A ciliciai Tarsusból való farizeus Saul, aki korábban sátorkészítéssel kereste a kenyerét szentül megfogadta, hogy akár a saját kezével öl meg minden olyan férfit, vagy nőt, aki a Krisztus követőjének vallja magát. Krisztusénak, aki az Isten országát hirdette, és azt beszélték róla, hogy halottakat támasztott fel, betegeket gyógyított, sőt maga is feltámadott a halottak közül, holott meg van írva, hogy a feltámadás csak az idők végén lehetséges. Aki pedig ellentmond ennek, az rászolgált a halálbüntetésre, de legalább arra, hogy bilincsbe verve hurcolják Jeruzsálembe bírái elé a törvényszolgák. Elment hát a főpaphoz, hogy a damaszkuszi zsidó felekezet vezetőihez címzett ajánló levelekkel lássa el őt. Miután megkapta a kért ajánlóleveleket, maga mellé vette a szolgáit és elindult Damaszkuszba.

Már a város közelében jártak, amikor hirtelen mennyei fény villant körülöttük, és valamennyien a földre estek. Egy hang így szolt hozzá:

– Saul, Saul, miért üldözöl engem?

– Ki vagy te, Uram? – kérdezett vissza bátortalanul, miközben a támadóját keresve keze a kardjáért nyúlt.

– Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Kelj föl, menj be a városba, és ott majd megmondják, mit kell tenned!

Saul kábultan tápászkodott fel a földről, s nem értette, mi történik körülötte. A mellette lévő férfiak a szemüket meresztgették, de nem láttak senkit, csak a hangot hallották. Saul a szemét tapogatta, mert hiába pislogott, nem látott vele semmit. Vakon vezették be a városba, egy Júdás nevű ember házába, ahol három napig nem evett, nem ivott, és nem látott semmit.

A harmadik napon látomásban szólította meg az Úr a városban lakó Anániás nevű tanítványt.

– Kelj fel – mondta neki –, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzusinak neveznek.  Ő most imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, aki ráteszi a kezét, hogy lásson.

Anániás vonakodott engedelmeskedni Isten parancsának, mert hozzá is eljutott Saul kegyetlenkedéseinek híre. Arról is tudott, hogy most Damaszkuszba küldték a főpapok.

– Ne késlekedj, menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai közé – mondta az Úr. – Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.

A tanítvány nem vonakodott többé. Megkereste Sault, rátette a kezét, és azt mondta:

– Atyámfia, Saul! Az Úr küldött engem. Az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.

Alig mondta ki a szót Anániás, Saul újra látott. Felkelt és megkeresztelkedett. Aztán enni kért, és új erőre kapott. A keresztségben nemcsak hitet, hanem új nevet is kapott. Azon túl Pálnak hívták a gyülekezetben. Elvitte őt Anániás a damaszkuszi tanítványokhoz, akik maguk közé fogadták, és szólni hagyták a templomban. Valamennyien elcsodálkoztak, akik hallották, amikor fennhangon kezdte hirdetni a damaszkuszi zsidók között, hogy Jézus a Messiás, és Isten fia.

– Hát nem ő az, aki olyan vadul üldözte Jeruzsálemben Jézus követőit? – kérdezgették egymást hitetlenkedve. – És aki azért jött ide, hogy megkötözve a főpapok elé hurcolja az itteni keresztyéneket? – Tanácstalanul néztek egymásra, és a fejüket csóválták. Nem értették, mi történhetett. Nem így a törvénytisztelő zsidók. Amikor meggyőződtek róla, hogy Saul is Jézus követőjévé vált, elhatározták, hogy elfogják és megölik őt. A tanítványok azonban megszöktették a városfalon keresztül és elkísérték Jeruzsálembe. Ott is csatlakozni akart a tanítványokhoz, de féltek tőle, és nem hittek a szavának, hiszen Saul hírhedt üldözési mániája hiteltelenné tette számukra Pál megtérését. Barnabás azonban maga mellé vette, és elvitte az apostolokhoz. Elmondta nekik, hogyan látta meg, és beszélt Jézussal Saul, és milyen nyíltan beszélt Jézus nevében a damaszkuszi gyülekezetben. Így vált Pál a tizenharmadik apostollá anélkül, hogy a keresztre feszítés előtt találkozott volna a Názáreti Jézussal. A Szentlélek segítette őt. Tanított és gyógyított hasonlóképp, mint a másik tizenegy apostol.

A Benjámin törzséből származó, hellenizált zsidó családban felnövekvő ifjú jól beszélt görögül, elsajátította a hellén műveltséget, de mint római polgár jól ismerte a pogány kultúrákat is. Ez a helyzete, és ismeretei tették minden tanítványnál alkalmasabbnak arra, hogy a legkülönbözőbb felfogású és képzettségű emberek nyelvére lefordítsa és hirdesse az evangéliumot. Zsidóként szólhatott a zsidókhoz, görögként a görögökhöz, s mint római polgár, a pogány népek fiaihoz. Barnabás és Pál felvállalva e missziót elvitték az evangéliumot, Jézus tanítását a pogány tartományokba is. Útjuk során sok törvénytisztelő zsidót és pogányt megtérítettek. Ám amikor ismét visszatért Jeruzsálembe, a szemére vetették, hogy Mózestől való elszakadásra tanítja a pogányok között élő zsidókat, és arra bíztatja őket, hogy ne metéljék körül a fiaikat. Maguk közé fogadják a tisztátalanokat és együtt élnek velük. Azzal is megvádolták, hogy görögöket hozott be a templomba. Hiába próbált védekezni, szólni a felzúdult városlakókhoz, meg se hallgatták. Kivonszolták a templomból, és ütlegelni kezdték, kövekkel dobálták.

Amikor jelentették ezt a római helyőrség parancsnokának, Liziász ezredesnek, azonnal odaküldte a katonáit, hogy állítsák helyre a rendet. Bilincsbe verve vitték a katonák Pált a várba. Az ezredes parancsba adta, hogy a kihallgatás előtt – a bevett szokás szerint – korbácsolják meg. Amikor meghallotta, mi vár rá, megkérdezte az őt letartóztató századostól:

– Szabad-e római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolnotok?

Mivel nem tudta, mit feleljen erre, tovább jelentette a történteket az ezredesnek. Liziász odament hozzá és megkérdezte:

– Mondd meg nekem őszintén, valóban római polgár vagy?

– Az vagyok – felelte Pál a fejét felvetve.

– Érdekes – mondta az ezredes elgondolkozva–, én nagyon drágán vettem meg a polgárjogot. Sok pénzt fizettem érte...

– Én pedig már abban születtem – mondta Pál.

Ahogy ezt kimondta, rögtön elküldték mellőle a korbácsolásra készülő katonákat. A megszeppent ezredes egyik lábáról a másikra állt, nem tudva, hogy mitévő legyen. Végtére is ez az ember, mint született római polgár, társadalmi rangban fölötte áll, s ő kis híján megkorbácsoltatta. Mit tudni, ki lehet ez egyáltalán? Ebből még akár baj is lehet... Levetette hát a bilincseit, és megüzente a zsidók elöljáróinak, hogy jöjjenek össze a főpapok, meg az egész nagytanács, és mondják meg, mivel vádolják ezt az embert.

Pál rátekintett a nagytanácsra, és így szólt:

– Atyámfiai, férfiak! Én tiszta lelkiismerettel szolgáltam Istennek mind a mai napig.

– Üssétek szájon! – parancsolta Anániás főpap a körülötte állóknak.

– Megver téged az Isten, te meszelt fal! – mondta Pál. – Itt ülsz, és ítélkezel fölöttem a törvény szerint, mégis a törvény ellenére parancsolod, hogy megüssenek, mielőtt még elítéltek volna?

– Isten főpapját gyalázod! – figyelmeztették a többiek.

Jól tudta Pál, hogy a nagytanács tagjainak egyik része szadduceus, a másik része meg farizeus. Így kiáltott hát nekik:

– Atyámfiai, férfiak! Én farizeus vagyok, farizeus fia. A halottak reménysége és a feltámadás miatt vádolnak engem.

Amint ezt kimondta, éles vita támadt a két tábor között. A szadduceusok ugyanis tagadták a feltámadást, az angyalok és a lélek létezését, míg a másik tábor hirdette azt. Erre az ezredes megparancsolta, hogy vigyék vissza Pált a várba, és ott őrizzék.

A következő éjszakán álmában megjelent a fogolynak az Úr.

– Bízzál – mondta –, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned.

Közben összeszövetkeztek ellene a zsidók. Mintegy negyvenen elmentek a főpaphoz, meg a vének tanácsához, és bejelentették, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölték Pált. Az összeesküvés híre hamarosan eljutott az ezredes fülébe is, és szigorú katonai őrizettel vitette a foglyot Cezáreába, Félix helytartóhoz. A kísérő levélben megírta, hogy e római polgárt elfogták a zsidók, és meg akarják ölni. A római jog ellen azonban nem vétett, vallási vitáról van szó. Miután a helytartó is meghallgatta Pált, úgy határozott, hogy majd akkor hallgatja ki, amikor megérkeznek a vádlói. Addig őrizzék Heródes palotájában.

Öt nap múlva megérkezett Anániás főpap néhány vénnel és egy ügyvéddel.

– Megállapítottuk – mondta –, hogy ez az ember valóságos pestis. Lázadást szít a földkerekségen élő valamennyi zsidó között, és ő a názáreti irányzat feje. A templomot is meg akarta szentségteleníteni, de mi elfogtuk, és a mi törvényünk szerint akartuk elítélni. Liziász ezredes azonban odajött, és erőszakkal kivette őt a kezünkből.

Pál tagadta a vádakat, a helytartó meg Róma szempontjából érdektelennek ítélte az ügyet. Bizonytalan időre elnapolta a döntést, s addig is könnyített Pál fogságán.

Már két éve élt Pál a Heródes negyedes király palotájában lévő börtönében, s még mindig nem született döntés az ügyében. Közben új helytartó, Fesztusz érkezett a tartományba. A főpapok kérésére folytatódott a per, s újra azzal a kéréssel álltak elő, hogy vitessék a foglyot Jeruzsálembe, ahol a szerintük halálos bűnt elkövette. S hogy biztosak legyenek a dolgukban, újra megszervezték a merényletet, hogy ne érhessen oda. Pál azonban újra tudomást szerzett az összeesküvésről, s kijelentette, hogy nem hajlandó Jeruzsálembe menni.

– A császár ítélőszéke előtt állok – mondta Fesztusznak –, itt kell ítélkeznetek fölöttem. A zsidók ellen nem vétettem semmit, mint magad is jól tudod. Mert ha vétkes vagyok, és halált érdemlő dolgot cselekedtem, nem vonakodom a haláltól. Ha pedig ezek alaptalanul vádolnak engem, senki se szolgáltathat ki nekik. A császárhoz fellebbezek.

Miután Agrippa király is meghallgatta Pált, ezt mondta Fesztus helytartónak:

– Szabadon lehetne bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz. Így azonban elé kell bocsátanunk.

Ekképp került Pál a következő Rómába induló rabszállítmányba, hogy Néró császár bírósága elé álljon. A foglyokat egy adramittiumi hajóra vitték, melynek egy Júliusz nevű százados volt az őrparancsnoka. Jószívű ember volt ez a százados. Még azt is megengedte Pálnak, hogy Szidonban felkeresse a barátait, s közülük néhányan el is kísérjék az úton.

Ősz volt, viharos szelek borzolták a Földközi-tenger vizét. Napról napra veszedelmesebbé vált a hajózás a tengeren. A böjt ideje is elmúlt már, amikor Lázea város közelébe értek egy gabonaszállító hajón.

– Férfiak! – fordult a hajósokhoz Pál. – Úgy látom, hogy a további hajózás nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem az életünkre nézve is veszélyes lehet. Várjuk meg, míg lecsendesül a víz haragja! – A százados azonban a kormányos és a hajótulajdonos tanácsát követve kiadta a parancsot az indulásra.

Kréta közelében zátonyra sodorta őket a szélvihar, s hiába szabadultak meg minden fölösleges tehertől, a hajó süllyedni kezdett. Éheztek, szomjaztak és fáztak, s alig volt reményük a menekülésre.

– Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok – mondta Pál –, és nem indulunk el Krétáról. Elkerülhettük volna ezt a nagy veszélyt és a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ezt mondta: ne félj Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozza mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek Istennek, hogy úgy tesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.

Már a tizennegyedik éjszaka sodródtak a háborgó tengeren a törött bárkán kormány és tájékozódási lehetőség nélkül, amikor a hajósok lebocsátották a mentőcsónakokat, és meg akartak szökni a hajóról. Pál azonban figyelmeztette erre a katonákat. Azok meg elvágták a lebocsátott köteleket, és hagyták, hogy elsodorja az ár a csónakokat. Amikor megvirradt, valamennyiüket arra bíztatta Pál, hogy egyenek, lakjanak jól, mert szükség van az erejükre a megmeneküléshez. Miután mind a kétszázhetvenhatan jóllaktak, a tengerbe szórták a gabonát. A hajó hamarosan megfeneklett, és recsegni-ropogni, töredezni kezdtek a bordái. Látva ezt a katonák meg akarták ölni a foglyokat, nehogy megszökjenek. A százados azonban meg akarta menteni Pált, és parancsot adott, hogy aki tud, úszva meneküljön a szárazföldre. A többiek pedig a hajó szétroncsolódott deszkáiba kapaszkodva mentsék az életüket. Bár a vihar nem csendesedett, mégis valamennyien szerencsésen partot értek. Az ott élő barbároktól tudták meg, hogy Málta szigetén vannak.

A sziget lakói a föníciai dialektust beszélő punok voltak. Barátságosan fogadták őket. Tüzet raktak, étellel, itallal kínálták, házaikba fogadták a hajótörötteket. Amikor Pál egy marék rőzsét akart a tűzre dobni, egy mérges kígyó kúszott elő belőle, és a kezébe mart. A szigetlakók arra gondoltak, hogy valamiféle gyilkos lehet, s így érte utol az istenítélet. Pál azonban lerázta a kezéről a kígyót, és semmi baja nem esett. Ezt látva istenként tisztelték.

A sziget elöljárójának, Publiusznak az apja egyik nap lázrohamoktól és vérhastól gyötörve ágynak esett. Pál bement hozzá, és miután imádkozott, rátette a kezét és meggyógyította. Gyorsan elterjedt a hír a szigeten, s mások is felkeresték bajaikkal. Valamennyiüket meggyógyította. Amikor tavaszodván új hajóra szálltak, s elhagyták a szigetet, minden szükséges dologgal ellátták őket.

 

Az úton több kikötőben megálltak, s mindenütt vendégül látták őket a gyülekezet tagjai. Amikor a római keresztyének hírt kaptak az érkezésükről, eléjük mentek Appiusz fórumáig, és Tres Tabernaeig. A városba vezető több mint hatvan kilóméteres úton végig kísérték, nehogy valamiféle bántalom érhesse őket. Pál pedig hálát adott Istennek a megmenekülésükért, és a lehetőségért, hogy a római gyülekezettől jut majd el az evangélium a „föld végéig”. Nem hátráltathatják a jeruzsálemi zsidó vezetők, és az ottani gyülekezet pogány missziót fékező merev zsidókeresztyén szigorúsága.

Fogvatartói megengedték Pálnak, hogy ne a börtönben, hanem külön bérelt házban lakjék az őt őrző katonával, és nyugodtan fogadhassa a vendégeit. A harmadik napon magához hívatta a zsidók ottani elöljáróit.

– Atyámfiai, férfiak! – szólt hozzájuk. – Bár semmit se vétkeztem e nép, vagy ősi szokásai ellen, Jeruzsálemből mégis foglyul adtak engem a rómaiak kezébe. Miután ezek kihallgattak, szabadon akartak bocsátani, mert semmi halállal büntetendő vétket nem találtak bennem. Mivel azonban ez ellen tiltakoztak a zsidók, kénytelen voltam fellebbezni a császárhoz, de nem azért, mintha népem ellen akarnék vádaskodni. Emiatt kértem, hogy láthassalak titeket, és beszélhessek veletek, hiszen Izrael reménységéért viselem ezt a láncot.

Ók pedig így válaszoltak:

– Mi sem levelet nem kaptunk rólad Júdából, sem az atyafiak közül nem jött ide senki, és nem jelentett, vagy mondott rólad semmi rosszat. Tőled akarjuk megtudni, hogyan gondolkozol, mert erről az irányzatról tudjuk, hogy mindenfelé ellenzik.

Kitűztek hát egy napot, amikor sokan elmentek a szállására, hogy meghallgassák. Pál reggeltől estig beszélt hozzájuk. Bizonyságot tett előttük Isten országáról, s igyekezett meggyőzni őket Jézusról Mózes törvénye és a próféták jövendölései alapján. A zsidók egy része hitt neki, más részük meg nem. Mielőtt szétoszlottak volna, ezt mondta nekik:

– Helyesen szólt a Szentlélek Ézsaiás próféta által atyáitokról, amikor ezt mondta: „Menj el ehhez a néphez, és mondd meg: hallván halljatok, és ne értsetek, és látván lássatok, és ne lássátok meg! Mert megkövesedett e nép szíve, és fülükkel nehezen hallottak, és szemüket behunyták, hogy ne lássanak vele, és ne halljanak a fülükkel, szívükkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” Vegyétek tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége. Ők pedig meg is fogják hallani.

Két évig lakott még Pál Rómában a bérelt szállásán, ahol akadályoztatás nélkül hirdethette Isten országát, és Jézusról tanított. Tevékenységére végül Néró császár is felfigyelt, s tűzzel-vassal kezdte irtani a keresztyéneket. Mivel Pál római polgár volt, nem vettette a többiekkel az oroszlánok elé. Méltóságát megadva Róma mellett lefejeztette.

 Krisztus után hatvannégyet írtak abban az évben.

*

[[ paginate ]]

Szabó Jóska egy kis nyírségi faluból került a fővárosba valamikor a kilencvenes évek fordulóján. Abban az időben volt ez, amikor kihirdették a harmadik köztársaságot, és a munkás-paraszt hatalmat fölváltotta a polgári demokrácia. Új szelek borzolták a nyírségi homokot, s mivel nem volt rá vevő, elkezdték kivágni a bőtermő almafákat. Jó volt az úgy, hiszen hidegek voltak a böjti szelek, kellett a kályhába tüzelő.

A Jóska gyerek úgy gondolta, hogy érettségi után beiratkozik az agráregyetemre, aztán elszegődik valamelyik szövetkezetbe agronómusnak. Néhány év múlva akár téeszelnök is lehet belőle. Miért ne lehetne, hiszen jó fejű gyerek, szereti a földet, ezt a sárgán villogó nyírségi futóhomokot, és az apja is ágazatvezető a kertészetben. Igen ám, csakhogy mire leérettségizett, föloszlatták a szövetkezeteket, és széthordták a közös vagyont. Az apja is alig tudott kimenteni néhány hektárt az almásból. Nem sokra ment vele, mert ott rohadt az almája a tárolóban. Végül a marhákkal etették föl. De hát a tej se kellett a kutyának se, hiszen az újonnan épült Auchan, meg Tesco áruházakban olcsóbban árulták a francia tejet, mint amennyiért ők elő tudták állítani. A gazdaság tönkrement, az apja egyre gyakrabban ürítgette a pálinkás palackot, az anyja meg beadta a válókeresetet. Valami újdonsült pártvezér vette a szárnyai alá, aki megígérte neki, hogy aranyfűvel ékes, gyémánt birodalmat teremt ezen a nyírségi futóhomokon, és őt ülteti majd e tündérkert trónusára. Jóska viszolygott ettől a nagyhangú, önbizalomtól terhes, pöffeszkedő pasastól, s nem értette, mit eszik rajta az anyja. Az apjával se tudott mit kezdeni, mert ha éppen nem volt részeg, váltig azt hajtogatta, hogy ezek ketten tették őt tönkre, s addig nem nyugszik, míg kiterítve nem látja őket. Egy reggel összecsomagolta a hátizsákját, és fölszállt a pesti vonatra. Fogalma se volt, mit kezd majd magával, csak azt tudta, hogy innen el kell mennie.

Idegen utcákban, tereken téblábolt. Néhány éjszaka ott is aludt a padon. Hajnaltájt odament hozzá egy torzonborz, szeszszagú alak, és megrázta a vállát.

– Hé, kölyök! – mondta rekedtes hangon – Kotródj innét, ez az én padom!

– Mi van? – dörzsölgette ki a szeméből az álmot a fiú. – Mi a magáé?

– A pad – emelte ütésre a karját a másik. – Ez az én padom. Lódulj, mert fölpofozlak!

Nem értette ugyan, miről beszél a torzonborz, de valami hosszú penge villant a kezében az éji homályban, s jobbnak látta átadni a helyét. Másnap értette csak meg, mi történt, amikor egy Miskolcról érkezett hasonló korú fiú elmagyarázta neki, hogy itt a hajléktalanok kisorsolják egymás közt a padokat, és akár ölre is mennek érte, ha valaki elorozza tőlük az éjszakai szálláshelyet. Ez a fiú vitte el a Moszkva térre is, ahol már korahajnalban ott ültek a füvön a munkát keresők. Aztán virradatkor jöttek a kőművesek mustrálni a kínálatot. „Te, te, meg te” mutogattak ujjal a kiválasztottakra, és vitték őket a hegyre sódert lapátolni, betont keverni az építkezésekhez. Az egyik Ózdról jött, a másik Erdélyből, a harmadik csak románul beszélt. Este megkapták a napszámot, s reggel újra kiállhattak a térre.

A nyár végére összegyűjtött annyi pénzt, hogy a külvárosban ki tudott venni egy olcsó albérletet. Egykor nyári konyhának használhatta a tulajdonos. Vékony falai voltak, vécé az udvarban, de tető volt a feje fölött. Idővel haverok is akadtak. Barátnak éppen nem nevezte volna őket, de arra mindenképpen jók voltak, hogy hozzák-vigyék a híreket, és bevegyék a bandába, ha valami pénzes meló akadt. Mint például az olaj. A teherpályaudvaron hatalmas tankerekbe fejtették a tartálykocsikban érkező olajat. A háztartásit meg is festették pirosra. A tartály alján mindig maradt néhány liter, amit egy kis csapon le lehetett ereszteni. Olykor akár húsz, vagy ötven is. Attól függött, mennyire siettek a kocsikísérők. Éjszaka odalopakodtak a vakvágányra kitolt kocsikhoz, és marmonkannákba gyűjtötték a maradékot. A megbízójuk meg ott várt a kerítésen vágott lyuk mellett egy teherautóval.

– A pirosat ide rakjátok, külön! –rendelkezett, és már fizetett is, mielőtt a vasutasok fölfigyeltek volna rájuk. Jóska egyszer rákérdezett.

– Miért gyűjti külön? A pirosból tán kevesebbet fogyaszt a motor?

– Buta vagy te ehhez, édes fiam – válaszolt a megbízó. – A pirosat szőkíteni kell.

– Ja – bólintott rá, mintha értené, pedig csak hónapok múlva tudta meg, hogy a színezőanyagot mossák ki belőle, és így motorolaj lesz a fűtőolajból, amit jóval magasabb áron lehet eladni. De akkor már ő is ott dolgozott egy Pest környéki tanyán, ahol szinte ipari méretekben folyt az olajszőkítés. Elég jó fizetést adtak érte.

Változtak az idők, változtak az üzleti lehetőségek. Már az olajüzlet se volt a régi. Különösen azóta szigorodtak meg a rendőri ellenőrzések, mióta eltűnt egy egész szerelvény olajszállítmány tartályvagonostul, olajostul, mozdonyostul. Még szerencse, hogy a sínek, meg a vasúti pálya megmaradt. A rosszmájúak az ufókra gyanakodtak, a realista bűnüldözők viszont bottal ütötték a nyomát. Bár a szerelvény soha nem került elő, néhány embert sittre vágtak a tanyán dolgozók közül. Jóska akkor már több, mit egy hete nem dolgozott ott.

Szóval sokan lebuktak, mások időben profilt váltottak. Földet, meg erdőt vettek kárpótlási jegyért. Szabó Jóska is talált egy ügyvédet, aki elküldte őt licitálni a földárverésekre. Semmi más dolga nem volt, mint egy megbeszélt jelre föltartani azt a kis piros számmal ellátott színes kis tárcsát, amit a kezébe adtak az árverés előtt. A többit elintézte a doktor úr. Tiszta, könnyű munka volt ez, és nagyon jól fizetett. Szinte minden nap úton volt. Az ország egyik végéből a másikba utazott. Szállodában lakott, szobalányok vetette fehér ágyban aludt, és gyógyfürdőben masszíroztatta elgémberedett tagjait. Ekkor már saját lakása is volt a hetedik kerületben. Igaz, mindössze harmincnyolc négyzetméter, de az övé. Volt hová hazavinni a szállodában felcsípett csajokat.

Semmi se tart örökké, a földárverések is elfogytak néhány év alatt. Az ügyvéd profilt váltott, a kártérítési perekre képezte át magát. Jóskából meg szakértő lett. Afféle botcsinálta szakértő, mint nagyon sokan ebben az időben. A haja deresedni kezdett, aranykeretes szemüveg ült az orrán, s az egykor kockásra gyúrt hasizma helyén is tekintélyes pocakocska kerekedett. Szóval pont megfelelő a külső ahhoz, hogy megbízható, feddhetetlen szakembert sejtessen. A látszat azonban gyakran csal – mondják a hozzáértők, s többnyire igazuk is van. Ennek a kemény vonású, feddhetetlen szakembernek is megesett olykor a szíve egy-egy jobb sorsra érdemes, fizetőképes károsulton, vagy néhány hosszú combú, fitos orrú, nem túl szigorú erkölcsű asszonykán. Mi tagadás, hagyta magát megvesztegetni. Mert, ugye ha egy százéves falban eltörik az a fránya vízcső, az egész lakásban ki kell cserélni a vezetéket. Újra vakolni, festetni az egész lakást, sőt lehet, hogy még az alatta lévőt is. Munkát kereső iparos meg mindig akad, aki hálás a megrendelésért.

Aztán itt vannak mostanában ezek a viharos szelek. Úgy kapkodják le a háztetőket, mintha ott se lettek volna. Az eső eláztatja a falat, beázik a födém... A biztosító kibúvót keres, vagy legalább halogatja a kifizetést. Akkor jön az ügyvéd, meg a kárszakértő. Egy jó szakértő mindenhez ért. No meg az ügyvéd is. Néhány jó időben, jó helyen sugárzott interjú, és máris sztárügyvéddé, sztárszakértővé válnak. Mindenki rájuk akarja bízni a perét. Már nemcsak biztosítási ügyekkel foglalkoztak, hanem a legkényesebb csődbűntetteket is felvállalták. No persze nagy kockázat, magas honorárium...

Ebben az időben volt nagy üzlet a lakópark építés. A fővállalkozó elvállalta egy egész lakópark felépítését a gázvezeték fektetéstől a biztonsági őr felvételéig. Aztán jöttek az alvállalkozók a Moszkva téren kiválogatott szakembereikkel, és elkezdődött a hangzavar. Ez főleg a hétvégeken erősödött föl, amikor ki kellett volna fizetni a munkásokat. Az alvállalkozó türelmet kért, mert késett az átutalás a fővállalkozótól, a fővállalkozó a bankra mutogatott, hogy azok nem küldték a pénzt... Mindenki tartozott mindenkinek. A munkások lapátot ragadtak, az alvállalkozó futni tanult, a fővállalkozó bemondta a csődöt, és új céget alapított. A leendő lakók meg csak lesték, hová tűnt a befizetett pénzük. Kinek van igaza? – kérdezte a bíró – és az ügyvéd, meg a szakértő kimondták a végső igazságot. Természetesen nem ingyen, de az minden pénzt megért, még akkor is, ha a megrendelőnek egy fityingje se maradt, és a melós is könnyes szemekkel bámult a jól kiérdemelt fizetése után.

Szabó Jóska ekkor már a hegyen lakott egy kis nyolc szobás villában, Mercedessel járt, s mivel a villa földszintjén volt a káefté irodája is három alkalmazottal, a kapuban biztonsági őr fogadta a vendégeket.

Aztán egy nap újra profilt váltottak, mert elfogytak az alvállalkozók. A nagy nyugati bankok viszont egymás után alapították meg leányvállalataikat, és szinte az utcasarkon kínálgatták az olcsó kamatú kölcsöneiket.

– No, Jóska – mondta az ügyvéd – eljött a mi Kánaánunk ideje. – Ez a sok pénzéhes magyar fölveszi a hatalmas összegű kölcsönöket, mert mindenáron vásárolni akar, nyugati színvonalon élni, mert azt ígérték neki még kilencvenben. Meg se nézi, mit ír alá, csak akkor fog majd csodálkozni, amikor lehúzzák róla még a gatyáját is.

– Ne beszélj már ostobaságokat, doktor! – berzenkedett a szakértő – Alig néhány százalékos a kamat, a mi bankjaink meg néha a tízszereséért adják.

– Ez igaz, de devizában számolnak, és mi lesz, ha megváltozik az árfolyam? Mi lesz, ha a bank megváltoztatja a feltételeket? Mi lesz, ha valaki elveszti a munkahelyét, és nem tud időben törleszteni? A bank biztosra megy, lakást, vagy kocsit kér fedezetnek, és rögtön elárverezteti, ha késik a fizetéssel az adós. Joga van hozzá, hiszen ezt írja alá. Igaz, olyan apró betűvel írták, hogy az adós el se olvassa, mert minek?

– Rémeket látsz, doktor – mosolyodott el csendesen a szakértő. – Én is kölcsönből vettem a múlt héten a kocsimat. Méghozzá svájci frank alapú kölcsönből. Az stabil pénznem.

– Gondolod? De aztán vigyázz, nehogy egyszer a zsebedben maradjon a csekk! – húzta el a száját a másik. – Én a helyedben sürgősen módosítanám a káefté profilját. Hozzá tenném a bírósági végrehajtást is, amíg más korán ébredő szakértő meg nem teszi.

Szabó Jóska leült a főnöki bőrfoteljába, tövéről hegyére végiggondolta a dolgot, és másnap beadta a módosító kérelmet a cégbíróságra.

Gyorsan peregtek a naptár lapjai, és napról napra gyarapodtak a munkanélküliekről szóló jelentések. Az emberek olyan szavakat tanultak, és tanultak meg átokba foglalni, mint a recesszió, meg a gazdasági válság. A konyhaszekrény fiókjában a kenyér helyén egyre szaporodtak a befizetetlen sárga csekkek. Villanyszámla, fűtés számla, közös költség, no meg a bankhitel. A végén már egyikre se telt. Az asszony sírt, a férfi átkozódott, a gyerek üres lábosban kevert. A bank meg küldte a felszólító levelet. Adós fizess, mert megy a végrehajtó! A bíró széttárta a karját, a követelés jogos. Indulhatnak a fogdmegek...

– Na látod, itt az ész, meg a bölcs előrelátás – dörzsölgette a kezét az ügyvéd. – Először elmegyünk a bankhoz. Időt kérünk a nyomorult adósnak, hogy megpróbálja összetarhálni a családban a pénzt. Lesz, akinek sikerül, és az időnyerésért fizet majd nekünk. A többség azonban hiába kutat, csak üres zsebeket talál. És ekkor jössz te, a bölcs és lágyszívű végrehajtó. A gorilláid természetesen széles vállúak és erőszakosak. Te csendre inted őket, és megsimogatod az ifjú asszonyka bájos pofikáját. Két kedves szóért, bíztatásért rögvest leveti a bugyiját. Mert ha te nem segítesz rajta, már nem lesz kinek. Aztán, ha vége a románcnak, a gorillák vihetik a bútorokat. Ne hasson meg, ha kint szakad az eső! A fagy se lágyítsa meg a szívedet! A banknak a pénze kell, meg a kialkudott profit. A gyereksírás se hatja meg. Nincs rá füle.

– Rendben van, doki, de ha csúnya, vagy vén a nő?

– Akkor bízd a fogdmegekre. Végtére is azért kapják a pénzüket. Az üzlet az árverésben rejlik. A bank olykor a ház értékének a felét jegyzi be fedezetként. Az adós aláírja, mert mindenáron pénzt akar, és azt hiszi, mindez csak formaság. De ha mégis árverésre kerül a sor, ez lesz a kikiáltási ár. Ha többet ígérnek érte, az az adós haszna lesz. A mi dolgunk, hogy ne ígérjenek, vagy ha mégis, ne sokat. A te dolgod, hogy minél kevesebben értesüljenek az árverés idejéről. Az enyém, hogy kiválasszam a vevőt, aki majd jó áron adja tovább, s a nyereségen megosztozunk.

Jóska leült a főnöki bőrfotelba, szivarra gyújtott, Havannára, és bölcsen elmosolyodott.

– Lehet, hogy okos vagy, doki, lángeszű, de most az egyszer ráfaragsz, mert a vevőket én fogom kiválasztani. Te meg legföljebb bólogatsz.

Így is történt, ahogy kigondolta. Küldte ugyan az ügyvéd a vevőket, de az árverés sokszor kudarcba fulladt. Tüntetők jöttek, sok jó barát, és megverték a gorillákat, amikor ki akarták vinni a lakásból a bútorokat. Jöttek a rendőrök, és kiürítették a környéket. A küldött vevő csak topogott, nem értette, mi történik körülötte, aztán elment. Az újabb árverésen már a Jóska embere licitált.

Az árverések egyre szaporodtak. Már nem Jóska állt az árverési pult mögött, hanem egy jótorkú fiatal férfi ütötte le a harmadszori árakat. Ő csak a kulcsokat adta át az új tulajdonosnak, és nagy gonddal vigyázott arra, hogy mindig más legyen a vevő neve.

A külföldi bankbetétje egyre jobban hízott, s megszaporodtak a rokonok részvényei. A hegyi villát nagyobbra cserélte, hogy elférjen benne a kertész- meg a gondnoki lakás. Tagja lett a balatoni vitorlás klubnak, és lovat vett a hortobágyi Széles tanyán. Azt beszélték, hogy páholyt váltott a párizsi operában, és indulni készül a következő parlamenti választásokon.

Egy nap megjelent a hír az újságokban, a rádió is közölte délután, hogy megalakult az adósok klubja, és hamarosan egyesületté alakul, hogy a cégbíróság is bejegyezhesse. Szabó Jóska többször is elolvasta a hírt, összevonta a szemöldökét, elszívta a Havanna szivarját, és rábólintott.

– Készülj föl, doktor – mondta a telefonba –, a jövő héten tüntetni megyünk.

– Megőrültél? Hová, és minek?

– A bankszövetség elé, és támogatjuk a kilakoltatás ellen tiltakozó adósokat.

– Pont mi ketten? Hisz’ mindenki tudja, hogy...

– Nem, doktor, még nem tudják. Különben is csak én megyek oda. Beszélni fogok a megafonba. Csúnyákat fogok mondani, amiért a rendőrök le fognak tartóztatni. Te meg értem jössz a kapitányságra, leteszed a biztosítékot és nyilatkozol a sajtónak.

– Ugye ezt nem gondolod komolyan?

–De igen, doktor, mert szükségem van a voksaikra. A Bibliában állítólag meg van írva, hogy Isten a bűnösöknek is megbocsát. No, hát akkor velem akár el is kezdheti!

Krisztus után kétezer tízet mutatott a naptár...