Bethlen Gábor fejedelem az erdélyi református egyház megerősítése végett a lelkészképzés, illetve általában az oktatás minőségének emelését látta a legfontosabb feladatnak. Bethlen ugyanis a református egyháznak kiemelkedő szerepet szánt egy új, európai látókörű értelmiség kinevelésében. A fejedelemmé választását megelőző protestáns nemzedék színvonala hanyatlásnak indult, lett légyen szó reformátusokról vagy unitáriusokról. Míg a 16. század reformátorai jórészt Wittenberg neveltjei voltak, Erdélyben tanult domidoctus követőik nem érték el nívójukat. Marosvásárhely és Gyulafehérvár diákjai, ha jobb tanárt fogtak ki, még csak-csak teljesítettek, de pl. a szászvárosi, a nagyenyedi, a dévai, a fogarasi református oktatás középszerűvé vált. Ezért is tapasztaljuk azt, hogy Partium és a hódoltság egyre nagyobb szerepet tölt be a lelkészek erdélyi utánpótlásában. Magának az „academia erigálásának”, azaz az erdélyi felsőfokú képzés beindításának a gondolatát is a magyarországi helvét eklézsiák szorgalmazták leginkább, az 1619-es pozsonyi országgyűléshez benyújtott, 12 pontból álló kívánságaik között első helyen szerepelt: „rendeltessék valamely alkalmatos hely, elegendő jövedelemmel Akadémiának, azaz közönséges és legfőbb nevezetes tanulóhelynek”.

Közismert, hogy Bethlen az akadémiát eleinte nem is Gyulafehérvárra tervezte, az 1622. évi országgyűlés vonatkozó határozata is az akadémia helyéül Kolozsvárt jelölte ki, a terv az unitáriusok ellenállásán bukott meg. Gyulafehérváron az akadémia új épületének alapjait 1628-ban vetették meg, de működését Bethlen már nem érhette meg. Ugyanakkor halála előtt gondoskodott annak anyagi hátteréről, ahogy 1629. augusztus 31-én írni kezdett, és november 1-én lezárt végrendeletében is olvashatjuk. Az akadémia javadalmait külön adománylevélben is megerősítette, mely 1629. szeptember 2-án kelt. A benne szereplő birtokadományok mellett kapta meg az akadémia Debrecen városnak (mely ekkor erdélyi fejedelmi fiskális város volt) évi 2000 aranyat kitevő taksáját. Az akadémia az 1658-1660 közötti háborús években történt teljes megsemmisülése után Gyulafehérvárt elhagyta és Nagyenyedre költözött. Ettől kezdve emlegetik forrásaink enyedi taksaként a debreceniekre kirótt évi 2000 aranyat. A taksa megfizetése 1657-1665 között több évről is elmaradt, Apafi Mihály erdélyi fejedelem követelésére indult meg újra a kifizetés, a debreceniek utoljára 1683-ban fizették be a 2000 forintot. 1684-ben Gyulafehérváron számadás készült, mely szerint 1667-1684 között a kollégiumnak 31.500 forintot fizettek be a cívisek. A további taksafizetést az 1693-ban megszerzett szabad királyi városi privilégiumra hivatkozva megtagadták, ti. immár nem tekinthetőek az erdélyi kincstár birtokának. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal félszázadnál tovább tartó pereskedés keletkezett ebből. Bécsi követjárások és perindítás útján próbálta visszaszerezni az erdélyi református főkonzisztórium az enyedi taksát, 1695-ben maga a Gubernium indította meg a pert a visszaszerzés érdekében. Két évvel később Dési Diószegi István, majd 1699-ben Wass György képviselte az ügyet Bécsben a Magyar Udvari Kancellária előtt. Bethlen Miklós 1702 szeptemberében a per folytatását is felvállalta, Bajcsi András, Kaposi J. Sámuel és Enyedi István professzorok szeptember 24-én küldték fel hozzá Bécsbe a szükséges iratokat, pontokba szedve egyúttal a Debrecen érveivel szemben felhozható kifogásokat. Erőteljes kísérletet tettek arra is, hogy Debrecen szabad királyi városi oklevelének becikkelyezését megakadályozzák. Ennek értelmében szólítja fel II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem Komáromy György debreceni főbírót, hogy az esedékes enyedi taksát adja át gróf Teleki Pál (1677-1731) részére, akit külföldi protestáns uralkodókhoz akar küldeni diplomáciai megbízatással. 1712. június 23-án maga a királyi személynök (azaz a király személyének képviselője olyan ügyeknél, amelyekben a királynak személyesen kell döntenie), Simoncsics Horváth János jegyzi fel, hogy Tarczali Zsigmond, báró Wesselényi István, Gróf Teleki László és gróf Bethlen László kereste fel és tett panaszt Debrecen kiváltságlevele ellen, amennyiben annak kiadása az enyedi taksa hátrányára történnék. 1718-ban a taksát behajtása végett Wesselényi István erdélyi főgondnok, a főkonzisztórium elnöke fordul Debrecen tanácsához, immár felajánlva azt is, hogy bizonyos összeg fejében tartozásától örökre megszabadulhat a város. Ismét eltelik tíz év, majd 1729-ben jön létre az a „barátságos egyezség”, mely igazából csak előkészíti a tárgyalásokat. Azokban Debrecen részéről Maróthy György és Szeremley Sámuel vettek részt leggyakrabban, néha Baranyi István és Szőke Mihály. A főkonzisztórium bevonja az enyedi professzorokat és a szepesi kamarát is. Döntést azonban nem sikerült elérni, a per még 1737-ben sem zárult le, amiről Szigeti Gyula István enyedi professzornak számos, a városhoz és a debreceni kollégiumhoz címzett levele is tanúskodik. Az ügy 1751-ig húzódik, ezen év szeptemberében kelt az az egyezség, mely pontot tett a pereskedés végére. Bánffy Farkas erdélyi királyi táblai elnök adja ki a vonatkozó iratot, mely szerint a Debrecen városa az enyedi kollégiumnak 8000 magyar forint megfizetésére vállal kötelezettséget. Viszont Debrecen még ekkor sem fizetett, csupán kiadott egy kötelezvényt arról, hogy az összeget mint adósságot, magánál tartotta kamat fizetésének kötelezettsége mellett. Végül Mária Terézia az egész egyezséget megsemmisítette. A 18. század folyamán a tiszántúli egyházkerülethez tartozó Szilágyi egyházmegye elszakítására törekvő erdélyi főkonzisztórium és a debreceni központú egyházkerület amúgy is rossz, néha ellenséges viszonyát (lásd például a legációk, szuplikációk kölcsönös eltiltását) az enyedi taksa ügye csak tovább terhelte.

Szabadi István