A két filozófiai fogalom megfelelőjét megtaláljuk már az óegyházi hitvallások teremtéstanában is: az Apostoli Hitvallás mennynek és földnek, a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjéről szól. Az egyetlen teremtett világnak tehát kettős arca, dimenziója van, amelyek egymástól megkülönböztethetőek ugyan, de szét nem választhatók. Egyik sem azonos magával a teremtővel, így teológiai értelemben a transzendencia sem azonos Istennel. A „látható és láthatatlan” világ hellénista szóhasználata egy világos határt jelöl ki az ember számára: világunknak van egy megismerhető, sőt, uralmunk alá hajtható része és van egy olyan dimenziója, amelyről nincs közvetlen ismeretünk, de amelyről a kijelentés „tükör általi” közvetítésével mégis tudhatunk. A menny világunknak az a része, amely Isten felé nyitott, így nevezhetjük „a föld relatív transzcendenciájának” is, és fordítva, a földet „a menny relatív immanenciájának”, amely azt jelenti, hogy a föld a mennyek országa/uralma felé nyitott (Jürgen Moltmann).

A mennyekről való bibliai beszédmód az újkorban elsősorban a világkép megváltozása miatt vált kérdésessé. Az „odafel valókat” a régi világkép szerint tér kategóriaként és nem minőségi kategóriaként lehetett felfogni, amely a három osztatú világ eltűnésével egyre inkább értelmezhetetlenné vált az újkori ember számára. Ezért kezdték maguk a teológusok is helyette inkább a transzcendencia gyűjtőfogalmát használni, amelybe mindaz belefért, amely túl mutatott a tudományosan leírható világ határain. (A szó etimológiája is erre a túlnanira utal. A németben jenseits.) A Biblia képes beszédmódját erről a világról a mitológia kategóriájába lehetett sorolni, amelyet sokan tévesen, nem létező valóságként fordítottak le. A láthatatlan világ, az angyalok, démonok az eltűnt világképpel együtt a mesék kategóriájába kerültek. Ez megfelel annak a folyamatnak, amely a felvilágosodás óta az embert egyre inkább az immanens gondolkodás foglyává teszi, így a világon mindenre ésszerű oksági magyarázatot keres. A menny nélküli föld életérzését már a múlt században kifejezően fogalmazták meg Kosztolányi Boldog szomorú dalának záró sorai: „Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.”

Egy ilyen föld- és emberközpontú világ azonban éppen az emberi természetnek nem felel meg, hiszen az ember nemcsak a világra nyitott lény, hanem Istenre is. Ezt fejezi ki a bibliai antropológia egyedülálló kifejezése: az ember Isten képmása, imago Dei. Teremtettségénél fogva képes lehetne az immanens világba kódolt transzcendens üzenetet megérteni (Róm 1,19-21), ha a bűn miatt ez az érzéke nem veszett volna el. Ez a megzavarodott érzék azonban a tévhitek iránt is fogékonnyá teheti, amely az áltudományokkal karöltve egy sajátos ezoterikus vallásosságot teremt. A 21. század embere annál is inkább ki van téve ennek a kísértésnek, mivel maguk a természettudományok is olyan határokhoz érkeztek, amelyeket könnyű átlépni egy ál-transzcendencia irányában.

Az embernek ez a transzcendens igénye egészséges módon éppen a keresztyén istentiszteleten és kegyesség gyakorlásban (imádság, ének) elégülhet ki. Ezért szükséges, hogy az istentisztelet ebbe az „elveszett dimenzióba” (P. Tillich) kapcsolja be a gyülekezetet. Erre emlékeztet az erdélyi liturgiában Kálvin imádsága: „ím, egybegyűltünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában…” Az imádatnak, Isten-dicsőítésnek ilyen közösségébe belépni a keresztyén értelemben vett transzcendencia. A mennyei és földi istentiszteletnek a megbonthatatlan egységében élhetjük át azt is, hogy az istentiszteletben az immanens világ is részt vesz, amint ezt a zsoltárok és Assisi Szent Ferenc Naphimnusz-a kifejezi. A teremtett világ harmóniájában a menny és föld, a transzcendencia és immanencia szólamai összecsengenek. Akinek van füle a hallásra, az hallja.

Szűcs Ferenc