Ady Endre halálának 100. évfordulójára jelent meg ez a szerényen elegáns kötet. Lényeges az apropó, hiszen a vátesz-költő (legutóbb Hegedűs Loránt püspök jellemezte így Adyt) a szerző élet(műv)ében is jelentős szerepet visz. Ebben a kötetben az egyetlen költő Ady, akinek külön fejezetet szentel Szőcs Zoltán, aki az irodalom felelős számadójaként teszi a dolgát és írja könyveit. Elszámol az életével. Narrare necesse est, mondja Odo Marquard német filozófus, hiszen mi emberek a történeteink vagyunk. Igen, történetek a Szőcs-kötet írásai is. Egy homo literátus szellemi kalandjainak történetei.

De mit mond erről maga a szerző?  Hogy a könyv egy idejétmúlt szerző anakronisztikus gondolatait tárja elő? Korrekt, őszinte vélemény és vallomás, csipetnyi okoskodással fűszerezve? Időszerűség és gondolat. Mindkettő sikamlós fogalom. Mindkettőhöz kapcsolódik egyfajta narratíva, mely meghatározná, hogy mi is tartozik oda. S ami kívüle van, az se nem aktuális, se nem gondolati.  Milyen szűrőt érdemes itt az áradó vélemények alá helyezni? Azt vélem, hogy a gondolat, mint olyan, mindig időszerű! Hogy a gondolat tárgyát, vagyis hogy éppen miről elmélkedünk, egyesek szeretik beskatulyázni és ezzel kapcsolatban fölvetni a helyes időt vagy a nem helyes időt? A haladás áramlata bizonyos gondolatokat a felszínre hoz, a fölszínen tart, másokat örvénybe vet, vagy a mélybe sodor. De ettől még a gondolat gondolat marad s vannak, akik ezt a gondolatot kedvelik és vannak, akik nem.

Kairosz vagy Kronosz? Nem, Szőcs soha nem a Kronoszban él és tevékenykedik. Ő a Kairosz „lakója”, a Kairosz elhívatottja. Gondolatai, ha nem is időszerűek, de vitathatatlan módon a helyes időt, a beteljesedett időt mutatják. S hogy írásai gondolatokat hoznak-e? Bizony-bizony: azzal a szellemi-lelki háttérrel, amellyel a szerző bír, nem lehet puszta fecsegés a szó s a mondat, de kizárólag gondolat. S ebben olyan támaszai vannak, akik a szellemtörtént legkiválóbbjai. Nála egyértelműen dominál az az írói alapállás, hogy az írásnak bizony egzisztenciális kockázata van: irodalmi műbe nem írható le bármi, s amit leírunk, annak messze ható következményei vannak (még ha ez a következmény nem is látható azonnal, közelről). Az írói felelősség nála nem kerülhető meg és nem játszható ki.

Tapasztalat, hogy a gondolatok közlésének módját illetően dominánsan jelen van az elvárt korrektség jegyében történő megszólalás kívánalma.  Szőcs mindenkor az evangélium szellemében szól, akkor is, ha esetleg szavának hitelességét a „dáridóban” élők megkérdőjelezik. Egyedül Istenben bízik és őtőle remél elégtételt, hiszen jól tudja, hogy az emberi alkotás csupán véges és töredékes lehet. S ez nagyon fontos szempont.

[[paginate]]

Természetesen a szépségeszmény híve is. Írásai szépírások, líraiság van bennük, hiszen a szerző időről időre, s ha csak pár sor erejéig, de verselő is. Páskándi Géza mondja: „Lehet-e nemzet és ember iránt valami jóhiszeműbb, nagyvonalúbb, mint a művészet?  Akarhatja-e jobban valami az ember méltóságát, a szabadságát, mint épp a művészet? Szőcs Zoltán az ember, és a nemzet iránti jóhiszeműséggel és nagyvonalúsággal írja könyveit.

Sokféleképpen lehet valaki esszéista is.  Sz. Z. a szép esszék írója. A szép esszék művelője és művésze. S még egy roppant jelentőségű sajátosságot ne feledjünk: valamennyi írásban ott feszül, ott simul, vagy egyszerűen ott „van” az igazság keresésének, az igazság föltárásának napi érdekektől ment vágya, igénye, megmutatása. „Európában a civilizáció ’legyőzte’ a kultúrát” – írja Kozma Imre atya. Szőcs Zoltán (mint modern vagy inkább időszerű Symmachus?) a legyőzött oldalán áll és tudja, hogy az ember – amint erre Lustiger bíboros mutatott rá –„minden más fajjal ellentétben csak kultúrája segítségével képes reprodukálni önmagát”.

Nem feladatunk – s erőnket is meghaladná - a könyv részletes bemutatása és elemzése.

Kikre lelhetünk olvasás közben? A líra géniuszára (Ady), az emberi lélek zseniális kutatójára (Jung), Csokonai múzsájára (Lilla), a szellemtörténet rendkívüli hatású gondolkodójára (Nietzsche), a magyar világból kikoptatott nagy magyar íróra (Szabó Dezső), a minden sors jó sors megfogalmazójára (Boethius), a magyarság lovagkirályára (Szent László), a 20. század két különös,egymástól távolélő írónőjére (Szabó Magda, Jókai Anna), az anakronisztikus módon regényt író élő klasszikusra (Martin Walser) vagy épp napjaink egy elismert orvos-akadémikusára (Fodor János) és így tovább. Az európai és magyar kultúra tetemes vagyonából sokat markol és sokat fog.

Milyen ideák, lelki-szellemi vagy épp történelmi jelenségek tárulnak föl itt? A szeretet problémái, az emberi kötődés vetülete, az immanencia és transzcendencia mibenléte, a szellem árfolyamesései, a lélektani regény születése, az ismétlődően a közvéleménybe táplált „jónak lenni jó” vitatása azzal, hogy jónak lenni kevés, vagy épp korunk tragikus népvándorlása, a migráció - hogy csak néhányat kiemeljünk.

A könyv hét fejezetre – világokra– tagolódik: könyvek, írók, eszmék, hétköznapok világa, s három különös világ: a szerzőé, Adyé és Jungé. A hetes szám, ugyebár varázslatos szám. Valamiféle teljesség. Benne van, ami az emberi sorsban igazán lényeges.

Miként lehetne Szőcs Zoltánt, az írót igazán tömören, valóban hitelesen meghatározni? A megváltott gondolat „Szentföldjéért” harcolni mindig kész kereszteslovag. Gondolatai – melyek a nagy elődök gondolataiból sarjadnak, azokat szövik körbe, növik olykor túl is – sokunk okulására lehetnének, sokunknak szolgálhatnának szellemi csemegéül.

Nagy kár, hogy az író – a ma társadalmi/kulturális realitását szemlélve – kénytelen volt egzakt mottót ültetni írásai csücskére, idézve egyik kedvencét, Stendhalt: Csak száz olvasónak írok. Bízzunk abban, hogy jő még kor, amelyben ezt a nagyszerű könyvet sok százan, sőt sok ezren forgatják majd.

Dóczi Székely Gábor