Ígéretes gondolat lenne áttekinteni, hogy mit is értettek a transzcendencia fogalmán az európai gondolkodás történetében. Egy ilyen tanulmány mindazáltal vaskos kötetet eredményezne, s jelen pillanatban nem is feladatunk; inkább csak arra szorítkozzunk, hogy általánosságban mit is értsünk ezen a fogalmon. Az alábbi sorok transzcendencián azt az emberi erőfeszítést értik, amellyel egy egyén vagy egy közösség létét a megtapasztalható világon kívül kívánja megalapozni. Tágabb értelemben nyilván ide számíthatunk minden olyan dolgot és jelenséget, ami szupranaturális; viszont a szűkebb értelem érdekes számunkra: az, ahogy az ember létét alapvetően ettől a hatalmán kívüli dologtól, jelenségtől vagy egyszerűen erőtől teszi függővé. Világos, hogy a vallások az emberi lét transzcendentális megalapozásában élen járnak: végső soron a vallások lényege, hogy egy abszolút függőségérzetet („schlechthinniges Abhängigkeitsgefühl” – Schleiermacher) hirdetnek, ami az ember lényegéhez tartoznak. Ugyanakkor a transzcendentális megalapozottság nem a vallások kizárólagossága, s bár a 20. században gyakran találkozhattunk vallásellenességgel, P. Tillich jól mondja, hogy materialista körökben sem ritka a „kvázi vallásosság” – tehát az a jelenség, hogy valamilyen immanens jelenséget ruháznak fel olyan tulajdonsággal, ami korábban csak transzcendensnek minősült volna. Jelen társadalmainkban éppen az a legnagyobb probléma, hogy míg a szekularizáció következtében kiürült a transzcendens fogalma, ezt az űrt sokszor olyan kvázi transzcendencia tölti ki, ami kifejezetten káros lehet a közösségi gondolkodásban.

Kérdésünk tehát egyáltalán nem az, hogy van-e transzcendencia a Bibliában, vagy hogy használható-e ma is ez a transzcendencia. Ennél sokkal fontosabb kérdés az, hogy hogyan alapozza meg és integrálja az emberi létet a Biblia transzcendens módon. Ha jól látom, néha kifejezetten polemizál a bibliai kijelentés, hogy fölöslegesen ne gondolkozzunk transzcendens módon, más alkalommal pedig immanens dolgokat is transzcendens erő jelenléteként állít be, s ezzel az emberi létnek egészen más magyarázatot ad, mint megszokott. Az áttekintés kifejezetten érdekes példákat hozhat!

Elsőként rögtön az izraeli nép kezdeteire tekintsünk! Az ókori keleti népek például szívesen adtak transzcendens magyarázatot eredetükre: az isteni szférában gyökereztették, mitologikusan ábrázolták saját eredetüket. Ezzel szemben a bibliai tudat kifejezetten történeti magyarázattal él: Ábrahámot Isten atyjainak országából hívta el, s azt az ígéretet adta neki, hogy nagy néppé teszi utódait, akik majd országot is kapnak örökségül: Kánaán földjét. Természetesen nincs híján ez az elbeszélés sem a transzcendens elemnek, hiszen ki az, aki egy ilyen ígéret hallatán elhagyja ősi földjét? Ábrahám hite, ill. Isten hűsége az ígérethez nyilván transzcendens erővel hat az olvasóra. Viszont maga a nép története radikálisan immanens: olybá tűnhet, hogy a bibliai történetírás egy hamis transzcendencia-képzetet korrigál, s megmutatja, hogy minek van ténylegesen túlmutató ereje mind az ember létén, mind pedig a történelem logikáján. Hangsúlyozhatjuk azt is, hogy Ábrahámnak saját életében csak Izsák az, aki az ígéret beteljesedését hordozza, s a további generációkban is csak a gyermekek sokaságáról beszélhetünk – néppé Izrael csak az egyiptomi szabadítás által válik. Itt is érvényes az, amit fentebb említettünk: egy sor olyan jelenséget láthatunk, amelyek önmagukban nem transzcendensek. Így például az egyiptomi tíz csapás közül az első kilenc voltaképpen ismert természeti jelenség (mondhatnánk mai szóval, hogy ökológiai katasztrófa) leírása, a tizedik pedig a páskaünnep történeti magyarázata. A tengeren való átkelés legrégebbi elbeszélése is arról ír, hogy a vizet a feltámadó szél elfújta, amikor az izraeliek keltek át, illetve hogy a szél megfordult, amikor az üldöző egyiptomi sereg jött. Nem szupranaturális eseményekről van hát szó! Az elbeszélés mégis kitart amellett, hogy itt csoda történt (héberül: pele), hiszen éppen az a csoda, hogy ezek az egyébként ismert természeti jelenségek mindig úgy történnek meg, hogy Isten népét támogatják, s ezáltal Isten vezetését és gondviselését illusztrálják. Majd egy későbbi történet illusztrálja a csodát, s ekkor olvassuk, hogy a víz két oldalt falként állt jobbra és balra, amíg az izraeliek átvonultak a tengeren.

[[paginate]]

Természetesen olvashatunk olyan jelenségről, ami ember fölötti és meghatározza az emberi életet. Hiszen hogyan is nevezhetnénk másként a bibliai őstörténetben (1Móz 1–11) azt, amit hagyományosan „negatív üdvtörténetnek” tartunk? Érthetetlen módon a jó teremtésben megjelenik a bűn, ami először csak a tiltott gyümölcsből való evés, de az emberi erőt meghaladó módon terjed és sokasodik a bűn: már a következő generáció a gyilkosságot hozza magával, ezt követi a tömeggyilkosság, majd végül az egész emberi nemzetség romlottságát állapítja meg a teremtő Isten, amire csak az özönvíz története jelenthet megoldást. Az elbeszélő nyilván jól ismeri az emberi természetet! Azonban szó sincs arról, hogy ez határozná meg létünket; inkább csak illusztráció annak bemutatására, hogy Isten milyen hatalmat győz le ahhoz, hogy az ember igazi létét biztosítsa. Talán árulkodó itt az 1Móz 1 teremtéstörténetének elbeszélése! Ha valami, akkor nyilván a világ megteremtése transzcendens jelenség, ám ennek leírása igen visszafogott ebben: Isten szavával teremt; a hogyan és miként nincs benne részletezve, csak Isten teremtő hatalmának hangsúlyozását láthatjuk benne. Ami viszont érdekes, az a világ rendje – és a rend szó itt nyomatékkal jelentkezik: az, hogy minden a maga helyén van, hogy a káoszt legyőzi a kozmosz, s hogy ennek minden nap tanúi, sőt haszonélvezői vagyunk, az a teremtéstörténet legfontosabb üzenete. Az őstörténet ugyan bővelkedik azokban a mitologikus elemekben, amelyeket az ókori Kelet irodalmából megszoktunk; az ember létét azonban nem ez, hanem Isten teremtő szava határozza meg.

Igen érdekes, ahogy az állam vezetőire tekint Izrael a bibliai elbeszélések szerint. Köztudott, hogy az ókori Kelet uralkodói szoros kapcsolatban álltak az istenséggel: a fáraó maga az isten, a folyamközi királyok pedig az istenség fiának mondták magukat. Az ókori Kelet híres király-ideológiájától azonban tudatosan őrizkedik az Ószövetség. Ugyan kétségkívül szoros a kapcsolat Isten és a király között; a dávidi dinasztia a próféta szájából az örökkévaló dinasztia ígéretét kapja. Provokálóan másként ír azonban a 2Sám 7 fejezete! A híres Nátán-jövendölés alapja egy szójáték: Dávid Istennek akar házat (= templomot) építeni; ezt Isten elutasítja, de helyette ő épít házat (= királyi dinasztiát) Dávidnak, s megígéri, hogy halála után is az ő utódai ülnek trónjára. Mai olvasó is meglepődhet a próféta üzenetén: az örökkévaló dinasztia ígérete már eleve tudja, hogy a királyok nem lesznek tökéletesek, hanem bűnt és hibát is fognak elkövetni. Isten Nátán által megígéri, hogy ezeket férfihoz illő büntetéssel fogja illetni Isten, de ez soha nem fogja azt jelenteni, hogy kegyelme eltérne a dávidi dinasztiától! Ennek megfelelően a Sámuel és a Királyok könyveinek képe az uralkodóról kiegyensúlyozott, egyáltalán nem hagiografikus: az elhanyatlást éppúgy tartalmazza, mint a jótetteket. A transzcendens erő, az elbeszélések szerint, nem a király személye, nem a király jelenléte népe körében, hiszen a király éppúgy immanens, mint uralkodása. Transzcendens erő Isten kiválasztása, Isten hűsége, amivel irgalmaz még a Tőle elhanyatló királynak és népnek is! Mind a királyi ház, mind Izrael kiválasztása, puszta léte ebben a transzcendenciában gyökerezik. Jegyezzük itt meg, hogy az ókori király-ideológiához hasonló hangot azért hallhatunk, bár nem az izraeli prózában, hanem inkább a lírában: gondolhatunk itt pl. a 110. zsoltárra. Az ún. „király-zsoltárok” mondanivalója azonban nem a mindenkori uralkodóra, hanem későbbi korokban az ideális királyra, Isten megígért Felkentjére vonatkoznak – nem véletlen, hogy éppen a 110. zsoltárt vonatkoztatta az őskeresztyénség irodalma Jézus Krisztusra.

[[paginate]]

Említsünk egy olyan esetet is, amikor kifejezetten polemikusan utasítja vissza a próféta a hamis transzcendencia keresését! Jeremiásnál jobban senki nem érezhette, mit jelent a „csontjaiba rekesztett tűz”, senki nem tudhatta jobban, mennyire transzcendens létünk meghatározottsága. Viszont amikor az utolsó júdai király, Cidkijjá a Jer 38,14kk tanácsot kér tőle, s a babiloni sereg fenyegetése kapcsán valamilyen csodát várna el, Jeremiás radikálisan az immanens jelenségekre utal: magára a politikai és katonai valóságra. A lét transzcendens meghatározottsága nem azt jelenti, hogy varázslóként tudnánk változtatni szorult helyzetünkön. Isten üzen az immanens jelenségek által is, és Cidkijjától engedelmességet követel – ez elől kitérni nem lehet. Szinte bántó a próféta realizmusa; igaz, éppoly bántó a király irreális gondolkodása is, ami előre vetítette a katasztrófát. Hasonlóképpen tiltakozik Jeremiás a hamis álomlátások ellen is: az ember immanens vágyai soha nem válhatnak hamis transzcendenciává. Ha az ember vágyálmait követi, akkor bizonnyal rabja lett saját gondolatainak, s nem fölöttünk álló erőben gyökerezik, hanem saját hajánál fogva akarja kihúzni magát szorult helyzetéből.

Példáinkat az Ószövetségből hosszan folytathatnánk, de talán csak egy jelenségre figyeljünk. Az ószövetségi irodalom késői korszakában, az apokaliptikus irodalomban egy sor olyan elbeszélést, leírást találhatunk, amelyben földöntúli személyek lépnek föl. A bibliaolvasó csak arról értesül, hogy bár a bibliai egyistenhithez kétség nem fűződhet, az ég és a föld megtelik köztes lényekkel, akik (vagy amik) emberfölötti tetteket hajtanak végre. Főként, ha Dániel könyvének második felére gondolunk, akkor válik szinte érthetetlenül összetetté az elbeszélés, amelyet néha fantázia-állatok fellépése is tarkít. – Ezt a kérdést röviden is tárgyalhatjuk: nem igazán transzcendens értelemmel van ezekben az elbeszélésekben dolgunk. Inkább illusztrációként kell tekintsünk rájuk, hiszen egyrészt Isten hatalmának nagyságát mutatják be azok az angyalok, akik ugyan emberfölötti erővel bírnak, de nem önálló lények, hanem Isten transzcendenciájának részei. A rossz erői szintén nem önálló transzcendens lények: vagy a rossz perszonifikációi, tehát immanens erők (pl. idegen politikai hatalom) megtestesítői, vagy Isten jelenlétének a hiányát illusztrálják. Bár az elbeszélő stílus radikálisan új, a mondanivaló változatlanul az, hogy Isten hatalmát mutassák be a történelemben.

Az Újszövetségben annyiban más a helyzet, hogy rögtön az elején meg kell jegyezzük: ha János evangéliuma szerint az ige testté lett, akkor nyilván az az újszövetségi üzenet lényege, hogy a transzcendens belépett ebbe az immanens világba, s mindenki számára látható testet öltött. Vajon mi mást hirdet a keresztyénség, ha nem ezt a csodát? Jézus Krisztus evangéliuma azonban még egyebeket is tartalmaz: dokumentálja azt a párbeszédet a korabeli emberekkel, akiknek már valamilyen képük nyilván volt erről az alapvető üzenetről, hiszen az Ószövetség Jézus Krisztus eljövetelét ígéri meg. A nagy esemény magyarázatát jelentik Jézus példázatai, amelyek a kimondhatatlan valóságot Isten országáról emberi képekkel adják vissza. A magvető például elvégzi munkáját; ez a teljesen immanens cselekedet szükséges a terméshez, de hogy a mag kikél-e, s hoz e gyümölcsöt (s ha igen: mennyit), az már nem függ a magvető munkájától – nyilván egy transzcendens erő munkálja azt! Jézus Krisztus etikai útmutatása mindig markáns, határozott és jellegzetes; mégis a mozgató rugó az ember cselekedetei mögött mindig a cselekvő Isten. Ezt mutatja a többször hangsúlyozott passivum divinum is: a magyar fül számára szokatlan szenvedő szerkezet mindig a láthatatlan Isten cselekvésére utal. „Kérjetek, és adatik nektek!” – Jézus Krisztus üzenete tehát az, hogy ez a transzcendencia végérvényesen meg tudja alapozni az ember létét, hiszen egy szerető atya képét vetíti elénk, aki gyermekeinek életet és bővelkedést akar. Külön ki kell emeljük Jézus Krisztus csodáit is, főként gyógyításait, amelyeket azonban az Újszövetség „szémeion”-nak, jelnek nevez, hiszen nem öncélú varázslásról van szó esetükben, hanem hitre és Isten iránti bizalomra indító tettekről, amelyek meggyőzik az embereket egyrészt arról, hogy milyen hatalommal rendelkezik a Messiás, másrészt pedig arról, hogy ez a transzcendens hatalom az ember javát szolgálja: nem démiourgosz!

[[paginate]]

A hamis transzcendencia ellen azonban Jézus Krisztus is küzdött; ezt talán legnyilvánvalóbban azok a passzusok mutatják, ahol kora törvénymagyarázatával vitatkozik. A szombat napjának parancsa az emberért van, és nem az ember van a szombatért – ez bizonnyal provokálta a kor törvénymagyarázóit. Válólevelet Mózes törvénye csak azért tesz lehetővé, mert az ember szíve kemény volt; a tulajdonképpeni transzcendens akarat az, hogy ne legyen válás egyáltalán, s aki gondolatban paráználkodik, már Isten törvénye ellen cselekedett. Talán a legélesebb polémiát mégis a Korbán-történet tartalmazza (Mk 7,9–13): Jézus Krisztus kritikával illeti azokat, akik a templomnak adományokat adnak, de közben elhanyagolják egy másik kötelezettségüket, nevezetesen a szüleikről való gondoskodást. Az előírások követése helyett Isten akaratát kell követni, s az igaz transzcendenciát kell érvényre juttatni. Nem véletlen, ha ez a szakasz azzal vádol sok kortársat, hogy éppenséggel érvénytelenné teszik Isten igéjét, nem pedig valóra váltják. A gyermeki kötelesség alól kibújni szándékozók transzcendens kötelességre hivatkozva, hamis kegyesség látszatával akarnak szabadulni Isten törvénye alól – Jézus Krisztus itt nem azt kritizálja, hogy valaki transzcendens követelményeknek tesz eleget, hanem azt, ha valaki (érdekből) hamis transzcendenciát követ. Olyat, ami nem alapozza meg létét.

A hamis transzcendencia elleni küzdelem Pál apostolnál is jelen van, aki Jézus Krisztus központi jelentőségét mindvégig érvényre juttatta. Hogy egy klasszikus példát említsünk: köztudottan nehéz küzdelmet kellett Pál apostolnak vívnia Korinthusban a gyülekezet pártoskodása ellen. Talán nem világos ennek vallástörténeti háttere: a korabeli gnosztikus irányzatokban volt szokás az, hogy a megvilágosodást nyert hívő annak követőjeként tartotta magát nyilván, aki vele a „gnózist”, az igaz tanítást közölte. Úgy tűnik, Korinthusban gnosztikus módon értelmezték azt, ha valaki által megkeresztelkedtek – ezért vallották magukat Apollósénak, Kéfásénak vagy Pálénak. Ez azonban az apostol szerint hamis transzcendencia. „Senki ne dicsekedjék emberekkel” (1Kor 3,21) – mi mai nyelvünkön talán így mondanánk: Senki ne hivatkozzék emberekre! Az új életet egyedül Jézus Krisztus alapozza meg: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11) Minden máshoz való ragaszkodás elvonja a figyelmet attól, aki az igazi, tehát létünket megalapozó transzcendencia! Ugyanez a vita egészen másként jelentkezik a Galatákhoz írt levélben: ott a hamis törvénytisztelet, illetve a zsidósághoz mint néphez való ragaszkodás jelentkezik olyan központi mondanivalóként, ami az igazi transzcendenciáról elvonja a figyelmet. Itt is markáns Pál apostol megfogalmazása: „Én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,19–20). A megfogalmazás azért is szerencsés, mert szerepel benne az új élet fogalma – ez az, amit Jézus Krisztus alapoz meg bennünk, ez az igaz transzcendencia.

[[paginate]]

Az elmúlt kétezer év egyháztörténete bizonyítja, hogy a bibliai üzenet transzcendens megalapozottságot tud adni nem csak Krisztus követőinek egyenként, hanem az egyház közösségének is. Ha Luther Márton monumentális lázadására gondolunk, nyilván láthatjuk, hogy hitünket és életünket nem alapozhatják meg a búcsúcédulák, hanem csakis Krisztus evangéliuma. Vagy az elmúlt században Barth Károly készséggel elismerte, hogy a természetből és a történelemből is megismerhetjük Istent, de bűneink miatt gyakran félreismerjük Isten akaratát – ezért csakis Krisztus evangéliumában kell keressük azt. Hatalmas életműve óriási polémia a nácizmus bálványimádása, hamis transzcendenciája ellen. Kétségünk nem lehet afelől, hogy ez a jövőben is így lesz, miként abban is reménykedhetünk, hogy a prófétai hang sem némul el akkor, ha ettől az üzenettől elhanyatlana az egyház közössége.

A nagy kérdés azonban inkább az, hogy a társadalom közösségének transzcendens megalapozása hogyan lehetséges. Hiszen egy közösség létét, de együttélésének normáit is transzcendens módon határozza meg – ám nem szükségszerűen keresztyén módon. Egy közösség összetartozásának miértjét és mikéntjét a közösség tagjai sokféleképpen határozzák meg: közös eredettel, közös történelemmel, közös szokásokkal, közös érzésekkel és érdekekkel, közös gondolatokkal. Ezek ugyan mind immanens dolgok, de a mögöttük meghúzódó eszmei háttér rendre a transzcendens világába utal bennünket. Mi tekinthető ebben jogosnak és okosnak, hol kezdődik a bálványimádás? Erre a kérdésre talán inkább szociológusoknak kellene válaszolniuk, hiszen bibliai alapon erre kellő rálátással nem rendelkezünk. Csupán remélhetjük, hogy a bibliai meglátások az egész társadalomra nézve hasznosak lehetnek.

Karasszon István