Első tézis

Minden olyan értelmezés, amely ideológiai konstrukciókkal, „öröktől” fogva létezett – történetfilozófiai síkra emelt – „különösségekben” értelmezi a háború lényegét, elvezet a valóságtól a homály és a káosz, a hamu és mamu világa felé. A világrendszer ma ismert, 1945 után megformálódott hierarchikus struktúrája, a bipoláris világrend felbomlott és sok éve bomladozik. A nagyhatalmak számos ponton csatáznak az újjászerveződő világrend irányításáért, befolyásuk növeléséért: példának okáért Oroszország számára Ukrajna „elveszítése”, azaz nyugati-NATO ellenőrzés alá kerülése egzisztenciális kérdésként merül fel. Eközben nem szabad elfelejtenünk, hogy a XXI. századi globális kapitalizmus – a 70-es évektől újjáformálódó – mai, „posztmodern-neoliberális”  alakváltozata ezer szállal kötődik a XX. századi fejleményekhez, noha történtek jelentős elmozdulások. Amellett, hogy az imperializmus korábbi ismérvei mint "a világ gazdasági és területi újrafelosztása", „a termelés és a tőke koncentrációja”, a piacokért folyó konkurenciaharc, azaz a tőkés monopóliumok (oligopólium) nemzetközi szövetségeinek kialakulása stb. nem veszítették érvényüket: a neoliberális-transznacionális világrend, megőrizve a kapitalizmus rablójellegét, létrehozta a korábbi gyarmatosítók és az USA, a transznacionális vállalatok korlátlan uralmát az ún. információs társadalom sajátosságainak keretei között. Mindez új, extrém egyenlőtlenségekkel és elnyomó struktúrákkal, háborúk egész sorával terhelte meg a világ népeit a világrendszer perifériáján és félperifériáján. Ezeket a háborúkat – kevés kivétellel – mindeddig az USA, a NATO indította.

Globális színtéren a Szovjetunió felbomlása (1991) nyomán a kétpólusú világrend az USA kizárólagos hegemóniája alá került, ami megmutatkozott az Egyesült Államok és a NATO korlátozatlanul és büntetlenül folytatott háborúiban. Máig nem zárult le az egypólusú, amerikai hegemóniájú világrend története. Az olaj- és energiapiacok, a fegyverpiacok, a területi-kereskedelmi útvonalak, az érdekszférák átalakítása érdekében Észak-Afrika, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet területein folytak és folynak az USA által kezdeményezett háborúk az utóbbi évtizedekben: Jugoszlávia, Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria, majd következett mindezzel párhuzamosan Ukrajna és Oroszország, illetve az egykori szovjet köztársaságok „bekerítése”.

[[paginate]]

Ennek a globális átrendeződésnek volt a része a NATO radikális keleti kibővítése a ’90-es évek közepétől, amely annak ellenére bekövetkezett, hogy a nagyhatalmak biztosították ígéreteikben a szovjet vezetőket, mindenekelőtt Gorbacsovot, hogy a német egyesítés után nem kerül sor a NATO további bővítésére.  Mint tudjuk, nem így történt. A NATO fokozatos, többlépcsős keleti irányú kibővítése, az USA világcsendőri szerepe azonban korlátokba ütközött. Mindenekelőtt Kína és részben India gazdasági felemelkedése, Oroszország katonai megerősödése, a két csecsen háború, illetve lezárásuk feledtetni látszott a ’90-es évek katasztrofális hanyatlását. Mikor az amerikai hatalmi elitek megértették, hogy az egypólusú világrendnek vége szakadhat, akkor nyúltak a szokásos háborús eszközökhöz: háborús feszültségkeltés és újrafegyverkezés, a hidegháború második kiadása.

Az amerikai tőke éhsége és válsága a konkurensek visszaszorítására ösztönzött. Mindenekelőtt a több mint évszázados múltra visszatekintő európai energiapiacok, elsősorban a német-orosz gazdasági-energia-kereskedelmi kapcsolatok, hagyományos piacok szétzúzására határozták el magukat, beleértve az állami terror eszközeit is (a gázvezeték felrobbantása amerikai-norvég együttműködésben a NATO fedezete alatt a Balti-tengeren). Ezzel egycsapásra két legyet kívántak leütni: Az Európai Unió és Oroszország szembeállítása, illetve az előbbi amerikai „gyámság” alá vétele és legyengítése (mindenekelőtt az olcsó orosz olaj és gáz „lekapcsolása” az EU-ról), az utóbbi kivéreztetése, felbomlasztása. Másrészt az olaj- és gáztársaságok, az amerikai hadiipari komplexum „megmentését” szolgálták az újabb háborúk a profitok igen jelentős növelésével.

[[paginate]]

Második tézis

Ebben a stratégiában Ukrajnának kulcsszerep jutott. A felismerés persze nem új, hiszen már Bismarck úgy ítélte meg mintegy másfél évszázada, hogy Oroszország ellen az igazi felvonulási terep a birodalom e soknemzetiségű és különféle kultúrákat magában foglaló perifériája, Ukrajna. De ez a terület a globális tőkefelhalmozás szempontjából is fontos volt, mindenekelőtt mezőgazdasági lehetőségei (csernozjom) következtében, de gépipara, hadiipara, bányászata, különösképpen a titán is vonzóvá teszi a nagy tőkés társaságok számára. Az igazi „nagy falat” azonban mindig Oroszország volt és maradt. Már a ’90-es évek elején maga Brzezinski, a híres amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és politológus vázolta fel Oroszország gazdasági-területi felosztásának lehetséges útját. Ez a törekvés azóta is többször megfogalmazódott „szakértői” körökben, ám legutóbb már az amerikai külügy „nagy öregje”, Victoria Nuland is meghirdette e célt, aki a 2013-14-es kijevi hatalmi fordulatban kulcsszerepet játszott amerikai részről mint „süteményosztogató”.

Rövidtávon a NATO az USA vezetése alatt az egykori Szovjetunió leginkább fejlett köztársaságát kívánta kiragadni az „orosz érdekszférából” annak árán is, hogy a legszegényebb utódállammá változik át. Kétségtelen, Ukrajna mint új, szinte történelmi előzmények nélküli, modern nemzetállami kísérlet életképesnek látszott, noha már a rendszerváltozás óta (1989-91) gondolkodnak nyugati szakértők azon a „nagy kérdésen”, hogy miképpen lehetne kiragadni az adott geopolitikai szerkezetből az ukrajnai állami egységet, amely nagyon eltérő sajátosságokkal bírt a korábbi kelet-európai szovjet szövetségesekhez képest.

Ukrajna „átvitele” a nyugati érdekszférába rendkívüli nehézségekbe ütközött. Ugyanis az ország gazdasági, politikai, nyelvi, kulturális, rokoni és mentális-történeti kapcsolatainak egész hálózatával kötődött Oroszországhoz, az „orosz világhoz”, mindenekelőtt a szovjet korszak fejleményei következtében. A soknemzetiségű lakosság, amelynek eredendően mintegy 40 milliós tömegében 15-20 millió ember volt orosz nemzetiségű (főképpen Kijevben, Dél- és Kelet-Ukrajnában), még bonyolultabbá tette a kérdést. Ezt a kapcsolatrendszert kellett „összetörni”. A „végső megoldást” abban találták meg a nyugati és ukrajnai hatalmi-gazdasági csoportok, hogy Ukrajnából egyfajta „anti-Oroszországot” faragnak nacionalista alapon, ami a nemzeti kohézió alapjává válhat. Erre a vállalkozásra kezdetben még Oroszországban is, főleg értelmiségiek, a Nyugatot megjárt középosztálybeliek sokan nyitottak voltak, akik a hagyományos, konzervatív tekintélyuralmi rendszer demokratikus kihívását látták az ukrajnai kísérletben ("többpártrendszer", privatizáció, a tőkék és kultúrák, értsd, egyfajta nyugati kultúra „szabad áramlása” stb.).

Az egységes ukrán nemzeti kultúra meghonosítása, mint ennek a „nyugatos” projektnek a fő célja, amelyet számos amerikai-kanadai-európai alapítvány és „önkéntesek” egész serege támogatott, természetesen sehova sem vezethetett, hiszen a nemzeti kultúra megteremtése hosszútávú, évszázados gazdasági-társadalmi folyamat. Így nem meglepő, hogy már Juscsenko elnök idején (2005-10) a „demokrácia” és „nemzeti függetlenség” zászlaja alatt erős oroszellenes, ruszofób hangulatok támadtak fel, nem véletlenül és nem nyugati támogatás nélkül.

[[paginate]]

Nem szabad alábecsülni az ukrán szélsőjobboldali emigráció, a náci kollaborációra épülő ukrán fasizmus „megmentésében” aktív szerepet játszott Kanadát, illetve a kanadai ukrán emigrációt. Kanada egyébként a kelet-európai és ukrán fasiszta-szélsőjobboldali emigráció „átteleltetésében”, felnövelésében kolosszális szerepet játszott, természetesen a "liberális demokrácia" védelmében és a „kommunizmus” elleni harcban.

Milyen nyíltan vállalt hagyomány rejtőzött az ukrán nemzeti függetlenség mögött? Alapját Bandera és a Waffen SS helyi parancsnoka, Suhevics, az Ukrán Felkelő Hadsereg, az Ukrán Nacionalisták Szervezete alkotják. A II. világháború náci kivégzőosztagosai, náci kollaboránsok szellemi utódainak kezébe került a demokrácia és nemzeti függetlenség zászlaja, erős nyugat-ukrajnai befolyással. Ezzel a nemzeti „kultúrával” szemben csak a szovjet kultúra állt, amely viszont rögtön orosz színezetet kapott a hivatalos propagandában, ami az ellenség „megszemélyesítését” szolgálta. Ez az ellenség kompakt egységben Ukrajna keleti felén élt, Oroszországgal tőszomszédságban.

A Zelenszkij-rendszer közvetlen gyökerei a 2013-14-es átalakulásban rejlenek, amely csúcspontját abban a puccsban érte el, amelynek során a törvényes elnököt (Janukovics) elkergették. A felvonuló tömegek, amelyek többsége a korrupt, oligarchikus rezsim ellen lázadt, puszta eszközzé, majd áldozattá vált Ukrajna amerikai befolyás alá kerülésében, illetve az Oroszországgal való katonai konfliktusban 2022. február 24-e után. A „demokratikus átalakulást” ötmilliárd dollárral az Egyesült Államok finanszírozta. Többek között 2014. május 2-án megtörtént az ogyesszai szakszervezeti székházban a náci tömegmészárlás, megkezdődött a felfegyverzett banderista szabadcsapatok kiképzése nyugati tanácsadók, instruktorok által, majd a behódolni nem akaró kelet-ukrajnai, többségében orosz lakosú területek ellenállásának erőszakos letörési kísérletei, amelyek mintegy 14 ezer emberáldozatot követeltek.  Mindez azzal a nem titkolt céllal történt, hogy a NATO majd „bekebelezi” Ukrajnát, ami lehetőséget ad Oroszország elszigetelésére. A Minszki egyezmények, amelyek elvben a kelet-ukrajnai helyzet rendezésére születtek meg (2015), valójában az európai nagyhatalmak és Ukrajna részéről csupán a halogatás, az időnyerés funkcióját töltötték be, amelyek valójában Ukrajna felfegyverzésének eszközeként jöttek számításba. Az oroszok ismét becsapva, megalázottnak érezték magukat, ami nagyban hozzájárult a katonai csapás elindításához, mivel sem Ukrajna semlegességét, sem Oroszország nemzetbiztonsági érdekeinek más tényezőit a Nyugat nem volt hajlandó komoly formában mérlegelni, amint erre rámutattak olyan amerikai politikai elemzők és politikusok, mint – köztük legismertebb – Kissinger.

[[paginate]]

Harmadik tézis

A 2014-es rezsim Ukrajnában egy Oroszországtól függő korrupt, oligarchikus kapitalista rendszer kritikájával jött létre és egy nyugat-barát, tekintélyelvű nacionalista diktatúra meghonosításával végződött. Oroszországban is nyugati, főleg amerikai pénzügyi és politikai támogatással vezették be a tekintélyuralmi elnöki rendszert még 1993-ban Jelcin vezetésével, amely – felszámolva a legitim parlamentáris rendszert – a mai konzervatív szisztéma alapjául stabilizálódott. Az oroszországi oligarchikus kapitalizmus – mint a Szovjetunió jogi értelemben vett „örököse”– ideológiai-legitimációs kiindulópontja egy szakralizált-instrumentalizált kép a nagy honvédő háború antifasiszta hagyományáról, amely ütközik az ukrajnai pronáci rezsim ruszofób-nacionalista szellemi atmoszférájával. A 2014-es puccs, a nyugatos fordulat késztette Oroszországot a Krím annektálására, amely egyfajta válaszként értelmezhető a NATO – a félszigetet is magában foglaló – tervezett kiterjesztésére. Az új Ukrajna a maga „dekommunizációs” törvényeivel (az orosz és szovjet kultúra nyelvi és történelmi emlékeinek eltörlése) hivatalosan is állami rangra emelte a ruszo- és szovjetofóbia szinte minden árnyalatát. Mára már közel 20 millió orosz-szovjet tematikájú könyvet gyűjtöttek be, de ellentétben a nácikkal, nem elégették, hanem modernebb eszközökkel semmisítették meg azokat. Eljutottak egészen az orosz nyelv hivatalos használatának betiltásáig. A „banderista” ideológia és a vad ruszofóbia Ukrajnában mára a nemzeti kohézió fő elemévé vált. Történelmi evolúciója során a ruszofóbia számos változáson ment át, és különböző változatokban jelent meg, kezdve a korai brit hagyománytól a fasizmuson/nácizmuson át egészen a mai, a világrendszer nyugati centrumában létező „demokratikus” ruszofóbiáig, amely a kultúr-rasszizmus „törvényeinek” megfelelően a Nyugat kulturális felsőbbrendűségét magasztalja Oroszország és az oroszok felett, hogy ezzel igazolja kirekesztésüket. A neoliberális globalizmusra válaszreakcióként létrejött etnonacionalista reneszánsz sokfelé Európában az állami nacionalizmus egyik legfontosabb funkciójává vált, kizárva az osztályidentitást. A ruszofóbia „klasszikusan” tükrözi a geopolitikai konkurenciaharc természetét, amely harc a világrendszer hierarchikus struktúrájában folyik a „kedvezőbb helyek” elfoglalásáért. Tehát a ruszofóbia és a vele összefonódott szovjetofóbia Ukrajnában és a nyugati államokban alapvetően egy államilag szervezett politikai ideológia, amely végső soron, céltételezésében Oroszország lerombolását, kulturális felszámolását, területi feldarabolását rejti magában. Az itt jelzett ideológiai szembenállás orosz részről nemcsak a „kelet-ukrajnai oroszok védelmét” és Oroszország nemzetbiztonsági érdekeit foglalja magában, hanem kifejezi azt a tényt, hogy a globális geopolitikai összeütközés mögött egyfajta polgárháború is lejátszódik a „ruszifikált”, „szovjetizált” világ és az anti-Oroszország világa között. Ezzel párhuzamosan Oroszország az USA hegemóniájával szemben a multipoláris világrend képviselőjeként lép fel, amely a „kollektív Nyugat” egyfajta ellensúlyaként kíván megszilárdulni az "eurázsiai térség", Latin-Amerika és Afrika perifériás és félperifériás nemzetei geopolitikai érdekeinek egyfajta „védelmével”. A NATO a maga geostratégiai érdekeit a - hatalomtechnikává  transzformált – „demokrácia” védelmével igazolja, amelyet a tekintélyuralmi rendszerek fenyegetnek, mindenekelőtt Oroszország és Kína. Az áldatlan szembenállás vesztesei a világ lakosságának döntő többsége. A konfliktus során nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét oldal többszörösen megszegte azokat a nemzetközi törvényeket, amelyeket ők maguk emeltek jogi rendszerré az Egyesült Nemzetek Szervezetében.

[[paginate]]

Negyedik tézis

A jelenlegi háború is tipikusan üzleti-kapitalista háború, amennyiben középpontjában az USA, a világrendszer nyugati centruma hegemón pozíciójának megőrzése, a NATO terjeszkedése, valamint a világ uralkodó nemzeteinek újra-felfegyverkezése, másfelől Oroszország geopolitikai érdekeinek védelme, Ukrajna keleti területeinek visszacsatolása áll.

Az atomkatasztrófa karnyújtásnyira került. A háború eszkalációs spirálját az egyre újabb pusztító erejű fegyverek bevetése jelzi. Legutóbb már olyan harckocsik jelentek meg a frontokon, amelyek uránlövedékeket használnak, „alacsonyfokú” radioaktív kisugárzással, mint Jugoszláviában vagy Irakban. Másfelől mindkét fél felmondta a világrendszer sok évtized alatt létrejött gazdasági és katonai kapcsolatrendszerét.

A világ mindezt szinte tétlenül nézi. Ennek a borzalomnak az áldozati oldalán mindenekelőtt Ukrajna népei állnak, amelyek veszteségeit már százezrekben számolják, de a béketárgyalások, a diplomácia előtt ott állnak a legmodernebb fegyverekkel folytatott, egyre kétségbeesettebb csatározások. Az EU lakosságának jóváhagyása nélkül alkalmazott nyugati szankciós politika nyilvánvaló csődje, a korábbi gazdasági kapcsolatok szétzúzása sem akadály a fegyvergyártók számára, hogy újabb profitábilis vállalkozásokra induljanak a világ számos régiójában – az atomháborús fenyegetettség ellenére. Ráadásul Európa versenyhátránya nő az USA ellenében – pl. a felhasznált energiahordozók növekvő árkülönbsége miatt. Az USA által követett politika, amely az állami terrorizmus eszközrendszerét is alkalmazza, elegendő itt utalni a német (EU) – orosz gázvezeték felrobbantására, Kelet-Európa egy részéből, mindenekelőtt Lengyelországból és balti államokból, valamit Romániából, hogy Ukrajnát itt ne is említsük, egyfajta ütközőzónát épít ki Oroszországgal szemben, amely alkalmas Németország „kordában tartására” is.

Ám az összeomló világrendszer nem tér vissza az amerikai hegemóniához, mert a multipoláris világ erői számottevőbbek, mint valaha. Oroszország várható katonai győzelme a Nyugattal szemben, egy új multipoláris világrend megszilárdulása felé mutat, amelynek fő ereje Kína lehet. Oroszország esetleges veresége csak elodázná ezt a fordulatot. Noha Európa és világ népei számára a diplomácia és a béke kínálkozik egyedüli „emberszabású” alternatívaként, egyelőre azonban nem látszanak azok a társadalmi-politikai erők, amelyek a békét rövidtávon kikényszeríthetnék a nagyhatalmak uralkodó köreivel szemben.

Ha egyelőre jelentéktelennek látszanak is a békemozgalmi kezdeményezések, a magyar társadalom is megmozdult az emberközpontú értékrend jegyében: a menekültek, a háborús politika áldozatainak oldalára állt. Kárpátalja 150000 magyarsága volt az elsődlegesen célzott segélyezett, de természetesen a segélyező egyének, civil szervezetek, egyházak, köztük a Magyarországi Református Egyház, nem tettek különbséget nemzetiségi alapon a rászorulók között. Ám az igazi megoldás csakis a béketárgyalások, a békediplomácia, a kompromisszumok, végső soron a béke elérése lehet, aminek nincsen értelmes alternatívája.

Krausz Tamás