Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Igen tisztelt Meghívott Vendégeink! Kedves Testvéreim!

A Jézus Krisztus missziói parancsát betöltő egyházban közös cél a tanítványság és a tanítvánnyá tétel. A Tiszántúli Református Egyházkerület története, öröksége, kincse, hogy számítva az „íme, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig” ígéretre – ugyan változó történelmi körülmények és személyi feltételek mellett, de – eddig is igyekezett betölteni küldetését az evangélium szolgálatában. Mint akinek a felmenői között számos generáción át hűséges református lelkipásztorok szolgálták egyházunkat, és mint aki ifjú korától kezdve a Debreceni Református Kollégium örökségével kel és fekszik, tisztában vagyok azzal, hogy az őrállók és örökhagyók óriási folyamába kapcsolt be 40 évvel ezelőtt életem Ura és ad ezen a munkamezőn újabb és újabb szolgálatokat.

Hálás vagyok Istennek, hogy gazdag lelki-szellemi örökséget vehetek át, amit továbbépítésre most rám terhel az Egyház Ura. Pál apostol szavai erősítenek: „tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra. Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által” (2Tim 1,12-14).

Kettős őrizetben van ez a kincs, hiszen nem csak nekünk kell őriznünk, hanem a Szentlélek is őrzi, ezért ez a kincs nem önzővé tevő magántulajdon, hanem sáfárságra adott érték: közkincs. Közös is és kincs is! A Szentlélek érteti meg igazán velünk, hogy a Krisztus evangéliuma kisajátíthatatlanul közös. Ezért nincs jogom azt eltitkolni, szégyellni, de eltékozolni sem. A Lélek tud elindítani tolakodás és bigottság nélküli szolgálatra. A Szentlélek szükséges ahhoz is, hogy meglássuk: nekünk drága kincsünk van! Nem bóvlit, leértékelt holmit, selejtet vagy illegálisan beszerzett árut kínálunk templomainkban, a gyülekezetekben, vagy oktatási és diakóniai intézményeinkben, hanem az értékálló, egészséges, legális, krisztusi evangéliumot. Olyan kincs ez, amire alapozható a jövendő. Ez igazán átörökítésre érdemes azoknak a mai kincskereső nemzedékeknek, amelyek nem szeretnének érzelmileg kifosztottak, érték- és tekintély-válsággal küszködők maradni.

Az evangélium drága kincsének továbbadása és a Krisztushoz gyűjtés munkájának folytatása akkor marad valódi lehetőségünk, ha testvériesebb egyházzal, hiteles Krisztus-tanúságtétellel, emberközelbe vitt teológiával végezzük szolgálatunkat.

Meggyőződésem, hogy a testvéri közösségben megélt tanítványsághoz hozzá tartozik a testvéri vezetés.

[[ paginate ]]

I. Tanítványság testvéri közösségben

Testvéri vezetés

Az egyházi tisztség felelősségteljes viseléséről a Barmeni Teológiai Nyilatkozat 4. tételével vallom, hogy: „Az egyházban a különböző tisztségek nem egynek a többi fölötti hatalmát alapozzák meg, hanem az egész gyülekezetre bízott és annak parancsolt szolgálat gyakorlói. – Elvetjük azt a hamis tanítást, hogy az egyház ettől a szolgálattól távolesően, különleges uralmi jogkörrel felruházott vezetőket adhatna, vagy adathatna magának.”

Reformátori örökségünkben a kívánatos rend alapja az egyetemes papság elve. Gerhard Sauter definíciója szerint: „Az egyetemes papság elve azt jelenti (amint azt az 1Pt 2,9 félreérthetetlenül mondja), hogy Isten népének egésze választatott ki az Isten szolgálatára, s ezért Isten tulajdona, semmilyen más hatalomnak nincs alárendelve. Istennek mindenkivel közvetlenül van dolga, úgy, ahogy az Ószövetség papja az Isten előtt állt, anélkül, hogy másvalaki közvetítésére rászorult volna. Pontosan ez az, amit az »egyetemes papság elve« mondani akar: a kollektív Isten előtt állást az istentiszteleti gyakorlatban! Így az, hogy »közvetlen menetelünk van Istenhez« semmi esetre sem azt jelenti, hogy mindenki elegendő lenne önmagában. A »testvériség« azon alapul, hogy Jézus Krisztus testvérünkké lett, és mi ennek alapján, ahol Ő jelen van, egymás testvéreivé válunk. A testvériség tehát az ingyenes isteni kegyelem közlésén alapul, a megbékélés kiábrázolásában.”^[1]

Az egyházban vannak ugyan különböző tisztségek, de ezek nem uralkodásra adattak, hanem szolgálatra, hogy Istennek a világgal való megbékélését munkálják.

A barmeni hittétel nem a vezetés elvét magát veti el, hanem a különleges uralmi jogkörrel felruházott vezetők élre kerülésétől óv. A teológiai érvelés megcélozza a jó egyházi vezetés feladatkörének megnevezését: az egyházi tisztségben lévők az egész gyülekezetre bízott szolgálat megvalósítói.

Vallom, hogy az egyház hatalma az Igében van. Az élő Úr maga kormányozza népét Igéje által. Az egyház valamennyi tisztségviselője csupán az Ő igéjének szolgája (minister verbi Divini). Mindnyájuk hatalma „egy és ugyanaz a hatalom”, ti. annak az Igének a hatalma, amelynek szolgálnak.

Ebben a koncepcióban felértékelődnek a testületi döntések, a személyes keresztyén felelősségvállalás és az egyház autonómiájának a tiszteletben tartása.^[2]

Az egyházvezetés és egyházigazgatás szolgálata közben működnie kell a közösségi kontrollnak is, amelynek során a tisztségben lévők számot kell adjanak a gyülekezet vagy az illetékes egyházi testület előtt a rájuk bízott szolgálat véghezviteléről. Ezzel a visszakapcsolással valósul meg az, hogy az egész gyülekezet felelős a szolgálat betöltéséért.

Törvényszerűen léket kap az egyház hajója, ha torzul az egyházban a belső hatalomgyakorlás. Az egyetemes papság tanítását valló protestáns egyházakban is produkálhat kiábrándító jelenségeket a klerikalizálódás és a hierarchizálódás.

Ha egyedül Krisztus a tekintély, akkor az nem agyonnyom, nem nyomaszt, hanem helyre illeszt maga körül mindent és mindenkit. Akinek a számára Krisztus a mindenek fölötti tekintély, az Őrajta keresztül nézi a másikat, az nem akar rátelepedni a környezetére, s nem akar uralkodni a mellette élőkön, hanem magára nézve is elfogadja Krisztus bennünket egyenrangúakká tévő szolgálatát és azt maga is gyakorolja.

Akkor fog normalizálódni az életünk, ha Jézus Krisztus, az alázat és szeretet királya lesz az egyetlen igazi tekintély a számunkra, akinek a tekintélye olyan hatalmas lesz előttünk, hogy ránézve tudunk Istennek engedelmesen cselekedni, alázatosan, szeretettel szolgáló, tartalmas életet élni.

Az egyetemes papság elvének fokozott megvalósulását azzal kívánom segíteni, hogy a nem-lelkészi gyülekezeti tagokat, presbitereket partnerekként tekintem. Nemcsak paritásos létszámarányukra nézve, hanem véleményük, súlyuk és tevékenységük tekintetében is.

Egy testvéri légkörű, munkatársi szemléletű, testületekre támaszkodó, emberközeli vezetés gyakorlásával kívánom összekötni a fokozatos testületek rendszeres találkozását és mozgatni a feladatszabás, beszámoltatás, ellenőrzés, visszacsatolás folyamatát. Feladatomnak tekintem, hogy összefogjam az erőket. Számítok ebben az esperesi kar, az előadók, a bizottságok, tisztségviselők és tanácsosok munkájára. Ez a munkastílus nem nélkülözheti a vertikális és a horizontális eszmecserét, a valós információ-áramlást.

Magamra nézve fontosnak tartom azt, amit a legendás hírű Csikesz Sándor teológiai professzor jegyzett fel a debreceni Kollégium mendikáns diákjainak eszményeiről.^[3] Mindössze négy szó, ami számomra is útmutatás. Az első a kegyesség (pietas), azaz a lelki szempont soha nem hanyagolható el; a második a becsületesség (probitas), a csendes életfolytatásban és a magunk dolgának elvégzésében (1Thessz 4,11); a harmadik az emberiesség (humanitas), a szeresd felebarátodat értelmében; és a negyedik a megszentelődésre törekvés (sanctimonia vitae), amely egy szentségtelen világban is követi a Krisztusban testté lett Szentségest, hogy a gonoszt jóval győzze meg.

[[ paginate ]]

Testvéri közösség

Az élő egyháztagság és az abban való megmaradás feltétele az, hogy az egyház tagjaiból alakuljon ki a szentek közössége (communio sanctorum). A Heidelbergi Káté 55. kérdés-felelete segít értelmezni, hogy mit is értünk a „szentek közösségén”? „Először azt, hogy a hívők együtt és egyenként is tagjai az Úr Krisztusnak, és részesei minden javának és ajándékának. Másodszor: mindenki tekintse kötelességének, hogy ajándékaival a többi tag javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgáljon.” – Vagyis nincs magán-keresztyénség, mert Krisztus Lelke betagol a gyülekezet közösségébe.

A betagolás akkor igazi, ha részeseivé (participatio^[4]) válunk a Krisztus jótéteményeinek^[5], és ha részesedünk egymás ajándékaiban. A Krisztusban való részesedés öröme találkozik a tagok részeltető-továbbadó készségével.

A szentek közösségének házirendje szerint az egymás számontartása kötelező, hiszen a szentek közössége számon tartó közösség. A tagok megosztják testvéreikkel Istentől nyert ajándékaikat.^[6] De a szentek közössége szeretetközösség is, ahol az egyház tagjai kölcsönösen segítik egymást szeretetből (Ef 4,16). Hitvallásunk mozgósít minket, hogy mindenki készséggel és örömmel szolgáljon a többi tag javára és üdvösségére. A mindenki kiemelésével nem a speciális szolgálatot végző személyek és hivatalos testületek jelentőségét vitatja a Káté, hanem azt hangsúlyozza, hogy ezek a gyülekezet által megbízott személyek és testületek ne légüres térben, ne közömbös, vagy ellenséges közegben szolgáljanak, hanem együtt munkálkodjanak. A mindenki teszi lehetővé egy olyan munkatársi közösség kialakítását, ahol az imádkozó, felelősséghordozó, felhatalmazó, megvalósító és ellenőrző csoportok egy szívvel és egy lélekkel keresik és munkálják az egész gyülekezet boldogulását.

A szentek közössége munkaközösség is. Ezért nincs jogosultsága a gyülekezeti munkában az úgynevezett Einmann-System-nek, amely sajnos sok gyülekezetben elterjedt. Sok helyen megszokottá vált, hogy mindent a lelkész tud, és mindent ő is csinál. A lelkipásztor totális szerepe előbb-utóbb elnyom minden alulról jövő kezdeményezést a gyülekezetben, és elsorvasztja a gyülekezeti aktivitást.

Mivel a szentek közössége munkaközösség, ezért a jövő útját a gyülekezeti „team”-munkában látom, ahol a közös munkamegosztáson alapuló, kollegiális gyülekezetvezetést gyakoroljuk. E szerint mindenki a saját képességeivel szolgálhat a többi tag javára és üdvösségére. Az egyszemélyes, mindenes-lelkész vezette gyülekezettől a több szolgálattevős, és a szolgálatot többféle módon végzők közössége felé kell elmozdulnia gyülekezeteinknek. Minél kisebb és szűkebb egy mai gyülekezet belső magja, a szolgálatot vállalók és szolgálatot végzők köre, annál szűkebb a gyülekezet jövőképe, és – emberileg – jövőjének esélye.

Az sem mindegy azonban, hogy a közösség tagjainak egymás felé fordulása milyen indulattal történik. Nem elégedhetünk meg a kötelességszerűséggel, mert az egyház Urának a „készséggel és örömmel” végzett szolgálat az igazi elvárása.^[7] Luther mindig azon ismerte fel a jócselekedeteket, hogy azok készséggel és jókedvvel (sponte et hilariter) történnek.”^[8]

Készség és öröm: ez a nyitja annak, hogy tolakodás-mentesen és vonzóan forduljunk felebarátainkhoz, akik így könnyebben tudják értékelni és elfogadni jó szándékú tetteinket. A készség és öröm ismertetőjel: ahol ez a kettő harmóniában és tisztán jelentkezik, ott munkálkodik a Szentlélek, ott működik az anyaszentegyház közössége és Krisztus Lelke másokat is betagol a gyülekezet közösségébe.

A Krisztus jótéteményeiben való részesedés sok gyakorlati feladat megoldását követeli tőlünk, most csak néhányat említek példaként:

– A konfirmáció reformja nem tűr halasztást, aminek legfőbb célja, hogy megszerettesse konfirmandusainkkal a gyülekezetet és betagolódni segítse őket az egyházba, ahol egy életen át hallhatják, megismerhetik és megélhetik az Ige tanítását.
– Tudatosan kell működtetnünk azt, amink van, intézményeink rendszerszemléletű összefogásával. Ne az izoláltság növekedjen, hanem az együttműködés gazdagítson.
– Feladatunk a gyülekezetek megerősítése lelki-szellemi és anyagi téren, valamint a szolidaritás még figyelmesebb megélése. Egyéni érdek vagy irigység nem előzheti meg a gyülekezet-plántálási kísérleteket és a missziói próbálkozásokat.
– A diakóniai és szociális intézmények speciális segítésére egyházkerületi diakóniai tanácsadó iroda felállítása szükséges.
– A részesedés-gondolat komolyan vétele tarthat meg bennünket a nagyobb egyházi közösségben gondolkodni. A Tiszántúl egészének őrállói felelőssége van a testvér egyházkerületek tekintetében, a közös zsinati és országos ügyeinkben éppúgy, mint Kárpát-medencei szinten és a reformátusok világközösségében. Isten ajándéka, hogy egyházunk erőszakkal szétszakított szervezeti egysége fokozatosan, türelmes odafigyeléssel, a testvérfelekezeteket nem bántva, az etnikai feszültségeket figyelembe véve, közösen formálódik. Ez is jele annak, hogy Isten közösségteremtő szeretetéből senki nem maradhat ki. Napról-napra tanuljuk az egységet és időről időre vizsgázunk is belőle. Életformává kell tennünk, hogy döntéseinknél magától értetődő szempont legyen a részegyházak helyzete, lelkisége, növekedése. Ez több megfontolást és tapintatot igényel minden testülettől. Döbbenetes, hogy együtt, mennyi mindenünk van, s mennyi mindenben kellene még részeltetni egymást! A kölcsönös teherhordozás áldásai, az egység bizonyságai is táplálják önazonosságunk forrásait. Egységünk nem uniformizálás, hanem értékmegosztás és tanulás egymástól.

Összefoglalva: a testvéri közösség megerősítésével az a célunk, hogy egyénileg és közösségileg vonzó, hívogató, megtartó, befogadó és maradásra ösztönző gyülekezeteink legyenek.

[[ paginate ]]

II. Hiteles Krisztus-tanúság

Székfoglalóm második gondolatköre az, hogy a Krisztussal való titokzatos közösség megélésében nélkülözhetetlen a hiteles tanúság Krisztusról. A hiteles tanúság legnyilvánosabb felülete az istentisztelet és az igehirdetés. Ezért kulcsfontosságúnak tartom az istentisztelet megújulásának folyamatát és az igehirdetés méltóságának megerősítését.

Az istentisztelet megújulása, az igehirdetés méltósága

Az anyaszentegyház közösségébe való betagolásnak és benne maradásnak legfontosabb eszköze az istentisztelet. Minden egyházi korszaknak megvannak a nehézségei, s bizonyára van még számos más ránk nehezedő gond is, de az istentiszteleteink milyenségére vonatkozó feladatokkal kapcsolatban nem tehetünk úgy, mintha azok nem lennének fontosak. Az istentisztelet ideje alatt nyitva vannak az ajtók, és bárki bejöhet. Tapasztalatokat gyűjthet hitünkről, életünkről, tanításunkról és annak külső megnyilvánulásairól, gyülekezeteink légköréről.^[9] Számomra éppen ezért széleskörű közügy, sőt egyházunk kulcskérdése, hogy istentiszteleti életét kik szervezik, kik vezetik, és ki, milyen felkészültséggel és odaszánással végzi azt. Reménységem, hogy a Generális Konvent Liturgiai Bizottságában eddig végzett munkák hamarosan beérik és a Liturgiai Példatár teljes vasárnap délelőtti rendjét elkezdhetjük kipróbálni. 

Debreceni díszdoktorunk, Eberhard Busch professzor figyelmeztet: „Csak akkor vagyunk elődeink lelki gyermekei, csak akkor járunk az ő nyomdokaikban, csak akkor megyünk az úton velük kézen fogva, ha az egyház bennünk is Isten igéje szerint újul meg: ha nem a megváltozott kor körülményeihez, hanem mindenekelőtt Isten élő igéjéhez igazodunk.”^[10]

A lelkipásztori tisztséget értelmező mai teológusok közül többen is szóvá teszik ezt. Albrecht Grözinger szerint: „A posztmodernben az emberek a lelkészben nem a nagy kommunikátort keresik, hanem a bibliai-keresztyén tradíció interpretálóját a mindenkori élethelyzet kontextusában.”^[11] Walter Steck azt ajánlja, hogy a valóságos események legyenek a gyakorlati teológiai reflexió tárgyai. Ki kell fejlesztenünk egyfajta sajátos reflektáló képességet, reflektáló kultúrát.^[12] David Buttrick a mozgás-folyamat metaforáját tartja a prédikáció paradigmájának és nem az egyetemi előadást. Walter Bruggemann azt vallja, hogy „legtöbbször nem több tanácsra, hanem több erőre van szükségem. Nem új információra…, hanem arra a bátorságra, szabadságra és cselekedetre való felhatalmazásra, melyet az evangéliumban már megkaptam.”^[13]

A biblikusan tiszta és szellemi igényességgel hangzó igehirdetés értékteremtő és minőségi esemény, amely gondolkodtat. Az igehirdetésnek nemcsak bizonyos igényeket kell kielégítenie, hanem bizonyos más igényeket is kell ébresztenie.^[14] Isten igényessége többre kötelez bennünket, mint amivel mi megelégszünk.

Lelki megújulásunk alapkérdése az igehirdetés megújulása. Meggyőződésem, hogy a lelkipásztorok összetett feladatának koronája az igehirdetés. Ugyanakkor sok minden fontosabbá válik a teendők listáján, mint éppen a vasárnapi igehirdetésre készülés. Ezért tudatosítani kell: a prédikáció megújulásának újra a legfontosabbnak kell lennie! Ezért az igehirdetés alkotói folyamatára való koncentrálást minden módon serkenteni kell, mert hisszük: a készülésbe fektetett energián áldás lesz! Ehhez azonban meg kell találnunk azt a tehermentesítést a lelkipásztori élet- és munkakörülményekben, amely felszabadít kit-kit arra, hogy tevékenység-piramisunkon végre/újra az őt megillető helyre kerüljön a prédikációra való elmélyült készülés.

Mi az eredménye a hátrányba került igeszolgálatnak? Megfáradt, lemerült igehirdetők, átlagos igehirdetések és formális-álmatag-lanyha igehallgatás. Mi lenne a kívánatos? Folyamatosan töltekező igehirdetők, mélyen szántó igehirdetések, melyek következtében megelevenedő gyülekezetek támadnak.

[[ paginate ]]

Kiáltás lelkiség után… – a spirituális megújulás vágya

A nyilvános istentisztelet és az ott elhangzó igehirdetés letéteményese a lelkipásztor. Ezért, ha lelki megújulást szeretnénk, akkor nagyobb odafigyelést igényelnek a lelkipásztorok. Odafigyelésemet azzal is megmutatom majd, hogy sorban, minden lelkészi kiskört szeretnék meglátogatni, hogy beszélgethessek szolgatársaimmal. 

Tiszántúli lelkészi karunk átlagéletkora megfiatalodott, ami öröm, de fokozott figyelmet is érdemel. A lelkészi életpályával kapcsolatban sem feledkezhetünk el a tehetséggondozásról, a többre bizatottság miatti előre léptetésről, az embergazdálkodásról és a bizalomépítésről.

Méltó a munkás a maga bérére – mondja a II. Helvét Hitvallás XVIII. fejezetének utolsó bekezdése. E téren is vannak mulasztásaink. A hűséges egyházi szolga egzisztenciális biztonsága nem luxus, hanem apostoli jog (vö. 1Kor 9, 1Tim 5.), ezért a lelkipásztori megélhetés érdekében szolidárisan kell keresnünk a lelkészi javadalmak és fizetés-arányosítás megoldását. Testi-lelki egészségünk kizsákmányolását nem szentesítheti a szolgálati cél, mert akkor beállunk az önpusztítók táborába. Ezért tovább szélesítjük a lelkipásztorok és egyházi alkalmazottak, munkatársak lelki egészség- és családvédelmét, egyaránt figyelve a preventív programokra és az akut helyzetekre. Az ésszerű tehermentesítés miatt több kiképzett munkatárs beállítása szükséges, figyelve a változatos gyülekezeti adottságokra, kiemelten is a nagyobb lélekszámú gyülekezetekben.

Az egyház mérhetetlen gazdagságává válik, ha tiszta lelkületű szolgákkal rendelkezik. (Richard Baxter) Ezért lelkipásztorkodásunknak kulcsfogalma napjainkban a spiritualitás. Mivel a világ sodrása oly erős, az egyházi szolgálat pedig olyan összetett, ezért sokkal több és elmélyültebb elcsendesedésre (meditatio), őszintébb Istenhez kiáltásra, bizonyosságban szólóbb imádságra (oratio), illetve bátor és folyamatos harcra van szükségünk a rafinált kísértésekkel szemben (tentatio). A meditációt negligálva nem beszélhetünk alapos igehirdetésre készülésről. A gépies oráció vallási rituálévá korcsosul. A ki nem védett kísértések pedig aláássák az egyház hitelességét.

Az istentisztelet megújulása, az igehirdetés méltósága és a lelki feltöltődés segíthet abban, hogy vonzóvá tudjuk tenni az egyház ügyét ma. Amikor a Krisztus-hirdetésben ez a három – istentisztelet, igehirdetés, lelkiség – összhangba kerül, akkor annak az az eredménye, hogy Krisztus követői „Isten és emberek előtti kedvességre találtak”. Ha az ApCsel 2,42-47 verseit felidézzük, akkor ott nem szuper teljesítményeket, szenzációs attrakciókat látunk, hanem azt, hogy következetesen tették a dolgukat. Önkorlátozó életközösségben figyeltek egymásra. Kiegyenlítő rendszert működtettek. Állhatatosan, örömmel, tiszta szívvel és Istent dicsőítve végezték az istentiszteletet. Imádkoztak, dolgoztak és megtörték a kenyeret Krisztus áldozatáért hálát adva. Mi lett ennek az eredménye? Kedvesség a nép előtt és minőségi létszámemelkedés Istentől, hiszen nem egyszerűen többen lettek, hanem üdvözülőkkel szaporította őket Isten! a folyamatosan tisztességes Krisztus-követés és a hiteles gyülekezeti élet lett a legsikeresebb evangélizáció.

A reformáció 500. évfordulójára készülve, egyházkerületünk esperesi karának támogatását magam mögött tudva, ünnepélyesen meghirdetem egyházkerületünkben a 2015. és a 2016. esztendőkre a „Hirdesd az Igét!” – programot, amely nem csak énekli, hogy „Az egyháznak a Jézus a fundamentuma, a szent igére épült fel lelki temploma…” (RÉ 292:1), hanem tusakodik, dolgozik, elmélyül és kreatívan cselekszik azért, hogy hagyományos csatornáinkon és a XXI. század technikai lehetőségeit is bevonva, változatos formában és műfajokban keressük az igei üzenet átadásának módját és eszközrendszerét. Biztatás ebben a kezdeményezésben a Kálvin Kiadónál elindult, „Magyar református igehirdetők” című új könyvsorozat első darabja is, amelyet az „álmokat álmodó és látásokat látó”, egykori debreceni vallástanár, dr. Rózsai Tivadar prédikációs kötete indított el. A „Hirdesd az Igét!” program közös megtervezésébe és véghez vitelébe mind a kilenc egyházmegyénk lelkészi karára feltétlenül számítok!

[[ paginate ]]

III. Emberközelbe vitt teológia a református keresztyén identitás megerősítéséért

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

A felnőtt gyülekezet tanítása a reformátori örökség része. A reformátori szóhasználat szerint a tiszta tanításra (pure docetur) törekvés mindennapos cselekvésünk része kell, hogy legyen. A tanítás az egyházban nem plusz jócselekedet, hanem létszükséglet. Amikor egyházunk története során ezt a munkaterületet parlagon hagyták, akkor mindig mélypont jött; amikor megbecsülték, akkor azzal a hitben maradást szolgálták és a jövendőt munkálták.

Amikor manapság szembe találja magát az egyház a „vallások piacán” egy szinkretista vallás- és világfelfogással, vagy a hamis ökumenizmust zászlóra tűzve az általános keresztyénség szólamaival, sokféle szektássággal, politikai és társadalmi messianizmussal, szabados erkölcsű és gondolkodásmódú demokráciával, globalizációval, információdömpinggel, technikai robbanással, testkultusszal, sztárcsináló emberimádattal, és még sorolhatnánk, akkor nem csoda, ha a történelmi egyházak tagjai között fenyeget a gyülekezeti tagok identitás krízise.

Fel kell vennünk a többfrontos harcot a tunyasággal, s ehhez átgondolt módszerek, új alkalom-típusok és más megközelítési módok szükségesek. Bibliai analfabétizmusban élünk, amely kommunikációs zavarokat idéz elő: nem értjük egymást, mert az egyházi alapfogalmak, a régi teológiai evidenciák és a megfogalmazás (az ún. „kánaáni nyelvezet”) sokaknak idegen. Ezért a gyülekezetépítés tartalmi eseményévé fogjuk tenni a változatos tanító alkalmak szervezését. Bevezetést kell adnunk a református gondolkodásmódba, hogy milyen rugóra jár az agyunk, a szívünk, és a hitünk. A személyes hit bátorságához "felnőttség", gondolkodás, látásmód kell.

Régi és új gyülekezeti tagjaink ismeretének felfrissítésére és a hozzánk tartozni akarók bevezetésére elindítjuk a református keresztyén öntudatot megerősítő, többszintű, széles tematikájú és összehangolt gyülekezeti felnőttképzési programot, amely a hitkérdésektől az életvezetési kérdésekig segíti híveink mindennapjait. Nagyobb hangsúlyt kell tennünk a hitvallás-magyarázat identifikációs elmélyítésére. A hitvallásos megújulás nem felekezeti kérdés, hanem a keresztyénség fennmaradásáért szükséges életkérdés. Keresztyén hitünk összefüggései izgalmasak és ihletet adnak ahhoz, hogy rátaláljunk a mai válaszokra.

Ennek az emberközelbe vitt, népszerű teológiai és keresztyén kulturális programsorozatnak a megszervezését mihamarabb elkezdjük, hogy 2016-ban új impulzussal serkentse a „Hirdesd az Igét!” programot, és szélesítse azt a református keresztyén identitás megerősítéséért.

A megvalósítás természetesen nem csak a helyi gyülekezeti erőkkel számol majd, hanem a lehető legszélesebb előadógárdával lehet eredményes, amelyben mindenképpen helye van a Debreceni Református Hittudományi Egyetem oktatói karának és doktoranduszainak, református gimnáziumaink és általános iskoláink jól felkészült tanárainak, az ösztöndíjjal külföldön járt lelkipásztoroknak, a sok tehetségű, és számos területen képzett református értelmiségieknek, presbitereknek, gyülekezeti tagoknak. 

Wolfhart Pannenberg evangélikus teológus meglátása kívánkozik ide, aki azt javasolta, hogy meg kell találni a harmadik utat a szekularizmus és a fundamentalizmus között. Ez pedig a hit és az értelem közötti szövetség megújításának az útja.

Nem elég a kampányszerű vagy egyszeri „vallásos élmény”, hanem következetes aprómunka, kitartó missziói és folyamatos gyülekezetépítési munka vezet a kereső emberek gyülekezetbe kapcsolásához.^[15]

[[ paginate ]]

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Egyik barátomtól kaptam egy idézetet, amit minél többször olvasok, annál fontosabb a számomra:

„Legyünk Egyház, ki folyvást tanul, ki odafigyel a kérdező nőre, ki felismeri a kereső férfit, nem aszott nézeteket ismétel unos-untalan, hanem előre tör. Legyünk Egyház, ki emberi, ki szívvel ítél, lélekkel tanít, szívósan szolgál, és nem felsőbbrendűen, hanem odahajolva kérdez. Legyünk Egyház, ki igazmondó, ki a szükségeset mondja, a helyeset hitelesíti, nem a világ játszadozásaihoz idomul, hanem Isten országához. Legyünk Egyház, ki táplál, ki friss kenyeret nyújt, és tiszta bort, ki remél, nemcsak érvel, és ki nem pusztán oldoz, hanem hevít, melegít. Legyünk Egyház, ki azon van, hogy jóság, és nagylelkűség legyen.”^[16]

Adjon nekünk ehhez a szemléletváltáshoz elkötelezettséget és egymásra találást a Szentháromság Isten, teremtsen számunkra titokzatos közösséget Krisztussal (Unio mystica cum Christo), hogy testvéri közösségben, hiteles tanúkként, emberközelbe vitt teológiával éljük meg tanítványságunkat, mint Tiszántúl magyar református népe.

Ezekkel a gondolatokkal ajánlom magamat Isten irgalmazó szeretetébe és egyházkerületünk közösségének jóindulatába.