A teológia hagyományos diszciplinái szerint ez a téma leginkább a gyakorlati teológia – főként a homiletika – körébe tartozik, de nem kerülhető meg sem az írásmagyarázati tudományokban, sem a rendszeres teológiában.

Az igehirdető számára természetes, hogy ismeri a hallgatóság kérdéseit, ha csak nem akar megmaradni a személytelen általánosságok szintjén.[1] A klasszikus homiletikák ezt a „gyülekezetszerűség” és „időszerűség” címszavak alatt tárgyalták. De ugyanerre a tapasztalatra nézve fogalmazható meg az a kortársi figyelmeztetés is, hogy a szószékek alatt ma nem Luther kortársai ülnek. Ha a 16. században az volt a kérdés, hogy „hogyan találok egy kegyelmes Istent”, addig a legújabb korban inkább az, hogy hogyan találom meg az élet értelmét, vagy hogyan találok megoldást problémáimra. Mások szerint: „hogyan találok egy kegyelmes felebarátot?” Ugyanakkor a bibliai tudományok arra figyelmeztetnek, hogy a Szentírás nem a feleletek könyve, amelyben minden kérdésünkre ott vannak a kész válaszok. A Lélek által megváltozott értelemnek kell megvizsgálnia, hogy mi az Isten akarata (Róma 12,2). Az előbbi felfogás lehetetlensége éppen azokban a kérdésekben szembetűnő, amelyek a Biblia korában fel sem vetődtek. Ezekkel ma leginkább az etika területén találkozunk. A túlnépesedés kérdésére, vagy a bioetika problémáira hiába keresünk közvetlen analógiákat a Szentírásban.  Ha a Bibliát „párbeszédes történetként” fogjuk fel, akkor együtt látjuk az isteni megszólítást és az erre adott emberi választ. [2] A sorrend azonban megfordíthatatlan. A szóban és tettekben hozzánk érkező Ige vár feleletet és nem az emberi kérdésekre érkezik meg az isteni válasz. Másfelől azonban mind az üdvtörténet, mind a teológiatörténet azt mutatja, hogy kölcsönös összefüggés van a kijelentés és az azt értelmező emberi szituáció között. A kortárs kultúra, filozófia és a teológia egyszerre és egyidejűleg kérdés és felelet. [3]

Mivel keresztyénként és teológusként a Szentírást kérdezzük, felvetődik a hermeneutikai probléma, vajon hogyan lehetséges megértenünk egy olyan írást, amely időben, térben és kultúrában olyan messze áll a mai embertől. Az egyik lehetséges válasz emberi egzisztenciánk azonosságában rejlik. Kultúránk és civilizációnk felszínén számos változás történt, emberi érzéseink, tapasztalataink terén azonban alig van különbség az ókori ember és a 21. század embere között. Ezért tudjuk saját imádságunkként elmondani, énekelni a zsoltárokban megfogalmazott panaszt, hálát, dicsőítést, vagy kérést. Egy ilyen sensus communis feltételezett azonossága az emberi egzisztenciában meg is magyarázza bármely korábbi írásmű megértésének lehetőségét.[4] Így tehát, ha van értelme a 21. század emberének felelet kereséséről beszélni, akkor az nem a létünket és az evangéliumi választ érintő örök üzenetre vonatkozik, hanem azokra a sajátos emberi helyzetekre, amelyek az „úton járó egyház” mai tapasztalatainak velejárója. Mert noha „Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8), a tegnap és ma nem ugyanaz. A tegnapra vonatkozó emlékezés fontosságát pedig maga a Biblia így fogalmazza meg: „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve, reménykedjünk” (Róma 15,4).

[[paginate]]

Jogos-e a megfordított kérdezés?

Már a 2. világháború utáni megrendülésben megjelent az az apologetikus szándék, amely a „hol volt az Isten?” számonkérő teodiceai kérdését megfordítva az Édenkerti kérdésre irányította a figyelmet: „hol vagyunk mi emberek?” (1Móz 3,9). Helmuth Thiellicke, egykori tübingeni majd hamburgi teológia professzor, egy nagyhatású könyvecskében fogalmazta meg a keresztyénség kérdéseit a szekularizálódó világhoz.[5] Legsúlyosabb állítása szerint az ideológiává vált technikai civilizáció démonivá torzult.[6] Thiellicke két divatos irányzattal is szembefordult ebben a művében. Egyrészt Bultmann mitológiátlanító szemléletével szemben bátran nyúlt vissza a bibliai világkép beszédmódjához, hangsúlyozva, hogy az „anonim” szellemi világ hatalmi struktúrái mennyire valóságos destruktív történelmi erők, amelyekkel szemben csak krisztusi erőkkel lehet hatékonyan felvenni a harcot.[7] Másfelől Thiellicke ellent mondott annak az erősödő trendnek is, amely a szekularizációban a keresztyénség kiteljesedését ünnepelte. Megkísérelte a bibliai apokaliptikát úgy lefordítani a modern történelem nyelvére, hogy nem tévedt bele sem a diszpenzácionalizmus, sem az eszkatológiai menetrendek zsákutcáiba. A modern világhoz intézett kérdései arra figyelmeztetik a teológiát, hogy ne engedje felcserélni a sorrendet. Nemcsak az embernek vannak kérdései, hanem mindenek előtt Isten Igéje kérdez és szembesít minket az igazsággal.

Pedagógiai és missziói szempontból is egyaránt figyelemre méltóak azok a dialógusok, amelyeket Jézus folytat az evangéliumokban. Vannak kérdések, amelyekre válaszol, míg az ellenséges szándékkal feltett kérdés elől viszont kérdéssel tér ki (Lk 20,1-8). A János evangéliuma nagy dialógusainak azonban az a határozott célja, hogy a kérdező partnert elvezesse Isten országa titkának megértésére. Van tehát jogosultsága a kereső kérdéseknek, hiszen ez a felfedezés és rátalálás útja (Mt 7,7-8).[8]

Az egyház permanens kérdése: „kicsoda ez?”

A Krisztus-titok kezdettől fogva mind az egyházban, mind azon kívül feltámasztotta ezt a kérdést (Mt 8,27; 21,10). Valójában ezzel találkozunk az egész dogma- és teológiatörténet során. A lehetséges válaszok sokféleségében a hitvallás abból a kijelentésből születik, amit „nem test és vér jelent ki, hanem a mennyei Atya” (Mt 16,13 kk). A jézusi kérdés azonban a krisztológiai hitvallást megelőzően azt a szellemi környezetet is figyelembe veszi, amelyben az egyház válasza elhangzik: kinek mondják őt az emberek, hogyan vélekednek róla a tanítványok kortársai. Egy ilyen pluralista környezetre az újkor nyugati gondolkozása a legjobb példa. Ez a kritikai kérdezés nem elégedett meg az Újszövetség krisztológiai válaszaival, hanem a történeti Jézus iránt érdeklődött. Ki volt ez a Jézus a maga korának vallási és politikai messsianizmusában? A hosszasan elhúzódó, és napjainkban is élő kutatásnak a legkézenfekvőbb hozadéka annak a történeti háttérnek a jobb megismerése lett, amelyben Jézus és a korai keresztyénség élt. A „nagy vita” végül is a hit személyes döntésének a síkján dől el. Mi nem egy történeti hagyomány igazságában hiszünk, hanem egy élő személyben.[9] Az előbbivel párhuzamosan a 19. századi kultúrprotestantizmus arra kérdezett, hogyan volt jelen Jézus evangéliuma Európa történelmének formálásában. Az kétségtelen, hogy kultúránk és civilizációnk alakulását nem érthetjük meg annak figyelembevétele nélkül, hogy „Isten országának kovásza” (Mt 13,33) formálta eggyé azt a hármas antik örökséget, amely az Ószövetség idő-, világ- és emberszemléletéből, a hellénizmus és a római birodalom elemeiből állt össze. Ezek a kérdések ma éppen ennek a kultúrának és civilizációnak a veszélyeztetettsége kapcsán válnak aktuálissá. Vajon képesek leszünk-e fenntartani az egyéni és közösségi identitásoknak azt az egyensúlyát, amelyet éppen a keresztyén kultúra teremtett meg. Egyáltalán milyen reményünk lehet a történelem alakulását és célját tekintve? Az apokaliptikus jelenségek a keresztyén eszkatológia és reménység kérdéseit állítják előtérbe.[10]

[[paginate]]

A 20. század borzalmai az emberi egzisztencia törékenységére és a jelen döntésének fontosságára irányították a figyelmet. Az örök, és véglegesen soha meg nem válaszolható kérdés maga az emberi lét, a „kérdező egzisztencia”.[11] A keresztyén teológia felől ezért lehet a szellemtörténet valamennyi kérdését „istenkérdésnek” tekinteni, amint azt Hegedűs Loránt hangsúlyozta és Jürgen Moltmann legújabb könyve is példázza.[12] A teológus ezért hallja meg az európai kultúra 20. századi korszakváltó fordulataiban a Jézusra vonatkozó kérdést, akár a természettudományok[13], akár a pszichológia[14], vagy éppen a világirodalom és a filozófia[15] felől hangzik is. A „kicsoda ez?” kérdését azonban csak a teológia tarthatja életben, éppen azáltal, hogy az előbbiekkel párbeszédben fogalmazza meg az evangélium üzenetét az általuk felvetett problémákra.

Mai kérdéseink és „a kérdés”

Az előbbiekből is kitűnik, hogy meg kell különböztetnünk az ember „világra nyitottságából” eredő kérdezősködést, amely által ismereteket és tapasztalatokat szerzünk[16], attól „a kérdéstől”, amely arra a „végső meghatározottságunkra” vonatkozik, amely felette van valamennyi előzetes meghatározottságunknak.[17] Bibliai nyelven szólva, a „mit együnk, mit igyunk és mibe ruházkodjunk” (Mt 6,31) – egyébként alapvető létkérdéseink – mindaddig a pogányok kérdései, amíg az előbbi, mindent meghatározó kérdésünkre nem találtuk meg a feleletet. Ha felületesen és félreértve olvassuk a Hegyi Beszédnek ezeket a szavait, úgy tűnhet, hogy az evangélium ignorálja a földi élet alapvető szükségleteit. Ezért nem kellene komolyan vennünk azoknak a kiáltását, akik híján vannak az egészséges táplálkozásnak, a tiszta ivóvíznek, az emberhez méltó életkörülményeknek? Ez a felfogás teljesen idegen a Szentírás egészének, de különösen is az evangéliumnak a szellemiségétől. A történelem végső, krisztusi összegzésében ugyanis éppen a szociális kérdések jelentik a népek ítéletének egyedüli kritériumát (Mt 25,32-46). Az előbbi kérdések sokkal inkább a tanítványi szorongás és a holnap iránti bizalmatlanság összefüggésében értendők, amely éppen a mában adott lehetőségeket mulaszthatja el. Ellenben, a „Krisztusközösségben egy nem sejtett bátorítást kapunk az élethez. Gyógyító erőket érzünk és megvigasztaltnak tudjuk magunkat, és ráhangolódunk Istennek az életre kimondott nagy Igenjére, azaz elfogadjuk a Szentlélek energiáit.”[18] Ha Isten „nagy Igenjét” az evangélium válaszaként fogjuk fel, akkor ennek fényébe, és így jó helyre kerülnek még a mi mindennapi kérdéseink, sőt tépelődéseink is. Ezért meglepő az az őszinteség, amely a bibliai imádságokban, de különösen is a zsoltárokban látható. Ezekben tükröződik leginkább, hogy a Biblia úgy Isten szava, hogy az ember szava is, aki bizalommal mondhatja el Istennek panaszát, tárhatja fel kéréseit és kérdéseit.

[[paginate]]

A bajban lévő embert nem annyira a kérdések jellemzik, hanem inkább a mélységből való segélykiáltás (Zsolt 130,1-2). A Szentírás ezt a vágyat ezért nemcsak a kérdés-felelet intellektuális beszédmódja szerint fogalmazza meg, hanem az ember testi életszükségleteinek szókincsével. „Ezért szomjazik az ember életereje, mint ahogy a szarvas a friss víz után kiált, szomjazza az élet forrását… Az ’élő Istenről’ szóló hír az emberben életszomjat és életéhséget ébreszt. Állapotával elégedetlenné teszi, és ez arra indítja, hogy a jövőt keresse, melyben életébe több életerő érkezik.”[19] A „mit együnk és mit igyunk?” kérdését Jézus a kísértővel szemben egy magasabb szintre emeli, amikor az Ószövetséget idézve mondja: „nemcsak kenyérrel él az ember” (Mt 4,4). Az éhség és szomjúság érzete fejezi ki igazán, hogy több az élet, mint a fizikai táplálék. Ám éppen a mindennapi kenyér és az ivóvíz lehetnek azok a szimbólumok, amelyek életünk végső létfeltételét leghívebben kifejezik. A világra nyitottság antropológiai jellemzője teológiailag ezért lehet egyben Istenre nyitottság is.[20] Amikor az ember Istenhez fordul, létkérdéssé válik számára, hogy Isten válaszoljon. „Mert ha némán elfordulsz, hasonló leszek a sírba roskadókhoz” (Zsolt 28,1).

Isten hallgatásának többféle oka és jelentése van a Bibliában. Elrejtőzése egyaránt jelenthet ítéletet[21], de lehet a kijelentés előszobája is (Deus absconditus - Deus revelatus). A törvényben elrejti ítéletes arcát, hogy az evangéliumban kegyelmét jelentse ki (Luther). Martin Buber a negatív történelmi tapasztalatokra utalva beszél „Isten fogyatkozásról” (eclipse of God) a napfogyatkozás analógiájaként. Mindkét esetben a hiány megtapasztalásáról van szó, minthogy nem a Nap tűnik el, csupán a látásunkat akadályozza valami.[22] Az Újszövetség olvasatában ez Krisztus passiójában áll előttünk. A sötétség apokaliptikus óráiban még a tanítványokat is megkísérti, hogy ne vegyenek tudomást a realitásokról és elaludjanak. Ezért ad Jézus kettős felszólítást: „virrasszatok és imádkozzatok”.[23] A virrasztás azokat az őrző szemeket és füleket jelenti, amikkel az egyház a világ fájdalmas kérdéseit megérti és Isten elé viszi imádságában. Így lehet tudatosítani és imádsággá formálni pl. a teremtett világ hangtalan vajúdását, amit korunk ökológiai krízisében hallunk meg.[24] Amennyiben az egyház részt vesz Krisztus történelmi passiójában (Kol 1,24), ez nemcsak az Őérette vállalt üldözésre vonatkozik, hanem arra is, hogy világunk érző idegrendszereként osztozzon mindabban a szenvedésben, amiben nemzedékünknek része van, vagy a jövőben része lehet. Az imádkozó egyházat tehát Jézus az őrtoronyban szolgálatot teljesítőkhöz hasonlítja. Az imádkozó vigyázás alapvetően különbözik a pánikkeltéstől. Az egyház prófétai tiszte, hogy ezzel a szenvedő és szenvedélyes szolidaritással legyen jelen a világban.

Izrael történetének egy kritikus korszakában Jeremiás próféta meglepő módon buzdított egy sajátos és aktuális kérdezésre. „Álljatok az utakra és nézzetek szét és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugalmat találjatok lelkeiteknek” (Jer 6,16). Amikor mindenki a jövő ösvényeit, megoldásait firtatta, a prófétán keresztül Isten a múlt felé irányította az érdeklődést. Mintha nem az ismeretlen és kalandos út vezetne a jövőbe. Érdemes visszatekintve is kérdezősködni, szakadékba vezető ösvények térképét tanulmányozni és történelmi zsákutcákba behajtókkal elbeszélgetni. A 21. század kezdetén ez nem igazán tűnik divatosnak, mégis érdemes lenne kipróbálni néhány régi ösvényt. Mert az út szimbolikus jelentése szerint megoldási módot, használható módszert is jelent, amely által megoldást lehet találni, célt lehet elérni. És sok nyugtalanító és megválaszolatlan kérdésünk közepette nyugalmat és békességet találna a lelkünk!

Szűcs Ferenc