A filozófia és a teológia határkérdéseiről sokszor és sokféleképpen írtak; újabban azonban talán kevéssé tűnik ez a téma felkapottnak. Az embernek az a benyomása támadhat, hogy mind filozófiai, mind teológiai részről leginkább azt hangsúlyozzák a szerzők, hogy az ő megközelítésük más, tehát bármennyire is határkérdésről van szó, ne keverjük össze a teológiai és filozófiai megközelítést. Rugási Gyulának sikerült ebbe a sajátos helyzetbe új életet lehelni: nem hajlandó sem a keresztyén hit előtt bocsánatot kérni azért, mert ő filozófus, de a filozófia számára sem apológiát írt azért, mert ő mégis csak hívő keresztyén. Inkább azt a pontot keresi, ahol mindkét fél azt mondhatja: tua res agitur – a te dolgodról van most szó! Nincs kétségünk afelől, hogy megtalálta a maga megoldását, hiszen az etika kérdésével nyilván olyan területre lépünk, ahol különösen is fontos lesz a princípium, tehát az az elv, amelyből a konkrét döntéshelyzetekben is eligazítást nyerhet az egyén. A filozófiának ez a pontja mindig is kényes lesz, hiszen ha lemondana a transzcendenciáról, akkor kénytelen olyan absztraktummal pótolni ezt az elvet, ami sokszor a használhatatlanság vádját is fel kell vállalja – ugyanakkor az absztraktum állandóan azzal is fenyeget, hogy ideológiává válik. Nem mintha a keresztyén etika nem vetne fel sok kérdést, de úgy tűnik, a teológia ezen a téren könnyebb helyzetben van! Amikor pedig a létről beszél Rugási könyve, világos, hogy a XX. századi filozófia ontológiai kérdéseit tárgyalja (még ha filozófiatörténeti kitekintéssel is) – itt pedig úgy tűnik, a filozófia van előnyösebb helyzetben, hiszen a keresztyén hit nem a létet par excellence tárgyalja, hanem az emberi élet is számunkra csak coram Deo lét lehet. Mi sem egyszerűbb tehát, mint a két kérdést összekapcsolni, s ezáltal tudunk közös teológiai és filozófia teóriát adni az emberi létről, ill. az emberi döntések rendjéről!

Ha valaki belelapoz a könyvbe, akkor azért meggyőződhet: szó sincs egyszerű megoldásról, sőt az általános teória-gyártástól is távol áll Rugási Gyula könyve. Inkább esszének nevezhetnénk ezt az írást, de ha szabatosak akarunk lenni, akkor inkább azt mondhatnánk, hogy a szerző újra olvassa elsősorban Lévinas filozófiáját, értelmezi saját korában, de a filozófiatörténetben is, hogy aztán saját hitének tükre verje vissza a fényt. A könyv felosztásában a szerző ugyan az olvasóra hagyja az interpretációt, de azt hiszem, szándéka nyilván kivehető. Az első nagy egység Lévinas filozófiája alapján voltaképpen az egész filozófiatörténetet végigpásztázza. A „Prefilozófia” fejezet már előre vetíti a könyv mondanivalóját: az arkhé, az eredet, ami a léten túlra utal (transzcendens) meghatározza a lét minden formáját – a lét formái az arkhé hüposztásziszai. Ha azonban a lét rendszerét hozzuk létre, az szükségszerűen an-arkhikus lesz, hiszen nem az eredetet, a léten túlit, hanem magát a létet akarjuk rendszerbe foglalni. „A messiási kor etikája” című fejezet tárgyalja Lévinas felelősség-etikáját, ami túlmutat a létből fakadó kötelezettségeken, s a mindenkori én és a másik ember tulajdonképpeni definícióját adja meg. A könyv idézi E. Lévinas és J. Derrida párbeszédét, miszerint Lévinas az etikája révén a sacrum fogalmát akarta megragadni.

[[paginate]]

Fölösleges mondani, hogy ezek a gondolatmenetek milyen érdekesek önmagukban is. Hogy azonban a szerző a Galata-levél mondanivalóját ebben az összefüggésben recipiálja, az teológus szemmel nézve is felhívja magára a figyelmet. A törvény és a hit szembenállását, így Rugási, központi mondanivalóként a „dikaioszüné” határozza meg (nagyon helyes megjegyzéssel a 190. lapon: „A dikaioszüné, illetve a cedáqá Károli nyomán rögzült magyar megfelelője, a megigazulás némiképpen megtévesztő lehet… Ebből a szempontból a megigazultság alak – még ha szörnyen hangzik is – szerencsésebb lenne.”) Igen érdekes ebben az összefüggésben Ábrahám hitének magyarázata a könyvben: „De ebből a bizalomból fakadó dikaioszüné, cedáqá mégis sajátos új genealógiát eredményezett, s újraírta a világkorszakok rendjét” (198. lap) Érdekes, bár kétségkívül az a lehetőség is meglenne a filozófus számára, hogy a Krisztusban megnyert új életet inkább az ontológia mentén értelmezze. A szerző szerint azonban a világkorszakok tipológiája arra segíti Pál apostolt, hogy egy „másik világban” (an-arkhikus módon) gyökereztesse a megszülető keresztyénség etikáját. Erre a gondolatmenetre csak azt mondhatjuk, hogy rendkívül érdekes és újszerű megközelítése a páli teológiának!

A könyvet két jegyzetelés zárja, F. Rosenzweig 1913-as írásához, illetve W. Benjamin egyik töredékéhez. Ezek az írások ugyan magukban is megállnának, mégis az összefüggésben jól demonstrálják, hogy a kainé ktiszisz (új teremtés) és a transzcendentális etika mennyire foglalkoztatta a XX. század gondolkodóit. W. Benjamin 1921-ből származó töredéke pedig jó példája annak, ahogy a vallásos (Európában főként: zsidó és keresztyén) fogalmak a szekuláris etika megfogalmazásának kísérleteiben milyen szerepet játszottak. Rugásinak sikerül itt bemutatni, hogy ezek a gondolatok mindmáig mennyire aktuálisak.

Nem könnyű olvasmány Rugási Gyula könyve: a sok francia, német, latin és görög idézet azt sugallja, hogy csak az érti meg tartalmát, aki ezeket a nyelveket megérti. A stílus azonban olyan, hogy voltaképpen nem szükségszerű ezeken a nyelveken tudni ahhoz, hogy élvezni tudjuk a könyvet, s annak sem kell visszariadnia, aki „csak” magyarul tud. Viszont magyarul tudni tényleg kell, sőt: ezt a könyvet azoknak ajánljuk, akik nem rohannak az olvasással, hanem átgondolják a szavak jelentését, a fogalmak összefüggését és a mondanivaló jelentőségét. Aki viszont örömét leli ebben a munkában, az örömmel fogadja ezt a könyvet, s talán ahhoz is kedvet kap, hogy hasonló utakat keressen magának.

Karasszon István