A történet 1923 áprilisában kezdődött, amikor a frissen megalakult Székesfővárosi Zenekar első koncertjét adta a Vigadó Nagytermében. A zenekar alapítója, Bor Dezső megérdemli, hogy néhány sorban megemlékezzünk róla.

Az 1888-ban Budapesten született kisfiút szülei már 8 éves korától zenére taníttatták. A Nemzeti Zenedében hegedű szakon tanult, majd miután 1905-től katonazenésznek állt, a trombitát és a karmesterséget is fölvette képzései közé. Eközben tisztviselőként a főváros alkalmazásában dolgozott. Itt kezdett el 1922-ben, egy nem hivatásos zenészekből álló zenekart szervezni, mert látta, hogy a tisztviselők között, többen művelik az igényes klasszikus zenét. Szép terve valóra is vált. A Székesfővárosi Zenekar hamarosan a főváros kulturális életének kedvelt zenekara lett. A koncerteket többnyire maga Bor Dezső vezényelte mint vezető karnagy és zeneigazgató. (Két fia 1988-ban Budapesten egy igazán tartalmas emlékkötetet adott ki az édesapáról, földolgozva ebben a Székesfővárosi Zenekar történetét.) A kezdetben 40 zenészt foglalkoztató együtteshez 1940-ben csatlakozott az 1930-ban alakult Budapesti Hangversenyzenekar. Az új fölállásban a zenekar megőrizte a Székesfővárosi Zenekar nevet, Bor Dezső pedig másodkarmesteri kinevezést kapott. Működésük alatt jeles vendégművészek is megfordultak a főváros pódiumain, többek között Sergio Failoni, Richard Strauss, Otto Klemperer, Pietro Mascagni, de Bartók Béla, Lehár Ferenc, Dohnányi Ernő is föllépett a zenekarral.

[[paginate]]

A második világháború után 1952-től kezdődött a második korszak, először is új névvel. Magyar Állami Hangversenyzenekarként (ÁHZ) ismerjük ezután az együttest. 1953-ban Ferencsik János lett a főzeneigazgató, aki korábban is vezényelte már a zenekart és 1984-ben bekövetkezett haláláig vezette az ÁHZ-t. Ez a három évtized volt a zenekar első igazi fénykora, az ország első számú és immár nemzetközileg is megbecsült komolyzenei együtteseként. Ez a második korszak nem ért azonban véget Ferencsik elhunytával. Ide tartozik Lukács Ervin és Kobayashi Ken-Ichiro munkássága is. A fiatal japán Kobayashi, aki 1974-ben megnyerte az MTV I. Nemzetközi Karmesterversenyét és hamar a magyar közönség kedvencévé vált, az együttes vezető karmestereként 1987-1992 között dolgozott Magyarországon. Ez a korszak közelebbi úticélok mellett a nagy, külföldi turnék kezdete is: Japán, Ausztrália, Szingapur – és jeles külföldi karmesterek és szólisták itthoni föllépésének folytatása. Pablo Casals, Weiner Leo, Igor Stravinsky, Benjamin Britten, David Ojsztrah, Claudio Abbado lépett föl itthon a zenekarral, csakúgy, mint Doráti Antal, Medveczky Ádám, Solti György, vagy ritka vendégként maga Kodály Zoltán.

A harmadik – 1998-tól napjainkig tartó – korszak pedig akkor kezdődött, amikor az együttes vezetését Kocsis Zoltán vette át. Az ÁHZ, Nemzeti Filharmonikus Zenekar néven folytatta működését. (Az eddigi Állami Énekkar pedig fölvette a Nemzeti Énekkar nevet, és a két együttes közös neve: Nemzeti Filharmonikusok.) Kocsis Zoltán rendkívüli igényességét mutatja, hogy világklasszis zenekart hozott létre, olyan együttest, amelynek tagjai időről-időre kötelező próbajátékon adtak számot tudásukról, de a szervezeti struktúra és a művészi koncepció is átalakult. Az együttes végre állandó otthonra is lelt a pesti Művészetek Palotájában (MÜPA), ahol első koncertjüket 2005-ben adták. Kocsis Zoltán 2016-os elhunytát követően Hamar Zsolt három évig vállalta a zseniális főzeneigazgató utáni űr betöltésének hálátlan feladatát. A 100 éves jubileumi évadtól viszont már Vashegyi György mint az új, és a következő 100 évet megkezdő főzeneigazgató vezeti az együttest.

[[paginate]]

2023. április 17-én jubileumi hangversenyen ünnepelt a Nemzeti Filharmonikusok és közönsége. A hófehér virágokkal földíszített teltházas Bartók Béla nemzeti hangversenyteremben először Herboly Domonkos főigazgató köszöntötte a közönséget, megemlékezve a kezdetekről, az eltelt 100 évről és megnyitotta a következő 100 évet. A karmesteri pódiumon már állt Kovács János, amikor kicsit recsegősen, de egyszer csak Bartók Béla hangja szólalt meg, és balladát mesélt a kilenc, szarvassá változott szép fivérről, akiket édesapjuk már soha nem tud haza csalogatni a szülői házba, mert ők már nem isznak többé pohárból – csak tiszta forrásból – majd fölcsendült Bartók: Cantata profana-ja, mintegy utalva a jövőre – a legnagyobbakra és a tiszta forrásból tápláltatásra. A két szóló szerepet László Boldizsár és Bretz Gábor énekelte. Ezt követően Liszt Ferenc: II. (A-dúr) zongoraversenyét Ránki Dezső adta elő a tőle megszokott érzékeny profizmussal, majd a szünet után már Vashegyi György állt a karmesteri pulpitusra. Felhangzott Johannes Brams I. (C-moll) szimfóniája, amely darab nem csak nagyon szép, hanem a szépségnek azt a folytonosságát üzente, amely a beethoveni örökségből merít. A közönség szűnni nem akaró tapssal fejezte ki köszönetét, háláját ezalkalommal nem csupán az esten kapott élményért, hanem az elmúlt évek minden zenei kincséért. A Nemzeti Énekkar és a Zenekar minden tagja egy-egy szál fehér rózsát kapott, az estet követő fogadáson pedig egy tekintélyes emlékkötetet az eltelt 100 évről. A hatalmas tortát pedig annyi szeletre vágták, ahányan az ünnepi koncerten szerepeltek. A „Vidd tovább a dallamot…” szlogenjükkel meg is kezdték a következő 100 esztendőt. Isten áldása legyen értékes szolgálatukon!

Gimesi Zsuzsa