Így volt ez, a Szétszakítottak című zenés darabbal is, amellyel a Fővárosi Operettszínház  készült az évfordulóra. A szerzők és színészek azonban nem estek kétségbe. Saját lakásukban vagy kertjükben – egyenként – rögzítették jeleneteiket, és a fölvett anyagot a rendező aprólékos munkával összevágta. A kényszer és a technika, meg a rendezői találékonyság együttesen új megoldásokat hozott és az online térbe helyezte el a művet.

Dolhai Attila, a Budapesti Operettszínház művésze, a musical szövegkönyvének és a dalszövegek írója egy korábbi Trianon-pályázatra írta a Szétszakítottak két felvonásos, nagyszínpadra elgondolt művet, Cári Tibor erdélyi komponistával, dalszerzővel közösen, de a mű nem ért el sikert a pályázaton. Ekkor született meg a gondolat, egy sokkal tömörebb, kevesebb szereplős, kis színpadra állítható műre, amely végül az online térben született meg.

[[paginate]]

A történet egy bánáti magyar család életén keresztül mutatja be a nemzeti tragédiát. A temesvári, értelmiségi család három fiúgyermeke közül az egyik, Zoltán, Pesten egyetemista.  Bátyja Pista, akit besoroztak, levélben kéri öccsét, hogy juttassa el hozzá egyetemi indexét a szegedi laktanyába, mert ezt bemutatva esélye van arra, hogy leszerelik. 1917-et írunk ekkor. Fivére útnak ered, hogy a kért indexet eljuttassa testvéréhez. Közben folyik a háború, elcsigázott katonák menetelnek, aknák robbannak, a lövészárkokban várják, hogy vége legyen. A film fekete-fehér, ami még inkább fokozza a drámaiságot. Már lehet sejteni, hogy a magyarok nem a győztesek oldalán fejezik be a háborút. De, miközben a város idegen kézre kerül, benn, a falak mögött egy más világ létezik, mert előbb-utóbb mindenki hazaérkezik és végre együtt a család! A bensőséges – a körülményekhez képest –, idilli jeleneteket csupán a külvilág furcsa történései zavarják meg. Nemrégiben még a franciák és a szerbek fennhatósága alatt volt a város, most meg úgy hírlik, a románok veszik át az irányítást. Az apa semmi jóra nem számít, az anya azonban egyelőre, derűsebben látja a jövőt – hiszen gyermekei mellette vannak. A városban a helyzet egyre kilátástalanabb, és most már biztos, hogy a román megszállók végérvényesen berendezkednek a városban. A fiatalok elkeseredetten szervezkednek. Az nem lehet, hogy a hazát, a biztonságot, a földet, kihúzzák a lábuk alól. Azt a földet, azt a hazát, amelyet nekik, a fiúknak kell majd megörökölni az atyáktól, az elődöktől. Milyen jogon veszik el tőlük? A szülők érzik, hogy a fiatalok ellenállásra, sőt szabotázsra készülnek. Szigorúan megtiltják fiaiknak az ebben való részvételt. Azokat persze nem lehet visszatartani. Szüleik tudta nélkül részt vesznek plakátok írásában, kiragasztásában. A megtorlás nem marad el. Zoltán, akinek gyenge a tüdeje, életfogytig tartó börtönt és sóbányába történő száműzetést kap. Az anya elkezd  kilincselni fia szabadulásáért – eszébe jut, hogy fogolycsere okán lehetne  fiát hazahozatni. Hiszen azokat is – ott a másik oldalon – várják valahol. Reménytelen. A család maradéka földönfutóvá válik. Szerencse a bajban, hogy egy pesti rokon befogadja majd őket és nem kell mindent elveszítve egy marhavagonban tengődni tovább. Hiába igazságtalan a győztes hatalmak döntése,  hiába Apponyi Albert bölcs beszéde az ország védelmében Párizsban – az ország kétharmada idegen kézre kerül.

Érzékeny húrokat penget a darab. De a tragédiát gyógyítani, kezelni csakis úgy lehet, ha vannak ilyen „felütések” is, családi, személyes történetekben, fájdalmak kibeszélésében. Amíg beszélünk veszteségeinkről, amíg szóba hozzuk azt, ami bánt – addig kezeljük bajainkat. A száraz számok, a nagy történelmi veszteségek ténye pedig akkor válik személyessé, ha olyan családi történetek is ismertté válnak, amelyekben a néző szinte magára ismer, vagy megérinti, az „ akár velem is így történhetett volna” érzése.

Dolhai Attila célja a darabbal – amelynek később nagyszínpadi adaptációját is reméli – az, hogy ily módon is „tanuljuk meg visszaszeretni határon túli honfitársainkat, nemzettestvéreinket”.

Gimesi Zsuzsa