Miben kell ma megújulnia keresztyénségünknek és egyházunknak Ön szerint? ‒ A választ saját keresztyénségünk megújulásának ügyével kezdeném. Ahhoz ugyanis, hogy eljussunk a keresztyén közösség, az egyház, megújulásának kérdéseihez, érdemes a legkisebb alkotó tagot - magát a keresztyén embert – közelebbről megvizsgálni.

Megújulni – általános értelemben – két okból is szükséges. Először, mert nyilvánvalóan nagyon sok mindent nem jól csinálunk; ezeken változtatni, ezekben javulni kell. Másodszor pedig, mivel körülöttünk minden változik, még amit tegnap jól csináltunk is, ma már nem biztos hogy az, holnap pedig már éppen elavult, helytelen, vagy hatástalan lehet.

A keresztyén ember eredeti küldetését a Máté 28,19-ben látom a leg lényegre törőbben megfogalmazva: Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…

‒menjetek el:
‒tegyetek tanítvánnyá:
‒minden népet:

Azzal kezdeném, hogy szerintem a menjetek el nem okvetlenül jelenti azt, hogy minden keresztyénnek távoli országba kellene mennie missziós küldetéssel. Legyen áldott azok munkálkodása, akik ezt az életcélt kapták!

Az átlagos keresztyén, amint reggel elindul a munkába, vagy akármilyen egyéb dolgára, lakása ajtaján kilépve azonnal azok között találja magát, akik látják viselkedését, megnyilvánulásait, reakcióit. És persze nemcsak látják, hanem meg is ítélik. S ahogy az ápolatlan külsőről a családra, a társadalmi viselkedésből a szellemi közösségre szállnak sommás ítélkezések.

Az első dolog tehát, amiben szerintem a keresztyénségünknek szükséges megújulni, az annak a tudatosságnak az erősítése, hogy minden lépésünkkel, szavunkkal, cselekedetünkkel Jézus Krisztus képviselői vagyunk ebben a világban; legyen az első körben a saját családunk, szélesebb körben pedig maga a társadalom, amelyben éljük mindennapjainkat. Lényegében arról van szó, hogy kívánatos és követésre méltó-e az az életminta, amit a körülöttünk élőknek felmutatunk? Éljünk úgy, hogy az lehessen!

[[paginate]]

A tömegember az egyformaságban találja meg biztonságérzetét. Azonnal feltűnik, ha ebben a közegben valaki az egyformaság lefelé nivelláló hatásával szembemegy, és nem üt vissza, a közömbösségre érdeklődéssel reagál, vagy éppen közösséget vállal a bajbajutottal. Ez a hozzáállás először megütközést vált ki, ám előbb-utóbb kérdéseket is indukál. „Hogy van neked erre időd? Hogy bírod te ezt? Honnan van erre erőd?” Elütjük-e azzal, hogy én már csak ilyen vagyok, vagy megragadjuk az alkalmat, vesszük a bátorságot és megosztjuk vele életünk legnagyobb örömhírét? Úgy gondolom, ez a második dolog, amiben szükséges lenne megújulni keresztyénségünknek. Ehhez egy fontos módszertani útmutatót találunk a Bibliában: „…mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni” (ApCsel 2,6).

Ha azt akarjuk, hogy megértsen minket, akihez szólunk, előbb meg kell ismernünk helyzetét, körülményeit, bajait, vagyis „nyelvét”. Ki kell lépnünk a mindennapok kommunikációs sémáiból, hozzá az ő nyelvén kell szólnunk! Ehhez nagy adag empátiára és még nagyobb alázatra van szükségünk.

A harmadik dolog, amiben megítélésem szerint meg kellene újulnunk az a hitelesség. Tudunk-e úgy jót tenni, valakinek akár áldozatok árán segíteni, vagy éppen bizonyságot tenni, hogy abból ne saját magunkra, hanem teremtő Mennyei Atyánkra szálljon dicsőség? Tudjuk-e keresztyénségünket úgy megélni, hogy abból ne emberi kiválóságunk, hanem a megváltott ember Isten iránti hálája rajzolódjon ki? Tudjuk-e az evangélium ügyét embertársaink előtt hitelesen képviselni? Csupa olyan kérdés, ami mintegy magában hordozza a feladatot is.

Ha az egyház megújulásának szükségességéről beszélünk – némi egyszerűsítéssel – azt is mondhatnánk, hogy ha az egyház tagjai sikeresen megújulnak, akkor attól maga az egyház is megújul. Azt hiszem azonban, ez csak részben igaz. Az egyház ugyanis nemcsak tagjainak számszaki összessége, hanem sokkal inkább szintézise egyének és közösségek mozgásformáinak. Úgy vélem, az lehet az egyház megújulásának helyes iránya, ha serkenti, irányítja, segíti és támogatja tagjai folyamatos megújulását; bizalmi tőkét, erkölcsi, etikai mércét adva ezzel annak a társadalomnak, amelyben működik.

Mit kell tenni/tennem ennek érdekében? ‒ Nehéz erre a kérdésre úgy válaszolni, hogy ezt, meg azt kellene tennem. Szívesebben közelítem meg onnan, hogy ebbe a földi világba nincstelenül érkezünk és úgy is távozunk. Ám, Akitől életünket kapjuk, ellát – mi több, elhalmoz – ajándékaival. Olyasmikkel, mint testi és szellemi adottságok, anyagi javak és lelki értékek, szeretteink és barátaink, hazánk és nemzetünk, hitünk és egyházunk, esélyek és alkalmak, az alkotás öröme, társamért, gyermekeimért való felelősség; hogy csak néhány fontosat emeljek ki leírhatatlan gazdagságukból. Jó lenne tiszta látással felfedezni, hogy ajándékai bőséges tárházából mi az, amit nekem adott, hogy sáfárkodjam vele és mik azok, amelyeket azért bízott rám, hogy továbbadjam. Ha ezt felismerem és e szerint élek; életem maga lesz a válasz.

P. Tóth Zoltán
a Zsinat világi képviselője, egyházmegyei gondnok