Ezt az előadáscímben[1] meghatározott bátor kérdésfeltevést több dolog is indikálhatta. Minden bizonnyal leginkább az a folyamat, amelynek eredményeként itt a közép-európai térségben is a történelmi egyházak tagjainak számbeli apadása egyértelműen megállapítható.

Akár rólunk teszik ezt a megállapítást a hamarosan nyilvánosság elé kerülő népszámlálási adatok alapján, akár magunk adjuk össze a számsorokat – ugyanerre a végső közlésre kényszerülünk. Számbelileg csökken az egyházunk. Ezzel együtt mégis vagyunk, szeretünk, akarunk létezni, de ebben a létezésben nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy egy quantitatív változást kell jegyeznünk. És ez a számbeli negatív változás serkentheti fel az indulatot ennek a kérdésnek a felvetésére. Ez ellen a tény ellen nem tudunk közvetlenül ható megsemmisítő erővel fellépni. Mégis a reménység eszközét bevetve, arra gondolhatunk: hátha az érvényes, hogy az egész folyamat mögött egy qulitatív, változás ment, megy végbe. Ami azt jelenti, hogy az általánosan nagynak, nagyobbnak érzékeltetett népegyház fogyása arra vezethető vissza, hogy egy másik egyházlét-forma, egyház-lét minőség a hitvalló egyházzá válás az, ami erre a kedvezőtlen mennyiségi változásra magyarázatot ad. És ez meg is nyugtathat talán?

[[paginate]]

Amennyiben gyors és kézenfekvő logikával adunk választ erre a rendkívül bátor és komoly kérdésfelvetésre, akkor a felelet is rövid, húsbavágó, így hangzik: nem. Ez az igazság. Nem lettünk népegyházból hitvalló egyház. A nagylétszámú összetett minőségű egyházlétből egy leválogatott, tisztán hitvallási alapon csatlakozott tagokból álló kisebb létszámú egyház.[2] Amelyben minden tag rendszeresen és aktívan jelenlevő, szolgáló, adakozó, hitét megvalló református. Ebben az értelemeben nemleges a válaszunk.

Mindenekelőtt fontos lenne a népegyház és hitvalló egyház fogalmait egyháztörténeti és teológiatörténeti szempontból érteni és magyarázni - ez a feladat megkerülhetetlen. Akkor is, ha erre most ennek az előadásnak a keretében nem vállalkozhatunk. De amellett semmiképpen nem mehetünk el, hogy ezt a két súlyos, elviekben és gyakorlatban megmutatkozó egyházlét-módot valamiképpen meghatározzuk.

Népegyház-hitvallóegyház kérdésének tisztázásával való küzdelem a XX. századi egyháztörténetünket, teológiai munkánkat végig kíséri. Itt a mi esetünkben most, a gyakorlatban leginkább azt a küzdelmi állapotot jelenti, hogy nem engedem el, nem tudom és nem is akarom magam mögött hagyni az egyiket, azt, ami a népegyház, vagy ami abból még fennmaradt. Ugyanakkor nem tudom megragadni teljes egészében – úgy, ahogyan szeretnénk, ahogyan szükséges lenne – a másikat, azt, amit a vágyva vágyott hitvalló egyház létezése alatt gondolunk.

[[paginate]]

Honnan eredeztethetjük ezt az állítást? Ez a jószándékú küzdelem ott van a jelenleg is érvényben levő 1995. évi II., illetve 2019. évi III. Missziói Törvény soraiban. Tetten érhető, amikor azt mondja: „A MRE népegyház és hitvalló egyház egyszerre. Hiszen nemzedékről nemzedékre születnek bele a tagok és iktatódnak be a keresztség és a konfirmáció által népegyházunkba, s a megtérés és újjászületés által tagolódnak be hitvalló egyházunkba.”[3] Ez a jóindulatú, de mégis különleges kibékítés adja aztán azt az eredményt ugyanebben a törvényben, amely megpróbálja az egyházat missziójában is meghatározni inkább több missziói igyekezettel és kevesebb teológiai tisztázódással: 1. § A Magyarországi Református Egyház küldetéséből fakadó szolgálatát (misszióját) személyválogatás nélkül végzi minden emberért: a) azokért, akik hallottak Krisztusról, de még nem fogadták be a Krisztust (gyülekezeti misszió); b) azokért, akik az egyháztól elidegenedtek, illetve elszakadtak (belmisszió); c) azokért, akik még soha nem hallottak a Krisztusban minden ember számára megjelent üdvözítő kegyelemről (külmisszió).[4]És ezzel olyan fogalmakat véltünk megszelidíteni, amelyek a XX. század teológusainak - nem megalapozatlanul – komoly vitatémája volt (Ravasz László, Karl Barth, Makkai Sándor, VictorJános és sokan mások).

A rendszerváltás után elfogadott missziói törvény nagy jelentősége megkérdőjelezhetetlen, de nem jelenti azt, hogy ezzel végső rendezettséget nyert a misszió definiálása vagy akár a népegyház, hitvalló egyház fogalmának végső kitisztázása.  Azt viszont jelentette és ennek nem kisebbíthetjük a jelentőségét, hogy az 1990-es években egyházunk a nagy társadalmi térnyerés idején kegyességi irányzataiban, teológiai nézeteiben hivatalos kereti között egyfajta kiegyezésre jutott éppen ennek a törvényszövegnek a megalkotásával és elfogadásával. Egyházszervezeti szempontból, hivatalos keretek között hitvallási egységben maradtatunk. Mi több, 2009-ben azonos hitvallási meghatározottságunk, nemzeti azonosságunk kifejeződéseként megalakultunk, mint Magyar Református Egyház a Nyugat nem kis csodálkozására, olykor felháborodására.

[[paginate]]

Visszatérve a feltett kérdésre! Népegyházból hitvalló egyház lettünk? Nem felelhetünk erre csak az empíria területén szerzett és megfogalmazott élményeink alapján, hanem Isten Igéjére alapozottan szükséges teológiai megközelítéssel látnunk ezt a kérdést.

Érdekes folyamatnak vagyunk ebben a nemzedékben a megélői. Miközben az elmúlt évtizedekben felismertük és meg is fogalmaztuk, erőteljesen publikáltuk is a II. világháború előtti népegyházi létünkhöz képest az egyházunk valóban kimutatható térvesztését, társadalmi jelentőségének elveszítését, az egyházi élet befolyásának nagyarányú visszahúzódását első fokon a kommunista rezsim tudatos egyházkorlátozó politikája miatt, aközben, s azt követően másodfokon emellé társult az a több fronton előre törő szekularizációs társadalomformáló hatás, ami egyértelműsítette az embereknek az egyházban, különösképpen is a népegyházban való bizalomvesztését, és annak számokban, egyházkritikában való megjelenését. Ezt látjuk a nyugat-európai egyháztestekben is. Nálunk, itt a keleti blokkban soha nem fogjuk megtudni, hogy milyenek lettünk volna, lennénk ma a szocializmus évtizedeinek elszenvedése nélkül!

A fent említett kettős hatás miatt így kialakult egy olyan széleskörű társadalmi réteg, amelyben a népegyházi gyakorlat felszakadozni látszik, de valójában fel is szakadozik. Hiszen mindennapos tapasztalatunk az, hogy az emberek megszületnek a korábban bevett gyakorlatként ismert mielőbbi keresztség kiszolgáltatása nélkül. Képesek nemzedéket nevelni a konfirmációs gyakorlat korábban elképzelhetetlen mellőzésével, ami az egyház erőnlétét alapjaiban befolyásolja, sőt egyenesen megrengeti. Ma bevett dolog társas kapcsolatokat létesíteni egyházi áldás nélkül. És nem magatehetetlenek az emberek akkor, amikor mellőzik az egyház által korábban igénybe vett gyászszertartást. Egyáltalán keresztelés, házasságkötés, temetkezés, mindenféle egyházi szertartások nélkülözésével élnek. Kialakult a társadalmon belüli egyház nélküli társadalom, ahol a népegyház korábban értelmezett és gyakorolt valósága felszámolódott, sok területen teljes mértékben, másutt pedig jelentősen korlátozódott.

[[paginate]]

Mindeközben, a rendszerváltozás után az egyház úgy érezhette joggal, hogy mégis megkereshette, megkapta azokat a kapaszkodókat a rábízott, ráruházott intézményrendszerek segítségével, ahol lehetőséget kapott arra, hogy a korábban többnyire már csak a kollektív tudatban rejtőző össznépi vagy inkább össznépiségre törekvő jelenlétét erősítse. Némiképpen visszanyerje népegyházi erőnlétét. Némiképpen. Ez a feladat, lehetőség több tekintetben túlméretezett volt az egyház akkori felkészültségéhez, erőnlétéhez képest. És tudjuk, hogy nemcsak szorító cipőben kényelmetlen a járás, hanem a túlméretesben is az lehet.

Ilyen közegben kellett szembesülnünk azzal, hogy az egyház népegyház karakterét fenntartjuk vagy leszámolunk vele. Akkor különösebb gondolkodási idő nélkül kellett lépnünk.

Ma is azt mondhatjuk, hogy a leszámolás szinte lehetetlen. Akkor is, ha a korábban meghatározott népegyházi valóság már csak nyomaiban fedezhető fel, illetve kimutathatóan vannak területek, ahol nem találunk, a társadalomban nem találunk nyomokat.  Gondolnunk kell itt a fővárosra, nagyvárosokra, bizonyos vidéki területekre.

 Mégis ennek e kérdésnek a tisztázásában és a megoldás megtalálásában segít és kijózanítóan üzen az a missziói teológiai irányvonal, amely javarészt a nyugati keresztyén teológia területének felismerését hozza közel, azt a missziói teológiai látásmódot, amely olyan elementáris fogalmak tisztázását írják elő, mint az evangélium, a közösség, a sákramentumok. Ezek mindig is az egyház alaptevékenységéhez kötötten kellett, kellett volna, hogy megfogalmazódjanak.[5]

Ebből fakad az, hogy a hitvalló egyházlét felé haladva, a nagyra becsült népegyházi lét nem kezelheti megengedően, elengedően a megtérés, újjászületés, felületes egyháztagság kérdését. A népegyházi lét lehetőség-lét, nem arra való, hogy ellenségképet lássunk benne. A hitvalló lét pedig megmaradáskérdés.

[[paginate]]

Az egyházat tisztességesen gyülekezetiben értelmezhetjük, érhetjük tetten. Nem az egyházmegyéiben, egyházkerületeiben vagy egyéb szervezeteiben. Ez a régi-új látás kell, hogy erőteljesen hangsúlyt kapjon: az egyház a gyülekezeteiben él. Az egyház teljes mértékben az és annyi, amennyi a gyülekezetinek valósága, életereje, missziója. Szinte semmi több. A látszat lehet más. A valóság viszont nem.

Látásom szerint, egyházunk e tekintetben, gyülekezetink életét vizsgálva korunk kihívásainak válaszadásában polarizálódik, a gyülekezeteiben. Ami azt jelenti, vannak gyülekezetek, ahol felismerik azt, hogy a korábban volt népegyházi erővonalak hiányában nincs más hátra, mint a bibliai értelemben vett előre: a személyes hitvallástétel, az evangélium érthető, meggyőző erővel való közlése. A mai ember számára Isten üzenete nem az egyház régi nyelvén, hanem számukra érthető módon való közlése szükséges. A lelkészközpontúság kizárólagosságának felszámolása, a megtérés-élmény valóságának közzététele, a közösség nélkülözhetetlen erejének gyakorlása, a hitvallásos lét, mint életforma gyakorlása.

Ugyanis a bevezető gondolatban azt említettem, hogy a felszólalásra adott címet több dolog indikálhatta. A fent említett létszámcsökkenésen túl ez lehet a másik. Az, hogy többen azt gondolják korunkban: a misszió egyik fő vagy kizárólagos akadálya a népegyházi keret itt-ott még definiálható fennmaradása. Sőt egyenesen a legnagyobb akadálynak tekintik egyházunknak a nép életében való így vagy úgy mégis megvalósuló egyházi jelenlétét.

Azzal együtt, hogy tényfeltáró módon említést tettünk a társadalom egészen kiszélesedett rétegének elidegenedéséről, különösképpen a nagyvárosokban, mégsem kárhoztathatjuk azokat a kereteket, amelyek megöröklött módon még mindig módot adnak az evangélium szélesebb körben való hirdetésére.

A feladat tehát semmiképpen nem lehet az, hogy a népegyházi valóság ellen nyissunk harcot, hanem az, hogy a meglevő népegyházi keretet megtöltsük az eredeti bibliai értelemben vett egyház-tartalommal. Ami nem más, mint a hitvalló életre vezetés, az abban való serkentés szolgálata. Az egyháztagság kérdésének tisztázása. A meglevő egyházi aktivitások: keresztelés, konfirmáció, házasságkötés megáldása, gyászolók melletti megállás, közösséggyakorlás kérdésének felülvizsgálata és biblikus gyakorlata.

[[paginate]]

A megadott kérdésre válaszolva tehát azt mondhatjuk, hogy a népegyház zsugorodása nem jelenti azt, hogy hitvalló egyház lesz belőle – ami esetünkben azt jelenti, hogy népegyház keretünk létszámadatok adta csökkenése nem vezet át a hitvalló egyházlétbe, de korunkban a fenti polarizálódási folyamatok eredményeként három gyülekezetlétmód-típus, törekvésmód állapítható meg:

1. Egyházunk néven nevezhető területi, konkrét gyülekezeti szerveződései azt mutatják, hogy azok a közösségek, amelyek állami támogatással támogatottan, a régi alig érthető nyelven, csak a hagyományok nyomokban megjelenő jeleit éltetik, gondozzák és sem módszerben, sem a kor emberének kommunikációjához nem alkalmazkodva, egyházadóra telepített egyháztagság elvek mentén jegyzik, sirámokkal kísérve az egyház elgyengülését – ezek a népegyházi itt-ott bizonyíthatóan fellelhető elemek nem adnak megtartó erőt.

2. Emellett azonban feszültségkeltés nélkül szólni kell arról a törekvésről, amely a jelenlegi társadalmi közegben, a meglevőkön túl, újabb állami feladatátvállalással jelentőséghez, megélhetéshez jutva inkább a hagyományos arculatmentés, népegyházi keret „kiásása,” újra generálása útját választja. Ami minden időt és odafigyelést, energiakészletet lefoglal magának. Nem eredmények nélküli, de sokkal inkább becsületesen végezve is markenting szemléletű. Ez nem a bibliai értelemben vett gyülekezetértelmezés és nem kizárólagosan az egyháznak Istentől rendelt küldetése teljesítésének útja.

3. A harmadik opció pedig egyértelműen az, amikor a gyülekezet közösségének hol kisebb, hol jelentősebb része az eredeti Krisztus-evangéliuma életformáló tényére alapozva hol a népegyházi elemeket tiszteletben tartva, felhasználva, hol pedig elengedve azokat egyenesen akár az utcára kilépve, a lelkészcentrikus állapot helyébe bevonja a nemlelkészi elemeket az egyház legalapvetőbb tevékenységébe. Amikor is egy-egy újabb tag lelki szempontból való megnyerése, megtartása messze nagyobb jelentőséggel bír annál, minthogy a homályos emlékezésben őrzött 1-1 hagyományelemhez ragaszkodna.

[[paginate]]

Arra nézve érdemes lenne egy kiterjedt kutatást végezni, hogy országosan milyen arányú azoknak a gyülekezeteknek a száma, ahol korszerűen: az egyház önkifejeződését, evangéliumhirdetésének formáját, módszertanát tekintve nem kárhoztatják a népegyházi elemeket, de lényegesen nagyobb energiát fektetnek abba, hogy az eredeti bibliai értelmezés szerinti egyházlét valósuljon meg. Pontosabban fogalmazva: a népegyházi elemeket, társadalmi térnyerést a bibliai értelemben vett gyülekezetépítés szolgálatába állítják.

Ismételten mondhatjuk, hogy a népegyház zsugorodása nem jelenti azt, hogy automatikusan hitvalló egyház lesz belőle. Nem a népegyházi lét zsugorodása az egyház trianonja, hanem a mai korban szükségszerű, de korszerű – a régi, eredeti életformáló evangéliummal meg nem jelenő egyház, hitvalló egyház hiánya.

Néhány pontot szeretnék felmutatni a fentiekben említett népegyház-hitvalló egyház kérdésében, a különbözőségek érzékeltetésére, és ezzel egyfajta irányt mutatni nem a népegyház, nem hitvallónak mondott egyház, hanem az aktuális egyház felé. Amelyben megbecsülik a régi és újabb népegyházi kereteket, de a missziói gyülekezetépítés elhatározásával, tiszta látással és elszánással azon vannak, hogy nem csupán a egyházszociológiai fogalmak szerinti népegyházi kereteket ápolják, hanem az egyház természetéhez elválaszthatatlanul tartozó hitvalló létmódot erősítik.

Sok mással szükségszerűen kiegészítve még ezeket, szelíd javaslatom: irány az aktuális egyház felé, amely nem arra hivatott, hogy a népegyházi örökség maradványait eltüntesse, hanem azokkal együtt a missziói küldetése felvállalásával az egyház eredeti természetéhez tartozó hitvalló egyház megjelenésén munkálkodik.

Gaál Sándor