Egy anekdota szerint Karl Barth állítólag azzal a „dialektikus” mondattal fejezte ki csodálatát a nagy polihisztor iránt, hogy egy rossz teológiára nagyszerű etikát épített. A teológusról alkotott lesújtó véleménye valójában a 19. század liberális teológiai örökségének szólt, amelynek jegyeit Schweitzer Újszövetség tanulmányai kétségtelenül magukon viselték. Ugyanakkor Barth elismeréssel szól arról, hogy az élet tiszteletének hangsúlyozása azt a teremtményi szövetséget fejezi ki, amelybe mi teremtmény társainkkal, az állatokkal és növényekkel együtt, szintén beletartozunk. „Ahol Schweitzer az élet tiszteletéről beszél, ott Isten parancsolata mellett áll ki.” Ulrich Körtner szerint 1992-ben Schweitzer és Barth közös hatására került bele a svájci szövetségi alkotmányba az állatok és növények méltóságáról szóló cikkely.[1] Ami pedig a „rossz teológiát” illeti , a mai teológiatörténeti értelmezés szerint a Jézus élete kutatásról írott műve nemcsak a liberális historizmus és a történeti Jézus-kutatás feletti „halotti beszéd”, hanem éppen a Barth-i teológia nyitánya is. [2]  Ez a mű éppen azzal fejeződik be, hogy Jézus sem nem kultúrtörténeti hatásában él, sem nem azonos azzal, amit a 19. századi elvárások rávetítenek, vagy a szájába adnak. „Ő, mint egy ismeretlen és névtelen lép hozzánk, éppúgy, mint azokhoz az emberekhez, akik a tó partján nem tudták, hogy ki volt ő. Ugyanazt mondja: te kövess engem, és ugyanazok elé a feladatok elé állít, amelyeket a mi korunkban kell megoldani /…/ És azoknak, akik engedelmeskednek neki, bölcseknek és tudatlanoknak, kijelenti magát abban, amit azok a vele való közösségben átélhetnek, /…/ és kibeszélhetetlen titokként tapasztalják meg, hogy kicsoda Ő”.[3] Kocsis Elemér egyenesen azt a következtetést vonja le a Jézus élete kutatásából, hogy „szerinte Jézus a zsidó messiási gondolatot nem elszellemiesítette − mint ahogy a múlt század teológusai vélték −, hanem ’a szeretet abszolút etikájának’ az új tartalmával töltötte meg”.[4]

Schweitzer számára a Krisztus-követés a nyugati keresztyénség elé kettős feladatot állított. Egyrészt az a humanitárius kultúra, amely a keresztyén gondolkodásból fakad és az európai civilizációt megteremtette, óriási ellentmondásban állt azzal a viselkedéssel, ahogy a fehér ember Afrikához viszonyult. Ebben ő valójában a gazdag és Lázár evangéliumi példázatának képét fedezte fel.[5] A jézusi szeretetparancsból azonban nemcsak a felebarát iránti szeretet következett számára, amely a lambarenei misszió felé indította, hanem a kisebb teremtménytársaink iránti szeretet is. A nagy parancsolatról (Mk 12,28-34) 1919-ben tartott egyik strassburgi prédikációjában a szeretet holisztikus jellegét fejtette ki. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szív és értelem, tehát a teljes emberi egzisztencia vesz részt benne, másrészt viszont ki kell hogy terjedjen arra is, hogy lélektelenül ne pusztítsuk sem a növények, sem az állatok életét.[6] Ez az élethez és természethez való viszonyulás gyermekkorától kezdve természetes adottsága volt. Fennmaradt egy iskolás kora előtt megfogalmazott esti imádsága: „Drága Istenem, védelmezz és óvj meg minden élőlényt. Óvd meg őket a gonosztól és adj nekik békés pihenést”.[7] Ez a lelkület jellemzi serdülő éveit is, amikor irtózattal fordul el kortársai madár vadászataitól és fészek fosztogatásaitól is.

[[paginate]]

Érthető, hogy ezzel a lelkülettel hamarosan felfedezi az európai kultúrának azt a változását, amely a felvilágosodás és a technikai civilizáció hatására következett be, és amely egyre inkább tárgyként kezelte az élővilágot. Kultúrfilozófiája opusának megírására már Afrikában kerül sor 1914 és 1917 között, amely 1923-ban jelent meg Kultur und Ethik címen. (A későbbiekben Verfall und Wiederaufbau der Kultur /A kultúra hanyatlása és újjáépítése/.) A bővített címadás részben rezonál a századforduló olyan pesszimista filozófusaira, mint Spengler vagy Unamuno, akik a 19. század haladás optimizmusát vitatták, amelyet azután a világháború igazolt is. Schweitzer azonban éppen a háború éveiben lép túl ezen a pesszimista képen az újjáépítés reményével. Spenglernél azt hiányolja, hogy a Nyugat alkonyá-ban a kultúra hanyatlását leírja ugyan, de adós marad magának a kultúrának a definíciójával.[8]

Világnézeti fejlődését ő maga úgy írja le, hogy az valójában Nietzschétől Tolsztojon át vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a kultúra energiája (hatóereje) az etika.[9] Ebben pedig alapelv kell, hogy legyen az élet valamennyi dimenziójához fűződő viszony. A keresztyén tradícióban felfedezi a teremtettségnek az áhítatos megközelítését, ezért vállalja, hogy felfogását Assisi Szent Ferencéhez hasonlítsák.[10] Hozzátehetjük, kár, hogy ebből az összehasonlításból kimarad Kálvin, aki a világot theatrum gloriae Dei-ként szemlélte.

Amikor Schweitzer a kultúra alapjának az etikát teszi meg, lényegében folytatja a 19. század liberális teológiai hagyományát .Ott ugyanis éppen az volt a vezérmotívum, hogy a Jézus által meghirdetett Isten országa kovászként járta át és alakította az európai kultúrát. Azt, hogy a szeretet a legfőbb erkölcsi parancs, már a historizmus nagy alakja, Adolf von Harnack is kifejtette a Keresztyénség lényege c. korszakos művében.[11] A. Rietschl pedig a Kant-i gyakorlati észt (erkölcs) tartotta a keresztyénség lényeges üzenetének. Amiben Schweitzer továbblép, az éppen a szeretet értelmének kitágítása az élet valamennyi dimenziója irányában. Újszövetségi tanulmányai során jut el arra a felismerésre, hogy a keresztyén üzenet középpontjában Krisztus halála és feltámadása áll, amely az életről való felfogást is alapjaiban határozza meg. Ez a misztérium az alapja annak a misztikának, amely különösen Pál teológiájában az etika lényegét a Krisztussal együtt való meghalásban és feltámadásban látja.[12] Ez egy gyökeresen megváltozott magatartást és értékrendet eredményez.

[[paginate]]

Ha a keresztyénség világnézete ennyire az élet tiszteletének oldalán áll, mi okozta mégis kultúránk hanyatlását? Schweitzer ezt a kérdést két okkal magyarázza: egyrészt az újkori filozófia bűneként,[13] másrészt a gazdasági és szellemi élet kultúrát gátló körülményeivel.[14] Hangsúlyozza, hogy az I. világháború nem oka, hanem inkább következménye volt ennek a hanyatlásnak. A filozófia bűne az volt, hogy nem vette észre, hogy miközben egy totális világnézetet próbált felépíteni a történelemből és a természettudományokból, elveszítette magának a kultúrának az értelmét és értelmezését. A gazdasági és a szellemi élet pedig egyre inkább személytelenné és elgépiesítetté válik, amely korlátozza az emberi szabadságot. A múlt század elején megfigyelt jellemvonások a mi korunkban még riasztóbb társadalmi jelenségekkel bővültek.

Mi hát a kultúra és annak erkölcsi jellemvonása Schweitzer szerint?[15] Ez nem magától értetődő adottság, hanem egy állandó harcot jelent. Ez elsősorban az emberi ételemnek a természetben és a természettel vívott küzdelmét jelenti. A természeten való uralkodás  teremtésbeli mandátuma annyiban etikus, amennyiben különbséget tud tenni a haladás lényeges és lényegtelen beavatkozásai közt. Az „etikus haladás” (der ethische Fortschritt) kifejezéssel[16] Schweitzer lényegében megalapozta a 20. század egyik ökológiai kulcsfogalmát, az ún. „fenntartható fejlődést”. Sajnos, ennek sem nála, sem a későbbiekben nincs pontos definíciója, kizárólag a jövőre várható következményekkel való tudatos számvetés az egyetlen kritérium. Ebben viszont a kultúr- és teológiatörténet a maga tragédiáival és tanulságaival eligazításul szolgálhat.

A máig érvényes kérdés, hogy visszafordítható-e a hanyatlás folyamata.[17] Ha a Spengler-i biológiai metaforát használjuk, amely az élő organizmus fejlődéséhez, öregedéséhez és elhalásához hasonlítja a kultúrát, akkor olyan menetrendszerű folyamatra gondolunk, amely szükségszerűen következik be és megállíthatatlan. Ha a népek és kultúrák keletkezésére és eltűnésére gondolunk, akkor látszólag igazolható is vele az előbbi elmélet. Ám Schweitzer szerint a kultúra nem egyes népekhez, hanem az emberiség egészéhez tartozik.[18] Ő, aki sokat foglalkozott az intertestamentális kor apokaliptikájával, meglátta azt is, hogy a bibliai apokaliptika éppen abban különbözik az előbbiektől, hogy az egyben megtérésre hívó prófétai figyelmeztetés is. A historizmus egyik gyengéje éppen abban volt, hogy szinte biológiai fejlődésnek tekintette a haladást, amihez logikusan illeszkedett az öregedés és pusztulás gondolata is. Az etikus gondolkodás azonban magában hordja a megújulás, a regeneráció lehetőségét.

[[paginate]]

Hol kezdődik ez? Ott, amikor a szellem világnézetet teremt. A világnézet egy kor eszméit, gondolkodásmódját és cselekvését jelenti. Ennek rendszerint egy kor nagy gondolkodói adnak hangot. A századforduló eldönthetetlen vitájában, hogy vajon a nagy egyéniségek formálják-e a korszak fordulókat, vagy inkább a kor teremti meg a nagy egyéniségeket, Schweitzer az előbbi oldalra áll.[19] (Madách viszont Lucifer szájába egy megfordított érvet ad: „Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad”.[20]) Az európai világnézet alakulásában ezért az optimista és pesszimista irányultság egyaránt jelen van. A nyugati filozófia története nem más, mint az optimista világnézet győzelméért folyó harc története.[21]

Ezt az európai kultúrtörténetet Schweitzer a német gondolkodás sémája szerint a görög-római filozófiánál kezdi. Ennek a kezdésnek az alapvető hibája, hogy kimarad belőle az Ószövetség világ-, ember- és történelemszemlélete, amely az őskeresztyén kor óta hatott a keresztyén gondolkodásra. Ennek jelentőségét nem kisebbíti az a kétségtelen hatástörténet, amelyet Platón, majd később Arisztotelész gyakorolt a keresztyén kultúrára és etikára. A görög filozófia útját követve Schweitzer ugyanis ebben az etika jelentőségének növekedését mutatja ki.[22] A sztoikus etikában ez már egyenesen a haladás etikai optimizmusához vezetett. A keresztyén szemlélet bár ezzel szemben kritikus volt, sőt a középkori világszemlélet el is vetette, mégsem tűnt el teljesen, mert ez az optimizmus támadt fel a reneszánszban.[23] Schweitzer innen, a 14. század végétől eredezteti az újkort. A tudományos és technikai felfedezések alapozták meg ennek a kornak optimista világnézetét, a „tudunk és képesek vagyunk” jelszavával. Ehhez társult még az egyéni hasznosság és élvezetesség elve, amelyben a hedonista vonások is egyre nagyobb szerepet kapnak. A 17-18. századi szellemtörténetben Schweitzer a boldogsághoz vezető úton egyfajta egyensúlyra törekvést fedez fel az anyagi és szellemi tényezők között.[24] A „közjó” utilitarista fogalma is ennek a folyamatnak a terméke.[25]

A következő korszakváltás a felvilágosodás racionalizmusával következik be. Erről a folyamatról Schweitzer úgy beszél, hogy magát a felvilágosodás fogalmát meg sem említi. A haladás eszméje itt teljesedik ki és ez az etikai optimizmus jellemzi Kant, Spinoza , Leibnitz és Fichte filozófiáját egyaránt.[26] A romantika (Schiller, Goethe és Schleiermacher) a racionalizmustól az esztétikum felé hajlik ugyan, de az erkölcsi haladás optimizmusa tovább él bennük is. Tetőfokát ez a haladás optimizmus talán Hegel történelemfilozófiájában éri el, amely majd konkrét társadalomformáló ideológiává a marxizmusban válik. Schweitzer csupán lábjegyzetben utal az erre adott olyan keresztyén válaszokra, mint pl. az ún. „keresztyén szocializmus”, ezzel is jelezve, hogy nem igazán tekinti ezeket autentikus válaszoknak.[27]

[[paginate]]

Az élet előtti tisztelet felé vezető úton, amely a végső etikai feleletet jelenti, fontos állomás az „élet akarásának” (Wille zum Leben) megértése.[28] (Magyarul talán az „életösztön” kifejezés áll ehhez legközelebb.) Éppen ez a minden élőlénybe beleteremtett élni akarás kell, hogy kiváltsa bennünk a tiszteletet az élet iránt. Ezt az életfilozófiát Ady költői módon így fogalmazza meg: „Az Élet él és élni akar”.[29] Ez az élet-akarás nemcsak összeköt minket teremtménytársainkkal, hanem egyben etikánk és kultúránk kifogyhatatlan energiaforrása is. „Az etika egy olyan titokzatos hármashangzat, amely az életigenlésben és világigenlésben, mint az alaphangzat és a kvint csengenek össze. Az élettagadás a terc” − mondja a zeneművész Schweitzer.[30] Az utóbbinak éppen az a szerepe, hogy az élet dallamát kiemelje és ne engedje, hogy az élettagadás önálló szólammá váljék. A „tiszteletadás az élet előtt” program valójában tiszteletadás az „élet akarása előtt”, amely éppen a rezignáció és az élettagadás megtapasztalása ellenében működik.[31] Úgy tűnik, hogy Schweitzer itt olyan pszichológiai érvelést is használ, amely számol azokkal a negatív élettapasztalatokkal, amelyek a lemondás és a halál irányába húznák le az embert. Az élet-akarás azonban olyan apriori, amely az élet természetéhez tartozik, és éppen ez a titok kell, hogy kiváltsa tiszteletünket.

Jól látja, hogy az a nyugati ismeretelmélet, amely tárgyként kezeli a megismerendő világot, éppen abban félrevezető, hogy ezt nem tudjuk csak tárgyilagos szemlélőkként tenni, mert mi magunk is benne élünk. Így a magam élni akarása is meghatározza a többi élőlény vizsgálatához fűződő viszonyomat. A Descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok” mondat így is lefordítható: „én(magam) élet vagyok, amely élni akar, annak az életnek a közepében, amely élni akar”.[32] Mivel saját létemben felismerem ezt a parancsot, ez engedelmességre is kötelez, hogy minden élőben tiszteljem ugyanezt. Schweitzer ezzel megelőlegezte Polányi Mihály „személyes tudásról” szóló elméletét.[33] Saját „élet-akarásom” másrészt fel is szabadít az alól, hogy sorsomat passzív módon fogadjam el. Olyan szabadság ez, amely puszta kompromisszumok helyett minden helyzetben megtalálja a pozitív cselekvés lehetőségét. Jól szemlélteti ezt a földművesnek adott sokat idézett tanács (aki ezrével kaszálja le a virágokat a mezőn), hogy hazafelé menet szükségtelenül ne pusztítson el az úton egyetlen virágszálat sem.[34]

Ebből a gyakorlatba átültetett tanácsból is kitűnik, hogy Schweitzer számára az egyéni etikai felelősség az elsődleges és ennek a szemléletnek az érvényesülése szinte fontosabb, mint az a hatékonyság, amely pl. az ipari társadalmakban a természet pusztításának méreteiben jelentkezik. Ezzel az ellentmondással a teremtés- és környezetvédelem ma is találkozik. Az átlagember ma is joggal mondhatja, hogy mennyire hatékony a személyes környezettudatos magatartásom, amikor a gyárak és a nagyüzemi mezőgazdaság ipari méretekben pusztítják az életet. Schweitzer maga is tudatában volt ennek az ellentmondásnak és „pszeüdoetikának” nevezte ezt a társadalmi konfliktust.[35] Realistaként mégis abból indult ki, hogy a társadalmat is egyének alkotják, és ha többségbe kerülnek az élethez tisztelettel viszonyulók, akkor van fegyver a kezükben, hogy sok rosszat megakadályozzanak. Másfelől az államnak és az egyháznak egyaránt kötelessége és lehetősége, hogy az élet tiszteletének szemléletét mint kultúrát formáló „energiát” használja fel.

[[paginate]]

Schweitzer a 19. század kultúr-protestantizmusának örökségeként hozta magával, hogy a vallás nemcsak a kultúra része, hanem meghatározó és formáló tényezője is. A Schleiermacher-i vallásfelfogás egyik fontos eleme volt a kozmikus függésérzet, amely nyitott volt a misztika irányába is. A világvallásokkal foglalkozva azt fedezte fel, hogy az indiai és kínai vallásokban ez a kozmikus szemlélet erőteljesebben van jelen, mint a keresztyén kultúrában. De Bach istendicsőítő zenéjében is „a végtelennek és kimondhatatlannak a kifejezését” hallotta meg.[36] Itt újra hozzátehetjük, hogy látóköréből sajnálatos módon kimaradt az Ószövetség világ- és életszemlélete, amely különösen a Zsoltárokban fejezi ki az ember áhítatos csodálatát a teremtett világ iránt. A mai bibliai teológiák már árnyaltan értelmezik a teremtési mandátum uralkodási parancsát, a „művelve őrizni” megbízatással együtt (1Móz 2,15). Amint a szöveg latin fordítása utal is rá, ebben egyenesen a kultúrateremtési megbízatás rejlik.

Életrajzi írásaiból kitűnik, hogy az indiai filozófiával már gimnazista korában megismerkedett egy Dacke nevű tanárán keresztül, aki Schopenhauer tanítványa volt. Az európai filozófiában kétségtelenül Schopenhauer hangsúlyozta elsőként az indiai gondolkodás jelentőségét.[37] Schweitzer végigelemzi a hindu vallás és filozófia szinte valamennyi irányzatát, kimutatva, hogy többségükben jelen van az ún. ahimsa (nem ölni, ártani) gondolata. Leginkább a dzsainizmus misztikájában érvényesül ez, amely minden élő létező hasonlóságára épül. Schweitzer ezt a felismerést az emberi szellem történetében a legnagyobb eseménynek nevezi.[38] Ezt a gondolkodásmódot általában két irányból érheti kritika. Egyrészt, mivel elmosódni látszik az élőlények közti hierarchia és az emberi életnek az a kiemelt értéke, amelyet a bibliai gondolkozás az ember istenképűségéhez kapcsol (1Móz 9,5-6).Hiányzik belőle az emberi méltóságnak az a gondolata is, hogy az ember uralkodik az állatvilág felett (1Móz 1.28). Másrészt a dzsainista szerzetesi felfogás olyan túlzó és valóságidegen magatartásformákhoz is vezetett, amelyek a mi korunkban mindenképpen különcségnek tűnnek. (Pl. az úton való söprögetés, vagy a maszk viselése a parányi élőlények védelmében.)

Az indiai vallásokhoz fűződő vonzalma miatt bizonyos keresztyén körök kétségbe vonták keresztyénségét is. Maga az a missziói társaság is, amelynek keretében kezdetben dolgozott sem tartotta elég hithűnek és megígértette vele, hogy csak orvosi munkát végez és nem prédikál. Schweitzer tartotta is magát ehhez a megállapodáshoz mindaddig, amíg a kórház telepe nem önállósult.[39] Ettől kezdve minden vasárnap prédikált és trópusi harmóniumján legtöbbször maga kísérte a gyülekezeti éneklést. Azt, hogy hiteles misszionárius volt, Krisztus küldötte, jól mutatja egyik vallomása: „Az operáción túlvagyunk. Homályos alvó barakkban vigyázok a beteg ébredésére. Alighogy magához tér, csodálkozva körülnéz és folytonosan ismétli: ’Nincs fájdalmam, nincs többé fájdalmam.’ Keze keresi az enyémet és nem akarja többé elereszteni. Akkor elkezdem neki és a körülülőknek elbeszélni, hogy az Úr Jézus az, aki a doktornak és feleségének megparancsolta, hogy ide az Ogove mellé jöjjön, fehér emberek Európából juttatnak neki segítséget, hogy itt a betegekért élhessenek. Most azokra a kérdésekre kell felelnem, hogy kik azok az emberek, hol laknak és honnan tudják, hogy a bennszülöttek közül annyian szenvednek betegségben. A kávécserjéken át besüt a nap a sötét kunyhóba. Mi, fehérek és feketék együtt ülünk és átéljük: ’ti pedig mindnyájan testvérek vagytok’”.[40]