Miben kell ma megújulnia keresztyénségünknek és egyházunknak? ‒ Erre a kérdésre ma nagyon sokan keresik a választ. Nemcsak azért, mert a Reformáció 500. évfordulójára emlékezünk és önkéntelenül is várunk valami hasonló forradalmi megmozdulásra, mint amely a 16. században kialakult, hanem azért is, mert mindannyian érezzük a változás szükségességét.

Bár sokan azt állítják, hogy egy vallásüldöző, a lelkiekkel kevésbé törődő, sőt azt minden eszközzel elfojtani akaró rendszer után – amilyet a közép-kelet-európai országok átéltek – önkéntelenül is elvárható lenne a vallási élet fellendülése. Viszont szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a korábban „szabad Nyugat”-nak nevezett országokból olyan liberális befolyásolás érkezik térségünkbe, amely a konzervatív vallási értékeket rombolja, és a hitet is csak látszólagos pozitívumként tűri. Tehát sem egyik, sem másik nem hoz magával lelki megújulást.

Ha a reformáció korára gondolunk, ki kell jelentenünk, hogy az messzemenően vallásos kor volt, jóval vallásosabb, mint a miénk. Ennek ellenére szükség volt arra, hogy az Isten igazsága, amely a Szentírás kijelentése alapján adatott az embernek, átjárja a lelki-szellemi életet és olyan erővel ivódjon bele a társadalom életébe, hogy aki erre építette életét, az képes volt a legmesszebb, akár a halálig is elmenni a tiszta hit megtartásáért. Pedig nem tettek semmit, csak a maga szentségében és tisztaságában fogadták el az Isten kijelentett igazságát. Saját életükre igazzá vált az, amit Pál apostol önmagáról mond a Római levél 1. részében: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívő üdvösségére, zsidónak először, de görögnek is. Mert Isten igazsága nyilvánul meg abban hitből hitbe, ahogy meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él” (Róm 1, 16-17). Egyszerűen visszatértek az Ige tanításához.

Ma egyre kevesebben vannak azok, akik az Isten igazságára építve élik életüket. Az emberi okoskodás több kérdésben komoly próbának teszi ki életünket. Ez egy zsákutca, amely a halálba visz. Okoskodásával az ember hamis képet alkot az életről, a halálról, az értékekről, az ember küldetéséről és egész emberi mivoltunk nemes céljait ragadja el tőlünk.

Elveszett az Isten szabadító kegyelmére épülő erkölcsi tartás, s az ember saját maga próbálja alakítani erkölcsét úgy, ahogy az éppen az adott helyzetben megfelelő. S aki mégsem akarja ezeket az erkölcsi normákat elfogadni, azt kemény kritika éri.

Ezért sok esetben – csak azért, hogy az egyházat a társadalomba illőnek ismerje el a világ – maga az egyház változtat a felfogásán, sokszor az Isten igazságának rovására, annak háttérbe szorításával. Ez által ez az igazság csorbul, s egy lehetséges úttá válik a sok közül.

Megváltozott a keresztyén ember felfogása a hitéletet illetően is. Míg régen egyértelműbb volt, hogy aki keresztyén, az az élet minden területén hajlandó volt ezt megmutatni, jelenleg mintha lelki skizofréniában élnének sokan. Van egy vallásos életem, amelynek helye a templom, s van egy társadalmi életem, amelynek helye a világ. S a világban én is az ott uralkodó farkas-törvények alapján cselekszem, míg az egyházon belül dicsérem az Isten törvényeit. Olyan helyzet ez, amelyről Pál apostol is ír megtérése előtti állapotában: „Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban… Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok” (Róm 7,22-24).

[[paginate]]

Az is világossá válik, hogy a ma embere számára sokszor érthetetlen az, amit az egyház mond, vagy az igehirdetésekben hirdet. A bibliai, vallásos nyelvezet a vallástól távol élő nemzedékek számára idegenné vált. Ezen nemcsak az új bibliafordítások segíthetnek, hanem az is, ha újra érthetővé tesszük azokat az egyházban használatos kifejezéseket, amelyek komoly tartalmat és értékeket hordoznak. Ez által közelebb tudjuk vinni a ma emberét a hitélet dolgainak és mondanivalónknak jobb megértéséhez.

Ez csak néhány jellemvonása az egyház életének korunkban. Még sokkal több területen kellene analízist folytatni és következtetéseket levonni.

Mit kell tenni/tennem ennek érdekében? ‒ Ebben a helyzetben az egyház csak azt teheti, hogy megvizsgálja, hogy az Isten akaratától való elfordulásunk mely területen milyen mértékű, és alázattal vissza kell térni az elfeledett, akarva vagy akaratlanul elhagyott igazságokhoz, szem előtt tartva a Szentírásra épülő hitvallásainkat.

Ahhoz, hogy az egyházat megőrizzük a belterjességtől, ki kell lépni a templom falai közül és teljesen nyíltan hirdetni az Isten igazságát, amit megmutatott Krisztusban. Ezzel együtt beleélni a társadalomba azt az életet, amelynek gyümölcsei vannak. 

Mindezeket tudatosítva elsősorban önmagammal kell kezdeni a vizsgálatot. A változáshoz elsősorban az kell, hogy magamra nézve igaznak tartsam az Isten kijelentését, kötelezőnek fogadjam el életvitelemre nézve azt, amit Isten a kijelentésben megmondott, amiről Ő azt mondja, hogy hasznos és megtartásra való. Ennek alapján a mindennapjaimat a családban és a társadalomban, mindennemű tevékenységemben azzal a hittel kell megélnem, amely a Megváltó Jézus Krisztusba gyökerezik, példát adva ezzel másoknak és az Isten országának jó ízét terjesztve.

Fazekas László
püspök (Felvidék)