A szájhagyomány nevezte el Hármas Útnak azt a rombusz alakú rétet, ahol egyesülnek a vizek, a három faluból kikanyargó patakok vize. Itt találkozik egymással a három poros út is, ezt az ikonikus helyet szemelte ki Géza, jobban mondva Buzogány úr, amikor megépítette a malmot. A csodamalmot. Keze munkája nyomán emelkedett ki a földből az épület, állt össze a hatalmas tüzesgép, a tengelyek, a hajtószíj, a malomkövek, a garatok, a sziták. Ha három falu hordja ide őrölni a gabonát, gondolta, urason megélünk mi négyen, én, a feleségem és a két fiam, Ödön és Béla.

Emberi életre szabott a malom tájékán minden, a három keskeny völgy, a szép ívű dombkaréjokon a borzas erdők, bükk, csere, gyertyán, juhar, alsó szélük mintha léniával lenne meghúzva, a fák közt az avar és a gombák dohos, kábító szaga terjeng, azzal csak a csípős keserűgomba merészel szembeszállni, de ha odvas fához közeledünk, s abban méhek zsongnak, a lép, a virágpor, a méz illatával telik meg az orrunk. Okosan gazdálkodik a vízzel az erdő, a dunna-vastag avarban meggyűjti az esővizet, s azt úgy osztja be, úgy adagolja a földnek, mint jó gazdasszony a disznózsírt a sötétpiros bödönéből. Az erdők alatt délig-harmatos, puha kaszálók nyújtózkodnak, ott hanyatt feküdni, nézni a világoskék eget és az örök bujdosásra ítélt felhőket – szívet-lelket melengető élvezet. Ritka pillanatokban, levegőt rezegtető kánikulában megnyílik az ég, olyankor az Úristennel is szót lehet váltani. Omlós talajú az áldott szántóföld, dőltes a gabona, dús a pityóka, a törökbúza, a napraforgó, a házak bütüjénél veteményes kertek, azokban kerék nagyságú káposztafejek és sütőtökök, félméteres murkok, hagymaágyások, kender. A gyümölcsösben szép varkocsba kötik koronájukat a meggyfák, ágál a lószemű szilvafa, vakbuzgón térdepel a birs, illatával harsog a hárs, guggolnak az egresbokrok, az aranymálinkó hetykén fuvolázik, s kontrázik futamaihoz a konok harkály. Befejezettnek érezzük a teremtést a három völgy három falujában. A kishazában. Az Édenkert gazdagsága és szépsége sem lehetett különb.

[[paginate]]

Mivel keskenyek a völgyek, s a dombok hirtelen magasodnak az ég felé, a sovány arcú, csontos parasztok teraszokat halmoztak egymás fölé, úgy néz ki egy-egy oldal, mint a kihúzott tangóharmonika fújtatója. Egyszer, rég történt ez, erre kóválygott valamilyen idegen uraság, azt mondta, ezeket a teraszokat már rég feltalálták más népek, így építették a piramisokat, vagyis a királyok sírjait. Nem értették az emberek, mit mond az idegen, nem tudták, mi az a piramis, életükben nem hallottak semmiféle esztékokról, osztékokról vagy aztékokról, összevissza kavarták, mókáztak a szóval, ha azt mondta volna, eszedtokja, az más, az ember szájába való szóbeszéd.

Nem. A három csendes falu lakói nem építettek piramisokat, de túrták végtelen türelemmel a földet. A haza földjét! Semmit sem tudtak a hazáról, főleg azt nem, hogy ők a haza. Azt viszont gyakran emlegette a tiszteletes, hogy kishaza ez a három település, becsüljék meg nagyon. Zsákfalu volt Hidegkút, Nagysolymos és Kissolymos, a felső határ völgyeit szivárvány alakú hegykaréjok zárták le, azon túl erdő, erdő, erdő. Ősrengeteg.

És csend. És nyugalom.

Elmaradott vidék, mondaná egy szenvelgő filantróp, ha ide vetődne, holott megvolt és megvan itt a teremtés minden csodája, áldott termőföld, tiszta levegő, forrásvíz, tökéletes az ember, az állat és a növény egysége, mindaz, amiért sóhajtozik ma a világ. Ami fogytán van.

Nem létezett semmi, sem a föld felett, sem az égen, sem az ég alatt, aminek ne adtak volna nevet. Tudták, ha a dolgoknak neve van, akkor azt már birtokolják. A név védőpajzs rossz szellemek, a túlvilágról visszatérő lelkek, a lidércek, a fehér asszonyok és a lúdlábú, ló patájú emberek ellen. Vérükben volt a névadás misztériuma. Kedves papjuk mondta, ha valamilyen lidérces hatalom kitörülné az Ótestamentum és az Újszövetség neveit, megsemmisülne a Szentírás. Tudta kívülről a három kicsi falu apraja-nagyja a próféták, a pátriárkák, az apostolok neveit, a helyszínek neveit úgyszintén.

[[paginate]]

Éltek hát a névadás misztériumával, a keresztségben kapott név unalmas volt nekik, ezért mindenkinek adtak másikat. Legtöbbször csúfnevet, ezzel élték ki mókás kedvüket, huncutságukat: Szaros Marci, Húgyos Lina, Kancsi Peti, Kajla Béla, Rucuj Pista, Fuzsitus Ábel, Bendős Gyurka, Szárcsa Annus, Vállas Gyula, Cigány Árpád, Nagyseggű Jula, Félökör Péter, Tojós Böske, Huhu Kálmán, Bihalas Káruj. Minden névhez történet tartozott, azokat számon tartották, s ha a csúfnevet viselő nem volt jelen, kuncogva, kacarászva mesélték.

A dűlő- és határneveket a mókázó kedv vagy súlyos esemény, háború, menekülés hozta létre. De szépek voltak azok, mert szerették a mezőket, a hegyeket, a hajlatokat: Macskalik, Sötétgödör, Somosbérc, Ökrösdomb, Delelő, Vészerdő, Futás, Túnya, Gácsértó, Forróút, Kerekmező, Rozsdás, Szénahordó, Vápa, Házasvölgy, Majális, Hosszúaszó. Vetekedtek névadásban a vallásalapítókkal.

Egy papja volt a három falunak, aki szépen beosztotta az istentiszteletek rendjét, átsétált a hegykaréjokon egyik településről a másikra, s ékesszólását úgy hallgatta a nép, mint fonóban vagy tollfosztáskor a meséket. Ez a pap, Kolumbán volt a neve, prédikált valamit arról, hogy az Úristen, amikor befejezte a világ teremtését, gondolt egyet, kinyújtotta a karját, s mutató ujjával figyelmesen, gyöngéden húzta meg ezt a három völgyet, ujjbegyével bő forrásokat fakasztott, s tenyere élével indította útjukra a kanyargós patakok vizét. Mintha újramintázta volna az Édenkertet! Abból is folyók kanyarogtak ki – így a pap –, csakhogy ott volt kígyó, s itt nincs, ezért boldogan él a három falucskánkban, a kishazában mindenki – fejezte be nagy lelkendezéssel a prédikációját.

Tudták, hogyne tudták volna az emberek, hogy ez mese, szép mese, ehhez hasonlót ők is regélnek, nem egyet, hanem százat, ezret, mégsem kételkedett senki, lelkük éhezett a csodára, a szépre, a jóra, s anélkül, hogy ők ezt tudták volna, józan ésszel távol tartották magukat a száraz okoskodástól. Fejtörés az urak dolga és nyomorúsága – mondogatták.

Egyetlen egy ember nőtt toronymagasra, mindenki fölé az egész vidéken. A molnár. Buzogány úr. Nagyobb tekintélye volt, mint szeretett papjuknak. Megtörtént, hogy a templomban, prédikálás közben el-elszundítottak, főleg az öregek, de a malomban soha senki. A malom az élet színes, tarka, vidám színpada volt. Úgy jártak oda az emberek, mintha lakodalomba mentek volna. Vagy sátoros ünnepre. Itt találkoztak az egykori katonacimborák, sógorok, komák, az ujjasuk belső zsebéből soha nem hiányzott a lapos üveg, abban vadvackorból, törkölyből vagy seprőből főtt pálinka, koccintottak, és folyt a nagy duma. A szótlanságukról híres szántóvetők itt, a Buzogány-malomban túlszárnyalták a tiszteletes urat, mókáztak, ugratták egymást, történeteket meséltek, egybecsendült a három kicsi falu minden híre, hol, kinél született gyermek, ki házasodott meg, kik a félrejáró asszonyok, s azokról is megemlékeztek, akik nemrég költöztek el ebből a földi világból.

[[paginate]]

Fél szemmel a molnárra sandított a beszélő, tulajdonképpen neki adták elő az élet történéseit, s jó volt az irány, mert Buzogány úr amúgy is mindent tudott, név szerint ismerte a három falu lakóit, még a csóré fenekű cigánypurdékat is, s tekintélye azzal nőtt az egekig, hogy a gazdagok zsákjába, amikor a vámot szedte, mélyre, nagyon mélyre nyomta le a kupát, aki jómódú volt, s nem túl gazdag, annak félig merítette, de ha a koldusok gabonáját vámolta, csak két-három ujjnyi zörgött a kupa alján. Az is megtörtént, hogy szegény özvegynek vagy Tuttinak, a falu bolondjának, akik a hátukon és nem fogaton hozták le a félvékányi, vékányi törökbúzát – három kilométert gyalogoltak –, azt mondta, ki se nyissátok a zsák száját, vigyétek föl a hídra.

Ez a híd volt a színpad. Ahhoz, hogy a megőrölt gabona lefusson, emelvényt kellett építeni, azt nevezték hídnak, azon volt a két garat, egyik a búzának, másik a törökbúzának, középen, a lyukba furfangos ésszel beleszerelt csengő, amikor az megszólalt, mert elfogyott a gabona a garatban, nagy hórukkal öntötte bele a következő gazda azt, ami a vállra emelt zsákban volt, s hangosan kiáltotta: – Lejárt!

Lenn, a földszinten négylábú láda állt, abból merte ki egy legény, lány vagy feleség a meleg, puha, jó szagú lisztet. Ilyen egyszerű, s mégis hasznos találmány a malom, itt válik kenyérsütésre, puliszkafőzésre alkalmassá a gabona.

De nem emiatt kerekedett országos hírneve Buzogány úrnak. A malmok a világ minden táján így működnek. Mivel azon a vidéken ismeretlen volt a gáz, az áram, a villany, fából állított elő valamilyen kék füstöt – így nevezték az emberek –, ölte meg őket a kíváncsiság, hogy lehet füsttel tüzelni. Azt égette el, az hajtott egy iszonyatos csattogással működő gépszörnyeteget – saját találmánya volt az is –, egy vastag gépszíj kötötte össze a malommal, így, ezzel az áttétellel forogtak a malomkövek. Életveszélyes volt még csak közeledni is ehhez a gépszíjhoz, levágta volna bárkinek a karját, ha hozzáér. De nemcsak a szájtáti gazdák álmélkodtak, lejöttek tudós professzorok a fővárosból, kérdezték, faggatták, tanulni akartak tőle, pedig Buzogány úr nem végzett felsőbb iskolákat. Nem tudták kiszedni belőle a titkot!

Ő járta a három falut, nagykerekű traktorjához utánfutót akasztott, megvásárolt minden hónapban az emberektől két-három öl fát, azt hazavitte, de a hátsó udvara le volt zárva, oda be nem tehette senki a lábát, miképpen lett kék füst a fából, örök titok maradt. Persze, a fővárosi professzorok nem kék füstöt emlegettek, hanem valamilyen széngázt, fagázt, aminek a tüze, ha meggyújtják, úgy ég, mint a száraz pozdorja. De ezt a pozdorját ismét csak a falu népe tette hozzá.

[[paginate]]

Volt más oka is a csodálkozásnak. A malomköveket közben-közben faragni kellett, az sem volt kisebb rejtély, miért adott Buzogány úrnak az Atyaisten ekkora erőt, úgy forgatta, hengergette a bühnagy, bühnehéz köveket, mint kicsi gyermek a gurigát, s amikor hatalmas kalapácsával verni kezdte a véső fejét, az felhallatszott Hármas úttól a három faluba.

– Eső lesz – mondták az emberek –, Buzogány úr vési a malomkövet.

Hatalmas erejű  magas ember volt Géza, szőke hajú, széles homlokú, kékszemű óriás, akár egy norvég fókavadász, karjait a véndiófa ágaihoz hasonlították. Nemcsak atléta termetével különbözött másoktól: egyéniség volt. Nem uralkodott senkin, mégis rá figyelt, hozzá igazodott a kishaza minden lakója. Lesték minden szavát, tanácsait megfogadták, csodálták hatalmas erejét, két tele zsákot is fel tudott dobni a vállára, kellett a segítség, mert rendre, sorra behívogatták a férfiakat, legényeket a gyilkos háborúba, s ilyenkor süvölvény legénykék, lányok, özvegyek hajtották le a malomba a teheneket, lovakat, bivalyokat. Hogyne ragadta volna ki a kezükből Buzogány úr a zsákot? Nagy tisztelője volt ő a női nemnek.

Nem kellett a szomszédba menni életreceptekért. Felesége, akit Georginának kereszteltek, de mindenki Gina asszonynak szólította, tündöklő szépség volt. Ősei görög földről származtak. Buzogány úr a szerelem, a társas élet iskoláját otthon, háztájuk melegében járta ki. A zajló, a morajló, a zakatoló malom mögött a feleség által teremtett fészekalj fogadta. Naponta többször is hátrament a lakosztályukba, s magához ölelte Ginát, emiatt vigyázott nagyon, ne legyen lisztes a ruhája. Titkos ölelkezéseik közben mondta gyakran:

– Gina, szép szerelmem, te valamelyik görög eposzból vagy arab meséből léptél ki.

Bizsergett benne a vágy, türelmetlenül várta az estét, a beteljesülő szerelem óráit. De nemcsak ő. Ugyanazt érezte a felesége is, egyformán gondolkodtak, nem ismerték az új kor betegségét, a megszokásból származó közömbösséget, ellenkezőleg, mint húros hangszert a gondos kéz és a jó fül, úgy hangolta össze őket az élet.

Gina mosolya rendkívüli volt! Nem a száj vonala változott meg, nem az ajkak nyíltak, hanem a fényes-fekete szemek ragyogtak föl, mint távoli galaxisokban a sajátfényű állócsillagok. Az egész asszony meghatározó jegye ez a fényes-fekete ragyogás volt, haja, bőre éden, a természet, a sors gondoskodott arról, hogy Góliát férje kék szemét, fehér bőrét ellensúlyozza. Nem viselt ékszert, még fülbevalót sem, ő maga volt ékszer. Kartonruhája rátapadt karcsú termetére, a vonalak, a domborulatok finoman fölsejlettek. Ha nem mosolygott, merengő tekintetéből a szerelem tüzét és az anyaság melegét lehetett kiolvasni. Amikor csodálkozott, szemöldökét a homloka közepéig tudta felhúzni, szívstop kerülgette a férjét, Gézát, ha Gina jobb vállára ejtette a fejét, s puha, alt hangján megszólalt. Soha nem kezdett mondatot megszólítás nélkül, rendszerint az „Édes!” szót használta, furcsa volt, hogy egy robosztus óriást nevezett így, de ott, abban a világban semmi sem volt paradoxon. Boldogan bízta rá életét a férfira, akit "uramnak" szólított, de nem vált rabszolgává, ellenkezőleg általa, jelképesen, az ő széles vállára állva, lett valódi úrnő. A két gyerekszülés nem torzította el alakját, karcsú maradt, nyaka kecses, arca kreol, orra éles.

[[paginate]]

Mindennap, pontosan tíz órakor nyílott a közajtó, és ő belépett a malomba. Se korábban, se később. Levendulaillat járt a nyomában. Az előtérben, ahol a vámolás folyt, úgy álltak a falnak döntögetett, csíkos zsákok, mint az orgona sípjai. Vidáman, jó kedvvel dolgoztak itt a gazdák, a molnár a két fiával, Ödönnel, Bélával sem különben, mégis a nagyasszony megjelenése volt a nap fénye, eseménye. Hirtelen megszűnt a beszélgetés, alábbhagyott a mókázó kedv, de nem szorongás lett az úr, hanem az áhítat.

Évek során a malom, a Buzogány-család, a három falu, a kanyargó patakocskák, a három poros út, a borzas erdők, a teraszos domboldalak, vagyis a kishaza minden eleme, része, porcikája egyesült, tömör egységgé állt össze egy asszony alakjában. A tengeri kagyló páncélja alatt igazgyöngy keletkezett, ő volt az a gyöngy, a vakító, a tündöklő szépségű molnárné, Gina. Fejkendőjét menyecskésen, az orosz nőkhöz hasonlóan, hátrakötötte, fekete hajtincsei kilógtak, valamilyen asszonyfifikával elérte, hogy együtt volt alakjában a parasztasszony és az úri dáma. Járása is rendhagyó, izgalmas volt, könnyű lépése nem az őzekéhez hasonlított, hanem a pávák lassú méltóságához. Tudta, hogy az ember lelkét, személyiségét meg lehet ismerni a járásáról. Hosszúlábú asszony volt, nagyobbakat lépett, mint általában a nők, de aki szép, annak minden jól áll.

Maradi volt és modern. A világ végén élt, az Isten háta mögött, de nyoma sem volt se megjelenésében, se viselkedésében semmiféle elmaradottságnak. S ez kisugárzott másokra is. Mindenkivel kezet fogott, érdeklődött az otthoniakról, tudta a gazdáknak, a gazdák feleségeinek a születésnapját, apró ajándékokkal meg is emlékezett azokról, s köténye zsebéből a gyermekeknek, akik otthon felkapaszkodtak a zsákok tetejére, s eljöttek a csodamalomba, cukorkát osztogatott. Soha nem járt külföldön, nem is vágyott sehová, mégsem lett belőle unatkozó úrhölgy. Nem körülötte, hanem benne lakott a nagyvilág, hozzá fordult, őhozzá vándorolt az, aki teljességre vágyott.

Ebbe az idillbe, ebbe az elíziumba csapott bele, mint sistergő istennyila, mint kénköves, tüzes ménkő a külső világ, a történelem legszörnyűbb háborúja. Vérbosszú indította el a lavinát, az első, a Nagy Háború piszkos diktátumait akarták megbosszulni azok, akik kezdték, de ordas eszmék, lépfenés ideológiák fertőzték meg az igazságtevést.

[[paginate]]

A nagy összeomlás után jelentek meg a Hármas Útnál az első muszka katonák. A malomba helyi kísérettel jöttek, alig egy kilométerre vízmentén ortodox népek laktak, a Gyulai grófok telepítették be őket téglavetőknek, pásztoroknak, zselléreknek a tizennyolcadik században. Ők adtak szálláshelyet a megszállóknak. A tanító, a falubíró és a régtől fogva titkos kommunista marhapásztor kísérte el a muszkákat.

A malom tulajdonosát keresték, később, a tragédia után szivárgott ki a hír, a vidék vérszívójának nevezték Buzogány urat, szegény emberek szipolyozásából gazdagodott meg, mondták a muszkáknak, írmagját is ki kellene irtani.

Az első látogatást még megúszta a család, a három hatalmas oldalszalonna, a bödön zsír, a tíz szál kolbász és a nagy halom pénz megtette a hatását. A muszkák és az ortodox kísérők békésen hagyták el a malmot.

De az irigység ősi kígyója régtől fogva mocorgott az ortodox vezetőkben. A tanítójuk, Anghel makogott valamicskét oroszul, így vérszemet kaptak, a dicsőséges Vörös Hadsereget érezték a hátuk mögött. Puskalövést sem hallottak a Hármas Útnál addig, de a halál angyala, mint rémisztő kísértet, a békekötés után mégis megjelent.

Viharos éjszakát választottak ki a gyilkosok, sötétedés után kezdték verni, döngetni a bejáratot. Mivel senki nem moccant, a magukkal hozott fahúzó csákánnyal – capinának nevezik arrafelé – kidobták sarkából a kaput.

A szörnyű bűn után tisztességes kivizsgálás nem történt, az adatokat meghamisították, ezért sok minden homályban maradt. Gyávák lehettek a gyilkosok, mert megkerülték a malmot, az udvarra nyíló, hátsó ajtót törték be, Gina asszony egyedül volt a konyhában, őt a capinával, azzal a gyilkos szerszámmal, amivel fát húznak be az erdőből, s amivel kidobták sarkából a kaput, egyetlen sújtással csapták agyon. Szép, domború homlokán érte az ütés, feje kettéhasadt. Körülötte keletkezett az első vértócsa. Halálsikolyát meghallotta Géza, aki a gépházban bíbelődött a lendkerékkel, s úgy rontott rá a támadókra, mint egy oroszlán.

[[paginate]]

Nem könnyen bántak el vele, kicsavarta kezükből a gyilkot, de akkor már hátba szúrták. Talán négyen voltak, talán öten, a két ifjú Buzogány a hatalmas gyapjúbálák alá bújt – a malom mellett a gyapjúfésű is beindult –, így maradtak életben. Látni nem láttak semmit, csak a hangok jutottak el hozzájuk, az apa káromkodása, a gyilkosok acsarkodása, röhögése. Egy név is elhangzott, Anghel. Ebből tudták meg, hogy a bandavezér az ortodox néptanító lehetett.

Buzogány úr nem adta könnyen az életét. Késsel a hátában is küzdött, két támadót földhöz vert, azok csonttörésekkel megúszták, de a harmadik, negyedik késszúrás után akkora volt a vérvesztesége, hogy elgyengülve esett le a konyha földjére, a felesége mellé. A két vérpatak találkozott. Egyetlen hatalmas vértócsa keletkezett. A férj és a feleség forró vére egyesült.

Keresték a malom minden zugában Ödönt és Bélát, de nem találták meg. A gyapjú betakarta őket, s ők hallgattak, mint a sír. A hangokból tudták, biztos halál várna rájuk is. Csak évek múlva merték elmondani a külső világnak, mi történt a viharos estén.

A rablógyilkosok gondos keresgélés, aprólékos kutatás után mindent elvittek a malomból. Irgalmatlanul kifosztották a Buzogány-lakást.

A törvényszék hosszasan tárgyalta a véres eseményt. Talán két, talán három évig is eltartott az ügyvitel. Akkorra megváltozott a világ, nem a jog, hanem a jogtalanság uralkodott. A végzésbe bekerült két vészes szó, amely miatt mindenki hallgatott, kushadt: népítélet és osztályellenség. Ez lett a hivatalos neve a rablógyilkosságnak.

A nép szolgáltatott igazságot a parazita burzsujok elpusztításával! A tett elkövetőit soha nem nevezték meg, senki nem került börtönbe, szabadon élték világukat.

Így ért véget egy szép, tartalmas, tiszta élet. Sok millió ember pusztult el a világégésben, nagyrészük ártatlan civil volt, ehhez képest Buzogány Géza és Buzogány Gina halála porszem. Apró utórezgése a földindulásnak.

De a kishaza, a három falu népe éppen csak túlélte a tragédiát. Úgy érezték, őket fejezték le a gyilkosok. Kialudt a lámpás, amely bevilágította a három völgyet.

Ma, évtizedek múltával is gyászol a vidék. Gyászol némán a kishaza.

Hegedűs Imre János