^{Forrás: dehir.hu}

Ősz, törékeny mesterember. Az anyag és a szellem formálója.

Rokon lélek, a képzőművész értő, megértő, meleg tekintetével.

Kerüli a szószaporítást, az „értelmiségi” lökdösődést, az esztéták és írók körében rendszeresített karrierharcot. Nem ér rá a csevegésre, elfordul számára sokkal fontosabb dolgok felé.

Minden gondja mesterségének anyagára irányul. A vörösrézlemez sima tapintása csalogatja, a ráolvasztandó viasz illata vonzza az asztalához, s alig várja a találkozást a dermedt rézlemezen sikló tű sejtelmes neszével.

Végre rajzolhat gyönyörűségére. Meg-megállva vizsgálgatja az elkészült vonalak és foltok egymáshoz való viszonyát. Aztán reá mondja a végső döntést: elég lesz. Ez a legnehezebb: megállni ott, ami előtt még hiányos, üres marad a felület, s megállni ott, ami után már felborul a negatív és pozitív foltok egyensúlya, vagy besűrűsödik az eleddig ropogós vonalháló.

Miután súroló fényben jóváhagyja a bekarcolt vonalak tisztaságát, mikró vájatainak egyenletességét, előkészíti a savas oldatot. Orrfacsaró kigőzölgés közepette megdobban a szíve. Micsoda izgalom következik mostan! A maró savba mártja a gyantás felületén megkarcolt rézlemezt, s rábízza a munkát a természet vegykonyhájára. A tálca mélyén pedig a vasklorid és a salétromsav keveréke elkezdi marni, horholni, vájni, bontani egyre mélyebbre a cuprum viaszmentesen rajzolt árkait. Ahogy a kémiai folyamat dolgozik, úgy forrósodik föl a lemez. Vigyáznia kell nagyon a maratás időtartamára, nehogy túl mélyen vagy túl sekélyen fogjon a fémen a sav. Ebben nem csak a lemez szélére bekarcolt segédvonalkái segítenek, hanem a mesterember évtizedes tapasztalata. Így hozhatja meg bizton a második nagy jelentőségű döntését: ennyi elég, s a tálcából kiveszi a rézlemezt.

[[paginate]]

Miután folyóvízben lemossa jól, irányított lámpafénynél megvizslatja, hogy a felfénylés csillogásában megfelelő-e a vonalak vájatainak mélysége? Ha igen, most még nagyobb izgalom keríti hatalmába: elérkezett a presszió, a nyomtatás ideje. A mestert ebben a munkafázisban nem lehet megállítani egy pillanatra sem, szinte magán kívül van, a mű még nincs készen, épp befejezés előtt áll. Vajon milyen lesz? Vajon olyan lesz, amilyennek megálmodta rajzolás közben? Különösen az a sötét folthatás a cérnavékony rajzolattal vajon jól fog kijönni?

Korom és firnisz-keveréket visz fel a rézlemez felületére, majd kartonnal lehúzza a felesleget róla, hogy csak a mélyedésekben maradjon meg a festék. Az így előkészített nyomólemezt ráteszi a csillagprés asztallapján fekvő horganylemezre, majd minden idegszálával összpontosítva, finoman ráhelyezi a benedvesített, puha papírost, arra pedig a gyapjúszövetből készült nyomónemezt. Mindezen rétegeket pedig együtt préseli be két szoros henger közé, ahogy a sajtó hajtókerekével óvatosan és egyenletes sebességgel áthúzza a hengerek között a teljes nyomófelületet. A nagy nyomás hatására a rézlap vájataiban meghúzódó festék a nedves papír felületére szívódik föl láthatatlanul még a nyomat méhének titkaként. A mélynyomás technikájának bábállapota ez.

A mester szusszan egyet. A nehezén már túl van. Azonban szívverése most gyorsul föl igazán, hiszen az eredmény két mozdulattal láthatóvá válhat mindjárt. Mégis vár egy sóhajtásnyit a pillangó felröppenése előtt. Tisztelet a megtett útért.

Aztán fölemeli a nyomónemezt és utána lassú mozdulattal felhajtja a papírost a rézlemezről, míg világra nem jön, mint szülészorvos felemelt kezében az újszülött, az egész kinyomtatott lap.

Kész a mű.

Örvendezik, hiszen a saját gyermeke, s látja, hogy hasonlít arra, ami rajzolás közben benne volt: a sötét folthatás a finom cérnavékony rajzolattal egész jól adja vissza a Hévíz melletti Árpád-kori templom élményét. Ezért bátran lehúz száz példányt a lemezről, majd mindegyik papíroson a nyomat aljára ceruzával ráírja a címet: Üstökös gyöngyike az egregyi templommal, aztán a dátumot: 2002, a példányszámot és végül saját nevét: Szilágyi Imre. Így hiteles, így végleges és megismételhetetlen immár az ő neve alatt az a száz példány.

[[paginate]]

A rézkarc technikája mellett igen kedvére való az aquatinta, vagy ahogy magyarul mondják: a foltmarás. A grafikus sokszor vonalkák helyett vagy mellett foltban gondolkodik, mert jót tesz a szemnek a festői folt a finom ívű vonalak mentén. Szilágyi Imre ezt is ugyanúgy készíti, mint a rézkarcot, csak a tervezett foltok helyén a sav maratása előtt a gyantás felületet ecsettel el-elkenegeti, mintha vízfestékkel festene. Ezért is hívják ezt az eljárást aquatintának. A Kálvária (1999) című nyomatán ez a festői folt feketéllik a komor égen fent, és barnállik a véres földön lent, közöttük pedig hajszálvékony vonalakkal Krisztus keresztre feszítése és a bélapátfalvi ciszterci kolostor temploma feszül. A festői foltok és vonalak harmonikus egyensúlya csodálatos esztétikai élményt ad az ábrázoltak tartalmi üzenetén túl. Vagy a Réteglakók (2012) kompozíciójában a fa korhadó, porózus rétegeit jól adja vissza a feketén festett kimart felület, míg bennük és körülöttük az érzékenységgel karcolt szarvasbogár, bagoly és borostyánlevél a forma és tartalom kiegyensúlyozott egységét biztosítja.

Szilágyi Imre előszeretettel használja a mélynyomó technika mellett a magasnyomást is, ahol az előbbivel ellentétben a kiálló részek kapnak festéket és hagynak nyomófelületet. A linómetszés külön öröm számára: a lenolajjal kevert préselt parafaliszt puhasága és durva szövetre felvitt vastagsága élvezetessé teszi a könnyed vésést. Az alapanyag azonban nemcsak illatos, de rugalmas is, csak a nagyobb folthatásokat engedi meg, ezért nem lehet olyan finom vonalhálót faragni belé, mint a fadúcba. De ez is egy stíluslehetőség!

^{Kálvária (1999) rézkarc, aquatinta}

[[paginate]]

Különösen a festői és grafikai hatást egyesítő linotípiát szerette meg és vitte tökélyre. Ezzel úgy készít szín- és tónusgazdag nyomatot, hogy egyrész minden színhez külön dúcot vés ki, másrészt pedig a dúcokat itt-ott ecsettel még egyéb színekkel foltosan festi be. Kimondottan az ő alkatára szabott ez a kínai és japán eredetű, színes magasnyomású technika, amellyel tudathasadás nélkül festő és grafikus lehet egy személyben, ráadásul különböző változatban linóba vésett és megfestett alkotásait még sokszorosíthatja is. Az, hogy ennek az eljárásnak mennyire szerelmese, meglátszik a Volt egyszer…VIII. – Ősz (1980) címet viselő munkáján, a barna foltot adó nyomódúc feketével és finom szürkével szálazott felülete az évszázados fát, valamint az elhagyatott szülői ház kapuját idézi föl sokunkban. Vagy ott van a Saint Michel-i katedrális II. (1998) című gyönyörű metszete, amelyen a templombelső visszafogott, komor színvilágában a csipkerajzolatú s aranyként ragyogó üvegablakok az átélt harmónia festői élményét közvetítik. Vagy a „Gordonkazene, távoli…” B.R. emlékére (1998) a színek egymásra nyomásával már festmény a javából! A vonós hangszer nőies csípővonala együvé ízesül a korhadó fa mélybarna bikafejével úgy, hogy közéjük foltosra festett fénylő ezüst pecsétként rányomta a festő Berény Róbertet idéző Csellózó nő alakját.

         
        ^{Volt egyszer… VIII. – Ősz (1980), linotípia             „Gordonkazene, távoli…” B. R. emlékére (1998), linotípia}

Mindeközben kapkodjuk a fejünket, látván, hogy Szilágyi Imre a grafikai technikák teljes skáláján játszik, hiszen a mély- és magasnyomás alkalmazása mellett a harmadikkal: a síknyomással is él. A litográfia, a kőrajz nem vésővel, hanem szabadkézi rajzzal készül. A vastag, ugyanakkor tükörsimára csiszolt mészkőlapra zsírkrétával könnyedén rákanyarítja a vonalakat, amelyeket szőlőindákként kunkorít a kompozíció tengelye körül. Kedvére tónusolhat is, és minden lehetséges artisztikumot odavarázsolhat, amit a papír is elbírna. Majd az elkészített rajzolatot gumiarabikumos bevonattal rögzíti. Aztán következik a nyomtatás. Ahogy benedvesíti a kő felületét, a krétával felvitt zsíros vonalakról és foltokról lepereg a víz, míg a kő többi részén megmarad. Így a bőrhengerrel felvitt festék csak a zsíros részeken tapad meg, a többinél nem, hogy majd a nyomtatásnál a festékes rajz menjen át a papírosra, a többi rész pedig fehéren maradjon. A Hangszer ördöge-sorozat (1996) így született, hirdetve a bohócos játékot tubán és kürtön, no nem hanggal, hanem hangzást idéző vonalak, pörsenések, foltok és fröccsenések trónust és koronát billentő könnyed zeneiségével.

[[paginate]]

Mert a grafikus is játszik. Játék és humor! Hiszen ha ezt a züllött és elfajzott világot „tragédiának nézed? nézd legott komédiának, s múlattatni fog.” Szilágyi Imre a bölcsek magaslatáról tekint a korunkban és körünkben zajló önző érdekekre és olcsó értékekre, a formát biztosító szakma és a tartalmat biztosító bölcsesség elherdálására. A túlélés tanúhelyeiként már csak az uszadékok és szőrcsomók és kibelezett hal- és madártetemek maradtak. A 2007-es esztendőben készített Uszadékfa boldog álma, az Uszadékfa fosztogatói és a Szárnypróbálgatók, valamint az Uszadékfa partot ér (2012) például ennek a roncsolt társadalomnak lenyomatai imádságban, játékban és reménységben, ahogy Jónás a cethal gyomrában eszmél önmagára. De mulassunk is egyben! Erre való az Így készül a… (2006) című nyomat, mely a bujaság és a libidó sajtójának (értsd mindkét értelemben!) képe, aztán a Daliás idők (2002) az asszonyi testek nemzésre ösztönző ideáját szembesíti a nemtelenné vált hímek megkopasztott serege felett. A Sok hűhó… (2003) civilizációnk tükörképe a maga őszinteségével: lécekből összeeszkábált, roskatag, de királynak koronázott alakoskodón függve élünk, kapaszkodunk, fogyasztunk, égbeszállást álmodunk.

Vajon milyen kiút lehetséges ebből az ösztönös, uszadékos világból? A mulandó talmi helyett Szilágyi örök tanúságként rendelkezésünkre bocsájtja a hagyományt, az éltető múltforrást, évezredek és századok tiszta forrását, amiből meríteni mindig érdemes szomjunkat oltandó. Igen, a történelem az élet tanítómestere, a múlt tanulmányozása és aktuális feldolgozása a mindenkori megújulásnak garanciája. Különösen így van ez a művészetek területén. A semmiből semmi sem lesz. Csak a természet és a régiek értékes tapasztalatából terem új érték, csak a klasszikus görögök letisztult művészetéből születik reneszánsz újból és újból, csak a keresztyénség expresszív lényeglátásából lesz újra a művészet az igazság és a jóság hordozója. Ahogy Vasari fogalmazta meg a XVI. században: az új úgy küzdi le a „régit” – értsd: a tarthatatlan jelent –, hogy az „antikot” szegzi szembe vele. Szilágyi Imre gyakran gondolkodik ezen, s megingathatatlan meggyőződésévé vált a kortárs művészet megújulásának ilyetén egyetlen lehetősége.

     
 ^{Szárnypróbálgatók II. (2007 fázisnyomat), rézkarc, aquatinta}
 
 

  ^{Uszadékfa partot ér (2012), rézkarc}

[[paginate]]

Nézd csak, kedves Érdeklődő, micsoda öröm és megnyugvás sugárzik a Rembrandt nálunk járt (2006) című rézkarcán, ahol minden a helyére kerül! Egységes és egészséges a világ. Grafikusként Rembrandt ismert rézkarc-önarcképét rajzolni egyet jelent a tanítványi méltósággal, a céh mesterségbeli hagyományainak folytatásával úgy, mintha a nagy holland festő a háta mögött állva adná át tapasztalatait a mai mesternek. S Rembrandt nem Amszterdam képére, hanem Debrecen szürkemarhával, szénásszekérrel, vándorlegénnyel és a sarokban szerényen háttal meghúzódó művészházaspárral (Szilágyi Imrével és Kóczián Melindával) tarkított látképére könyököl. Rembrandt alakját pedig a távoli helyszínek és korszakok koccintására felkínált két „oszlopos” kupa, a XVII. század Debrecenének országosan híres ötvösremekei koronázzák. Egy kereten belül olyan természetes az európai kultúra egymásba kapcsolódása, mint a lélegzetvétel.

^{Rembrandt nálunk járt (2006), rézkarc}

Aztán igazi modern műalkotás a Vizsoly (2017) című rézkarca, pedig minden motívum igencsak régi rajta. De megújító régi! Antik, és ettől igazán mai. A vizsolyi templom középkori falfestményének egy részlete állíttatott középre, mégpedig a Köpönyeges Madonna képe. Ő az egyház szimbóluma, aki együvé tartja és védelmezi a Krisztusban hívő személyek gyülekezetét. Boltozaton áll, melynek ívei összekötik az első teljes magyar nyelvű bibliát kinyomtató könyvsajtót a templomi szószékkel. Az egészet pedig az egyetemes kereszt kapcsolja össze a bal s jobbszélen ábrázolt Károli Gáspár gönci lelkipásztor és Mantskovit Bálint nyomdászmester csoportját a kinyitott Vizsolyi Bibliával. Olyan református keresztyén egyházkép ez a megragadó kompozíció, amely több évszázados hitek és tanúságtételek egymásra építésén nyugszik. Az Úrvacsorai kehely (2017) reformátori motívumainak használata csak megerősíti az előbbinek hitvallását, különösen Kálvin János mozdulatával, amely szövegként ugyan nincs leírva, de gesztusából értjük: Szívemet hozzád emelem, Uram!

 
 ^{Vizsoly (2017) rézkarc, aquatinta} 

 
 ^{Úrvacsorai kehely (2017) rézkarc, aquatinta}

[[paginate]]

Végül, de nem utolsó sorban, hogy a mestert tovább ne háborgassuk, inkább hagyjuk nyugodtan alkotni őt, kiválasztunk még egy szakmai szempontból is kiváló remekművet, hogy az antik megújító erejét igazoljuk vele végérvényesen. Ez pedig az Europé nálunk? (2008) címet viselő rézkarca. Többen írtak már róla, de a mókás hangvétel mellett érdemes megemlíteni a műalkotás évezredes kulturális rétegződését. A központi téma klasszikus, Ovidius és Horatius nyomán terjedő eredete földrészünknek, azonban debreceni grafikusművészünk kezében Zeusz a szürkemarhabika alakját öltötte magára, aki a kolompok hangját követi, amelyekkel mennyei angyal harangoz néki: gyere csak, gyere, erre, erre! Europé, a mindig újjászülető ifiasszony pedig a hortobágyi szikes pusztán bandukoló bika hátán kerekded, csábító idomaival Országházunk előtt azon kuncog, hogy az állat farkának bojtos végivel – amin barokkos puttó bóbiskol – végleg búcsút int a Pisai ferdetoronynak éppúgy, mint a párizsi Notre Dame-nak. A Nyugatnak. Európa keletre érkezett. Vajon a 2008-as gazdasági válság iróniája ez? Vagy megérzése annak a reménynek, hogy Európa mi vagyunk?

A mestert már nem zaklathatjuk tovább kérdéseinkkel. Egyébként is világra jött alkotásai immár önálló életet élnek, sajátos értelmezéssel, amelyet még az alkotójuk sem gondolt belé, csak a mű hordoz magában, s a mindenkori nézők asszociációival sejlik föl annak korszerű üzenete és igazsága. Europé nálunk? Legyen a ti hitetek szerint.

Békési Sándor

^{Europé nálunk!? (2008), rézkarc, aquatinta}