Bevezetés

Szabó Magda 2017-ben lett volna százéves, ebből az alkalomból a Jaffa Kiadó életműkiadással tiszteleg az írónő előtt. A hetvenes évektől ez a harmadik reprezentatív életműsorozata (korábban: a Magvető–Szépirodalmi és az Európa Kiadónál) jelent/jelenik meg. Népszerűsége – ha nem is hasonlítható a rendszerváltás előtti időkre – ma is jelentős, bár Szilágyi Zsófia tanulmányában azt olvashatjuk: „Szabó Magda pályájának nagy részét kulturális tervgazdaságban töltötte el – hogy aztán a rendszerváltás táján erősen összezavarodjon, ne találja a helyét, mind az olvasók, mind a kritikusok körében erősen veszítsen a népszerűségéből, és az fenyegesse, hogy ezt a határt már nem lesz képes íróként átlépni, együtt tűnik el a Kádár-korszak számos, saját idejében rendkívül népszerű, ma alig-alig emlegetett szerzőjével.”[1] Ez egyelőre nem így történt, amiben szerepe van a Jaffa Kiadónak is.

Vatai László három évtizede közölte tanulmányát Új mítosz a magyar irodalomban címmel a Confessioban,[2] melyben megvallja, hogy már húsz évvel korábban szeretett volna az írónő regényeivel: Az őz és Az ajtó címűekkel foglalkozni. Azzal kezdi gondolatmenetét, hogy olyan volt az előbbi kisregény a számára, „mintha Kierkegaard vagy Nietzsche mélysége nyílt volna” meg előtte. Éveket várt e tanulmány megírására, mert még valami hiányzott, nem állt össze benne a kép. Valójában nem a történet megírásának a folytatására várt, hanem egy másik regényre, amely megadhatja egy esetleges szintézis lehetőségét. A két mű között az írónő több alkotása is Vatai kezébe került, míg Az őz – 1959-es megjelenése után – az 1963-as kiadású évekkel később eljutott hozzá Amerikába. Majd több mint két évtizeddel később, 1987-ben a Magvető Kiadó megjelentette Az ajtó című regényt is.

[[paginate]]

A két regény főalakjai és szemlélete

Vatai összetartozónak érezte a két művet: nem közös témájuk vagy regénytechnikájuk miatt, hanem a főszereplőik összetartozása okán. Az őz főalakja egy egyetemet végzett színésznő, a másik regényé pedig egy „műveltség szempontjából primitív lény” – így fogalmazott Vatai –, mégis kiegészítik egymást. Mindketten túlfűtött jelenségek; míg Encsy Eszter felfokozott, abszolút önző és gyűlölködő, addig Az ajtó Emerencét anarchikus szeretet jellemzi. Hiába ellentétek, mégis egy jelenség a két alak, mint ahogy a tanulmány szerzője megfogalmazta: „a hétköznapi realitáson felül egy személy […] korunk hajszolt és kívánt utópiája […] anya, szerető, érthetetlen gonoszság és életet őrző szeretet […] Csak együtt pogány istennő a két személy, külön-külön mindegyik csak extravagáns lény”. Szabó Magda ezzel a két regényével egy új világot hozott létre, amire Vatai figyelt fel. Külön-külön regények, ám együtt a véleménye róluk: „nem regény a kettő, hanem eposz: mítoszteremtés”. Arra is felhívta a figyelmet Vatai: „magyar vonatkozásban is divat a babiloni, görög mitológiával való foglalkozás, Kodolányi, Németh László, Márai gyakran elővett ilyen témát, legalábbis hivatkozott rá”. Témájuk volt a régi istenvilág, Vatai úgy fogalmaz: „Szabó Magda viszont kettős egy regényében újraszülte, nem Istárt,[3] hanem a modern istennőt. Még inkább: ő és az anyja.”

Amíg az ember nem lép túl a saját létén, addig nem képes megérteni önmagát. Ezt Vatai az alábbi módon közelítette meg: „Két évezreden át transzcendált is a nyugati ember, s találkozott – ha nem is mindig tisztán – a Biblia Istenével; a modern ember is túllépett saját létén, s az egzisztenciális filozófiában és regényekben találkozik a Semmivel. Ez a legkétségbeejtőbb életállapot”. Ezután olvashatjuk Vatai lényegi mondanivalóját: „a Semmi elkerülhetetlen szörnyűségében jelenik meg leginkább a keresztyénségen túli ember világképe, élethelyzete: a mai tragédia”. Nem bizonyítható, hogy Szabó Magda tudatosan írta a regénybeli helyzeteket (?), erre nem lehet válaszolni, de Vatai kiemeli, hogy Encsy Eszter keresztneve perzsa eredetű női név, amely Istár asszír-babiloni istennő nevével azonos eredetű (a héber közvetítésű Hadassa egy másik név), s ennek jelentése csillag (a bibliai héber eredetűnek: mirtusz) – mindezt Vatai nem egyértelműen fogalmazta meg, ám ezt sem a tudatosság igazolásául vagy bizonyítékául írja, hanem mint érdekességet.

Vatai külön fejezetben foglalta össze a regényértelmezéseit, illetve az általa felállított tartalmi mondanivalót. Az őz című művet a gyűlölet regényének nevezte, ahol a gátlás nélküli önzés dominál. Az írónő főhőse, Encsy Eszter a temetőben többórás belső monológban vet számot addigi életével: nemesi családban nőtt fel, 1945 után összetört az addigi világuk, s a társadalmilag lecsúszott dzsentri-családból vált országos hírűvé a színésznő, akinek apja visszavonult idős ügyvéd volt. Ebben érezhetünk némi áthallást az írónő hátterével. A tizenhét éves lánynak át kellett vennie a család irányítását, a továbblépésre egyetlen hozzáállásbeli esélye maradt: az önzés. Osztálytársai közül a tanulmányi eredményeivel emelkedik ki, de senkinek sem kíván segíteni. Vatai a hős karakterét és életsorsát röviden, ám lényeglátóan elemzi, amiben megnyilvánul a lélektanhoz való viszonya és jelentős tudása.[4]

[[paginate]]

Mi van a felszín alatt

Vatai azt állapítja meg, hogy hiába más a miliő és a történet, mégis rokon Az őz, vagyis „a gyűlölet apoteózisa után a szeretetről írt regény” és Az ajtó című. Nem a társadalmilag vagy Krisztus példája alapján értelmezett magatartásról írja ezt, hanem – ahogyan fogalmaz – „a szeretet anarchikus áradatával állunk itt szemben. Sodrása minden pillanatban gyűlöletté válhat”. Szeredás Emerenc hétköznapi életében még nagyobb titkok lappanganak, mint Encsy Eszterében. Emerenc a háztartás mindenese mindenkivel tüskés, zsémbes természetű, de az elesett emberekkel és állatokkal gyöngéd és gondoskodó. Egyszerű asszony, aki komoly normák szerint él, s van „repítő szárnya a szeretetének” – jegyzi meg. A regényben szereplő írónő partnere és segítője, akik együtt hasonló vizeken eveznek.

Vatai először a látszatot mutatja be, amely elsőre feltűnik: a bibliai Mária és Márta esete, az előbbit az Ige és a szellem érdekelte, míg utóbbit leginkább a munka, meg a kézzel fogható szeretet, mint a regénybeli írónőt az írás és a szellem, Emerencet pedig a szorgosan végzett fizikai munka és az állatok. A felszín mögött azonban mély ellentétek húzódtak: az írónő keresztyén módon értékeli és éli meg a szeretetet, Emerenc azonban a maga jóságát zsarnokian gyakorolja, olykor a másikra való tekintet nélkül. Emerenc vallástalan, sőt istenellenes is, ahogy Vatai megállapította. Azt is megfogalmazta vele kapcsolatban, hogy „korcs jelenség” (ez emberrel kapcsolatban azért nem megszokott jelző). Személyiségét úgy jellemzi írásában,[5] mint aki sorsszerűen bukásra van ítélve. Ennek ellenére – hasonlóan Encsy Eszterhez – mindketten, ahogyan Vatai írta: „megdicsőültek Szabó Magda írásaiban. A két egyoldalú hatalmas torzó, Encsy Eszter és Emerenc eggyé forrva a társadalomban megvalósult modern istennővé lett, az Urát vesztett mai ember egyik bálványa”. Modern istennővé váltak Szabó Magdánál, ahogyan Vatai meglátta, s levezeti ezt a gondolatát odáig, hogy Istenbe vetett hitüket elveszítették, ami „az ember mai titkolt lázadása a világ ellen”. Később ezt úgy folytatja: a talajt vesztett ember hite mozdul a bálvány felé, vagyis az ember „Isten híján bálványokat teremt magának”, de itt maga az írónő is így tett.

[[paginate]]

Vatai a nők egyenjogúsítása ellen foglalt állást. Arról értekezik, hogyan jött létre a keresztények köreiben (is) a feminista teológia, amelyet hibás célként jellemez, következményét pedig a „természet ellenére” való androgün lény létrehozásának nevezi. Isten hím-női természetűként való feltüntetésén mereng, ahogy megjegyzi: „Jézus nemcsak krisztus, hanem Jézus-Kriszta is”, s ebből azt a következtetést vonta le: „Az ilyen teo-fantázia, természetesen, nem oldott meg semmit, csak összezavarta, megerőtlenítette a keresztyénséget, s zűrzavarba hajszolt sok embert”. Azt hangsúlyozza: „sokkal tisztább képlet volt a régi pogány világ, amikor az eget istenek s istennők népesítették be. Férfi volt a főisten, de az emberek hitében gyakorlatilag fontosabbak voltak az istennők”. Vatai röviden elemezte a tudattalan részét is, majd „az egyetlen Istenhez kapcsolódó hit” egyedüli jelentőségét hangsúlyozta, ami a keresztyén ember számára örök. Véleménye szerint Szabó Magda nem égi, hanem földi istennőket rajzolt meg, ugyanis az elanyátlanodott világban női princípiumokra lett szükség. Ezért alkot Szabó Magda a két elemzett művében új típust, nem egy androgün lényt, hanem „szuverén istennőt: a női lényeg uralmát” teremtve meg.

Mindkét alkotás szereplőjét úgy értékeli Vatai, hogy túl vannak az emberi léptékű világon: „számukra megszűnt az erkölcs, csak természetük mozgatja őket”. Encsy Eszter hazugságai és tudatos elhallgatásai ellenére saját magatartását sosem érezte erkölcstelennek, mert túl volt ezeken a kategóriákon. Emerencet még irracionálisabbnak tartja a szerző, aki primitívségével átlépi az emberi határokat. Elsodró erejű, gyűlöletbe is átcsapó a szeretete, amire Vatai változatos és szemléletes példákat említ.[6] Emerencről, pontosabban a jelenségről az alábbiakat olvashatjuk az elemzésben: „Szabó Magda görög utalásokkal próbálta elfogadhatóvá tenni Emerencet, gyakran a görög mitológia alakjaival hasonlította össze, pedig elütő, egyedi jelenség: az örök nő új mítosza jelentkezett benne, új istennőként”. A házvezetőnő elutasító volt mindennel és mindenkivel, például az állami apparátussal, mert abban is az ember és a világ ellenségét látta. Vatai „fordítása” szerint alaptétele volt, hogy „minden rezsim elnyomó természetű, másképp nem szerezte volna meg a hatalmat”. Kizárólag a saját lelkiismeretét tartotta hiteles döntőbírónak, semmilyen más földi ítélő testületet nem fogadott el. Vatai összegzően állapította meg: a „jelenség együtt, az olvasó lelkében összeforrva pogány istennő az emberi világban”.

[[paginate]]

Valóságfelfogás és lélektani probléma

Vatai tanulmánya felénél a Szabó Magda valóságfelfogásáról vallott nézeteit is megismerhetjük: „nem volt köze a keresztyénséghez sem, hiába próbálta a bibliai Márta alakjához közelíteni Szabó Magda, még inkább kritikusai”. Ezek szerint Vataihoz eljutottak a művekről született korabeli kritikák; sajnos nem említ közülük egyet sem, pedig nem lett volna érdektelen – e tanulmány fényében – a róluk alkotott véleménye. Emiatt is érezhetjük, hogy ő látta meg a lényeget a karakter lélektani problematikájáról: vagyis a két főhős „magán formátumú szeretete nem hittel és igazsággal párosult, hanem a gőggel, s végül a gyűlölet ütött át rajta. Így csak a hamis szuverénok szerethetnek (nem pedig az Isten, mert nála az igazság és a szeretet mindig egyet jelent), a pogány istenek, még inkább az istennők”. Vatai nem véletlenül tanulmányban fogalmazta meg a gondolatait, hogy ne csak egy kritikát vagy recenziót írjon Szabó Magda két regénye kapcsán, mert nem csupán általános mondanivalót kívánt közölni róluk. Elismerve Szabó Magda alkotói-művészi erejét úgy véli, hogy az írónő kétfelé parcellázta az egy tőről metszett emberi természet lényegét, s a két művet ugyanarra alapozta: „ezt a szubsztanciát, az elszabadult női mivoltot, korunknak, kultúránknak mindjobban meghatározó összetevőjét a kettőben együtt jelenítette meg”. Valójában nem is irodalmi alakok születtek, hanem „életre kelt a legősibb erők egyike. Pontosabban: a pogány istenek halála után újra életre kelt. Mostani földi nők formáját vette magára, de a funkciója ugyanaz. Sokkal valóságosabb létező, igazibb istennő, mint a szexbombák bármelyike Hollywoodban” – olvashatjuk a szerzőtől. Reális felfogású gondolkodó volt Vatai, ahogy ebből a világi hasonlatából is kiolvasható. Figyelme arra is kiterjedt, hogy az értelmezett művekben a férfiak gyengék, csak másodrangú a szerepük, míg a nők erősek, agresszívek, határozottak, s megállapítja: „nagyon jellemző Szabó Magda regényeire a férfi-Madonna visszatérő alakja”, vagyis ezzel együtt a férfiak: „sokkal inkább mozgatottak, mint irányítók”. Meglátása alapján a férfi-Madonnák fölé emelkednek a nők, de a műalkotás, az emberi érzékenység, a tradicionális etika és „a lét végső miatt mégis lágyítani kellett létrehozott alakjain”. Az írónő férje, Szobotka Tibor nemrég megjelent naplójából[7] kiderül, hogy a valóságban is hasonlóan alakult: ő mosogatott, takarított stb., irányított házastársi szerepben, alárendeltségben élt.

Szabó Magda lelkipásztorral temettette el főhősét, Emerencet, majd másnap istentiszteleten vett részt, s az úrvacsorát is magához vette, mert ezzel „maga és olvasói számára szimbolikusan visszalépett alakjai világából”. Vatai szerint az írónő azzal és úgy próbálta oldani a modern istennők világának mítoszát, hogy nemcsak a történet bonyolítása miatt, „hanem szellemileg is ő ölte meg Emerencet”. Felteszi a logikus kérdést: „miért nem úszott el Szabó Magda mitikus alakjaival együtt, miért nem vállalta a modern istennő szerepét és sorsát?” – A kérdés költői, ugyanis ehhez az ellenálláshoz az alkotás fegyelme nem lett volna elegendő, valami többletre is szükség volt, amit nemcsak filozófus, de lelkész szemmel is nézett: az írónő keresztyénségére. Részletezi Szabó Magda életrajzi adatait, hogy hány részről – családi háttere és iskolái hatására – kaphatott lelki-szellemi alapokat, melyek a kálvinista értékrendszeren túl is átjárták, alakították. Ezt így rögzíti Vatai: „Krisztusi hite volt”, amelyhez sem alátámasztásul, sem cáfolatul nem szolgáltathatunk bizonyítékkal. Megteremtette, mint író „a modern ember elanyátlanodott istennő” keresését, ő mégis Krisztust választotta – legalábbis Vatai nézetei szerint, aki irodalmi szempontból is elemzés tárgyává tette a két regényt. Mindkettőt „mában megvalósult mítosz alapján eposznak” minősítette, amelyeket az írói teremtőképesség szült meg és alakított ki, mégis alapvetően szubjektív művekként olvashatók.

[[paginate]]

Amiről Vatai nem írt – mai vélemények

Vatai pontosít, s azt állapítja meg, hogy az „életrajzi írásoknál mélyebben és igazabban saját magát formázta a kettős egy személyben”. Hiába nem az „istennő” győzött, az író sem bukott meg, ugyanis egy harmadik pozíció is létezik: a genetikáé, amelyet nem hagy figyelmen kívül, hiszen maga is számos adottságot örökölt a családjától.[8] Azt is megemlíti, hogy életét és műveit édesanyja határozta meg: „rendkívül fontos feminista hitét átörökítette a lányára: így született meg kettőjük alkotásaként az istennő”. Ehhez kiegészítésül hozzá tehetjük, hogy műveinek többségében egyfajta anyakomplexus is megjelenik. Az átörökítésről így fogalmaz ugyanitt: „A gének: hatalmas indulatokat hordott magában, mint az anyja és nyilván sok őse, s intenzív életérzése önző módon kapcsolta magához a világot”. Vatai ezek ellenére (vagy ezekkel együtt!) pszichológiai szempontból hitelesnek tartja a regényalakokat. Úgy gondolja: „saját lelkén és szűkebb környezetén át olyan mélységekbe látott, ahová külső megfigyelés révén egy író sem érhet el”. Kissé túlzóan Dosztojevszkijhez hasonlította abból a szempontból, hogy ő is mindig az életet írta, bármennyire külön szférába tartozik is a két alkotó, és más a hőfokuk és súlyuk.

Meglehetős elfogultságról árulkodnak Vatai szavai, aki annyira antikommunista, hogy azt tételezte fel Szabó Magdáról: „Alakjainak igazi tere mégsem a társadalom, hanem az emberi lélek mélye. Így kerülte el a kommunista irodalompolitika legnagyobb kísértését: regényeivel sosem illusztrált kötelező társadalmi alakzatokat és tételeket”. Ezt Amerikából nem láthatta elég élesen Vatai, Szabó Magda regényeinek ugyanis éppen hogy megvolt az a hátterük, alaphangjuk, ami a Kádár-kori irodalompolitikának kapóra jött, és kifejezetten támogatták is. Korábban szóltam a jelenségről: „Műveinek jelentős része a régi középosztály alakjainak belső világát mutatja be.[9] Regényeiben képes megteremteni egy már letűnt életforma atmoszféráját.”[10] Ezt olyan olvasmányos stílusban tette, hogy nagy példányszámban fogytak a regényei, sztáríró volt, aki a hatvanas évektől maximális irodalompolitikai támogatásban is részesült, hiszen a megjelenéshez „felülről” volt szükség szabad jelzésre. Műveivel igazolta a „népi demokrácia” Nyugat felé demonstrált nyitottságát, nem véletlen, hogy fordították is a műveit. Muhi Klára azt látta meg, hogy a „Szabó Magda regényében kibontakozó furcsa osztályharcot minden elsőgenerációs értelmiségi megvívta akkoriban magával”,[11] mint ahogyan erről szólnak a korabeli magyar „szocialista realista” művek is, csak azok nem ennyire finoman.

[[paginate]]

Az idegrendszerben kódolt feudalizmus (Emerenc – Tiborc) és az értelmiség árulásának megjelenítése Az ajtó című regény tartalmi hátterében van jelen. Az írónőhöz nem éppen kegyes az elmúlt évek Szabó Magda-értékelése. Több minden felszínre került, amit Vatai nem érintett, vagy még nem érinthetett. Kiss Noémi arról adott hírt, hogyan nyilatkozott az írónő („Tanulságos végigolvasni, hogyan ferdít”) aszerint, hogy éppen polgári vagy népies folyóiratnak adott interjút.[12] Kiss Noémi szerint az ünnepelt író bizony beállt a kádári kultúrpolitikai hatalom hívei közé.[13] Szabó Magda levelei tanúskodnak erről a hozzáállásról.[14] Szabó Zsófia már idézett tanulmányában az írónő határait elemzi. Legutóbb Soltész Márton nyújtott egy tanulmányban áttekintést Szabó Magda írói gyakorlatáról, melynek a legelején leszögezi, hogy „nem a lektűr kanonizálásának vágya” vezérli.[15]

Befejezés

Vatai a tanulmánya végén összefoglalja az írónő regénytechnikai fogásait: az idősík-eltolásokat, a monológot, a motivációk különböző idejű kapcsolatát, a belső dinamikát stb.[16] Encsy Eszter és Emerenc regénybeli önmagukon túlmutató alakokká váltak: „jelenség, a modern kor új istennői. Regényei meséjén túl megszületett bennük és velük az új mítosz. Kétszeres pogánysággal állunk szemben. Minden nagy írói alkotás a valóságot újra teremti az esztétikumban: […] végzetesen formálja az ember életét. Másfelől, mítosszá válik az olvasó számára, elszabadítja lelke titkos és vágyott tartalmát. Szabó Magda ilyen típusú alkotó, de mindig visszahúzódott az emberi és polgári valóság körébe”. Vatai a regény értékrendjére is rávilágít, amikor felidézi a friss levegő és a mozgatás hatására perceken belül megsemmisülő finom bútorokat, a titkos múlt történetét (ez a világháborúban elhurcolt zsidó család megőrzésre átadott darabjainak sorsa). A tanulmány gondolati záró része: „Mindent megevett a szú, megőrölte az elevennek látszó múltat. Ez a kép mutatja szimbolikusan az eposz értékrendjét”. Az emberi halál és a tárgyi megsemmisülés ellenére mégis él és hat a történet, nem véletlen, hogy pár éve remekbe szabott filmet készített Az ajtó című regényből az Oscar-díjas rendezőnk, Szabó István. Aki a regényt olvasta, vagy a filmet látta, soha nem feledi Emerenc alakját.

A regények „akarva-akaratlanul transzcendens távlatot kapnak […] Akkor is, ha nem súrol alapvető értéket a horizontjuk” – összegzi Vatai. Nem ad értelmező szintézist, gondolataival mégis hozzáadott mindahhoz, amit eddig senki sem írt le erről a két regényről. Tanulmányát befejezte, de gondolatait nem zárta le: „A teremtés és pusztulás fölött Szabó Magda mégis szintézisre hajló és képes lelki és szellemi szerkezet…”

Arday Géza