Dürrenmatt drámája, A milliomosnő látogatása nekem most már mindig a címszereplőt, Sulyok Máriát juttatja az eszembe. Ha egyáltalán kellene hozzá indíték, hogy ő az eszembe jusson. Nem kell, mert hajdani főiskolai tanárnőm már régen ott van a lelkem háza táján, ahová csak keveseket enged be az ember. Azokat csak, akik eligazították az életben, segítették tisztességesnek maradni.

Sulyok Mária ilyen volt a számomra. És az évek múlásával mindinkább röstellem a nem elégszer kimondott köszönetet, amit ezért megérdemelt volna tőlem. Még akkor is, ha ő ezt nem igényelte. Az olyan formátumú egyéniségek, mint Sulyok, nem a hála vámszedői. Azt meghagyják az uzsorás mentalitású „irgalmasoknak”, akik jószerint ebből élnek. Akik csupán „kölcsönbe” tesznek valamit és azt igyekeznek minél busásabban behajtani a rászorultakon.

Sulyok Mária beszédművészetet tanított nekünk a Színművészeti Főiskolán. Azt a tantárgyat, mely olyan a színésznek, mint írónak az anyanyelv ismerete. Ha az író nem ismeri nagyon jól azt a nyelvet, amelyen fogalmaz, képtelen igazán kifejezni a gondolatait. Ha a színész nem tud érthetően, tisztán beszélni, az alakítása látja kárát, mert a figura érzelmei is elmosódnak, rejtve maradnak. Kell-e mondanom, hogy Sulyok Mária, aki egyike volt a legszebben beszélő magyar színészeknek, milyen komolyan vette tantárgyát? Nem tűrte a motyogást, a makogást, gyűlölte a henyeséget, a pongyolaságot, a vers- vagy prózamondás közben elharapott szóvégeket. Mozdulatlanul ült a tanári asztalnál, és ha valami nem tetszőt észlelt a produkcióban, előbb csak szemöldökének íve emelkedett magasabbra, majd a szeme is kitágult megbotránkozó csodálkozással, mint aki képtelen felfogni ezt az egészet.

− Mi ez? – szólalt meg jól ismert, csellóra emlékeztető altján. – Nem hallom. Miért nyeled el a szóvégeket?

A „t” betű ilyenkor úgy pattant az ajkáról, mint aki rögtön bizonyítja is, hogy azt milyen szépen ki lehet mondani. Ha utánoztuk kicsit elnyújtott hangját, a szóvégi utolsó betűt mi is aprócska szünet után pöccintettük ki. De őt utánozni, ha diákos karikírozással is, egyben azt jelentette, nagyon is értjük a szándékát. Tudtuk, hogy értünk szigorú és a majdani közönségért is, akik előtt játszani fogunk.

Beszédművészetet tanított, de velem együtt számos tanítványa tanúsíthatja, hogy nem csupán azt tanultunk tőle. Szuggesztív lénye észrevétlenül formálta emberségünket is. Tartásunkat! Mert nála az igen, igen volt, a nem, nem. Neki csak igazat lehetett mondani, úgy a színpadon, mint az életben. Aki ezt elkerülni igyekezett, azt megvetette. Előtte valóban Thalia „papnövendékei” voltunk, és elvárta, hogy „felszentelésünk” után se legyünk méltatlanok a szolgálatra. Nem beszélt erről, csak átsugározta, delejes, mélyreható tekintetével, mindegyikünkre.

Nem leszek álszerény – most már miért is? – engem kedvelt, és az egyik legtehetségesebb színészjelöltnek tartott. Csehov Három nővér-ét játszottuk vizsgaelőadásként, Szoljonij századost alakítottam benne. Ebben a szerepemben különösen tetszettem neki. Az előadás után odajött hozzám, mosolyogva gratulált.

−  Vigyázz – mondta –, neked nem szabad elkallódnod! Bízom benned!

A júniusi diplomaosztást követően pedig édesanyámnak mondta el, hogy egyszer még büszke lesz a fiára, mert nagy színész válik majd belőle.

Boldog voltam. Sulyok dicsérete, bizalma száz kritikával felért. Hogyne határoztam volna el, hogy „bizonyítani” fogok neki. De hát ki tudhatta még akkor, hogy milyen is ez a pálya! A bizonyításhoz nem elég a tehetség, ahhoz olyan szerepek is kellenek, melyek azt lehetővé teszik. Ezért a színész kezdettől kiszolgáltatott másoknak, mert a szerepeket nem ő osztja önmagának.

[[ paginate ]]

Két vidéki évad után – Veszprém, Békéscsaba –, bevallom egyrészt az én hibámból is, még augusztus közepén sem volt szerződésem. Írtam ugyan vagy három színháznak, de helyhiányra hivatkozással mindenünnen elutasító választ kaptam. Enyhén szólva is, reménytelen helyzetemben éppen Pesten tartózkodva, felhívtam Sulyokot.

− Hol vagy most? – dörrent a telefonba.

− Egy telefonfülkében, tanárnő.

− Ne idétlenkedj! Szerződésben hol vagy?

− Sehol, tanárnő.

− Gyere fel azonnal hozzám!

Amikor becsöngettem a lakásába és kinyitottam az ajtót, már legszívesebben fordultam volna is vissza. Úgy nézett rám, mint egy királynő, aki csalódott alattvalójában, mert egy rábízott fontos feladatot nem teljesített. Leültetett és irgalmatlanul összeszidott. Önsorsrontónak, tehetségherdálónak, felelőtlennek nevezett nagy monológjában – közbe­szólni sem tudtam –, amit ott helyben rögtönzött. Ha színpadon adja elő, biztosan nagy tapsot kap érte, de én, egyszemélyes közönségként csak ültem ott, mint hajdan az óráin, és bűntudattal hallgattam.

Mielőtt elengedett, megadatta velem az otthoni, a tiszalúci címem. Két nap múlva expressz levelet kaptam tőle, mindössze néhány sorosat, hogy keressem fel a Thália Színház igazgatóját, aki szerződtetni fog. A levélben ott lapult egy százas is az útiköltségre.

Így szerződtem fel a budapesti Thália Színházhoz Sulyok Mária ajánlására, még inkább „jótállására”. Amikor felhívtam telefonon, hogy ezt megköszönjem neki, rideg volt, csaknem elutasító.

− Ne köszönj semmit! Színész vagy. Dolgozz!

Azt, hogy „színész vagy”, keményen, jelentőségteljesen ejtette ki. Máig fülemben cseng a hangja. Mintha azt mondta volna: pap vagy, tegyél meg mindent a gyülekezetért! És talán ezért sem tudta sokáig megbocsátani nekem, hogy ennek a szolgálatnak hátat fordítottam. Mások által jutott el hozzám a hír, hogy neheztel rám ezért, mi több, árulónak tart. Mert a pályamódosítással őt is elárultam, hiszen a tehetségembe, a jövőmbe vetett hitét, bizalmát semmibe vettem. Hiába küldtem el neki később az első megjelent novelláskönyvemet egy szép levél kíséretében, nem válaszolt rá. Egyszerűen nem vette tudomásul. A szemében továbbra is színész maradtam. Csak az.

Évek múltán aztán megbocsátotta „eltévelyedésemet”. Ezt is csak közvetve tudtam meg valakitől. Mert amióta leléptem a színészi pályáról, nem találkoztam, nem beszéltem vele. Nem tudtam volna a szemébe nézni? Lehetséges. Pedig, amit tőle tanultam, az nemcsak a színészre vonatkozik, az íróra éppúgy, és egyáltalán az emberre. Ezért megmaradtam máig a tanítványának. Csak most zavarban vagyok szigorú tekintete előtt, mert egyetlen szót nem tudok tisztán kiejteni. Azt, hogy: meghalt. Bocsássa meg, drága Tanárnő, de én most nem csupán „elnyelem”, de ki is cserélem a szóvégi t betűt egy másik l-re. Higgye el, ez egyszer így tisztább: meghall… Ott, ahová már csak a szívünkkel üzenhetünk. Meghallja, hogy nagyon hiányzik. Nekem és sokunknak. Mindazoknak, akiket közvetlenül és közvetve, katedráról vagy színpadról emberségre is tanított.