne, elzárják előlünk.

3. A jezsuita rendben élő fiakra, mert a jezsuita rendbe fölvett fiaikból ott kiirtják a szülők és a haza iránti érzelmeket, elvágva annak lehetőségét, hogy az apák szükségükben esetleg gyermekükhöz forduljanak. Ezekért számos külföldi országban már kizárták őket. Ezekhez még hozzá kell tenni a következőket – folytatja az irat –: a jezsuiták a kérelmezők vérén szerzett földből gazdagodnak és így csökkentik a királyi jövedelmeket.

Ami birtok a jezsuitáké lesz, azt nem lehet visszaszerezni tőlük, így lassan az állam vesztét okozzák. A jezsuiták sohasem annak az államnak hasznát keresik, amelyben élnek, hanem mindig a sajátjukat. Nem riadnak vissza attól sem, hogy a merényleteket, összeesküvéseket szentesítsék. Az államot azzal is tönkrejuttatják, hogy az ifjakat a korszerű tudománytól elvonják és így megfosztják az alkalmas vezető emberektől. A politikai életet minden eszközzel kezükben kívánják tartani. A családok magánéletét éppúgy megfigyelés alatt tartják, mint a politikai életet. Az ország ügyét, ha érdekeik úgy kívánják, nem átallják az ellenségnek kiszolgáltatni, háborúkat szítani, s míg a nép vérét ontja, ártatlan és közömbös szemlélőkként meghúzódni. Mindenkit megnyernek maguknak, és mindenkit elárulnak.

Amennyire a közjó érdeke engedi, a fejedelem hozzájárul a jezsuita rend további itt tartózkodásához, ha az komolyan megígéri, hogy lemond minden ingatlanáról; a kincstártól klerikusainak száma szerint kap majd évenként bizonyos összeget. Kivonul az iskolákból. Nem gyakorolja többé a sajtócenzúrát. Ezentúl legfeljebb falun gyóntat. Amit más szerzetesrendek a közjó érdekében gyakorolnak, az neki is kötelessége lesz. Levelezését csak a rendes írásjegyekkel és a hatóságoktól megbízott személy ellenőrzése mellett folytathat. Lemond a negyedik fogadalmáról, melyben tagjai a pápa iránti engedelmességre és az eretnekek kiirtására esküsznek. A különböző vallásoknak háborítatlanul kell élniük egymás mellett. A hazaszeretet nemcsak türelmet parancsol, hanem a különböző vallásúak egységét is létrehozza.”^[231] Mindez terjedelmesebben kifejtve került az emberek közé.

A Fejedelem az állami szuverenitás elvét vallja a jezsuitákkal és magával a pápával szemben is. A jezsuita rend a római egyház harci szervezete, a pápa pedig nemcsak az egyház feje, hanem idegen uralkodó, s „mi sem ellenkezik jobban az állam érdekeivel, mint idegeneket táplálni kebelén”[232] – mondja Rákóczi. A pápa és az „Ausztriai-Ház” hatalmi összefonódása tovább súlyosbítja a kiszolgáltatottságot. Ezért tartotta fontosnak a szécsényi országgyűlés a jezsuiták helyzetét (6. pont) szabályozni: „Az Pater Jesuiták ha az Austriai Provinciától el nem szakadnak és a Confoederatiora meg nem esküsznek, az Országból kimenjenek: de ha megesküsznek is, csak két Collégiumra Restringáltassanak. Az Német Jesuiták penig minden mentség nélkül kimenjenek”.^[233] Végzés: „Vagy az ellenkező Austiriai Provinciától való magok elszakasztását négy holnapok alatt effectuállyak, és az Confoederationak subscribállyanak, vagy azt nem akarván, s elmulatván, az Confoederált Magyarország részeiben meg nem maradhatnak”.^[234] Múltjuk és az osztrák rendtartománytól való függésük elegendő ok volt arra, hogy az országgyűlés elrendelje: az idegen rendtagok négy hónapon belül szakadjanak el az ausztriai rendtartománytól, a magyar származásúakat a tanításra korlátozta. A articulus kötelezte a jezsuitákat, hogy adják vissza jogos tulajdonosaiknak a más egyházi intézményektől törvénytelenül elvett javakat. Az országgyűlés kivizsgálást rendelt el a jezsuita birtokállományra és birtokszerzésre vonatkozóan.^[235]

[[paginate]]

Vallásügyi intézkedések

A szécsényi országgyűlés legégetőbb feladata a vallásügy rendezése volt, mert most is csak fegyverrel lehetett érvényt szerezni a vallásszabadságnak. Eddigre köddé vált a linzi béke (1645) érvénye, amely a jobbágyok számára is biztosította a vallásszabadságot, az ott megjelölt templomokból 90 még mindig nem került vissza a protestánsok kezébe^[236] a kijelölt („articuláris helyekre”) korlátozódott a protestánsok vallásgyakorlata, a vallásüldözés a régi kíméletlenséggel folyt tovább. Ezért az országgyűlésen kijelentették: „Először az vallások sérelme gyógyéttassék, és azután follyanak más Publicumok”.^[237]

Rákóczi a szécsényi országgyűlésen megesküdött a szövetkezett rendeknek: „…az származható diffidentiáknak eltörlésére és az szívbéli edgyességnek nevelésére és megtartására az országban bé vött három religiót [református, evangélikus, katolikus] maga szokott törvényes szabadcságában meg tartom és másokkal is megh tartatom, kinek-kinek törvényes igasságot tészek és tetetek”.[238] Ezzel a Fejedelem „az Vallások Sérelmének is gyógyítására ígérvén magát”,^[239] a bevett vallások békességét szolgálta. Emlékérmet is veretett, amely kifejezésre juttatta Rákóczinak a keresztyén felekezetek vallásbékéjét kifejező nemes gondolatát: három ünnepi ruhát viselő nőalak szítja az oltár tüzét. Felirata: „concurrunt ut alant” – „Versenyeznek, hogy tápláljanak”. Az érme szélén körben olvasható felirat: „Concordia religionum animata libertate” vagyis „A vallások lelkes egyetértése szabadságban”.^[240]

Hasonló gondolatok jegyében ír II. Rákóczi Ferenc a fent említett Jablonskynak, I. Frigyes porosz király udvari lelkészének Nagy-Károlyból 1708. október 18-i levelében, „Nagyjelességű és nagytekintetű férfiú, […] fogadd saját kezemmel, s bizodalmas tollal írott e levelemet, és hallgasd meg a fejedelmet, ki szíve belsejét tárja fel királyod előtt. […] Engem, noha kisded koromtól fogva a római katholikus vallás hitágazataiba avattattam, semmi sem aggasztott olyannyira, majdnem mióta eszemet tudom, mint a keresztyénségben támadott annyi szakadást szemlélnem, a névre, nem lényegre nézve egymástól eltérő vallások okából. Látván a római széknek ez alapon a tekintély főpontjára jutását, és majdnem könybelábadtan szemlélvén clerusának despotai uralkodását egynél több országban gyakran meggondoltam, hogy hazám romlása is nem kevésbé származik a mondottaknak az országban szerfölötti hatalmától, mint azoknak, akik ellen hadat viselek, uralkodási kényétől, szolgáltatván a zsarnokságnak igen jó alkalmakat, miknél fogva a főbbek vakított szemekkel vezettettek az árokhoz, ahol behanyatlott szabadságunkat keressük jelenleg”.^[241]

Kegyessége

Végére hagytuk, pedig döntően ez határozta meg egész életét és írásait. A „bibliás őrálló fejedelem” dédunokája Isten igéjében találta meg az igazságot, az életét. A Szentírással fokozatosan került egyre elmélyültebb ismeretségbe. Bécsújhelyi fogsága előtt „soha nem olvasta,”[242] mert az általános ultramontán tanítás szerint a Szentírás vizsgálata és a rajta való elmélkedés nem szükséges, és a hívőktől általában tiltják.[243] Nem ismerte az evangélium tanításait, mert azt hitte, elég meghallgatni, ha misén fölolvassák.[244] Annál többet olvasott különösnek tartott könyveket: „Akkoriban teljesen belefeledkezve különös könyvek olvasásába, kabalisták koholmányaiba, asztrológusok tanításaiba, […] tudtam, mit irkálnak e rossz szellemekről a hívságos dolgok fürkészői és a hazugságok tudálékos kutatói, de nem ismertem, mit mond a te szellemed az új és régi törvény írásaiban a jövendőmondó jósokról és hasonló babonákról, melyeket oly szigorúan tilt a törvény és melyeket oly sok példa megbüntetett. Tudtam, amit nem szabad ismerni, és nem ismertem, amit tudni kell”.^[245] A Szentírást ezekkel egy sorba vette, s ha olvasgatta, „inkább kíváncsiságból, mint lelki táplálékra sóvárogva”.[246] Teljesen fölületesen lapozta az ótestamentumi könyveket, amelyekből kíváncsi kérdéseket tett föl magának, és „ezért sötétben maradtam, és homályosnak láttam mindazt, amit csupán a hit világít meg”.[247]

Nagyjából a szécsényi országgyűlés idejére tehető az a gondolata, hogy a külsőségekben megnyilvánuló vallásosság még nem elegendő, mert nem éltet semmilyen értelemben. „Vannak, akik a vallás külső mázát hordják magukon, és lelkiismeretük útbaigazítására gyóntatókat fogadnak, tanácsot tőlük kérnek, és reájuk hallgatnak, és vak engedelmességgel fogadják el az ő véleményeiket. […] Ezek többnyire nem akarnak vallásukról tanulni, nem az írásokat tudakozni, és azoknak forrásaiból meríteni, azon tiszta vizet, melynek itala ad ihletet az elhatározásra, hanem erősen elhitetik magokkal, hogy a papoknak tiszte ez: olvassanak ők, hogy ők, akiket illet, adjanak tanácsot, és ő rájuk hallgatván azt hiszik, hogy csalhatatlanok.”[248]

A szabadságharc bukása után, franciaországi száműzetése idejéből már ezt írja: „Clagny várában a szokottnál tovább tartózkodván, imádságok készítésével és a Szentírás olvasásával foglalatoskodtam, mert már akkor felhagytam a világi mesék és az ifjúság behálózására költött regények olvasásával”.[249] Visszaemlékezéseit, írásait pedig már áthatják a biblikus kifejezések, és nem utolsó sorban a biblikus lelkület.

„Jó könyveket olvass, kiváltképen az Szent Bibliát, kinél én tenéked jó fiam sem jobbat, szebbet, hasznosbat, dicsíretesbet és idvösségesbet nem commendálhatok” – írja Fejedelmi Parainesis-ében I. Rákóczi György.[250] Eljutott eddig a dédunoka…, akinek szépapja, Rákóczi Zsigmond támogatásával jelent meg először magyar nyelven a teljes Biblia (1590) Károlyi Gáspár fordításában. Dédapja „Vizsolyi Bibliáját” tarthatta kezében, hiszen napjainkig megvan Patakon. Hazai könyvtárában is több Bibliát tartott, s megtaláljuk ott többek között Kálvin Evangéliumi harmóniáját és levelezését Béza Tódorral. Még érdekesebb azonban, hogy mely könyveket vitt magával törökországi száműzetésébe! „Míg hazai könyvtárát a világi olvasmányok túlsúlya s a politikai katolicizmus irásai jellemzi, addig a rodostói gyűjtemény inkább a reform-katolicizmus és egyfajta lelki megújulás könyvtárának nevezhető.”[251] A Vezérlő Fejedelem rodostói könyvtárában tucatnyi magyar, görög, latin, francia Szentírást tartott, és seregnyi bibliai szótárat, kommentárt, meditációkat.

[[paginate]]

Rodostói könyvállományát vizsgálva látjuk, hogy több a protestáns szerzők műve, mint a jezsuitáké:^[252]

Egyházának reform irányzatához, a janzenizmushoz állt közel, amelyben a kálvinizmuba hajló áthallások érzékelhetők, pl.: „A te dolgod, hogy akard, amit elhatároztál, az enyém, hogy kövessem, ahova vezetsz. Nem vágyom rá, hogy tudjam, vajon igazságod elé kerülő áldozatként fogadsz-e, vagy könyörületességed példájául akarsz-e állítani, mert mindkét esetben egyformán a te dicsőséged fog megnyilvánulni.”^[253]

A legnagyobb hódolattal áll Isten előtt. Egyszer, amikor a kápolnában térdelve imádkozott, nem vette észre, hogy kimentek a többiek. Utána élcelődtek vele, amire csak annyit mondott: „Ha helyénvaló az alattvaló alázata a király jelenlétében, hogy ne volna az a teremtménynek az ő teremtője színe előtt”.[254]

Rendszeresen járt templomba. Idő múltán még éjszakai alvását is megszakította, hogy imádkozzék. Heti böjtöt tartott. Hétfőnként nem ült asztalhoz, „mert böjtöt kényszerít magára annak emlékére, hogy ugyanezen a napon menekült el Bécsből [bécsújhelyi börtönéből]”.^[255] Talán nem érdemtelen megjegyezni, hogy I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna is böjtölt keddi napon legkisebb fiuk, Ferkó emlékére, „kinek kedden lévén halála, atyja és anyja az napon vacsorát egész életekig nem szoktak vala enni.”^[256] Rákóczinak és kétszáz bujdosó társának életformájává is vált: komoly vezeklő életet éltek Rodostóban.[257]

[[paginate]]

Erkölcsi nagysága

Hiteles keresztyénségéből fakadt erkölcsi nagysága. Élete, erkölcsi végrendelete, emlékiratai, hazai és külföldi kortársak leírása mind erről tanúskodik. Elvekben gondolkodott, egyetemes értékekben – igazság, haza, szeretet, szabadság –, nem ideológiákban. Születési kiváltságára és az anyagi javakra úgy tekintett, mint az eszmék szolgáira. Ő bizonyára tiltakozna ellene, de írásait olvasva az jut eszünkbe, amit Jézus mondott: „Ímé egy igazán Izráelita, a kiben hamisság nincsen” (Károli ford., Jn 1,48). Tiszta egyéniségével „roppant vonzást tudott gyakorolni környezetére, s rendkívüli emberi hitele a legválságosabb pillanatokban olyan súlyt adott fellépésének, hogy nem egyszer gyökeres fordulatot tudott elérni híveinek könnyen csüggedő lelkében. Elég, ha ezzel kapcsolatban csak a szabadságharc első elhatározó jellegű eseményeire, vagy a gyömrői beszédre, az ónodi országgyűlési fellépésére gondolunk. Mindezek után érthető, ha nagyon sokan a legmélyebb szeretettel ragaszkodtak hozzá”.^[258]

César de Saussure szavaival foglaljuk össze II. Rákóczi Ferenc erkölcsi méltatását, aki Rodostóban ismerte meg a Fejedelmet, s ott udvari nemese volt: „Elmondhatjuk, hogy Rákóczi minden tekintetben nagy fejedelem volt. Nagy volt szerencséjében, amikor pályája legmagasabb pontján, mint két virágzó állam feje, jóságos, nyájas, jótevő volt és igazán méltó az uralkodásra. Nagy volt balsorsában is, mert ennek legkeményebb csapásait is hősi lélekkel tűrte és soha nem mutatta, mily mélyen sújtják; fejedelmi rangját mindig méltósággal viselte, nem engedte, hogy a bajok leteperjék, sőt nagy lelki szilárdsággal rejtette el a legfájóbb gondokat azok elől, akik abban a szerencsében részesültek, hogy közel kerülhettek személyéhez".^[259]

Zárszó

Rákóczi életén keresztül tükör által, homályosan (1Kor 13,12), de a szabadság tökéletes törvényébe (Jak 1,25) tekintünk; Isten országa sodrásába kerülünk, és minket is eltölt az a tiszteletteljes szeretet, amely Mikes Kelement ott tartotta a fejedelem mellett. Rákóczi sosem vált rangja rabjává. Tudott „úgy sírni, mintha nem sírna, vígadni, mintha nem vígadna, e világgal élni, mintha nem élne, mert tudta, hogy elmúlik e világnak ábrázatja” (vö.: 1Kor 7,30-31). Személyében elemi erővel csapott össze az igazság és a hazugság, a szabadság és a szolgaság, a szeretet és a Mammon, az örök élet és az örök halál. Mindent egy lapra tett föl, ezért előbbieken megtört az utóbbiak ártó hatalma. Nem érdekeket, hanem az igazságot szolgálta, ezért történhetett, hogy még Ali basa, a török nagyvezér is könnyekre fakadt, amikor halálhírét közölték vele.^[260] Harminc török is megnézte, amikor meghalt, „akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében”.^[261] A bujdosóknak csak növekedett, és nem kisebbedett uruk után való kesergésük^[262] az idő múlásával. Rehabilitálását maga az osztrák császár, magyar király rendelte el 1904-ben,^[263] és közjogi helyreállítását halála után közel kétszáz évvel szükségesnek tartotta kimondani az 1906. évi 20. törvénycikkel,^[264] amellyel törölte a 1715. évi 49. tc.-et. A kárpátaljai rutén hegylakó, Rákóczi halálának kétszázéves évfordulóján eredeti Rákóczi-zászlóval ment a tiszaújlaki Turul emlékműnél tartott ünnepségre. A zászlón ott díszelgett a felirat: „Cum Deo Pro Patria et Libertate”. Az ünnepség végén gondosan becsomagolta a családi ereklyeként őrzött féltett kincsét, a „libertás zászlót”, és kabátjába rejtve visszavitte a Kárpátokba. Kérték tőle a cseh világban sok pénzért, de nem adta.[265] Rákóczi személye máig egyesítő erő. Sírjáról nem fogy el a nemzeti színű koszorú, sőt egyre szaporodik. II. Rákóczi Ferenc bujdosóként is országokat győzött le hite által (Zsid 11,33)! Elveszített mindent, és megnyert mindent (Lk 9,24)!

F. Nagy Sarolta