Aki Békefy Lajos Léterő – Erőnlét című legújabb vallomásos-közéleti esszékötetét kézbe veszi, az egy a világ rezdülésére folyamatosan érzékeny, keresztyén felelősséggel rendelkező, teológiai, egyháztörténeti, irodalmi és képzőművészeti ismeretekkel fölvértezett alkotóval találkozik. Igen, találkozik, mégpedig a szó legszorosabb értelmében, vagyis tovább már nem beszélhetünk felületes egymásmellettiségről, ugyanis megállásra késztet, gondolati párbeszédre és továbbgondolásra. De valóban így van? – teheti föl a kérdést a szkeptikus olvasó. Augustinusnak A keresztény tanításról című műve jut eszembe: „Könyveinkben, melyeket úgy írunk, hogy valamiképpen ők maguk válasszák meg olvasóikat, amennyiben azok megértik őket, ha pedig nem érthetők, nem terhelik azt, aki amúgy sem akar elmélyedni bennük…” (4.9.23. ford.: Böröczki Tamás). Mi hangsúlyos számomra ebben? Az, hogy a könyvek választják meg olvasóikat, azokat, akik valóban értik. Ezzel csupán arra kívánok rámutatni, hogy aki rendelkezik a szükséges befogadóképességgel, a kor problémái iránti érzékenységgel és felelősséggel, az valóban átélheti a találkozás élményét, az többé nem mehet, nem közlekedhet vállvonogatva e nagyon is terhelt világban. Ebben az értelemben a könyv számunkra nem lehet terhelő, sőt, fölüdülés – hiszen alternatívákat mutat föl. Ugyanakkor azt is állíthatjuk, hogy a könyv valóban szelektál, s csak azokat engedi magához, akik el akarnak mélyülni, a szellemi-lelki folyóba be akarnak merítkezni, hogy aztán egy új, vagy megújult és megerősített látással emelkedjenek a felszín fölé.

Azt hiszem, sokak gyakorlatát ismétlem akkor, amikor azt mondom, hogy egy-egy esszékötet olvasása előtt kikeresem a tartalomjegyzéket, végignézem, hogy melyek azok a témák, amelyekkel a szerző meg akar ismertetni, melyeket tartja érdemesnek megírásra, közlésre. A kötet tíz nagyobb egységre van bontva – amely önmagában is sokatmondó –, ám ha a fejezetcímeket sorra vesszük, láthatjuk, mindezek nem csak témákat, de korszakokat is jelentenek. Az egyik ilyen a KDNP-ben külügyi titkárként végzett munka korszaka, lásd A protestánsok a jövőért című fejezetet, de idesorolhatjuk az új világjárványt, s vele párhuzamosan jelenlévő digitális korszakot. A témák között szerepel a nemzet és Európa-kérdés, a szellemi-lelki visszatekintés, de a napjainkat veszélyeztető pandémiai és vele párhuzamosan megjelenő Digitális Egyház kérdése is. Íme, a választható témák közül néhány. Vagyis nemcsak a könyv választja ki magának az olvasót, de az olvasónak is van választási lehetősége, ha netán egy-egy témát aktuálisan közelebb érez magához.

[[paginate]]

Békefy Lajos miközben kétségtelenül a jelen megírására készül, nem teheti meg, hogy ne elevenítse föl azokat a kapcsolatokat, amelyek meghatározóak voltak életére. Tudja, hogy a múlt nem sajátítható ki, több mint egyéni sors, hiszen közösségben élünk, és nem tehetjük meg, hogy egykori kortársaink a feledés-kosárban, akár egy félresikerült vázlat, végezzék életüket. A könyv nyitófejezetének elején a következőt írja: „Emlékezésemben nem életrajzot írok, hanem találkozásokra emlékezem.” Íme, itt is megjelenik a találkozás fogalma, amely az életrajzírásnál, a száraz adatolásnál is többet jelent. Nem lexikális tudást akar átadni, hanem a szellemi érintkezésekre irányítja figyelmünket, azokra a személyes élményekre, amelyek formálták, sőt, formálják ma is, s mikor a saját életútjának fölelevenítéséről ír, azon keresztül igyekszik fölmutatni a rá döntő hatással lévő személy, személyek nagyságát. Mi ez, ha nem tisztelet és alázat, keresztyén főhajtás, amelyre az Ige is tanít? „…alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál…” (Fil 2,3b). Ő föl mer, és föl tud nézni. Ugyanakkor azt is mondhatnám, ez tanulásának egyik alapja, és ő élt ezzel a lehetőséggel, az embereken keresztül kapott adománnyal. Ezt eleveníti föl akkor, amikor Kovács K. Zoltánra emlékezik. A találkozások megelevenednek, és gondolatainkban megformálódik az az ember, aki számára maga volt a jelenség. Múltidézése azonban nem marad határon belül, németországi kitekintést is ad, sőt, európai horizontra emeli tekintetünket, és Peter Hintze személyében újabb példát emel elénk, aki nyilatkozatában a következőt fogalmazta meg: „Az Istenhez forduló imák adnak erőt ahhoz, hogy a drámai fordulatokat kiálljuk, túléljük”. Ez a szemlélet jut kifejezésre akkor, amikor a könyv szerzője nemzeti imanap megtartását szorgalmazza.

A szerző nemzet- és Európa-felfogását jól tükrözi a VII. fejezet. Trianon traumáját ő sem hagyhatja említés nélkül. Több írása is foglalkozik a nemzet tragédiájával, s miközben a kiutat is igyekszik megtalálni, hogy erőt meríthessen önmaga és mások számára, s hogy megfogalmazhassa üzenetét a jövő nemzedékének. Mert van üzenete. „Mert a haza mindig több mint az ország” – hangsúlyozza több bekezdés elején. És nem fél kimondani: „Az ország lehet olykor mostohaanya. /…/ A haza viszont mindig Édesanya”. Szükség is van erre. Kiáltásában nem csupán a történelmi igazságtétel utáni jogos igény fogalmazódik meg, mélyebbre hatol, az emberi méltóság elleni bűnről beszél, egyéni sorsokról, ezzel is jelezve, hogy a nagyhatalmi döntésekben többről, mint új államhatárokról van szó, s hogy sajnos annak következményeivel a „Vae victis” – „Jaj a legyőzötteknek!” (Brennus) barbár elve alapján a politikusok nem számolnak. S hogy mindennek mi volt a kihatása, arra családtörténeti példát hoz. Ez is azt bizonyítja, amikor Trianonról ír, nem a távolságtartó történetíró szemével látja és láttatja az ország és nemzetcsonkítást, nem a kutató tárgyilagos tollával írja, hanem a szívével. Miért? Mert Trianon megoldásért kiált. „Ezt nem lehet felejteni, ezt nem szabad feledni, ezt nem rendezte még a történelem” – írja sommásan minden bosszút nélkülözve. Mindezt nem feledve teológiai aspektusát is fölmutatja, melyhez erőt a bibliai József történetéből merít: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt…” (1Móz 50,20). Csakis így lehet képes leírni: „Isten cselekvése és akarata szorosan összefügg egymással. Isten nem osztja meg, nem választja szét, amit egybe rendelt: népet és egyént együtt őriz meg szent rendelése szerint”. S mindennek egyik gyönyörűséges eszköze az anyanyelv. Erről énekel az Áldott légy édes anyanyelvünk! című verse.

[[paginate]]

Európához való viszonyát illusztrálja, hogy Königsberg, Észak Velencéje sirályos tengerpartján Kanttal sétál, máskor Heidelbergben barangol, miközben Olevianus Gaspárral, Goethével, Hölderlinnel és Nietzschével társalog, de megfordul Genfben is, hogy Kálvinnal találkozzon. És persze Párizsról sem feledkezik meg. „Protestáns Párizs? Hogy nincs ilyen?” – teszi föl a kérdést, és a válasszal sem marad el: „De bizony van!”. S mindezt nagy átéléssel teszi, akár egy zarándok. „Igen, van protestáns zarándoklat is” – szögezi le hitvallón. Kanttal foglalkozó írásában így tesz bizonyságot: „Mindenekelőtt azonban nem őt csodálom, hanem a Szentlelket, Aki már sokadszor életemben, elképesztő, lenyűgöző szimultaneitást és szinkronitást teremtett. Időket, tereket, embereket, voltakat és élőket, gondolatokat, mélyeket és magasakat egyetlen szempillantás alatt egymás közelébe hoz, egyidejűvé teszi a régmúltat a jelennel, előrevetíti a jövőt”. Számára Európa elsődlegesen a teológiát, a filozófiát és a kultúrát jelenti. Azt a földrésznyi bölcsőt, amelybe megérkezni nem csak beleszületni lehet, mégpedig a Lélek, a tudomány és a művészet által.

Az író azonban a szellemi-spirituális időutazás után megérkezik a jelenbe, s a könyv másik nagy témája a pandémia. De – egyéniségéből adódóan – nem a medicina, hanem a lélekerősítés eszköztárával veszi föl a harcot. Egy különös, sajátos egyházi évet tár elénk, amely a világjárvány hazai eseményéhez illesztve, 2020 Virágvasárnapjával kezdődik. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem a vakcinát, nem a kiváltó okot, még csak nem is a miértet – bár e kérdést tanító jelleggel maga is fölteszi –, hanem az üzenetet keresi. A testvéri szó vírusos virágvasárnapra című írásában Kálvint idézi: „…kissé félrevonulok, és csendben hagyom, hogy csapások érjék (a népet). S majd meglátom, hogy a hosszú nyomorúság után eszükbe jutok-e, hogy orcámat keressék (Inst. 2.5.13)”. Már ezzel a mottóval is az üzenetet kutatja. A mottót követő második mondatban Kálvin így folytatja: „Az a mondat pedig, hogy majd meglátom, mit cselekszenek az emberek, azt jelenti, hogy csendben, mintegy visszavonulva teszi próbára őket egy ideig a különféle csapásokkal. Mindkettőt azért cselekszi, hogy még alázatosabbá tegyen minket”. Ezt az alázatot tapasztaljuk meg akkor, amikor ezt olvashatjuk: „És miközben /…/ várom (Jézust), kérem Őt, lélekben mindent, de mindent, nemcsak felsőruhámat, hanem bűnvallomásomat, bocsánatkérésemet is levetve, s odaterítve lábai elé, halkan elér szívemhez a bevonulási történetnek számos üzenete”. Számára a félrevonuló, a Deus absconditus, a rejtőzködő Isten tiltakozó, s ez által releváns Istenné válik. És ebben van az üzenet lényege! Óvni akar az élményhajhász, a mindenkit eltipró életviteltől, de a kiüresedett vallásgyakorlattól is. Mert „a világot sújtó igazi átok nem a Covid 19 vírus, hanem a hitetlenség, istentelenség és embertelenség kárhozata, a test és a lélek örök halálba hullása” – hirdeti. S hogy mindennek hangsúlyt adjon, Torkos András A beteg népeknek imádságok fohászát veszi elő: „Örök, mindenható kegyelmes Isten /.../ engemet az én halandóságomról intesz a betegség által, hogy szépen hívsz a bűnbánatra".

[[paginate]]

Írónk a húsvéti ünnepkörön túl jutva érkezik meg a reformáció köszöntéséhez. Meditációjában a kezdetet keresi, azt az időt, amikor a tohu vábohu, a kietlen és puszta rendezetlen anyag értelmet kap, s fölteszi a költői kérdést: Vajon az nem isteni reformáció volt-e? A válasz számára magától értetődő, hiszen maga Isten adja meg a választ: Ez jó – utalva az 1Móz 1-re. A sort folytatja, és a pusztai vándorló nép Isten népévé való formálódását ugyancsak reformációnak tekinti. Az ontológiai szemléletben Parmenidészig (Kr.e. 515–445) megy vissza, aki szerint „A létező van, nem született, romolhatatlan, egész, egyetlen, rendületlen és teljes” (Dörömbözi J.: A filozófia alapjai). Innen – hangsúlyozza Békefy – már csak egy kis gondolati visszatekintésre van szükség ahhoz, hogy fölidézzük a 2Móz 3,14-et: „ehje aser ehje, azaz én vagyok, aki a lét vagyok” (Mózes öt könyve és a haftárák fordítása) Isten-bemutatkozást. Innen egyenes következtetés, hogy ahol alkotás van, van Alkotó is, Ő a Léterő. Ezért a reformáció sem véletlen, hanem az Isten lélek-gondviselése, ez pedig élet, megtartás, jövő, és egyben reménységünk is, hogy Vele képesek leszünk helyes válaszokat adni, egyebek mellett „…a világot kiber-börtönné változtatni akaró manipulációkra”, vagy a globális genocídium lehetőségének kérdésére.

Mindezeket átgondolva teljesen nyilvánvaló, hogy könyvéből nem hiányozhat az online tér adta lehetőségek megemlítése sem. A Covid-19 közelebb hozta számunkra azokat a lehetőségeket, amelyek ugyan korábban is megvoltak, de nem éltünk velük, az élet nem kényszerített rá. Elsőként említi meg a digitális imaközösségek létrejöttét. Megemlítésre kerül a Barna Group által kiadott Digitális imádkozás című könyv is, amely öt kérdésre keresi a választ. Elsőként, hogy a gyülekezetnek milyen elvárásai vannak? Másodszor, hogy vonzó-e a digitális ima? Harmadszor, hogy mit tesz az egyház a digitális imaélmény eléréséért? Negyedszer, hogy mik a lehetséges akadályok? Ötödször, hogy miként illeszkedik a digitális ima az egyéni és az offline imaélethez? Kétségtelen tény, hogy az internetes imaközösségek létrejötte nagymértékben segített a pandémia lelki-mentális leküzdésében, ugyanakkor nagy kihívást jelent a tekintetben, hogy ne váljon az elidegenedés lehetséges eszközévé. Nem véletlen, hiszen megszületett a Digitális Egyház fogalma és valósága, amely sokak számára kényelmet és feszültségmentességet nyújt, nyújthat.

Van tehát miért elcsöndesedni, s a csöndnek metafizikai természetét visszaadni. Ennek első oka hangzavarral, hangerővel szennyezett világunk, amely nemcsak a dobhártya sérülését eredményezi, de a belső hang meghallására is károsan hat. Jó hír, hogy „A modern tudomány, a művészetek, a bibliatudomány, a keresztyén hitélet egyre inkább odafordult a csendforrások felé az egyre dübörgőbb gazdaság, egyre harsogóbb napi életvitel szükségszerű ellenpontozásaként” – állapítja meg a szerző. Itt említi meg Giorgio de Chirico olasz festőt, Thomas Hardy csend-verseit, Jean-Jacques Lerencle csendfilozófust, de emlékszerpentinjén ott van Elóhim sabbatos megpihenő, vagy Jézus pusztai 40 napos csöndje. Bárcsak mi is be tudnánk illeszkedni Jézus „Panaszszó, vádaskodás nélküli, a megértett és engedelmesen elfogadott megváltási terv végrehajtásának szentséges” csendjébe – fogalmazza meg óhaját. És ebbe a csöndbe illeszkednek a lírai intermezzók akkordjai is. Békefy Lajos szerint a tavaszt váró ember valójában az Örök Tavaszt hozó Isten elé vágyódik.

Mindez csupán szerény ízelítő a könyv gazdag és sokszínű tartalmából. Csak remélni tudom, hogy a szélesebb olvasóközönség részéről nem marad reflexió nélkül. A könyv a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg 2021 Karácsonyára. Ajánlom minden kedves olvasó figyelmébe.

Apostagi Zoltán