Reményik Sándor azon kevés költőink egyike, akinek gondolat- és érzésvilágát, poézisét – a korszak egyik lehetséges irodalom fogalma szerint – Istenhez való viszonya és etnikai hovatartozásból adódó küldetéstudata alakította.

Életművének vizsgálata során egyértelművé válik, hogy már az 1918-ban megjelent első kötetében, a Fagyöngyökben is önmagát sorsvállaló, szolgálattevő szubjektumnak tekinti. Versvilága már a kezdetekben is egyéni szenvedéstörténetének és a kollektív trauma megtapasztalásának kettősségét tükrözi. Művészi-emberi habitusa önreflexív jellemzés; cselekedni akarásának lendületét és az ezzel összefonódó cselekvőképtelenség visszahúzó erejét ötvözi.

A nemzettel való együttélés, és az Istenkeresés mellett a magyar sorsprobléma Reményik központi gondolata. Hiányzik belőle Petőfi harcos hangvétele, tenniakarása, de mégis súlyos szavak kardforgatója. A nemzet sorsát önnön sorsával kívánja azonosítani. Az adott politikai helyzetben azonban „Petőfi”-helyzetben érzi magát. Beszédmódot és hangnemet vált, s a romantikus „szószóló”, „kinyilatkoztató”, „megfogalmazó” szerep lesz a lírai én státusza. Megszületnek a Végvári versek.

Most a mi kertünk rózsáit tépik
S száz átokba szalad a csendünk szét,
Most sisakot ölt a halk bánat,
S ki-ki fogja a maga fegyverét.

Hadd tudja meg, orvul ki tör reánk,
Hadd érezze, akármily kevély,
Hogy vasban kísért itt most minden álom
És minden lélek egy-egy szuronyél.[1]

A költői beszédmód és új szereptudat megértéséhez szükségessé válik rövid áttekintést adni a politikai helyzetről. A románok 1916. augusztus 17-én titkos szerződést kötöttek az Antant hatalmakkal, cserébe megígérték, hogy az „Óromániá”-nak nevezett ország hadserege megtámadja a Monarchiát. 1918 őszén sorra alakultak a valamikori királyi Magyarország területén élő nemzetiségiek nemzeti tanácsai.

Apáthy István egyetemi tanár vezetésével megalakult a Magyar Nemzeti Tanács erdélyi bizottsága, amit a Székely Nemzeti Tanács megalakulása követett. A Károlyi-kormány delegációja, Jászi Oszkár a nemzetiségi ügyek igazságos és méltányos elrendezéséért felelős miniszter vezetésével Aradra utazott, hogy tárgyalásokat folytasson a Román Nemzeti Tanáccsal annak érdekében, hogy nem önálló nemzetállamokban, hanem egy föderatív, demokratikus, kantonális rendszerű Magyarország keretében oldják meg a nemzetiségi kérdést. A román politikusok azonban nem kívántak tárgyalni. A román hadsereg október végéig bevonult Gyulafehérvárra, ahol az egybegyűlt románok kikiáltották Nagy-Románia megalakulását, azt remélve, hogy az új állam határa a Tiszánál lesz.

[[paginate]]

A párizsi békekonferencia felkínálta a Tanácsköztársaságnak, hogy az időközben a magyarok lakta területeken előnyomuló román csapatok egy részét kivonják a Tiszántúlról. Román részről azonban nem történet meg a visszavonulás, sőt augusztus 4-én a román hadsereg bevonult Budapestre. 1920. június 4-én a győztes hatalmak és Magyarország képviselői aláírták a trianoni békediktátumot. Ez az aktus új korszakot nyitott az erdélyi magyarság számára, a nemzeti kisebbségi jogokért folytatott küzdelem korszakát.[2]

A romániai magyar kisebbség közjogi helyzetét a románok által írásban rögzített Gyulafehérvári Határozatok, részben a párizsi békeszerződés határozatai[3] szabták volna meg, de a román kormány nem vette figyelembe a Gyulafehérvári Határozatban foglaltakat, a párizsi diktátumot is csak vonakodva, a nagyhatalmak nyomására írták alá, kisebbségvédő rendelkezéseit pedig fokozatosan nem létezőnek tekintették.

Reményik Sándor ebben a helyzetben adta ki két vékony füzetben a Végvári verseket, melyeknek javarésze 1918-ban és 1919-ben keletkezett a román támadást követő időszakban. A versek nem váratlan hangnemváltás, hanem a lírai én új szerepvállalása, mely a megváltozott élettérben és politikai körülmények között egy új lírai beszédmód formálódása. „[…]Nyugodt vagyok, / Jöhet akármi sors: készen talál, / S nem egyedül talál, / Mögöttem egy megbántott nemzet áll![4]

A feljegyzések szerint Reményik a Végvári nevet Imre Sándortól kaphatta.[5] Imre Sándor gyűjtötte össze a verseket, a kötetet Raffay Sándor evangélikus lelkész adta ki. Az Erdélyben először kéziratos formában terjedő versek Budapesten is megjelentek. 1919-ben a Segítsetek (Hangok a végekről) című füzet, majd 1920-ban a Mindhalálig versfüzet. A két kötetből áll össze a 75 verset tartalmazó Végvári versek anyaga, melyek közül 54 vers 1919-ben, 20 vers 1920-ban készült, s csak egyetlenegy, a Nyugatmagyarország népe datált 1921-re. Az első füzet versei 1920-ban, Peter Jekel fordításában, Zu Hilfe címmel német nyelven is megjelentek.[6] 

A kötet Raffay Sándor olvasóhoz írt ajánlásával kezdődik. „Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat – írta –, […] Meggyőződésünk, hogy ezek a versek fel fogják rázni a közönyösöket, kitartásra fogják buzdítani a lelkeseket, s megerősítik az üldözötteket és a csüggedőket. Ezeknek a verseknek egyetlen magyar asztaláról sem szabad hiányozniok”.[7]

Az erdélyi lírikusoknak szükségessé vált olyan szerepváltozatok létrehozása, melyekben az alkotók igyekeztek önállóságukat és eredetiségüket megőrizni. Ezért nem véletlen az álnév megjelenése és az új szereptudat, ez is a szerephez tartozott, elfedve a személyes ént. Maga a szó utal a hangnemváltás és a végvárak élet-halál küzdelmeire.[8] A Végvári versek 75 darabja a szülőföldhöz való kötődés és a nemzeti közösség iránti kötelességvállalás reprezentációi.

[[paginate]]

Ezt az élet-halál küzdelmet énekli meg az Erdély magyarjaihoz című kötetnyitó versében, amely nem a nemzethalál vízióját vetíti elénk, hanem a minden körülmények között túlélésre alkalmas magyarság erejét jeleníti meg a közös trauma feldolgozására.

Állunk sok vihart, nekünk ez sem új
Ha kiszaggattak: új gyökeret verünk….

Nem tagadom, jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.

De magyarul fog verni.[9]

A Végvári versek jelentősen hozzájárultak az erdélyiség-eszme körüli viták kialakulásához. A cél az volt, hogy az összmagyarságon belül megszólaljanak a kisebbség félelmei, ugyanakkor lehetőséget fogalmaznak meg az „erdélyi gondolat”, az „erdélyi lélek” ideológiájának megteremtésével.

Reményik életében többféle identitás jelentkezett, s ebben az atipikus környezetben a minden körülmények között való megmaradás a nemzetféltés gondolatát erősíti költészetében. Ez foglalja szavakba 1919. január 24 című versében. Ez az alkalmi vers a Kolozsvárra látogató francia tábornok érkezésére szerveződött tiltakozó megmozdulásra íródott. A vers az erdélyi magyarság traumatapasztalatait szólaltatja meg egy retorikailag autentikusan felépített szövegvilágban. Terjedelmi korlátok miatt nem térek ki a vers mélyebb elemzésére, fontos azonban kiemelni, hogy a versben központi szerepet játszó zászlóvivő alakja a tiltakozás szimbólumává magasodik, a sorok között vibráló feszültség – a „temető csendet” megtörő kiáltás – Petőfi Föltámadott a tenger című versének sodró erejével hat. Reményik a megoldást – metafizikai síkon – a bibliai feltámadás képének felidézésével önnön teremtő erejére bízza, ahol Isten küldötteként keltheti életre a „bosszúszomjas magyar légiókat”.

Csak kellő fanatizmussal lehet a román támadást követően konok helytállással cselekvésre ösztönözni, lemenni erkölcsi-eszmei mélyrétegekbe, nem venni tudomást az emocionális-egzisztenciális kisemmizettségről. A szereptudat birtokában ezért tudja megénekelni a magyarság elpusztíthatatlanságát. Belső lelki világában zajló érzelmi reakcióit, vívódásait azzal a tettrekészséggel oldja fel, amit Fekete Károly püspök a költőről szóló előadásában így fogalmazott meg: Reményik kész volt elfogadni Isten kezéből Trianont, és a vele járó szolgálatot.[10]

Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Ország nincs már…!
De magyarok még vannak.[11]

A személyes jellegű trauma és a katasztrofális történelmi trauma összefüggéseiben kell ezeket a verseket vizsgálni. A traumák olyan emocionális töltettel rendelkeznek, amelyek sokkolni képesek nemcsak azokat, akik részesei voltak, hanem azokat is, akik távolmaradtak az eseményektől.[12]

[[paginate]]

Mégis, ezek a versek, bármennyire is a háború okozta borzalmakra, s annak következményeire reagálnak, nem buzdítanak harcra, sokkal inkább összetartásra, az összetartozás szükségességére, amelyben a költő vezér szerepet szeretne betölteni. „Ami viasz volt bennem: most acél!” vallja meggyőződéssel a Nyugodt vagyok bevezető soraiban, a „korábbi költő-tudatot egy messiniasztikus öntudat váltja fel, ami kifejezést követel, s ily módon megváltoztatja a költő formanyelvét”.[13] Mindez a kiemelkedés lehetőségét biztosítja Reményik számára. A feladatvállalásban Petőfi nyomdokaiba más módon kíván lépni, nem tud mozgósítani, fegyveres harcra buzdítani, hiszen nem a nemzet kialakításában vagy védelmében kíván közreműködni. Így vall a Gyóni Gézának ajánlott Zenith és Nadír soraiban. „Nekem küzdeni hulló népemért / Mezítelenül – csak a lelkem maradt”.[14] A szülőföldhöz való hűséget és megmaradást az identitástudat megőrzésével látja megoldhatónak, ebben van segítségére a sokszor említett transzszilvanizmus ideológia.[15]

A békés, fegyveres harc nélküli küldetésvállalás egyik legszebb példája a Mene Tekel, amely látszólagos paradoxon. A versben a bíztatás, elmarasztalás, fenyegetés és bosszúállás hol erősíti, hol gyengíti a költői éntudatot, a végső kicsengés azonban az „önkisebbítés” visszaszorításával az „eszményi én” megjelenítése, amely folyamatosan törekszik arra, hogy „biografikus énjét legyőzze”.[16]

A kéz vagyok, láthatatlan kéz,
S valamit mindenkinek írok én,
A csüggedőnek azt írom: Remény!
A kétkedőnek azt írom:Kitartás!
A könnyelműnek azt írom: Vigyázat!
Az árulónak én, hogy arca égjen,
Azt írom: Szégyen![…][17]

Nem tett mást, mint megszólaltatta az erdélyi tömeglelket, ösztönös művészi formába öntötte a kibeszélhetetlent, melyet nemcsak azért volt nehéz elmondani, mert a román erőszak döbbenetes némaságra kényszerített bennünket – írta Ligeti Ernő –, de mert mi sem szövevényesebb, mint megtalálni az érzelmek hang-zűrzavarából azt az egyetlen hangot, melynek ki kell robbannia, mert különben elpusztulunk”.[18]

A Végvári verseken végigvonuló katasztrófa-hangulat visszaidézi a nemzeti múlt eseményeit. A történelmi lét eddig nem tapasztalt mélypontján érzi magát a kuruc versek hangulatát idéző Bújdosó vitézekben. „Egész Magyarország / Egy roppant Világos!”[19] A Gyűrűt készíttetek… ugyanúgy idézi a történelem legnagyobb traumáit, csak azért, hogy tudatosuljon benne, van lehetőség kiemelkedni a válságból, a példaértékű események ehhez erőt adnak.

A társtalanság komoly bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után:[…]

Eszembe jutnak elnyomóink itt!
És árva testvéreink odakint,
Június 4, 1920.;
E dátum lázít, fenyeget és int.

[[paginate]]

A nemzethalál is megjelenik a világ sorsát kézben tartó Isten elkerülhetetlen döntése nyomán egy másik versben. A felfokozott életérzés az utolsó sorokban vádbeszéddé alakul, amely a szereptudattól való eltávolodás is egyidejűleg. Isten egyedüli döntési joga ismételten önértékelésének gyengülését jeleníti meg.

Tudom, hogy Tőled nincs föllebbezés
Uram, és Igéd, mint kőszirt, kemény,
Te magad vagy a zordon Végezés…[…]

Világok sorsát tartó tenyered
Nem hullajthatja el most a magyart![20]

Amikor a párizsi békekonferencia sürgetésére november közepén a román hadsereg kivonult Budapestről, átengedve helyét a Horthy Miklós által vezetett „fehér nemzeti hadseregnek”, Reményik is reagált a helyzetre. Ennek az eseménynek a hatására írta meg H.M.-nek ajánlva Segítsetek! című versét. A vers lírai énje emberfeletti és pozitív tulajdonságokkal felruházott hősként tekint Horthyra, aki az élet megjobbítását megvalósítani képes alakká válik a sorok között. „Legenda vagy itt, mese, fogalom, / Aranyvitéz és Máltai lovag. / Sereged Csaba vezér serege, / Bosszús titánok és táltos lovak!”[21]

A történelmi múlt idézése mellett a Végvári versek motívumanyagát számos bibliai hivatkozás szövi át. Az ószövetségi zsidó történetek jól ismert alakjai jelennek meg olykor a költeményekben, olykor címként is, főként olyankor, amikor Reményik a bizonytalan jövőkép birtokában saját szerepvállalásában is bizonytalanná válik. „S én mi legyek most: Új Jeremiás?![…] Tán Cassandra legyek, ki haját tépi?[…] Vagy érjek csöndben fák gyümölcsével / S gyümölcs-érlelni hagyjam az időt, / S a bosszút, átkot bízzam Terád/Isten…”[22]. A vers zárlatában, az evangéliumi hit sziklaszilárd talaján állva, metafizikai távlatokba emelkedve a gondviselésre hagyja a végső megoldást. Cassandra egy másik versben is megjelenik, s ez nem véletlen, hiszen személyében a cselekvőképtelenség, a tehetetlenség alakja rajzolódik ki, amelyet ellenpólusokkal fokoz. A vers lezárása a veszteség ellenére sem közvetíti a reménytelenség érzését, mert valahol győzni fog majd a létjobbító humanitás, mely kimondatlanul is hordozza a megmaradás képességét.

Míg álltál: értetlenül néztelek,
Most rádismerve nézlek, réveteg
S imádlak romjaidban, – nemzetem![23]

Ahogy a Szuronyerdőben vallomásos beszédmódjában bízott abban, hogy „Hit, Eszme, Álom győz minden halálon”, úgy az isteni bölcsesség erejére támaszkodik itt is, Istenre hagyva a bosszúállás feladatát.

[[paginate]]

Reményik versuniverzumában az én-potré kiragyogtatásával személyiségéből fakadó dilemmáit is le akarja győzni, így tud hozzájárulni önértéke kiteljesedéséhez. Önmaga minőségét megerősítő pozícióba kíván emelkedni a Phönix madárban, hogy megoldhassa a rejtélyt, „A hamuból hogyan lesz élet”, s ezzel a záró sorral saját cselekvőképességét kívánja hangsúlyozni. Ugyanezt a feladatvállalást és állhatatosságot olvashatjuk ki örökmécses szerepéből az Öröktűzben. „Egy lángot adok, – én is kaptam azt / Messziről, mint egy mennyei vigaszt”.[24] A szerepvállalás szép példája az Anteus. Nem véletlenül választja a mitológiai alakot, ugyanis Anteus, a tenger és föld istenének fiakánt, észlelve ereje csökkenését, a földet megérintve visszakapja erejét.

És szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!

És most mindegy, jöjjön rám akármi,
Csak itthon hulljon rám a szemfedő,
Amint a tájra hullt a hólepel –
A sorsa elől nem fut senki el.[25]

A Hadak útja az erdélyi székely mitológiában ma is megjelenő Csaba királyfit idézi, s a dicső múlt legendás alakját erkölcsi önazonosságként képzeli el, csak azért, hogy a végén majd megállapíthassa: „Nekünk mesére, álomra se futja, / Híre se már, / Olyan szegények lettünk. – / Csaba királyfi…régi mese”.[26]

Reményiket eredendően keresztény-vallásos világképe, személyes adottságai nem harcos közéleti szerepre teremtették. A megbékélést, a megmaradást kereste mindenáron. A Végvári versekben a gondviselő Isten képe a Fagyöngyök teremtőjéhez hasonlítva kissé elhomályosul, legtöbbször távolságtartó Istenként jelenik meg, inkább közömbös szemlélője az eseményeknek.

A Végvári versek három éves termését maga Reményik is sajátos módon kezelte. Élete végéig egyetlen válogatásba sem kerültek be ezek a versek, sőt az 1941-ben közreadott összkiadásban sem szerepeltek.[27]

Olvasói levélre reagálva írta meg 1933 márciusában a „Miért hallgatott el Végvári?” című verset.

Elhallgatott: elmúlt a pillanat
Melyben – a mélyből – hangja felszakadt.[…]

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.[…]

Elhallgatott, – mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.[…][28]

A Végvári versek legfőbb értéke tehát a kisebbségi kánonban az esztétikán túl mutató identitásmegőrzés felmutatása. A reményiki szerepkánon paradigmateremtő ereje abban rejlik, hogy a transzszilván értékek hagyományteremtő erejével kollektív lírai beszédmódot valósít meg. A kisebbség nemzettudata értékképző szerepet tölt be kisebbségi sorba kerülése miatt. Mivel Erdély a történelmi Magyarországhoz tartozott, így az erdélyi irodalom össznemzeti funkciót tölt be. Az identitás tehát tekinthető „olyan tradíciók vállalásának, melyek közösek az egész magyarság számára”.[29]

Csontos Márta