Magyarország első világháború utáni történelme, a távoli dolgozószobákban megszerkesztett igazságtalan határok, az idegen országokba szakadt honfitársaink sorsa, a Tanácsköztársaság borzalmai és az ország román megszállása mind-mind kitörölhetetlenül beégtek az egy évszázada történteket fájlaló nemzettudatunkba. A történelmi tényeken, a politikai változásokon és a katonai műveleteken túl azonban van egy másik, lényegesen kevesebbet emlegetett rétege is ennek a tragikus időszaknak. Mégpedig az a mérhetetlen nyomor, amit az első világégés maga után hagyott; az áldatlan állapotok felszámolására létrejött határokon átívelő, jórészt egyházi összefogás; és persze annak messzemenő, máig ható következményei. Ezekről szól a Budapesti Történeti Múzeum megújult Vármúzeumában 2021. december 10-én Úti cél: Remény címmel megnyílt időszakos kiállítás.

[[paginate]]

„Egy halálra ítélt ország borzalmaiból”

Alászállásunk a múlt „mélységes mély” kútjába már a múzeum Barokk csarnokában elkezdődik: az ott elhelyezett korhű tárgyak nemcsak a kiállítás bejáratát jelölik, hanem egy érzelmi hullámvasúttal felérő utazásra hívnak meg. Ez a motívum különböző formában minden teremben visszaköszön, láthatatlan sínpárként vezet át minket a tárlat által elbeszélt történeten:

„Az első világháborús vereség, majd az azt követő forradalmak súlyos politikai, gazdasági és társadalmi válságba sodorták az országot. Az állandósult élelmiszer- és nyersanyaghiány, az ellátási gondok, a társadalom elszegényedése 1919 végére vált a legsúlyosabbá. Ehhez járult még hozzá a megszállt, majd a trianoni békét követően Magyarországtól elszakított területekről érkező menekültek tömege.” (Részlet a kiállítás ismertetőjéből)

^{Forrás: BTM}

 

[[paginate]]

Frappáns ötlet a korszak egy gyorsvonat sebességével vágtató eseményeit vasúti sínek mellék(esetenként vak)vágányaiként felfesteni a falra, miközben a teret magát teljes egészében a nyomor húsbavágó egyszerűségű mementója uralja. A falakon látható képekről is visszaköszönő embernyi hosszúságú ágakból épített tűzifarakás szokatlan, de hatásos módja a korabeli állapotok érzékeltetésének. A bravúros láttatás a következő teremben is folytatódik, ahol a korszak szimbólumába, az elcsatolt területekről érkező menekültek vagonlakásaiba pillanthatunk be. Ez a tér is szavak nélkül mesél a hazájukért szülőföldjüket elhagyni kényszerülő trianoni menekültek viszontagságos mindennapjairól. A hideg és a hontalanság bemutatása után némafilmek szembesítenek minket a kor nyomorának harmadik aspektusával, a hadirokkantak bicebócaságával. Rengeteg információval, háttértudással vérteznek fel a falakon olvasható leírások is, mégis csak kiegészítik azt az élményt, amit az egyszerűen berendezett termeket szemlélve élhetünk át. Éppúgy, ahogy az 1918 utáni Magyarország nyomorát Tábori Kornél leginkább az „Egy halálra ítélt ország borzalmaiból” című szociografikus fotókönyve mutatta meg a világnak.

„Úti cél: Remény”

„A válságos időszak a gyermekek számára jelentette a legnagyobb megpróbáltatást. Ezt ismerték fel különböző magyar és külföldi szervezetek, magánszemélyek és egyházak. /.../ Az 1920 és 1930 között zajló gyermekmentő akció kezdetén Hollandiába utaztatták befogadó családokhoz a magyar gyermekeket, majd Svájc, Svédország és Anglia, 1923-tól pedig Belgium is bekapcsolódott az akcióba. A legtöbb szegény sorsú magyar gyermeket Hollandia és Belgium fogadta be. Az akció során több mint 60.000 gyermek számára nyílt lehetőség arra, hogy többnyire néhány hónapos, de olykor évekig elhúzódó külföldi tartózkodást követően »feltáplálva« hazatérhessen.” (Részlet a kiállítás ismertetőjéből)

^{Forrás: BTM}
 

[[paginate]]

Épp ez, az összefogás eredményeképp született segélyprogram a Perényi Roland (BTM Kiscelli Múzeum) és Réthelyi Orsolya (ELTE Néderlandisztika Tanszék) kurátorok keze alatt megszületett kiállítás gerince. Valóban mesébe illő, ahogy a nemrég még ellenséges (jobb esetben semleges) államok közvélekedése megváltozik, és nemcsak segélyszállítmányokat küldenek a „halálra ítélt” Magyarországnak, hanem annak éhező, fázó, gyermekeit hat hétre, három hónapra vagy épp évekre családjukba fogadják, sajátjukként szeretik, táplálják, nevelik, és sokszor életük végéig tartják velük a kapcsolatot. A tárlat ezen részének elévülhetetlen erénye az a gyűjtőmunka, ami a gyermekvonatok tárgyi emlékeinek megőrzéséért indult az ELTE Néderlandisztika Tanszékén, s amelynek eredménye visszaköszön a tárlókból.

Persze reformátusként az sem elhanyagolható, hogy minél többet tudunk meg e száz évvel ezelőtti eseményekről, annál hálásabban gondolunk akkori elődeinkre. Az egyházak ott vannak ennek a mélyen bibliai felebaráti szeretetnek a születésénél: a római katolikus Belgiumban magyar papok, Hollandiában pedig mások mellett Henriëtte Kuyper (a holland református teológus és miniszterelnök, Abraham Kuyper legidősebb lánya) szervezkedtek fáradhatatlanul. Magyarországon Biberauer Richárd, a Bethesda Gyermekkórház lelkész-igazgatója, a Filadelfia Diakonissza Egylet alapítója volt a gyermekvonatok egyik nagy támogatója; saját csemetéit is kiutaztatta, hogy példát mutasson a gyermekeiket a nagy úttól és az idegen országtól féltő szülőtársainak. És micsoda egyháztörténeti csemege a fiatal Nagy Barna mulatságos beszámolóját olvasni Joó Sanyika utazásának viszontagságairól!

[[paginate]]

Holland, magyar – két jó barát!

Ugye a Tisztelt Olvasó is érzi, hogy sántít ez a szólás-mondás, elsőként a lengyelekre gondolunk, ha „rokonlélek” nemzetet keresünk. Épp ezért megsüvegelendő, hogy a kiállítás nem fejeződik be 1930-ban, amikor az utolsó turnust szállító vonat is begördült a végállomásra, hanem külön termet szentel annak, milyen hatásai voltak ennek az éveken át tartó intenzív kapcsolatnak Belgiummal, és különösen Hollandiával az irodalomban, a zenében, a képzőművészetben, valamint a politikában. Julianna holland királynő például az ‘56-os magyar menekülteket is a szülei generációjának szeretetére emlékezve fogadta be. Ahogy az is ékes példája ennek a máig tartó kapcsolatnak, hogy a mostani tárlat is svájci, holland és flamand támogatással valósult meg.

„A nemzetközi gyermeküdültetés jóval több volt puszta segélyakciónál. A résztvevő magyar gyermekek közül sokaknak egész életükre meghatározó élményt jelentett a kint töltött idő. Számos olyan művészről (F. Györffy Anna, Petrich Kató, Heller Andor, Karády Katalin), a tudományos, egyházi és kulturális élet fontos szereplőiről (Bibó István, Regőczi István) tudunk, akiknek későbbi pályáját meghatározták a befogadó országban szerzett élmények.” (Részlet a kiállítás ismertetőjéből)

Mikorra már kétszeresen is telítődünk országos gondokkal és örömökkel, a kurátorok újra hangnemet váltanak, és tizennégy személyes történettel búcsúznak tőlünk: a gyermekvonatok tizennégy utasának visszaemlékezésein, további sorsának alakulásán keresztül mesélnek a XX. századi Magyarország kevésbé ismert oldaláról. Ha megismerkednének velük, látogassanak el 2022. március 27-ig – keddtől vasárnapig 10 és 18 óra között – a Budavári Palota „E” épületébe (1014 Budapest, Szent György tér 2.). A tárlat megtekintését érdemes összekapcsolni a Magyar Királyság kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszakát megidéző, 2021. augusztus 20-án átadott Szent István-termének felfedezésével.

Feke György