Még Zsigmond király idejében Gyula város mellett, a Fehér-Kőrös északi árkának túlsó partján lévő Ajtós községben tanult ötvösmesterséget egy Antal nevű ifjú, s ezzel jómódú marha- és lótenyésztő családjában elsőként ötvös dinasztiát alapított. Fia, Albert, akit abban az évben megkoronázott (1437) és a területet birtokló magyar király nevére kereszteltek, később a mesterlegények tanulási vágyának engedve, Németalföldet járta be. Végül Nürnbergben Hieronymus Holper ötvösmesterhez került, akinek szép, tizenöt esztendős lányát, Barbarát feleségül vette. Ebből a nászból született 1471-ben a világhírűvé vált festő, grafikus és művészetelméleti író, apja neve után ifjabb Ajtósi Albert, németül: Albrecht Dürer.

^{Önarckép, 1498
(Museo del Prado, Madrid)}

Albrecht Dürer nürnbergi művészről könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre a legnagyobb művészettörténészektől, hogy csak Heinrich Wölfflin, Erwin Panofsky vagy Heinz Lüdecke tanulmányait említsük, tehát komoly elemzésekben nincsen hiány. Születésének 550. évfordulója azonban alkalmat ad arra, hogy ha vázlatosan is, de rendkívüli életművén keresztül rávilágítsunk a művészi látásmód és a keresztyén gondolkodás – mára már feledésre ítélt – termékeny és igényes kapcsolatára.

[[paginate]]

Az, amit mindenekelőtt megtudhatunk Albrecht Dürerről, hogy mint minden nagy művész, prófétai lelkülettel bírt. Ennek érzékenysége és egyben tudatossága abban nyilvánult meg, hogy jelentős látomásait pontosan leírta és lefestette. Első álmában 1503-ban valami olyasforma kereszteket látott hullani az emberekre, ahol a feszület mellett Szűz Mária és Szent János apostol alakja is kivehető. Ugyan ez a keresztre feszítés hagyományos ábrázolásainak álombéli reminiszcenciája, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy éppen az általános világvégi hangulatban a kereszt teológiáját középpontba állító reformáció előtt vagyunk, noha ekkor még a húszéves Luther Erfurtban végzi tanulmányait. Dürer 1525-ben már égből lezúduló víztömegről álmodik, amelynek félelmetes közeledésére és robajára felébred, s azt egy hevenyészett vízfestményben megörökíti. Több Dürer-elemző abban az évben tomboló parasztháborúnak és Thomas Müntzer frankenhauseni vereségének tulajdonítja a látomást, de nem vonatkoztathatunk el a keresztyén Európa egy évre rá bekövetkező tragédiájától, a törökök mohácsi győzelmétől sem – de erről majd később. Mindenesetre Luther színlelt elfogatásakor, 1521-ben Dürer már érzi a hatalmas társadalmi változást, miként antwerpeni útinaplójában lejegyzi: „közeleg az ítélet és nyilvánvalóvá lesz az Ő igazsága… Apokalipszis”.

^{Melankólia, 1514 
(Rézmetszet, 23,8 × 18,5 cm) 
(Szépművészeti Múzeum)}

Dürer írásaiból ismert, hogy igen nagy jelentőséget tulajdonított a tudásnak és a tanulásnak. Panofsky vette észre, hogy a művész traktátusainak szövegeiben jól megkülönböztethető a Brauch és a Kunst eltérő jelentése. A Brauch mesterségbeli gyakorlatot, alkalmazást, szakmai fogást és szokást jelöl, amelyet a mesterek eleddig évszázadok során adtak át a következő nemzedéknek. A Kunst szó azonban a können (tudni, képesnek lenni valamire) és a kennen (ismerni) igékből származván az elméleti ismeretekre, a természetben rejlő igazság felfejtésére, és a szép titkának megfejtésére vonatkozó képességet jelenti. Ez valami új a műtörténetben, hiszen Dürer az anyagismeret és a szellemi tudás összeegyeztetésével a „tudatos művészetet” képviseli, s ezzel annak a kultúrtörténeti fordulatnak előmozdítója északon, amely során a mesterségből művészet, a tapasztalt mesteremberből tudós művész lesz. Nem nehéz e szándékban észrevenni a húsz évvel idősebb Leonardo da Vinci munkásságát, aki kísérleteiben és elméleti írásaiban a festészet mesterségét a tudomány körébe kívánta vonni.

És még valami. Dürer A festészet tankönyvében (1508) Istentől eredeztet minden tudást, amely „telve van kegyelemmel, erénnyel, és jó is. Ezért tartok én minden tudományt jónak”. A mondat jelentősége abban van, hogy nem a hit ellenében, hanem éppen a keresztyén gondolkodásban kap rangot a tudomány az isteni kegyelemből eredeztetően. A felvilágosodás korai időszaka is erről tanúskodik. A tudományok között a festészet pedig kimondottan hasznos, „mert Istentől való, és épületes, szent célra használják”. Ezért bíztatja a festőtanoncot a humanista attitűdre is, hogy „jól tudjon írni és olvasni, és a latinra is rá kell szorítani, hogy valamelyest értse az írásokat”.  A festőinasok tápláléka (1513) című írásában pedig arra buzdít, hogy „tanuljunk mindannyian örömmel! /…/ Senkinek sincs rá mentsége, ha nem tanul”. Alkotásain is azért egyesíti a szót a képpel – írja –, hogy jobban meg lehessen jegyezni, tehát pedagógiai szempontokból a bölcsesség szolgálatába állítja munkásságát. „Mert az ember, ha akar, megtanulhat a tudás alapján dolgozni, amelyben benne foglaltatik az igazság” – fogalmazza a Négy könyv az emberi test arányairól (1528) címen publikált kötetében, majd hozzáteszi: „Ezért szükséges, hogy a bölcsesség vezérelje az embert, amikor a nyilvánosság számára alkot”.

[[paginate]]

A bölcsesség nem filozófiai erény, hanem isteni ajándék a hívő Dürer számára, nem emberi erőlködéstől függ, hanem az istenfélelemben elnyert kegyelemtől, amely által megerősödhet és naggyá lehet valaki a festészet művészetében. Ezért „először az inast istenfélelemre kell nevelni, hogy kérje az Istentől az érzékenység és az éleselméjűség kegyelmét, és imádja az Istent”. Dürer jól ismeri a Szentírást: „Bölcsesség kezdete az Istennek félelme” (Zsolt 111, 10). Ugyanis a tehetség, az érzékenység és az éleselméjűség nem az alkotó ember tulajdona, hanem isteni adomány, ezért gőgösen magáénak tulajdonítani mindezeket hálátlanság, a művészet imádata pedig bálványozás. Ezekben a gondolatokban nem egyszerűen a korabeli ember keresztyénségéről van szó, ahogy azt többen kommentálják, hanem Dürer sajátosan apostoli tanításáról, miszerint Isten munkálkodása elválaszthatatlan a szakmai tevékenységtől. Jól tudta, vallás és művészet közös forrásból erednek. A mesterség, a tudomány és a hit hármasságának harmóniájában látja tehát Dürer a művészettel kifejezhető bölcsességet, amelyet csak mindháromnak szorgos gyakorlásával érhet el a művész.

Nyúl, 1502 (Akvarell, 25,1 × 22,6 cm) (Albertina, Bécs)	Nagy fűtanulmány, 1503 (Vízfesték,  toll és tinta, 40,3 × 31,1 cm)  (Albertina, Bécs)

Dürer ezen a ponton mélyre fúr, és felszínre hozza az alkotás folyamatának tudományos elméletét, megelőzve ezzel a XX. század alkotáslélektanának modelljét. A sok gyakorlás és rajzolás után a festő birtokába jutott tudás „már nem nevezhető sajátjának, hanem szerzett és megtanult mesterségnek, amely megered, növekszik és termést hoz a maga nemében. Ezáltal a szív rejtett kincse napvilágra jön a műben, és az új teremtmény is, akit a szívünkben alkotunk”. Dürer a pszichológiai megközelítést a teremtés teológiájával ötvözi, s ezzel mutatja ki azt, hogy az alkotó művész miként lehet Isten eszköze egy-egy mű létrehozásában. Rávilágít arra, hogy az alkotó ember szívében megfogant, még a természetben nem fellelhető új dolgok a szerzett szakmai tudás révén lesznek a műalkotás és egyben a teremtett világ sajátjai. Nem kevesebbet állít ezzel, minthogy az isteni kegyelemmel megajándékozott személy az Isten teremtői munkájából veszi ki a részét. Több ez, mint a skolasztika gondolkodásában megfogalmazott analógia az isteni teremtés és emberi alkotás között, hiszen a teremtésben való részesedés sokkal több az analógiánál, a bibliai antropológia értelmezése szerint az istenképű ember méltóságának felel meg.

Albrecht Dürer 1500-ban festett Önarcképén személyének istenképűségét nem véletlenül a kánonszerű Krisztus-ikon alapján fejezi ki, a homlokára hajló három hajtincsben, a kétoldalt lehulló göndörített hajfürtökben, a homlok, orr, áll, és a szemek arányaiban, a jobb kezének szívére mutató tartásában és az ikonszerű szembeállításban. Ez a remek portré az alázat és a méltóság egyesítése egy személyben. Ugyanakkor a Dürerre jellemző akkurátus részletezés azt hangsúlyozza, hogy Istennek az ember legapróbb ráncaira, pupillájának erezeteire vagy legvékonyabb hajszálaira is gondja van.

[[paginate]]

A festészet dicsérete (1512) című írásában Dürer a festészet hasznát az egyházban két téma megjelenítésében foglalja össze: „megmutatja Krisztus szenvedését és megörökíti az ember képmását halála után”. A két téma nem kevesebbet, mint a teológiának két meghatározó fókuszát képviseli: a megváltást és a teremtést. A Krisztus szenvedésében a megváltás műve maga az evangélium, az ember személyes ábrázolása pedig maga a megváltás alapján álló teremtés bemutatása. Ráadásul az a kitétel, hogy „megörökíti halála után” azt jelenti, hogy a Krisztus szenvedésének útján járó ember élettörténete során az örökkévalóság szempontjából mutatkozik meg a képmásain keresztül. Az, ami személyiségében a sajátja, megmarad örökké, mint Dürer önarcképein, amelyeket pontos dátumokkal dokumentált, legyen bár évei száma tizenhárom (1484), huszonkettő (1493), huszonhét (1498), huszonkilenc (1500) vagy harmincöt (1506), illetve fájdalmas Krisztusként rajzolva ötvenegy (1522). Ezért ragaszkodott mindig kortársai megörökítéséhez, legyenek azok a szülei, felesége, vagy Rotterdami Erasmus, vagy egy kölni kislány, vagy jó barátja Pirckheimer, vagy egy vend asszony, vagy festőtársai, esetleg Philipp Melanchthon, vagy Martin Luther, akit végül is szándéka ellenére nem volt módja lerajzolni.

Mindebből az következik, hogy Albrecht Dürer számára a legfontosabb szakmai kérdés a legszebb emberi arány felfedezése és ábrázolása volt. Tudta jól, hogy „soha nem tudjuk megmondani, milyen a legtökéletesebb szépség egy élő teremtményben”, de a természetben rejlő isteni igazság megmutatja ezt, ha törvényét kikutatjuk. A természet törvénye pedig vizuális szempontból az arányokban mutatkozik meg. A mérés tankönyvében (1525) kritériumként fogalmazza meg: „a mérés tudománya nélkül nem lesz valaki igazi festő és nem is lehet”. Ez éppúgy vonatkozik a kép egészének kompozíciójára, mint egyes alakjainak arányaira. „Helyes arányok nélkül nem lehet tökéletes egyetlen kép sem – írja –, ha mégoly nagy igyekezettel készült is.” Dürer ezért kutatta egész életében a legszebb emberi arányrendszert, amelyeket tankönyveiben alaposan kiszerkesztett. Természetesen ezek az általa lejegyzett és vonalrendszerbe foglalt részletes számarányok az isteni igazságnak matematikai felfejtései, és nem közvetlen festészeti mintakönyvek. Sokkal inkább arra szolgálnak, hogy a természet utáni rajzolás nagy gyakorlata következtében a festő tudatosítsa magában a helyes arányrendszert még akkor is, ha fejből kell emberi alakot formálnia.

Mindezek mellett a jó arány, a horatiusi aurea mediocritas értelmében a helyes középút – ahogy krisztusi kifejezéssel a keskeny út – nemcsak esztétikai, hanem etikai értelmet is hordozott Dürer számára. „Óvakodjál a fölöslegestől,” vagy „óvakodjál a túlságosan soktól” – felszólításai még esztétikai tanácsok. Azonban az I. Miksa császár számára készült, több fametszetes dúcból összeállított hatalmas diadalkapu képének (1515) rejtett üzenete másról is szól. Nemcsak Dürer ajtós címere húzódik meg szerényen a diadalív lábánál, hiszen császári életjáradékból élt, hanem a jobb oldali pillér tetején a Halt maß felirat („Tarts mértéket!”) erkölcsi figyelmeztetés mottójaként olvasható az imperátor dicsőségét hirdető színfalai felett.

[[paginate]]

Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy vajon Albrecht Dürer teljesen átvette volna a maga számára a protestáns hitet, vagy római katolikusként üdvözölte a vallási reformokat. Egy biztos, hogy Antwerpeni útinaplójában (1521) Martin Lutherért lejegyzett imádsága rendkívüli rajongását árulja el a reformátorért és alapvető tanításáért. Valójában akkor, onnan a távolból nem tudhatta, hogy Luther nem veszett el, hanem az őt elítélő birodalmi gyűlés után III. Bölcs Frigyes választófejedelem raboltatta el éppen biztonságba helyezése céljából. Mindenesetre Luthert „derék, a Szentlélektől megvilágosított embernek” nevezte, „aki Krisztus és az igaz keresztyén hit követője”. Később hozzáteszi, hogy „nagy tiszteletben kell az ő könyveit tartani, nem pedig elégetni”. A Dürernél többször hangoztatott igaz keresztyén hit nevében kéri Istent, hogy adja meg „a szent és tiszta Evangéliumot, melyet nem homályosítanak el emberi tanítások”. Luther tanításából leginkább a lelkiismeret jelentőségét emeli ki, amely a szabad keresztyén ember sajátja. Már egy évvel korábban, az 1520-ban Bölcs Frigyes udvari káplánjához, Georg Spalatinhoz írott levelében kéri, hogy a fejedelem vegye kegyes pártfogásába a dicső Martinus Luther doktort „a keresztyén igazság érdekében, amely fontosabb nekünk, mint a világ minden gazdagsága és hatalmassága, mert ezek idővel elmúlnak, de az igazság el nem múlik”. Ebben a levélben van még egy halvány, de annál jelentősebb utalás arra vonatkozólag, ami Albrecht Dürer lelki életét döntően befolyásolta, az nevezetesen, hogy Luther nagy félelmektől szabadította meg őt. Leveleiből, feljegyzéseiből és könyvtári állományából tudjuk, hogy Luther megjelent könyveit rendszeresen vásárolta és olvasta. E könyvek nélkül nem tulajdonítana olyan nagy jelentőséget Isten igéjének, ahogy azt emlegeti gyakran. 1524-ben Nikolaus Kratzernek küldött levelében a protestáns közösség nevében így fogalmaz: „Gyaláznak bennünket, eretnekeknek neveznek. De Isten megadja nekünk a kegyelmét és megerősít az ő igéjében, mert inkább tartozunk engedelmességgel Istennek, semmint az embernek”. Ezekből a sorokból nemcsak Pál apostol, de Luther szavai is előtörnek. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy tanítványai között találjuk a reformáció szolgálatában álló három úgynevezett „istentelen” nürnbergi festőt: Sebald és Barthel Beham, valamint Georg Pencz személyeiben.

Ugyanakkor panaszkodik a protestantizmus szélsőséges megnyilvánulásai, a képrombolások ellen, amelyeket irracionálisaknak tart. Nem fogadja el azt az érvet, hogy a képek a bálványimádást szolgálják, ahogy az ember oldalán lévő kard sem indít feltétlenül a gyilkolásra. Már A festészet dicsérete (1512) címet viselő írásában az ábrázolások démonizálásával kapcsolatban említi azt, hogy „a tudomány bárdolatlan üldözői kiirtják a nemes szellemet”, mert hisznek a gonosz igézetében a képeken keresztül. „Istennek nem telik kedve a nagy alkotások elpusztításában, amelyeket hosszú idő alatt rengeteg fáradsággal és munkával hoztak létre, éspedig egyedül Isten adományából.”

Dürer úgy fogalmaz, hogy „a jól végzett munka Isten dicsőségére és az emberek hasznára válik, jó és szeretetre méltó”. Számára a haszon központi fogalom. A festészet hasznos tudomány, mert Istentől való, ugyanakkor épületes is, hiszen szent célra használják. A haszon nemcsak részét adja a szépségnek, hanem a hasznos Isten dicsőségét szolgálja, amelynek öröme sugárzik elő a Dürer által vízfestményekkel tanulmányozott gyeprészlet fűszálaiból (1503), a nyuszi bársonyos bundájából (1502), az apostolfej és drapéria (1508) megismételhetetlen csodálatos hajlataiból.

[[paginate]]

 Albrecht Dürer halála előtt két évvel elkészítette végrendeletét, mégpedig egy festmény formájában. A két, egyenként több mint két méter magas és hetven centiméter széles fára festett különös kép az Apostolok (1526) címet viseli, noha csak két-két bibliai alakot ábrázol (János és Péter, Márk és Pál), s azok közül is az egyik nem apostol, hanem evangélista. Valójában nincs semmi a képen, csak négy fej és két hosszú drapériafelület. Mégis a két hatalmas fordított felkiáltójelből olyan szellemi erő és tekintély árad, amit más apostolábrázolásokon hiába keresünk. Hogy mitől? Az Dürer arányrendszerének és legfőképpen művészi zsenialitásának titka. Talán egy triptichon két szárnyának készülhetett, nem tudjuk. Ami számunkra most fontos, az a kép és szöveg egységét kedvelő Dürernek az a vállalkozása, hogy mindegyik apostol lábához felfestette az általuk írt bibliai szövegekből vett idézeteket is, mintegy prófétai üzenetként. A kiválogatott szövegrészletek nem kevésbé megrázóak. Ezt a rendkívüli végrendeletet pedig 1526. október elején ajándékozta a nürnbergi városi tanács részére, amely köszönettel és némi díjazás kíséretében el is fogadta. Az időpont nem mellékes. Valószínűleg a mohácsi csatavesztés augusztus 30-i hírére döntött az ajándékozás mellett, hogy az apokaliptikus fenyegetettség közepette négy bibliai textussal szembesítse és figyelmeztesse Nürnberg polgárait:

Szent Péter alakjánál: „Voltak pedig hamis próféták is a nép között, amiképpen ti köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és az Urat, aki megváltotta őket, megtagadván, önmagukra hirtelen való veszedelmet hoznak. És sokan fogják követni azoknak romlottságát, akik miatt az igazság útja káromoltatni fog” (2Pét 2,1-2).

Szent János alakjánál: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljön; és most e világban van már” (1Jn 4, 1-3).

Szent Pál alakjánál: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői; árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld. Mert ezek közül valók azok, akik betolakodnak a házakba, és foglyul ejtik a bűnökkel megterhelt és sokféle kívánságoktól űzött asszonykákat” (2Tim 3, 1-6).

Szent Márk alakjánál: „Ő pedig monda nékik az ő tanításában: Őrizkedjetek az írástudóktól, akik örömest járnak hosszú köntösökben és szeretik a piacokon való köszöntéseket, és a gyülekezetekben az elölüléseket, és a lakomákon a főhelyeket; akik az özvegyeknek házát fölemésztik, és színből hosszan imádkoznak: ezek súlyosabb ítélet alá esnek” (Márk 12, 38-40).

Ez is Albrecht Dürer aktualitása.

^{Albrecht Dürer: A négy apostol, 1526
(Olaj és tempera hársfán; 204 x 74 cm)
(Bajor Állami Festészeti Gyűjtemény, München)}

Békési Sándor