„Ti vagytok a föld sója /…/. Ti vagytok a világ világossága. /…/ Úgy ragyogjon a ti világosságotok
az emberek előtt, ogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,13-16)

A Dunamelléki Református Egyházkerület székházának felújítása és a kollégium újjáépítése során merült fel az az igény, hogy a Ráday Gyűjtemény számára készüljön egy ún. tömör raktár is. Ez azt jelenti, hogy a könyvállványok egy sínrendszeren guríthatók és elég egy megfelelő közt hagyni a kívánt állványoknál, amíg a többi tömören egymás mellett marad. Ezzel sok értékes területet lehet megtakarítani és más célra használni. A munkálatok elvégzése után kialakult épületegyüttesben, mai nevén Ráday Házban, elkészült a tömör raktár is. Sok évvel ezelőtt az MTA Budaörsi úton lévő épületében láttam ilyet először. Ugyanakkor ennek az épületnek az alagsorában volt egy kutatási célokat szolgáló úgynevezett „süket szoba” is. A helyiség teljes belső borítása hangelnyelő anyagból készült. Egyszer kipróbáltam. Bent nem hallani semmit, még saját hangom sem és így nincs visszhang sem. Nincs hang és nincs válasz. Ez a teljes elveszettség érzését kelti.

Ingmar Bergman svéd filmrendező trilógiájának 3. darabja a Csend címet viseli. A film nagy részét süket csönd uralja, az emberek beszélnek, járművek jönnek-mennek, de szinte semmi nem jut el a szereplők füléig. Ebben a sokak által végtelenül nyomasztónak, kiábrándítónak tűnő filmben, ahol egy számukra idegen városban megszálló, egymást gyűlölő testvérpár – a velük lévő gyermek anyja és nagynénje – teljes elveszettségét tükrözi. Úgy látjuk, hogy Isten is hallgat, de mégis van egy fénysugár, ami a remény jele, hogy a film vége fele hallani véljük a gyermek első kibetűzött szavát: „Lélek”.

[[paginate]]

Ma szinte ugyanezt tapasztaljuk; mintha süketek lennénk egymást meghallani és kölcsönösen vádoljuk egymást lelki nagyothallással. Ebből fakad, hogy elbeszélünk egymás mellett, mert sokszor már csak valamilyen nyelven beszélünk, de ez már nem az anyanyelvünk. Már nincs otthonunk, csak lakásunk van, mert hiányzik az a családi közösség, amiben az egymásiránti szeretet, az egymás iránti nyitottság, a feltétel nélküli elfogadás és a kölcsönös tisztelet uralkodik. Szinte teljesen eluralja életünket a rosszkedv, amely elkezdődik a beszélgetések elmaradásával, majd folytatódik a gyanakvással, az egymástól való elszigetelődéssel házaspárok, családtagok, barátok, munkatársak között. Jön a közöny, a közömbösség, vagy a depresszió. „Kívül harc, bennem félelem,” csak itt tartunk. Mindezek felett a XXI. század fegyverropogásától, bombarobbanásoktól, gyűlölködő emberi beszédtől hangos világában mi töri át szíveink süket csöndjét?

Hitünk szerint a teremtő Isten szava. Ahogyan azt az Igében olvassuk „Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság”. Isten Igéje – ahogyan Isten szavát nevezzük – egyszerre szó és tett. A Teremtő Isten arra hívott, hogy vele legyünk kapcsolatban. Az ember bukásával ez a kapcsolat megromlott, de a szó, az Ige, Krisztusban testté lett, aki halálával és feltámadásával megváltást szerzett. Ezt az örömhírt hirdethetjük a Krisztusban nyert szabadsággal és szeretettel. Erre a feladatra Isten hív el, amelyben ott van az elhívás mellett a bíztatás és az ígéret is. Ott van a küldetés: „hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással”. Ott van a bíztatás: „ne félj, csak higyj” és ott van az ígéret: „és én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.

Ez a küldetés nem csak a lelkipásztorokra, hanem az egyetemes papság elve szerint minden hívő keresztyénre vonatkozik. Az Igéje és Szentlelke által egybegyűjtött gyülekezet minden tagját személyesen szólítja meg. Ahogyan egykoron másként szólt Mózeshez, a fiatal Sámuelhez, vagy az idős Ábrahámhoz, vagy később Péterhez és Jánoshoz, úgy szól ma is külön-külön  a mai keresztyénekhez. Nem a számok pontossága a meghatározó, de nagyságrendje lényeges, amikor azt látjuk, hogy a Magyarországi Református Egyházban 1000 körüli lelkipásztor szolgál és közel 300000 a választási névjegyzékben szereplők száma. Ezért is fontos, hogy nemcsak az Egyház elhívott szolgái, a lelkipásztorok, hanem hitvalló tagjai is minél többen – a Lélek által vezetve –, nem engedve a korszellemnek, hitelesen hirdessék Krisztus evangéliumát. Szólni kell.

[[paginate]]

Az utóbbi időkben a hazai médiában egyre inkább teret nyertek a felszínes, mindenből látványosságot faragó műsorok, amelyek egyben megtagadják az általános emberi értékeket, saját tradíciónkat és a magyar sajátosságokat. Jól tudjuk, érezzük és tapasztaljuk, hogy a kultúrájától, kultuszától, gyökereitől elszakított nemzetet könnyebb formálni, befolyásolni. Jöhet a hedonista világszemlélet; élj magadnak, élj a mának, élj a pillanatnak. Miközben ezt teszik, a társadalmi közbeszédben megjelenik az igénytelenség, a felszínesség, a durvaság, a gyűlölködés. Hiányzik a másokra figyelő, igényes őszinte beszéd. Hiányzik az üzenetet hordozó, szépen elmondott szó.

A néma gonosz kölcsönkérte a jóság nyelvét és lármává degradálta azt – írja egyik versében Auden angol költő. Mondhatnánk erre, még a XX. század diáknyelvén, hogy a szavakból sóder lett, rizsa, ha nem éreznénk ennek az állapotnak provokatív jellegét. Csak néhány jellemzőt mondok; megjelennek a csillogó általánosságok, álcázások:    szociális problémák megoldása, szakértelem, jogszerűség, amelyek kiegészülnek a becsmérléssel: kedvezőtlen nevek, jelzők adása, megbélyegzés. Kedvelt módszer a pókhálószövés: először féligazságokat mondanak, majd egyik hazugságfonalat a másikba öltik, alábecsülnek, vagy túlhangsúlyoznak.

Sajnos, úgy néz ki, a mi szavunk gyengébb, erőtlenebb. Nem az Istené! A miénk.

De még rosszabb, ha hagyjuk, hogy egyházunkban is megjelenjen a lármás világ. Mert könnyű megtámadni azt az egyházat, amelynek nincs missziói látása és ebből fakadó egyházképe, hiányzik a bizalom, a szolidaritás, ahol a túlzott intézményrendszer már nem a küldetést, hanem csak a megélhetést segíti.

Mindezek ellenére az Isteni kegyelmet ma is érezzük. Olyan vincellérünk van, aki ma is kéri a gazdát „Uram, hagyd meg még…” Krisztusban van megtartatásunk és általa lehet megújulás.

1541-ben, közel ötszáz évvel ezelőtt a török elfoglalta Budát, az ország három részre szakadt, de még ennek az évnek az első hónapjában elkészült az első magyar nyelvű nyomtatott Újtestamentum, Sylvester János sárvári Bibliája, amelynek előszavában ezt olvassuk: „Itt vagyon az rejtek kincs, itt vagyon az kifolyó víz, itt vagyon az tudomány, amely örök életet ad. /…/ Nincs több bizodalmad azért…”

A nemzethalál küszöbén álló népnek mondta Sylvester János: Van bizodalom! Van jövő! S ez Jézus Krisztus megtartó ereje.

50 évvel később 1590-ben Károli Gáspár Vizsolyban 7-800 példányban kinyomtatja a teljes magyar nyelvű Szentírást.

[[paginate]]

Ma is itt van kezünkben a Biblia, és hisszük, hogy „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim.3,16).

A néma gonosz kölcsönkérte a jóság nyelvét és lármává degradálta azt.

Vegyük vissza és szóljunk! Az igazat, a tisztát, a valót. Úgy látszik, hogy kevesebbet bízunk a szavakra, mint amennyit lehetne és amit a szavaktól várunk, az is kevesebb. Azok a szavak fontosak, amelyek állásfoglalásra késztetnek.

Határaink mellett háború van és valamilyen formában részesei vagyunk mi is ennek a veszélyhelyzetnek. Érezzük a háború szelét, látjuk annak borzalmait. Amikor hazamegyünk akaratlanul is szorosabban öleljük meg egymást, szeretteinket, különösen is gyermekeinket, mi idősebbek unokáinkat. Az Egyház, mint a békesség hírnöke jelenik meg a világban, arról tesz bizonyságot akinek születésekor így énekeltek a pásztorok: „Dicsősség a magasságban Istennek és a földön békesség és az emberekhez jóakarat”. Az Egyház, amely Krisztusban ismerte fel a világba jövő Isteni Megváltót és erről bizonyságot tesz sohasem hal meg, hanem élni fog. Amíg az Egyház Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, addig él is. Az lehetséges, hogy az Egyház külső alakja, a világban való megjelenési formája változik a történelem során, de maga az Egyház akkor is azé a Jézusé marad, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

A háború egyszer véget ér, az élet folytatódik és különösen nagy kérdéssé lesz az egész ország, de mondhatjuk az egész világ számára, hogy képes lesz-e az elkövetkező évben vagy években megtanulni, hogy mi az összetartozás, mi az empátia, mi az egymás iránti felelősség, mi az áldozatkészség, mi az Isteni szeretet.

A világ most kiszáradt, ízetlen állapotban van, az önzés sötétsége árnyékot vet rá és városaink lakóhelyek, de nem otthonok. A változás annak a kezében van, aki sóz, mert a só ízesít, aki meggyújt, hogy a lámpás világítson, aki felépít, hogy a város oltalmazzon. Róla kell bizonyságot tenni, őt kell követni.

A következő kérdések nekünk szólnak; kinek az életét ízesíted meg, kinek vagy fénylő lámpása, kit oltalmazol? Jézus így szólt egykori és így szól most, mai tanítványaihoz, akik az Úrban bíznak: Ti vagytok a föld sója és a világ világossága. Ti szóljatok! „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben,..”  Úgy legyen!

Veres Sándor

[[paginate]]

Ravasz László gondolataiból

Lassú elégés, áldozatos eltékozlás az Isten emberének élete. Ez a kálvinista aszkézis mély jelentése, hogy kiválóbbjai égő áldozatként tékozolják el ifjúságukat, férfi koruk elejét, öregségük derűjét, családjuk örömét, az élő Isten országa előtt Kálvin címerszava szerint: „Cor meum tamquam mactatum offero tibi Domine!”

Státusok és testületek csak akkor mutathatják magukat nagynak, ha a nagyság vonása benne van az irányító személyek lelkében.

A kálvinista ember emberi szemek előtt meg nem ijed, de feltétlen engedelmességgel hajol meg az Úrnak lelkiismeretében megszólaló parancsa előtt. Isten kezében eszköznek érezi magát s ezért a legelszántabb a harcban és legalázatosabb a diadalkor.

(Ravasz László: Gondolatok. 5. változatlan kiadás. Kiadja: a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1996. 157 - 159)