Társas lények vagyunk. Közösségekben, írott és íratlan törvények, sokféle szabály világában – korlátok között élünk.

Így éljük meg szabadságunkat is, ami sohasem korlátlan. A végtelen szabadság gondolata vágyálom.

A világ összes élőlényei közül egyedül az embernek van szabad akarata. Céljainkat követve, viszonylag szabadon fejezzük ki, így is valósítjuk meg magunkat. Voltaire szerint: Szabad vagyok, ha azt tehetek, amit akarok, de nem akarhatok ok nélkül. Hebehurgyán.

Azáltal, hogy választok, és szabadon döntök jó és rossz között, az egyik lehetőség mellett, a másik, vagy a többi ellenében, erkölcsileg és jogilag felelőssé válok. A szabadság és az erkölcs egzisztenciálisan összetartoznak. Egyik (fel)tételezi a másikat.

Közhely számba menő igazság, hogy minden társadalmi rendszer csúcsán a politikai hatalom áll. A politikai mérlegelés lényege annak felismerése, hogy a reális lehetőségek közül melyek visznek leggyorsabban a kitűzött célhoz.

Az erkölcsöt viszont merőben más gondolat, alapvetően az a kérdés foglalkoztatja, hogy melyik út a legemberibb, melyik változat követel legkevesebb áldozatot, szenvedést az emberektől a személyes és a közösségi élet nagy menetelésében.

[[paginate]]

A világban a Jó és a Rossz, a humánum és az embertelen erői szünet nélkül hatnak. Melyik mikor, hogy. Miközben jobbik énünk arra törekszik, hogy a társadalmakat kibillent állapotukból visszavezessük természetes egyensúlyi helyzetükbe. Azonban bármennyire szeretnénk is, a Rossz teljes és végleges legyőzése lehetetlenség. Ám ha ezt az óhaját teljesíthetné is az ember, ugyan milyen képet mutatna egy csupa valóra vált óhajokból és vágyakból álló világ? Bizonyára nagyon egyhangút, elviselhetetlenül unalmast. Mert a Jó és a Rossz örökös párharca, a legkülönbözőbb érdekek követése, illetve ütköztetésük tartja feszültségben, mozgásban a világot.

Aminek legfőbb oka az Én hipertrófiája.

Az Ember vagyok: semmi sem idegen tőlem, ami emberi („Homo sum, humani nihil a me alienum puto”) terentiusi felismeréstől fajunk egyre brutálisabban tört előre a mai beteges én-központúságig.

Ahol az Ego a világ középpontja.

Minden érte van.

Minden körötte forog.

Minden az ő érdekében történik.

[[paginate]]

Ezzel az elfajult individualista világ- és önszemlélettel áll szemben az örök homo morális, aki szerint minden a humánum jegyében kell(ene), hogy történjen, álljon. Ennek az óhajnak a teljesülése nyilván képtelenség. Ezért már annak is örülni kell, ha nagy-néha sikerül a kórosan túldimenzionált kollektív Egónak úgy az orrára koppintani, hogy súlyosan beteg önzésében kénytelen valameddig úgy-ahogy meghunyászkodni.

Az emberi együttélés minősége szempontjából olyannyira jelentős politikum és etikum kényszerű versenyfutásában szívünk szerint is emennek drukkolunk, hogy minél jobban bírja szusszal az emberélet nemesbítéséért folytatott örök küzdelmét.

Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a politika inkább csak félszemmel figyel az erkölcsi követelményekre, hogy a politikum és az etikum csupán részlegesen – ritka-kivételes esetekben valamivel jobban, de többnyire bizony gyengén vagy alig-alig – fedik egymást.

A politika természetében rejlik, hogy diktálva vezet, irányít.

Ellenkezőleg, az erkölcs rendeltetése: a humánum mezejére terelni a politika sokszor kellőképpen át nem gondolt döntéseit, galoppozásait.

Nekünk, polgároknak pedig emberi kötelességünk azon fáradozni, hogy az erkölcs szelleme minél mélyebben és teljesebben hassa át a mindenkori politikai gyakorlatot.

Az Életet.

Aniszi Kálmán