Megemlékezést tartottak a Himnusz születésének 200. évfordulója alkalmából Budapesten, az Országházban 2023. január 22-én, ahol irodalmi összeállítással és közös szavalással ünnepeltek a résztvevők, köztük Novák Katalin köztársasági elnök és számos egyházi méltóság. Ezen a napon öntötte végső formába a református Kölcsey Ferenc a Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Az Erkel Ferenc által megzenésített Himnusz, nemzeti énekünk, Magyarország hivatalos himnusza lett.
Január 22-e 1989 óta a Magyar Kultúra Napja. A magyar Országgyűlés 2022. december 7-i ülésnapján január 22-ét hivatalos állami emléknapként a Magyar Kultúra Napjának nyilvánította.
A 2023. január 22-i parlamenti ünnepségen hangzott el Balog Zoltán református püspök, a Zsinat lelkészi elnöke előadása nemzeti imádságunkról. Az alábbiakban beszédének szerkesztett változatát közöljük.
Mélyen tisztelt Köztársasági Elnök Asszony! Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak! Tisztelt Ünneplők! Kedves Fiatalok!
Amikor a Názáreti Jézus tanítványaival a Közel-Keleten, a szentté lett földön faluról falura, városról városra vándorolt, azok azt kérték tőle, tanítsa őket imádkozni. Ekkor született az úgynevezett Úri imádság, a Miatyánk. Ez azóta is a kétezer éves keresztyénség közös imádsága. Az a rendeltetése, hogy felemeljen bennünket együtt, s így kössön össze a magasban, és rávilágítson az életünkre, hogy az imádság kéréseinek és hitvallásának tükrében lássuk azt, és így mérlegre kerüljön az. Ez az imádság megvizsgál minket, hogy megszenteltük-e az ő nevét, várjuk-e az ő országát, engedjük-e az ő akaratát érvényesülni, nemcsak a mennyben, hanem a földön is. És hogy képesek vagyunk-e megbocsátani, bocsánatot kérni, s kitartani amellett a hitvallás mellett, hogy „tied az ország”. Övé az ország, övé a hatalom és övé a dicsőség, nem pedig azoké, akik azt itt a földön magukhoz akarják ragadni, másoktól elvenni vagy kisajátítani.
Nekünk, magyaroknak 200 évvel ezelőtt született egy olyan imádságunk, mely ugyanezt akarja. Felemelni, összekötni, megvilágítani a mi közös magyar életünket, hogy nemzeti imádságunk tükrében nézzünk rá, és így tegyük mérlegre azt.
[[paginate]]
Nemzeti és imádság. Egyik sem könnyű műfaj. Nemzeti? Lehet együtt szólni mindannyiunk, minden magyar, az egész nemzet nevében? Vállalva, hogy lesznek, akik tiltakoznak, hogy ez nem az enyém, lesznek, akik félrevonulnak, akik hátat fordítanak, lesznek, akik még a Himnusz alatt is ülve maradnak, és lesznek olyanok is – hála Istennek, egyre kevesebben –, akik összeszorítják a szájukat, és már csak azért se énekelnek velünk. Nemzeti!
Nemzeti imádság. Imádság? Annyi, hogy „jaj, Istenem!”, meg „Jézus Mária!” még csak-csak kicsúszik az ember száján, s ahogy a közhely mondja: zuhanó repülőn nincs ateista, ott mindenki imádkozik… De ez még nem igazi imádság.
Ennek a főnévnek – imádság – igei változata viszont egyre inkább divatba jön, hiszen manapság valamit „imádni” szinte kötelező. Az ételt, az italt, az Instán átküldött fotót, az utazást, a barátnőt, a barátot, a szórakozást, a gyereket, a munkát, akármit. És Istent, akit minden igaz imádság megszólít? Na, őt ma egyre kevésbé illeti imádat. Pedig a Tízparancsolat azt mondja: „egyedül az Urat, a te Istenedet imádd, s csak neki szolgálj”. Ez az imádat kizár minden más imádatot. Mint ahogy áldást is hiába kérünk bárkitől, áldás csak Istenből fakad.
Imádni, imádkozni, ezt bizony tanulni kell minden tanítványnak. Azoknak is, akik ott voltak 2000 évvel ezelőtt, meg akik ott vannak ma is. És igen, tanuljuk mi is, örök tanítványok 2000 éve, magyarokkal együtt 1000 éve, 200 éve, mit is jelent imádkozni, nemzeti imádságot mondani. Azt jelenti, hogy legbelső személyes ügyeinket – vagyis egész életünket, magunkat, és közösségi, nemzeti ügyeinket, a gondjainkat és az örömeinket – odavisszük Isten színe elé, ahogy ezt a szép, hagyományos megfogalmazás mondja. És őtőle várjuk, Istentől várjuk, hogy vegye a kezébe. Vegye kezébe az életünket, minket, magunkat, az ügyeinket, és úgy világítson rá, ránk, személyesen, hogy valóságosan lássuk magunkat. Olyannak, amilyenek valójában vagyunk.
[[paginate]]
Azért van ez a tükör, hogy a gonoszt gonosznak lássuk, a hazugságot hazugságnak lássuk, és annak nevezzük, az igazságot igazságnak, és ha látjuk a kiszolgáltatottságot, azt felhívásnak tekintsük a jó cselekvésére. A bajban pedig lássuk meg a baj gyökerét, a bűnt, s a bajt a bűn következményének tekintsük, úgy is, mint ami az isteni pedagógia eszköze lehet. Az örömöt pedig úgy élvezzük, mint ami Isten szeretetének a megnyilvánulása.
„Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére.” „Általad”, Isten által kaptuk a földünket. A győzelmet a himnuszunk Isten ajándékának tekinti, nem a saját teljesítményünk vagy becsvágyunk visszaigazolásának. „Zászlónk gyakran plántálád / Vad török sáncára”. Ő adja a győzelmet. Kölcsey Himnusza, a mi himnuszunk nem kegyes kívánságok gyűjteménye, hogy mi, magyarok, mi mindent szeretnénk a nemzet karácsonyfája alá, nemcsak Karácsonykor, hanem szembenézés. Tükörbe és szembenézés; szembenézés történelmünkkel, úgy, ahogy azt a próféták, az Ószövetség prófétái tették, és ez nem volt más, mint hogy Isten szemszögéből akarták látni a saját életüket. Így tekintettek a szép hazára, a győzelemre, s ezért a Himnusz lényege, hogy vissza akarjuk nyerni az áldást, amiben közösségként részesültünk, de az idők során elveszítettünk.
„Hajh, de bűneink miatt / gyúlt harag kebledben”; „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre”. A bűnből lett a baj, a romlás. Egymással szemben elkövetett bűneink sértik az isteni törvényt, és romlásba taszítják a közösséget. „S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”
[[paginate]]
Bűnbocsánat és áldás csak irgalomból lehet és lesz. Ezért kezdődik így az utolsó versszak: „Szánd meg Isten a magyart”. A szánalom nem egyszerűen szánakozás, nem valamilyen sajnálat, végképp nem önsajnálat, a magyarok önsajnálata. A szánalom végső jelentése: irgalom, bocsánat. Irgalomból és bocsánatból kapjuk vissza az áldást. Szánd meg Isten a magyart, hogy aztán megáldhasd. Ezt kérjük, ezért imádkozunk mindig, amikor a Himnuszt énekeljük, amikor felkúszik a magyar zászló a legmagasabb árboc csúcsára, mert a magyaroké lett az arany, amikor nemzeti tragédiáinkra vagy győzelmeinkre emlékezünk, amikor a kisiskolásaink az első évet kezdik, amikor érett fiataljaink elballagnak, amikor a nemzet nagyjaitól búcsúzunk, amikor magyar honfitársaink Erdélyben, Kárpátalján egyházi énekként éneklik a templomokban. Amikor nem azért emlegetjük, hogy „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!”, mert mostantól bármit megtehetünk, hiszen már nem jár több büntetés, hanem azért, mert szabadok vagyunk a jóra. S bízunk abban, hogy Isten még a rosszat is a javunkra tudja és akarja fordítani.
Ezért ha most imádságba foglalnánk, mit is kérünk a Himnusz születése napján, kérjük azt: Taníts minket, Urunk! Taníts minket, Urunk Istenünk, imádkozni! Taníts minket a Himnuszt tisztán, szépen, méltósággal énekelni! Taníts bennünket felülemelkedni a bűnön, a bajon, a pártütésen! Taníts irgalmat kérni és irgalmat adni, és taníts a győzelmet tőled várni. Köszönjük Istennek, hogy a Himnuszt énekelve azok is imádkoznak, akik nem is tudják, de ha meghívjuk őket a keresztyén közösségbe, akkor az érzelmi azonosulásból hitvallás lehet. Hiszen magyarság keresztyénség nélkül, bármennyire imponáló is, nem más, mint pogányság. Keresztyénség a nemzeti hovatartozás, a magyarság sajátos, összecserélhetetlen keresztyén kultúrája nélkül gyökértelen világpolgárság, gőgös vallásos kívülmaradás.
Bennünket, magyarokat, római katolikusokat, protestánsokat, s minden más hívőt a teremtő, szabadító és megtartó Isten tud igazságban egyesíteni Krisztus ereje által. S így mégis együtt lehetünk mi, magyarok az emberi mélységekben és az isteni magasságokban.
Balog Zoltán