A Magyar Bibliatársulat alapításának 70. évfordulója alkalmából jelent meg ez a kötet, amely 41 szerző vallomását tartalmazza. A könyvhöz Pecsuk Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkára írt Előszót. Az alábbiakban ezt adjuk közre.

1949-ben, hetven évvel ezelőtt alakult meg a Magyar Bibliatanács, a Magyar Bibliatársulat lelki és szellemi elődje. Nem abszolút értelmű alapítás ez, hanem inkább egyike a történetünket jellemző „újraalakulásoknak”, szervezeti átrendeződéseknek. Nem 1949-ben kezdődött el a bibliatársulati munka, hiszen a másfélszáz esztendővel korábban, 1804-ben létrejött Brit és Külföldi Bibliatársulat (BKBT) munkatársai már a megalakulást követő évtizedben megkezdték ezt a tevékenységet hazánk területén. Ez a Habsburg Birodalom akkori viszonyait tekintve félig vagy egészen illegális bibliaterjesztést jelentett. A BKBT mindig alkalmazkodva az aktuális hatalmi és politikai környezethez, megtalálta azokat az elkötelezett és bibliaszerető embereket, akik sokszor a személyes biztonságukat vagy előmenetelüket is kockáztatva terjesztették Isten igéjét. Kormányok, forradalmak, világháborúk jöttek és elmúltak, de a bibliaterjesztés, kiegészülve a Károli Biblia szövegének gondozásával maradt, és szívügye maradt sokaknak. 1949-ben azután Magyarországon végleg bezárultak a kapuk az angolszász missziói szervezet előtt, és akkor a britek a „szent ügy” felelősségét átadták a Református Egyháznak, amely ökumenikus szellemben kívánta folytatni ezt a szolgálatot, és abba bevonta az erre nyitott egyházakat. Ennek a történetnek a dokumentumait összegyűjtve elolvashatják az érdeklődők A Magyar Bibliatársulat hatvan éve (Budapest, 2009) című kötetünkben. Tíz év elteltével egy újabb ünnepi kötetet szeretnénk a bibliamisszió ügye iránt fogékony olvasók kezébe adni. Most már persze nem a dokumentumok egybegyűjtése a célunk, hanem annak a Biblia iránti szeretetnek és elköteleződésnek a „kiábrázolása”, amely a bibliatársulati munkát mindig is áthatotta, és minden akadályon, nehézségen át előre segítette, az elmúlt kétszáz, hetven vagy tíz évben, szakaszoljuk bárhogyan is a történetünket. Nem önmagunkat szerettük volna „ünnepeltetni”, hanem arra kértük a Bibliatársulattal kapcsolatban álló kollégákat, munkatársakat, barátainkat, egyházi és „világi” embereket, akik az elmúlt hetven évben közel kerültek a bibliamisszióhoz vagy köztudottan elkötelezettek voltak a Biblia iránt, hogy fogalmazzák meg: mit jelent számukra ez a könyv. Ki az a bibliai személy, melyik az a történet, amely összefonódik a saját, személyes történetükkel, amely erőt ad nekik az úton, amely életük során valamikor, valahol keresztezte a mi utunkat is.

[[paginate]]

Visszatekintve az elkészült írásokra, vallomásokra, nagyon színes kép bontakozik ki. Van, aki kötelességszerűen a bibliatársulati munkával vagy a bibliai ismeretterjesztéssel kapcsolatos munkáit, szolgálatait gyűjti csokorba, mások azonban személyesebb hangot ütnek meg, és inkább arról vallanak, hogy Isten beszéde hogyan formálta őket azzá, akik. Megint mások párbeszédbe elegyedtek valamelyik bibliai személyiséggel, történettel, igével. Bármilyen utat is választottak a szerzők, az írásokban megszólal az az Isten igéje iránti szeretet, amit kerestünk, és ami segít megértenünk, hogy mi mozgatja mind a mai napig ezt a hatalmas történetet, amit bibliatársulatnak hívunk. A világ mintegy kétszázötven országában tízezrek mindennapi szolgálata a Biblia terjesztése fizetett alkalmazottként vagy éppen lelkes önkéntesként, miközben ennek eredményeként milliók ismerhetik meg Isten megszólító beszédét. Keresztyén emberként nem szabad a számok ma oly divatos bűvöletébe esnünk, amikor a munkánk valós értékére gondolunk, de gondoljunk csak bele: csupán 2018-ban 355 millió Bibliát vagy annak részletét (Újszövetség vagy bibliai szövegválogatás) terjesztettek a bibliatársulatok szerte a világon! Ha ennek csak töredéke került is jó és értő kezekbe, hány embernek adtuk meg ezzel a lehetőséget, hogy Istent megismerje és az igazság, vagyis Jézus Krisztus ismeretére eljuthasson!

Ha nekem is válaszolnom kellene arra a kérdésre, amelyet a felkért szerzőknek tettünk fel, a sok lehetséges bibliai személy közül bizonyára Pál apostolt választanám. Tenném ezt annak ellenére, hogy ha ma élne vagy én éltem volna az ő korában, biztosan nem lennénk barátok. Vagy legalábbis nem lennénk örök barátok. Nagyon nehéz dolog lehetett ugyanis a barátjának lenni, erről Démász vagy éppen János Márk tudnának beszélni. Számomra Pál történetében az a legkülönösebb, ahogyan a feltámadott Krisztus használni tudta őt az evangélium terjesztésében. Az ő élete példázza a leginkább azt, hogy mennyire Isten kegyelmétől függ az életünk. Hogy mindenünk, amink van, vagy amiről azt gondoljuk, hogy a miénk, az valójában Isten akaratától és terveitől függ. Ha valaki ismerte a fiatal Sault, egy dolgot biztosan megjósolhatott: ez az ember, amíg csak él, kérlelhetetlen ellensége és üldözője marad a názáreti Jézus szektájának. Hogy Saulból a jézusi evangélium hirdetője lett, az az ókor nyolcadik csodája lehetett. A kortársai nem is nagyon tudtak mit kezdeni Pállal, sem korábbi elvbarátai, a farizeusok (akik közül többen felesküdtek arra, hogy merényletet követnek el ellene), sem Krisztusban testvérei, az apostolok, sem pedig azok a keresztyének, akik talán éppen az ő szavára lettek hívőkké. Élete a konfliktusok forrongásában telt. Bizonyára nem is volt mindig mindenben igaza ezekben a konfliktusokban, de kapott ahhoz is kegyelmet, hogy mindent Jézus Krisztus dicsőítése szemszögéből lásson, és ezáltal képes volt a gyakran kapott mély sebektől, emberi csalódásoktól is eltekinteni. Megdöbbentő látni, hogy az az életmű, amelyet igehirdetőként és egyházszervezőként, teológusként és keresztyén gondolkodóként hátrahagyott, és amelyből kétezer év egyháztörténete mind a mai napig táplálkozik, halála pillanatában egészen biztosan kudarcosnak és értelmetlennek tűnhetett. Miközben Rómában üldözték a keresztyéneket, a Szentföldön a választott nép, Pál apostol szeretett „vérei” öngyilkos háborúra készültek a római birodalom ellen. Semmi sem mutatott arra, hogy a feltámadott Isten Fia üzenete, amelynek terjesztésében Pál égőáldozatként elégett, akár csak szemernyi hatást is gyakorolt a külvilágra. Mi már tudhatjuk, hogy a felszín alatt Isten munkálkodott az emberek szívében, és az evangélium parazsa a hamu alatt is életben maradt és készen állt a fellobbanásra. Pál története kijózanító, nekem nem is annyira a „tövis” miatt, amelyről Bóna Zoltán ír alább, hanem az eltérő perspektívák miatt. Isten útjai nem a mi útjaink. Amit ő lát, mi nem láthatjuk. Mi a rosszat tapasztaljuk, ő a jót látja, amit a rosszból hoz majd ki végtelen bölcsességében. És mindeközben lehetünk „nehéz” emberek, mint Pál volt, Isten felhasználhat még bennünket is országa építésében. Nehéz lehet a szolgálatunk, de semmiképpen sem reménytelen. Csupa reménység. Ad multos annos, Magyar Bibliatársulat!

Pecsuk Ottó