Reformáció, pasztorálpszichológia, időszerűség, mai ember - korszakokat, szellemi irányokat, tudományágat átfogó témák, amelyeket könyvtárnyi értekezés kutat. Egy Németországban élő és dolgozó pasztorálpszichológus itt jó, ha csak néhány asszociatív gondolatát kísérli meg megfogalmazni ezekről, idő szerűségükről. Impulzusként, továbbgondolásra. Kiindulva abból, hogy az akkori témák közül abból nem egy napjainkban is aktuális, ennyiben nem változtak az idők. Továbbá abból, hogy mások ma már az egyházi-teológiai kontextust elhagyva természetes részévé váltak a tudományos gondolkodásnak, az életünk alakításának. És mi lehet az, ahol a reformáció reformálódott, hol lehet feltételezni, hogy az idők változásával mi változtunk, túllépve a reformáció fél évezreddel ezelőtti korszaka által megszabott határokon. Úgy ahogyan a német egyházakban élő és dolgozó pasztorálpszichológiát művelő teológusként látni tudom. Jobban követhető lesz a mondandóm, ha először körvonalazom, mi is az, hogy pasztorálpszichológiai szemlélet. Ezt követi majd néhány asszociatív gondolat ahhoz, hogy hol képzelhető el a reformáció hatására megjelent paradigmák és paradigmaváltások azon a területen, amely a pasztorálpszichológia érdekszférájába tartozik.

Pasztorálpszichológia – kapcsolatteremtő határok a sokszempontúságban

A pasztorálpszichológia határtudomány. Nem szétválaszt és kirekeszt, hanem interaktív kölcsönkapcsolat fenntartására törekszik a Bibliai emberről szóló kijelentései, az elméleti és gyakorlati teológia felismerései, igényei és a tudományok, első sorban a humántudományok, a pszichológia, a szociológia elmélete és gyakorlata között. Ehhez a feladathoz „poliglott” kifejezésmód szükséges, amely esélyt ad a kommunikatív kapcsolatra.  A kapcsolat tágabb problématudatot teremtve lehetővé teszi, hogy az emberi élményeket, tapasztalatokat mind differenciáltabban tudjuk érzékelni. Ezzel döntési lehetőségeink száma növekszik és reakcióink egyre differenciáltabbá válhatnak. A hitbeli beállítottság, magatartás mindig ennek az egésznek egyik része. Az élmény- és viselkedési differenciálás a hitéletre is befolyással van. Tudományközi illetékességét tekintve ezért a pasztorálpszichológia fő témája a kapcsolat és a kommunikáció, tehát az ember önmagához, a közösséghez, Istenhez való kapcsolata és az ezekhez kapcsolódó kommunikáció működése. A maga speciális ember-, Isten- és világszemléletéből adódó pozíció szerint továbbá a pasztorálpszichológia is része a posztmodern korban megjelenő dekonstrukciónak[1]. Ez azt jelenti, hogy például újra rákérdezünk arra, amit eddig talán csak azért tartottunk igaznak és természetesnek, mert elfelejtettünk elgondolkodni a valóságtartamára. Például azon, hogy valóban alapértékek-e az aktuális értékeink, vagy az életet szolgálja-e a mindennapok struktúrája vagy destruktív érdekek kiszolgálói és hogy létérzetünket a megelégedettség vagy az elégtelenség érzése uralja-e. ‒ Ezek a prekoncepciókon az alábbi gondolatok alapja. – Hogyan jelenhet meg a reformáció egy ilyen szemlélet látókörében?

[[paginate]]

Reformáció – forrásorientáció, multidiszciplinaritás, dinamikus egyensúly

Az élhetőbb élet utáni vágy minden történelmi korszak jellemzője, nem csak a reformációé[2]. A középkor végén egymással kölcsönkapcsolatba kerülő mozgalmak törekedtek az életet inkább megnyomorító, mint felszabadító vallásos élet reformációjára. Minden reformatív mozgalom – a szó alapjelentésének megfelelően - az őseredeti felé való tájékozódást is jelenti. A reformáció nem még-sosem-volt új vallásgyakorlat után kutatott, hanem a forrásokhoz, a teremtettség elidegeníthetetlen részéhez tartozó religiozitáshoz akart vissza találni. Ehhez fel kellett ismerni a közösség, a társadalom, az egyén aktuális életformájában jelentkező destruktív hatásokat, ezután következhet a beidegződött, önállósult, destruktívvá vált szemléletek és gyakorlat lebontása majd újjáépítése, az, amit mai szakkifejezéssel dekonstrukciónak neveznek.  A reformáció nem punktuális, egyszeri esemény, hanem korszakokon át ható impulzusok vonulata, amelyek a múltba visszatekintve[3] segítik az előrehaladást a jelenben.

Forrásorientáció. A megújító változást Wittenbergben, Genfben a bibliai gyökerekhez való visszatalálás hozta. Ezzel egy paradigma is megjelent, amit ma a lelki segítő gyakorlat és a pasztorálpszichológia forrásorientációnak nevezve alkalmaz. Abban akarja támogatni az embert, hogy a traumákkal, krízisekkel párhuzamosan biográfiájában felfedezze azt is, ami életben tartotta, azaz a személyes – teológiailag kifejezve – üdvtörténetéből származott erőforrásait. Mai, divatossá vált pszichológiai kifejezés az un. reziliencia képessége hasonlót fejez ki, - az önmagunkhoz visszatalálás képességét krízisben, traumák után is. Hogy az ember képes a re-formálódásra, az transzcendens kegyelmi ajándék. Luther és Kálvin trauma élményeinek jegyei például felismerhetőek teológiájukban és jelentős impulzusok is voltak ahhoz. A teológus biográfiája és teológiája ma is egymástól elválaszthatatlan. Az élettapasztalat és a hit korrelatívumok.

Multidiszciplinaritás. A kutatási alap akkor a Biblia – a „teljes Írás” – ember- és Istenképe volt koruk rendelkezésre álló tudományos eszköztárának igénybe vételével. A reformáció szellemétől elválaszthatatlanná vált az uni-versitas, az egyetem, a tudományokat összekapcsoló és fejlesztő kutatás és képzés, és ezek függetlensége a hatalompolitikai érdekektől. Akkor is és ma is. Nem véletlen, hogy a reformáció Európa-szerte példamutató igyekezettel szorgalmazta a tudományok művelését[4].

Ma a multidiszciplinaritás igénye természetes. Minél nyitottabb egy tudományág, mint például a teológia, a polititológia, az energetika a társtudományok iránt, annál inkább képes saját határainak, nézeteinek, dogmáinak relativitását, időlegességét felismerni, elfogadni és időben módosítani. Ez védelmet nyújt a tudományos felismerések abszolutizálásával szemben.  Minél nyitottabbá válik az ember – nem csak vallási szocializációja során ‒ annál sokszempontúbban, realitásközelibben tudja életét szemlélni és alakítani. Így lesz képes a „jobbra taníttatásra” való nyitottságra, érettségre[5]. Pasztorálpszichológiai szempontból ez példája az ember önmagát relativizálni tudásának is, amit ma az érett, un. felnőtt személyiség és identitás egyik legfőbb karakterisztikumának[6] tekinthetünk. Ez óv az extrém, fanatikus beállítottságtól, amire ma éppoly szükség van is, mint akkor.

Dinamikus egyensúly. A változni tudás képessége az életet beszűkítő béklyókkal szemben, a reformáció egyik alapelve. A semper reformanda[7] pasztorálpszichológiailag olyan pszichikai képességre is utal, amely a lelki egészség egyik elengedhetetlen meghatározója. Elvesztésének patológiás következményekhez vezet, például a ma ismert kiégés szindrómájához. A változás képessége élhetőbb életet kialakító kreativitásként valósul meg.

Pasztorálpszichológiailag a változás nem totális lerombolás és teljesen új kialakulását, hanem átmenetet jelent. Az élő sajátossága az átmenetiség, a fejlődési szakaszok közötti átmenet. Példája ennek a pubertáló gyerekkel élő család. A fiatalnak ki kell válnia a szülőcsaládból ahhoz, hogy megtalálja a maga útját, a családnak viszont arról kell gondoskodnia, hogy a változás után is család maradhasson. Sikeresen akkor végződik, ha olyan un. dinamikus egyensúlyban áll ez a két folyamat, ami az önállósulást és az egybe tartozást egyaránt biztosítani tudja.

Mai életnormáink gyakran az egyoldalú, állandó, a régit feleslegessé tenni akaró „változás” diktatúrája. Az élet a technika mintáját követi, banális, ijesztő példa erre az, hogy „nem megjavítani kell, hanem eldobni és újat venni” ha valami elromlott, vagy ha a piacon új termék jelenik meg. Az állandó változás kényszerré, a félremagyarázott sikeresség és eredményesség, a „jólét” bizonyítékává válik. A műszaki termékek általában felesleges „tökéletes” újdonságai mellett ugyanígy „teljesen új” szellemi termékek jelennek meg. Egyre nehezebb megtalálni valamilyen arkhimédészi fix pontot. Egy ilyen határt vesztett, önmagáért valóvá vált folyamat, az egyént és a közösséget túlhajszolja és identitásvesztésbe is vezeti.

[[paginate]]

Emberkép, Istenkép – az ember emberségét elfogadó Isten

Egy új paradigma jelenik meg: az egzisztenciális – „pokoli” - félelemtől nem lehet személyes spirituális-vallásgyakorlati vagy szellemi-intellektuális teljesítménnyel, gazdasági, szociális praktikákkal megszabadulni. A hiánytalan elfogadottság érzete és tudata csak transzcendens eredetű lehet, - teológiailag a kegyelem, a megváltás által. Az egyéni-emberi képességek és deficitek ambivalenciája teljes, feltétel nélküli elfogadottságának érzése és tapasztalata nyújthatja az istenképűségének megfelelő életminőséget. A szülőktől való elfogadottság példája erre utal, de mivel immanens, mindig részleges marad. Ezt csak egy transzcendens „szeretet”, az „elismertség és méltatottság”, a „megbocsátás” és a „szabadság” adhatja meg^[8]. Ezzel egy új emberkép jelent meg.

A pszichoterápiás elméletek, a lelkigondozás megegyeznek abban, hogy csak a magát elfogadottnak érző ember képes önmagát a képességeinek és deficiteinek ambivalenciájában hiánytalanul elfogadni. Nem csak a teljes humanista pszichoterápia és a hozzákapcsolódó lelkigondozás támasztja ma a segítővel szemben a kliens „feltétel nélküli elfogadásának” (unconditional positive regard) követelményét ‒ ami az ember ember voltának „elfogadását” jelenti és nem a hibával való egyetértő jóváhagyást ‒, amint is az embert és nem az ember „bűnét” fogadja el!

Az elfogadottság elnyerésétől vagy hiányától az egész életünk függ: a Bibliai a szülői áldás (szülök általi elfogadottság) példájának is központi jelentőséget tulajdonít az egyén életének alakulását illetően (vö. Jákob és Ézsau történetével). A lelkigondozás, a pszichoterápiák a maguk eszközeivel próbálják az ilyen deficiteket kiegyenlíteni. Ugyanekkora súlyt kap az elismerés és a méltatás támogatása az egyházi szervezetfejlesztési tanácsadásban és a világi menedzsment gyakorlatban. Felmérések bizonyítják, hogy egy intézmény, vállalat (és család) működése akkor optimális, ha az alkalmazottak, dolgozók (családtagok) elég elismerést, méltatást élvezhetnek. Más felmérések szerint a dolgozók döntő többsége nem nagyobb fizetést várna első helyen a munkaadótól, hanem személyes elismerést. Egzisztenciális szükségletünk, hogy elismerést kapjunk. A Bibliában ezt az ároni áldás azzal fejezi ki, hogy „fordítsa orcáját feléd az Úr”.

[[paginate]]

Segítés – az ember emberségének és lelkiségének támogatása a félelem kontrollálásában

A fenti emberképpel a gyakorlati teológiában centrális helyet kap az ember embersége iránti tudományos érdeklődés: a pszichológia kifejezés, egyes kutatók szerint, lehet, hogy a Melnachtontól származik[9], a lelkigondozás igei formáját - „lelkigondozni” – pedig Luther vezette be[10]. Nem csak ö ismerte fel már akkor, hogy – mai kifejezéssel - a segítő személyiségének milyen elementáris szerepe van a segítő kapcsolat kialakulásában és működésében. Azóta is újra és újra téma a lelkészi identitással kapcsolatban, hogy a „hivatal hordozza-e a személyt, vagy a személy a hivatalt”?[11] A protestáns gyökerekre visszavezethető humanista pszichológia (v.ö. Carl Rogers biográfiájával például) a segítő személyiségének fontosságát dolgozta ki, Bálint Mihály jelmondata pedig világhírűvé vált, miszerint „az orvos a legjobb gyógyszer”.

Félelem. A késő középkor emberének éltében a „pokoli” félelem dominált, bűnbocsátó cédulákra fordítva pénzét remélt halála után védelmet kapni a pokolbeli „tűznek tavától”[12].

Az idők változnak – a félelem nem. Ma sem kisebb az emberen eluralkodó reális és neurotikus félelmek hatalma. Az atomkor utáni például reálisan fenyeget a pokoli nukleáris pusztulás veszélye. De az élet szinte minden zugára kiterjed a biztonság és bizonyosság érzetének állandó hiánya, ami tudatos vagy kevésbé tudatos, folyamatosan félelmet indukál. A félelemkeltés és eloszlatása ma is, akárcsak a bűnbocsátó cédulák idején, jelentős gazdasági szektorokat virágoztat fel, - például „csak ha azt az egy bizonyos fogkrémet veszem, leszek megvédve a szuvasodás halálos veszélyétől”.

A vigasztalás érthető, hogy vezértéma lett a középkor végén, mind a túlvilági, mind a földi kínokkal szemben is. Nem csak Luthernél. Pasztorálpszichológiai szempontból mai hatásában fontos, hogy a vigasztalás akkor egyrészt transzcendens dimenzióval kapcsol össze, másrészt elhatárolódik a középkori humanista felfogástól is, hogy a vigasznak a rációra kellene irányulnia[13]. Ez az intenció ma a humanista pszichológián alapuló lelki segítés alapeleme lett. A hangsúly itt eltolódik az érzelmi háttérre, azokra az okokra és elnyomott érzelmekre, amelyek a félelmet vagy kiváltják, vagy erősítik. Az ezzel szembeni biztonságérzethez, elviselhetőséghez például a családterápiás lelkigondozás az egyénen kívül keresi az erőforrást, ami a családbiográfia éltető forrásaiból fakadhat.

A félelem akkor is, ma is pokoli érzés, de napjainkban már nem alvilági helyhez kötődik. Realitássá vált Sartre megállapítása, „a mások a pokol[14]”. Úgy tűnhet, hogy jelenleg egyre nehezebb a másságot, a mások másságát, az idegent elfogadni. A reformáció korának is esetenként problémája volt már ez. Különböző szinteken, nyíltan vagy rejtetten szembesülünk ezzel a jelenséggel, - a saját és más kontinensről származókkal való találkozásnál éppúgy, mint a párkapcsolati problémák, családi krízisek esetén. Milyen reformátori felismerések követése lenne itt ajánlatos?

[[paginate]]

Kapcsolat, kommunikáció, közösség – „testvérek beszélgetése és egymás vigasztalása”[15]

A vallás kapcsolat és kommunikációra szorul. Az inkarnációban a Teremtő a teremtmény kommunikációs lehetőségeihez igazodik, - emberré válik, emberi kommunikációs formát alkalmaz. Ez az emberek közötti és az istenkapcsolat alapja. A különböző geokulturális feltételek mellett elterjedő reformációnak ez mindenhol alapmeggyőződése és gyakorlatának alapja, a kezdetet a „nép szájáról leolvasott” nyelven készült bibliafordítások jelentették[16]. A nyelv és a kultúra az ember önértelmezésének egyik fundamentumaként jelenik meg a reformátoroknál és túllépett az egyházi-, vallási-, teológiai határokon. Ma már evidencia Watzlawick tézise „az ember nem tud nem kommunikálni”[17]. Tudatosult már az is, annyira komplex jelenség ez, hogy inkább a nem teljesen sikerülő kommunikációt kellene természetesnek tekintenünk.

A lelkigondozás, a bibliai versek folyamatos recitálásával szemben, alapja a dialógus, a beszélgetés, a „mutuum colloquium” lett. Az egyirányú kommunikációt, a segítségre szoruló ex katedra kitanítását a dialógus váltotta fel. Nem sokáig. Az egyházi, lelkigondozói gyakorlatban hamarosan újra eluralkodott a „meggyőző rábeszélés” formája[18]. A kommunikatív interakció a XX. században a pszichoterápia alapja lett, a pasztorálpszichológia az amerikai lelkigondozói mozgalom hatására dolgozta ki az európai kommunikáció, a partnerközpontú beszélgetésvezetés teológiai megalapozását, elméletét és gyakorlatát. Ez ma a homiletikának és az egyházon belüli vezetésnek tájékozódási alapul szolgál.

Az egyházi gyakorlatban a „testvérek beszélgetése és egymás vigasztalása” a politikai felölőség vállalás összefüggésében is megjelenik. A vallás és politika a reformátoroknál is – különböző intenzitással – de összefüggésében jelent meg[19]. Példa és eszköz arra, hogy vallásos emberek befolyást gyakoroljanak a társadalomra, a politikai rendszerre és hatalomra. Az 1990-es európai változásokban az NDK-beli ellenzéknek és az egyházaknak fontos szerepe volt. A keletnémet rendszer teljes összeomlásához az egyházi ellenzék által éveken át szervezett és végül „hétfői tömegdemonstrációvá” vált ún. Békeimáknak nagy jelentősége lett. Teológiai alapként ehhez a schmalkadeni hitcikkek „testvérek beszélgetése és egymás vigasztalása” tételét választották[20]. Ezzel határozták meg a társadalompolitikai elkötelezettségüket és aktivitásukat.

Pasztorálpszichológiai, lelkigondozói és terápiás szempontból a kommunikációt is meghatározza az emberkép is. A „másik másságától”, az idegentől való félelemmel kapcsolat jól nyomon követhető társadalmi-, pár- és családon belüli kapcsolati szinten is. Ha a „megigazult és bűnös, a iustus et peccator” ember képe dominál, akkor annak két oldala van. Az egyik a „peccator” a riasztó, kapcsolatromboló „másság” és „idegenség”. A kommunikáció célja az kell, hogy legyen, hogy mindig, mindenkiben – elsősorban az önmagunkkal való „beszélgetéseinkben” – felismerjük, megfogalmazzuk és megszólítsuk. A kommunikáció „az idegentől való félelem megszelídítése és a szimbiózisba csúszó hasonlóságaink differenciálása”[21]. A segítő célú kommunikációban – és a párkapcsolati viták megelőzéséhez – nem csak a beszélgetésvezetés elméletének alapkövetelménye az egyoldalúság elkerülése, hogy ne csak a szálkát lássam meg a másik szemében, hanem azt is, hogy talán gyönyörű szeme van. A konfrontatív beszélgetések alaptétele, a kritika és elismerés egyensúlya.

[[paginate]]

A közösség, a gyülekezethez tartozás Kálvinnál kap központi jelentőséget. A német reformációnál nagyobb szigorral határozza meg a gyülekezet szervezését és működését. Ennek bizonyára a reformátor jogászsága és a más társadalmi kontextus is oka. Ma is általánosan elfogadott viszont az, hogy az egyénnek közösségre van szüksége, - „nem jó az embernek egyedül”. A genfi reformációban jelenik meg dominánsan a közösségépítés és szervezetfejlesztés egyházi, gyülekezeti formája. Sok gyakorlati vonatkozásban korhoz kötötten, a helyi igényeknek megfelelően. A mai gyakorlatra nem mindenben alkalmazható. Örök érvényű viszont a közösség-elv középpontba kerülése, jelentősége az egyházban, a társadalomban, a családban. Életfontosságú.

A segítő gyakorlat elengedhetetlen részévé vált ma a csoportmunka. A pasztorálpszichológiai a múlt század második felétől az egyházi munkaterületek számára is hozzáférhetővé tette a csoportdinamika felismeréseit, majd a szervezetfejlesztés viszonylag új tudományát. A lelkigondozásban ma legálabb olyan fontos szerepet kapnak a lelkigondozói csoportok vagy a támaszcsoportok, mint az egyéni lelkigondozás. A gyülekezetépítés és szupervízió szintén nélkülözhetetlen eleme a mai gyakorlatnak. A közösség és az egyén kapcsolatának kérdése állandóan aktuális marad.

A pasztorálpszichológiai szemlélettel tájékozódó lelkigondozás egyre inkább felismeri, hogy a mikro és makro környezet mennyire befolyásolja az individuumot. Az egyén szenvedése például mindig közösségben történik és a közösségtől való szenvedést is jelenti [22]. Ezért a pasztorálpszichológia a rendszerszemléletet is követi, - az embert, különösen a szenvedőt, az egyházi intézmények működésének, a közösségi létet befolyásoló társadalmi keretek hálózatában látja, és ilyen komplexösszefüggésben igyekszik segítségére lenni. A vezérkérdés az lett, hogy valakinek a szenvedése menyiben „a közösségtől való szenvedés is[23]”, és mire kell ennek megfelelően a segítségnyújtásnak fokuszálnia. Egyéni szupervízióra, lelkigondozásra van-e valóban szükség vagy a megbetegítő kontextus „gondozására” – például szervezetfejlesztésre, mobbing[24] megelőzésre.

A kapcsolatra utaltság, a kötődni tudás képessége a pszichikai és hitbeli egészség feltétele. Az autonómia és kötödés dinamikája és folyamatos egyensúly a párkapcsolat, a család, minden közösség létfeltétele. K. Winkler kidolgozta az un. személyiségspecifikus krédó elméletét[25]. Felismerését kiterjesztve a családra, felismerhetjük a családi krédókat. Ezek, ha mindenkire uniformizáltan és variánsokat meg nem engedve vonatkoznak, akkor beszűkítik a személyes hitet és annak fejlődését. Ha viszont úgy lehet mindenkinek egyéni hitformája, hogy az a többi családtag szintén egyéni hitével kompatibilis és dialógusképes legyen, akkor ez a „jobbra taníttatás” szellemében válik kölcsönösen gazdagítóvá.

[[paginate]]

Az idők változnak és mi is

A reformáció folyamat. Folytatódik, alakul semper reformanda értelemben. Befejezésül néhány utalás arra, milyen összefüggésekben ismerhető ez fel.

Genfben és Wittenbergben például a hosszú időn át elszenvedett sérelmek, a meg-nem- értettség, a reformáció elleni erőszak, gyűlöletet váltott ki a római egyházformával szemben. A gyalázkodó hangnem nem volt ritka egyik oldalnál sem. A német reformációnál pedig esetenként heves antijudaizmus is tapasztalható. Ugyanakkor a felekezeten belüli nemzetköziség kialakítása a genfi reformáció korai, maradandó érdeme[26] és értékes örökség. Ma már természetes velejárója az egyházközi és teológiai munkának. A protestantizmus ökumenicitására való törekvés örvendetes és konkrét eredményei vannak.

Hasonló tapasztalható felekezetközi szinten is. Nem csak formális, proklamatív, egyházközi diplomáciai jelentősége van például annak, hogy a Svájci Protestáns Egyház elnöke prédikált Bern városának római katolikus székesegyházában a valamennyi ünnepi húsvéti istentiszteleten[27], vagy a latin amerikai pápa a svédországi Lundban elhangzott felhívása: „Nem nyugodhatunk bele abba a szakadásba és elidegenedésbe, amelyet a szétválás okozott közöttünk /…/ Lehetőségünk van arra, hogy történelmünk egy döntő momentumát jóvátegyük.” Az egyház szakadását nem „Isten népe“ hanem inkább „a hatalom képviselői“ tartották fenn.[28]

A nemek közötti egyenértékűség és egyenjogúság. Az ember Isten elfogadó szeretete határozza meg, ami független műveltségétől, szociális elismertségétől, gazdasági helyzetétől,  vagyis érdemeitől, teljesítményétől. A nemek közötti egyenlőség a reformáció idején rejtetten, de annál erőteljesebben jelen van. Akkor is érvényes volt az, hogy „minden sikeres férfi mögött egy asszony áll”. Egyrészt kérdés, hogy sok reformátor, képes lett volna-e mindarra, amit életében véghezvitt, ha nem áll mellette egy kiváló képességű asszony. Másrészt annyit tud a kutatás, hogy sok korabeli asszonynak jelentős gyakorlati és teológiai szerepe volt, - talán nem véletlen, hogy nevükön kívül gyakran nem őrzött meg róluk többet az egyház[29]. A nők ordinációja fontos állomás a nemek közötti egyenlőség útján. Az egyházi testületekben való reprezentáltságuk viszont, sok helyütt, egyáltalán nincs arányban azzal a jelentőséggel, amit a gyülekezeti életben, diakóniában, vallásoktatásban reprezentálnak.  Ez ma az egyház társadalmi hitelességét is veszélyezteti, ha egy genuin evangélium érték nem kapja meg a maga helyét az egyházban is.

A reformáció sokrétű örökségének fontos része a semper reformanda. A „jobbra taníttatás” képességének és készségének hitbeli megőrzése, az életet meghatározó beállítottsággá válása biztosítja, hogy „az idők változnak, és mi változunk velük” – abban a szellemben, amely fél évezreddel ezelőtt áradt szét a világra. Soli Deo Gloria.

Hézser Gábor