Szerteágazó szakmai munkássága két fő kutatási területet foglal magába: a régi magyar irodalmat, azon belül a 17. századi kalendáriumirodalmat, valamint a 19. századi orosz irodalmat. Az előbbinek, vagyis a kalendáriumirodalomnak a hazai felfedezője és nemzetközi hírű ismerője, az utóbbin belül pedig a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok szakembere.

Fő munkái: Arcok és álarcok, Dosztojevszkij és Belinszkij (Bp., Tankönyvkiadó, 1992); Régi magyarországi kalendáriumok európai hátterében (Bp., ELTE Eötvös Kiadó, 2003); Az Aranykortól az Ezüstkorig, Fejezetek az orosz kritika és irodalomtudomány történetéből (Bp., Protea Kulturális Egyesület, 2014); Hetényi Zsuzsa és Gaál Xénia szerkesztésében látott napvilágot: A búcsú a művészetben. Kelet és Nyugat az irodalomban. Születésnapi tanulmánykötet Dukkon Ágnes tiszteletére című kötet (ELTE BTK, Dolce Filologia XI., Bp., 2014), amelyben kollégái és pályatársai köszöntötték.

Professzor Asszonyt az etikai, lelkiismereti és metafizikai kérdések iránti vonzalma vezette a Dosztojevszkij-kutatásokhoz, s ezen belül Vatai Lászlóhoz, a Torontóba emigrált teológus-filozófus munkájához. Erről és a személyes és szellemi kapcsolatról, valamint szakmai munkásságáról kérdezzük Professzor Asszonyt.

[[paginate]]

− Vatai László neve és munkássága az 1945 után született nemzedékek – még protestáns értelmiségiek – körében is szinte ismeretlen, hiszen torontói emigrációban, Magyarországtól teljesen elszigetelve élt, akinek művei az ’50-es és ’60-as években tiltólistán szerepeltek. Később is csak nehezen oldódott ez az előállt helyzet, ám ebben az oldásban, illetve „felfedezésben” és szellemi visszavezetésben volt nagy szerepe Professzor Asszonynak. A kutatásai kapcsán találkozott először Vatai nevével vagy már előtte is ismert volt Ön számára esetleg egyházi vonalon?

− Vatai László Dosztojevszkijről szóló monográfiáját[1] az 1970-es évek közepén ismertem meg. Ennek háttere pedig az a nagy gyűjtő- és szerkesztőmunka volt, ami ezekben az években kezdődött az ELTE Bölcsészettudományi Karán, az Orosz Tanszéken, D. Zöldhelyi Zsuzsa vezetésével. A Kozocsa Sándor és Radó György által szerkesztett bibliográfia[2] adatai alapján dolgoztunk, s ebben szerepelt Vatai László könyve is. Ám nem volt egyszerű hozzáférni: kiderült, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban megvan, de zárolt anyag, külön engedéllyel lehetett csak kézhez kapni. Vatairól ekkor még semmit sem tudtam, de kis tájékozódás után kiderült, hogy emigráns – az akkori szóhasználat szerint disszidens – református lelkész, a Szabad Európa Rádióban ő tartotta egy ideig a református meditációkat, sok más ok mellett ezért is került a könyve tiltott listára. Az egyetemi tanulmányaim alatt sem a magyar szakon, sem az orosz szakon nem említette senki a nevét – részben azért, mert nem ismerték, részben pedig, aki esetleg ismerte, tudta, hogy nem ajánlatos emlegetni.

− A műveihez való hozzáférés sem volt egyszerű. Fel tudja idézni, hogy mi volt a legelső írás, amit tőle olvasott? És milyen hatást gyakorolt Önre, ami miatt felfigyelt a lelkész-filozófusra?

− Az első írás, amit olvastam tőle, az előbb említett monográfia, A szubjektív életérzés filozófiája, Dosztojevszkij című könyv volt. Én először az 1942-es sárospataki első kiadást ismertem meg, de aztán kézbe vettem az 1944-es második kiadást, amely Budapesten látott napvilágot. Az olvasmányélmény döntő jelentőségű volt: legfőképp a szerző rendkívül szuggesztív ereje okán. Szinte úgy éreztem, hogy vele magával beszélek, annyira átsugárzott a jelenléte a szövegen. Amikor ugyanis a könyv keletkezett, Vatai még fiatalember volt – csak 27-28 éves! –, és a fiatalság lendülete, merészsége engem is magával ragadott, aki akkor, amikor először olvastam, szintén hasonló korú voltam. Valami mágikus, különös vonzóerő áradt belőle, s ezért szerettem volna kideríteni, ki ez a szerző, aki így tud Dosztojevszkijről írni.

− Érdekelne a szakmai véleménye Vatai Dosztojevszkij munkájáról. Mi az, ami megragadó volt Ön számára, akinek ez az egyik kutatási területe? Az érdekelne, hogy kik voltak, akik Vatain keresztül hatottak Önre. persze az is izgalmas kérdés, hogy kik voltak azok, akik Vataira gyakoroltak szellemi hatást, ami a Dosztojevszkij-kutatásaira is – adott időben – hatással lehettek, hogy saját szellemi útja alakulhasson ki.

− A szakmai vélemény az első, felfedező olvasás után alakult ki, amikorra már valamelyest megismertem azt a filozófiai hátteret, amelyre a könyv koncepciója épül. Ez pedig az egzisztenciálfilozófia protestáns ága, valamint Karl Barth teológiája. Vatai hivatkozásaiból kiderült, hogy az emigráns orosz filozófusok közül ismerte Bergyajevet, többször is említi könyvében, de más, ehhez a filozófiai irányzathoz sorolható szerzőket is jól ismert. Mélyen értette Dosztojevszkij jelentőségét, regényeinek szellemi magvát. S talán épp az intenzív szerzői jelenlét, átéltség következtében ez a munka nem avult el, Vatai meglátásai nem vesztették el érvényességüket az újabb filológiai és filozófiai kutatások mellett, mert mindvégig nagyon intenzíven Dosztojevszkijre koncentrál, s nem az éppen aktuális filozófiai környezetre, bár annak közegében dolgozik.

[[paginate]]

− Melyek voltak Vataival azok a közös szellemi kapcsolódási pontok, amelyeken csatlakozott egymáshoz a Dosztojevszkijjel kapcsolatos felfogásuk?

− Amiben a felfogásunk összetalálkozott, az épp az emlegetett egzisztenciálfilozófia volt. Vatai könyvének olvasásával majdnem egyidőben jutott el hozzám Bergyajev emblematikus könyve, a Dosztojevszkij világszemlélete[3], amelyet én ekkor, az 1970-es évek végén még angol fordításban olvastam. Csak pár évvel később tudtam megszerezni az orosz eredetit, reprint kiadásban, a párizsi YMCA-Press kiadótól. Szorosan ezekhez az olvasmányokhoz kapcsolódott Kierkegaard Vagy-vagy című művének megismerése: az 1978-ban megjelent magyar kiadást, s ezt az utolsó betűig elolvastam, amely 1116 oldal – és mondhatom, ez is alaposan felrázott, hatalmas, megvilágító élményt adott. Vatai László számára is alapvető jelentőséggel bírt Kierkegaard filozófiája, ez volt – Dosztojevszkijen kívül – a legfontosabb közös szellemi kapocs köztünk.

− A rendszerváltás előtt más volt a hozzáállás Vatai Dosztojevszkij munkájához. Egyetemi szakmai körben kézzelfogható volt valamiféle idegenkedés a teológus-filozófussal szemben, vagy egyáltalán nem is volt jelen a neve és munkája?

− A rendszerváltás előtt egyetemi körökben – legalábbis nálunk, az ELTE-n – nem volt semmilyen „hozzáállás” Vatai munkájához. Egyrészt azért, mert a Dosztojevszkijjel foglalkozó tanárok nem ismerték, másrészt másféle szellemi irányok kötötték le a figyelmet, egyebek közt Mihail Bahtyin műveinek megjelenése magyarul, főleg a Dosztojevszkij poétikájának problémái című alapvető könyve. Az orosz szakon természetesen már az 1970-es évek közepén ismertté vált Bahtyin neve, mert az orosz kiadásokhoz ekkor már hozzá lehetett jutni – ha máshogy nem, az ösztöndíjas moszkvai, leningrádi tanulmányutak során. Akivel a rendszerváltás után Vatai könyvéről beszéltem, Albert Gábor író volt: neki is hasonló szellemi élményt jelentett A szubjektív életérzés filozófiája című monográfia. De különös dolog: nemrég tudtam meg, hogy debreceni kollégáim, az irodalomtörténész Imre László akadémikus és Imre Mihály professzor ismerték régebbről Vatai könyvét, és ők is értékes műnek tartották, bár egyikük sem Dosztojevszkijjel vagy ruszisztikával foglakozik. Imre Mihály mesélte, hogy fiatal tanárként a hódmezővásárhelyi gimnázium könyvtárában bukkant rá Vatai könyvére, s nagy érdeklődéssel olvasta.

− Hogyan, milyen körülmények között került kapcsolatba a rendszerváltás után Vatai Lászlóval?

− Vatai Lászlóval 1990 őszén találkoztam Budapesten, amikor is a Református Teológiai Akadémián átvette a díszdoktori kitüntetést. Torontóból utazott haza a feleségével, Irénke nénivel. Levélben „megbeszéltük” a találkozást, elmentem erre az ünnepélyes alkalomra, s akkor ismerkedtünk meg személyesen. Előtte már eljutott hozzá a hír a nővérétől, Vatai Idától, hogy egy Dukkon Ágnes nevű irodalmár a Confessioban közölt egy tanulmányt[4] a Dosztojevszkij-monográfiájáról. Az is váratlan és izgalmas volt számomra, ahogy Ida néni a Confessio szerkesztősége segítségével „kinyomozott” engem, és összekapcsolt a testvérével – aki addig bennem a könyv alapján egy különös, szuggesztív „fiatalemberként” élt (persze, mert fiatalon írta a könyvet), szinte mintha maga is egy fiktív, irodalmi alak lett volna. Nagyon érdekes volt átélni az idősíkok ilyen váltakozását a megismerkedés – a levelezés, majd a találkozás – során: a szuggesztív „fiatalember”  helyett egy nagyon rokonszenves, bölcs, idős férfival találkoztam, akivel úgy tudtunk beszélgetni, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ez a lelki-szellemi közelség felemelő volt számomra!  S aztán a feleségével és a fiával is igazán jó személyes kontaktusba kerültem. Sajnos, Vatai László nem sokkal később, 1993-ban, 79 éves korában elhunyt; nagyon megrendített a halálhíre. A hamvait a felesége hazahozta és a Farkasréti Temetőben helyezték örök nyugalomra. Így visszagondolva az volt ebben az ismeretségben különös, hogy váratlanul belépett az életembe egy korábbi szellemi élménynek a kiváltója, megmutatkozott valóságos létében, már idős emberként az a hajdani fiatal lelkész és teológus, akinek Dosztojevszkij volt olyan megmozdító élmény, hogy ennek hatására ő maga is mozdítani tudott a Dosztojevszkij-interpretációjával. S ez a mozdító erő rám is átszármazott, mert Dosztojevszkij segítségével, rajta keresztül nekem is megadatott, hogy személyes, belső élménnyé, egzisztenciális üggyé tegyem a tanítványaimnak az orosz író nagy kérdéseit.

− Köszönöm a beszélgetést.

Arday Géza