1.

A halálhoz való viszony elméleti kérdés marad mindaddig, amíg nem válik személyes érintettséggé. Az individuum nem tud mit kezdeni a tárgyiasított halállal, vagy retteg a közeledtétől, vagy lebecsüli a rettenetet. Miután a saját halált megélni, valamint a saját halál tapasztalatáról számot adni nem lehet, ez ugyanis ellentmondás lenne, marad a félelem és az elmélet. Ismert Epikurosznak erre adott vigasztalása, miszerint „amikor létezünk, a halál még nincs jelen, amikor viszont már a halál megjelenik, mi már nem létezünk.”[1] Tételét az individuumnak érzékeihez való viszonyára alapozza, a halált pedig ezen érzékelések hiányának fogja föl.

Azonban a személyt nem csak a saját érzékei teszik személlyé, hanem a másik személyhez való viszonya. A személyek közötti személyes szeretet-kapcsolatban feslik föl a halál jelenlétének valódi ábrázata, amikor valaki elveszíti szeretett barátját, szülőjét vagy házastársát és gyászolni kényszerül. Legfőképpen szeretett gyermekének halála az, aminek természetellenes voltában személyes fájdalma zuhan alá a halál megtapasztalásába. A halálnak e különös tapasztalata mellett nem mehetünk el figyelmetlenül.

Ezért a következőkben néhány példát kiragadva, rátekintünk egy-egy apa vagy anya gyermekét elvesztő tragédiájára, s a gyászban kifakadó, olykor önkéntelen, olykor racionális megnyilvánulásaira. Noha a pszichológia részletesen feltárta a gyászfolyamat állomásait, az antropológia számára sem haszontalan a szeretett személy halálához való viszony teológiai jelentősége. Így a tanúságtételekből összegezhetjük azt, hogy az egyedi különbözőségeken túl mi az a közös, amelyet a halállal való személyes találkozásban általános érvényként le lehet vonni.

[[paginate]]

2.

Marcus Tullius Cicero rétor (Kr. e. 106-43) Kr. e. 45 februárjában veszítette el 31 éves Tullia lányát. A 61 éves apa bevallása szerint fájdalma minden vígasznál erősebb. Atticushoz írt levelében bevallja: „Még azt is megtettem, amit előttem feltehetőleg senki: írással igyekeztem vigasztalódni. A könyvet elküldöm, mihelyst a másolók leírták; biztosíthatlak, hathatósabb vígasz nem létezik. Napokon át csak írok, nem mintha ezzel elérnék bármit is, de legalább addig elterelem a gondolataimat /…/ Mindeközben olykor bűnösnek érzem magam, olykor pedig érzésem szerint akkor vétkeznék, ha mindezt nem tenném.”[2] Másnapi levelében így folytatja: „Egyedül könyveimmel társalgom, de még ezt is gyakran megszakítja könnyeim árja, ami ellen amennyire tudok, küzdök ugyan, de mindezidáig nem sikerült felülkerekednem.”[3] Aztán egy kápolna építésére gondol, hogy az emlékmű segítségével lányát megörökíthesse, s valódi apoteózist érjen el.[4] Az indulat hajtotta elképzelésből persze később nem lesz semmi. Lelki tusáiban hasonló esetek felől faggatja Atticust, s gyakran azt kutatja, amit öniróniával saját játékának nevez, hogy egy-egy személy halálesetekor élt-e még az apja? „Ezekre az adatokra A gyász enyhítéséről szóló könyvemhez van szükségem, amit írok” – teszi hozzá kissé mentegetőzve.[5] Itt kell megjegyeznünk azt, hogy a Consolatio-nak csak töredékei maradtak fenn, viszont a gyászfolyamat terméke, az európai szellem kialakulásában nagy szerepet játszó erkölcsépítő műve, a Tusculumi eszmecsere mindmáig fennmaradt.

Cicero fájdalma nem enyhült soha, lenyelte könnyeit. „Életem már régen véget ért, Atticusom, de csak most vallom be, miután elvesztettem egyetlen támaszomat.”[6] „Ellenállhatatlanul lever a fájdalom, mivel híján vagyok a vígasznak.”[7] Igen fontos az a megjegyzése is, amit a haláleset után néhány hónap elteltével írt: „Vígaszra leltem az irodalmi alkotásban, és elégedett vagyok azzal, amit elértem; szomorúságomat igen, de gyászomat nem voltam képes – és ha tehetném, sem akarnám – csillapítani.”[8]

[[paginate]]

Quintilianus rétor (35-100), a hírneves Cicero szellemi utódja, későbbi tanítványa, úgy tervezi, hogy mestere műveire alapozó Szónoklattanát nemcsak a következő nemzedéknek, hanem fiai számára is méltó örökségként hagyja hátra. Azonban nagy műve írásának közepénél tartva a sorscsapások sorozata érte. Hatodik könyvének előszavában kitör belőle a keserűség. Először felesége halt meg már tizenkilenc éves korában. Quintilianus ugyan sajnálja, hogy ő ezek után még életben maradt, de azzal vigasztalta magát, hogy a legszörnyűbb gyötrelmeket, a hátra hagyott gyermekeinek halálát feleségének nem kellett átélnie. Ugyanis Kr. u. 90-ben kisebbik fia 5 éves korában követte édesanyját. Fájdalmában az apa nem tudja elhallgatni, „milyen bájos volt az arca, milyen kedves a csacsogása, mily szikrázó az értelme, mekkora lelki béke és – habár tudom, hogy ez szinte hihetetlen – már ekkor milyen mély értelem mutatkozott meg benne…”[9] Az apa elfogultsága megnőtt a gyászban, állítva, hogy ez a gyermek jobban szerette őt dajkáinál és nagyanyjánál is, aki nevelte.

Végül testvére után öt évvel meghalt a 10 éves ifjú Quintilianus is, apja egyetlen vígasza és öröme, akiben felfedezte „a tehetségnek azt a kiválóságát, amely nem csupán a tudományok elsajátítására alkalmas – aminél, habár igen sokat tapasztaltam, semmi jelesebbet nem ismerek –, és kényszerítés nélkül tanul (tanítói tudják ezt), hanem annyira jóravaló, kegyes, emberies, nemes érzületű, hogy bizony emiatt jogosan féltem valamiféle villámcsapástól, minthogy megfigyelték: a sietve érő gyümölcs többnyire gyorsabban elpusztul. /…/ Sőt még az összes esetleges adottság is megvolt benne, hangja kedves és tiszta volt, arckifejezése kellemes, és görögül éppúgy ki tudta fejezni magát minden téren, mint latinul, mintha végtére is erre született volna. Ám ezek csupán remények voltak: fontosabb volt az állhatatosság és a méltóság, a fájdalmak és félelem ellen küzdő elszántság. Hiszen milyen bátran, az orvosok mekkora csodálata közepette viselte el betegségének nyolc hónapját! Hogy vigasztalt engem az utolsó időkben is! Még ereje fogytán is, és már a halál markában, idegenné vált lelke mennyire csak a tudományokkal, irodalommal foglalkozott.”[10] Szinte tapintható a művelt, idős literátus Quintilianusnak az a megholt reménysége, hogy fiából egy honnêt homme, s egy nálánál is nagyobb tudósa lesz a jövő nemzedékének.

Levonva a következtetéseket, a tragédiáknak egyetlen értelme maradt számára, hogy bűnhődjék. „Hátralevő életemben, ha nem is az élni akarás, de az élet elviselése legyen az én síri ajándékom neked” – szólítja meg megholt fiát.[11] Gyászos tehetetlenségében abbahagyta volna Szónoklattanának írását is, de mint mondja: „élünk, és kell valami okot találnunk arra, hogy éljünk, és hinnünk kell a művelt embereknek, akik úgy vélték, hogy bajaink egyedüli vigasza a tudomány. /…/ Mégis álljunk talpra elszántabban már csak azért is, mert amilyen nehéz elviselni a sorsot, olyan könnyű megvetni. Mert semmi eszköze sem maradt már ellenem, és jóllehet szerencsétlen, mégis igen szilárd biztonságot nyújtott nekem ezen bajok után.”[12]

A két római rétor a munkába temette fájdalmát, s a tudomány, mint a bölcsesség szinonimája maradt számukra az élhető közeg, mint az élet értelme. Beszámolóik azonban mindazt az indulatot tartalmazzák, amelyekről a későbbi századok is tanúskodnak. A keresztyén apák mindezeket megtoldották hitük tartalmával.

[[paginate]]

Augustinus (354-430) miután 387-ben megkeresztelkedett Milánóban tizenéves fiával együtt, épp befejezte A lélek halhatatlanságáról szóló művét, s kiteljesedő örömében a zenéről kezdett írni, az elkövetkező három esztendőben tragédiák sorozatát éli át.  Ostiában meghalt édesanyja, Mónika, majd Karthágóba és Thagastébe visszatérve, legjobb barátja, Nebridius is, és még ugyanabban az évben a legfájdalmasabb mélység következett, 390-ben elveszítette 18 éves Adeodatus nevű fiát. Cicero és Quintilianus után a rétor Augustinus is a művelt ember fájdalmas veszteségét látja fia halálában. Ő is csodálatra méltó képességeket fedezett föl fiában, aki De Magistro című filozófiai művében már tizenhat éves korában méltó beszélgetőtársa volt az apjának: „Tehetségével sok komoly és tudós férfiút is lefőzött – írja –, tehetségétől szinte megijedtem.”[13]

Azonban a tudomány vagy a bölcsesség önmagában nem adhatott megnyugtató vigasztalást számára, ezért a halálos csapás eseményét közös keresztelőjükre való visszaemlékezésében hozza szóba. E keresztelkedés alkalmával ugyanis fia vele lett egyidős, és mint újjászületett emberekről, elröppent kettőjükről múlt életük minden aggodalma. Adeodatus életét az Úristen csak a földről ragadta el – folytatja vallomását az apa –, „és így nyugodtabban emlékezhetek reája. Nem kell semmitől félnem, sem gyermekségét, sem ifjúságát, sem egész emberi mivoltát illetőleg.”[14] A féltő szeretet megnyugvását kapta tehát az édesapa, ugyan nem a gyászban, hanem a gyászt maga mögött hagyó keresztségben, nem a régi életben, hanem a mulandót meghaladó új élet örökségében. Nem sokkal a haláleset után írt, De vera religione című munkájában a gyásszal kapcsolatban a hit megtartó erejéről tesz bizonyságot: „Azt az embert, aki Istent teljes szívéből szereti, nem sújtja le senkinek a halála, hiszen tudja, hogy aki Isten számára nem halt meg, ha meghal is, él.”[15] Igaz, egész élete folyamán fia halála tagadhatatlanul fájó seb volt a szívén, de szívében Krisztus foglalta el trónját, következésképpen érzelmein vallásos értelme uralkodott. Püspök korában így emlékezik meg még egyszer Adeodatusról: „Őt pedig, miután megkereszteltetett, elragadta [Isten] a világból, »hogy a gonoszság el ne változtassa értelmét« (Bölcs 4,11). Isten ajándéka [Adeodatus!], ha valaki bevégezheti földi életét, még mielőtt jóból rosszra változnék.”[16]

[[paginate]]

Szent István király (975-1038) 1031-ben 24 éves Imre fiát veszítette el, aki állítólag vadászbalesetben halt meg. Azon túl, hogy több kicsi fiúgyermeke idejekorán meghalt, s ezért féltőn ragaszkodott trónjának egyetlen élve maradt utódjához, Imre „fiát szenvedélyesen szerette” – jegyzi meg Nagy Legendája.[17] Nagy reménysége volt a királyi szék utódlásában, hiszen nem véletlenül hozzá írta vagy íratta erkölcsi Intelmeit. Ahogy a rétorok a bölcsességben, úgy a király a diplomáciában és keresztyén erkölcsben látta szent életű fiában a nagy ígéretet, ezért a hirtelen haláleset a 63 éves apát teljesen összeroppantotta. Befelé fordult olyannyira, hogy a Nagy Legenda szerzője szinte figyelmezteti nemcsak az uralkodót, hanem hasonló esettel kapcsolatban valamennyi apát, hogy „senkinek sem szabad kedvesei elmúlásán túlságosan szomorkodni,” mert ez „kánoni törvény.”[18] A bencés szerző a Regula azon kitételére utal: a testvér „ne szomorkodjék, hogy ne adjon alkalmat az ördögnek”.[19] Vagy ahogy Sirák bölcsességében olvasható: „Ne add a szíved búsulásra, távozz el ettől, emlékezz a végső dolgokra.”[20]

Ebben az értelemben a hosszú és szűnni nem akaró gyász kánoni tilalma azt jelenti, hogy a mennyei Atyához elköltözött személy hiányába való belegondolás nem más, mint kizuhanás az örök élet kereteiből az ördög gyötrő karjaiba. Ez az, amikor a gyászoló újra és újra belegondol eltávozott gyermekének hiányába, s a folyamatosan feltépett seb szűnni nem akaró fájdalommal jár. István király megértette, hogy ebből a gyászból az egyetlen kiút a jövendő felé fordulva és a jövendőből élve nem a múlttal és az elmúlással bíbelődni, mert elmúlik úgyis minden, „nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”.[21] „Szíve-lelke minden vágyával a végső napot képzelte maga elé, s már a mennyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni.”[22]

[[paginate]]

Bornemisza Péter protestáns lelkész és író (1535-1584) három feleségét és öt gyermekét veszítette el, köztük 1576-ban pestisben halt meg rajongott Peti fia is10 esztendős korában. A teológus író, akárcsak rétor elődei, a műveltség és hit nagy ígéretét látta veszni ennek a fiúcskának halálában. Értetlenkedik az apa, hogy okos, jó és hívő gyermeke nagy szellemi és lelki előkészülete hogyan szakadhatott meg végérvényesen. „De miért, hogy az gyermek jó tanuló vala, és az egyházban is katekizmust tanított, és otthon is az több cseléddel imádkozott, ezzel vígasztala meg az Úr Isten, hogy noha gyermek volna, de százesztendős ember is, még Dávid király is és Szent Pál is nem mondhatná szebben és ájtatosabban ím ez igéket: Én édes Istenem, bocsásd meg az én bűneimet, az te szerelmes fiadért. Egy nap pedig többszer százszornál kiáltotta édes szóval az Úr Istent, és az miatyánkot is szépen elmondta, kinek halála mindazáltal egy ideig igen nehéz volt, és sok bűnemet lenyomta.”[23]

„De miért?” A gyász önvádra és bűnvallomásra indította az apát, ugyanakkor leírja teljes őszinteséggel azt is, amit talán így senki más a világirodalomban, nevezetesen azt, hogy mennyire átadta magát az ördögi kísértésnek. Az örök mennyeiek helyett a mulandó testiekbe menekült. Valójában sokkal inkább az elmúlás rettenetének tehetetlen fájdalmát kívánta feledtetni, mintsem magát a próbatételt felelőtlenül feledve. „Mikor gyermekem halálán volna, és rajta igen kesergenék, azban annyira megenyhedtek sokféle bűneim, hogy sírnék is bűneimen, és fogadást tennék, hogy soha többé nem mielném egyiket is. És úgy tetütt az keserűség miatt, hogy immár megbírhatom magamot ezután, de az Isten így próbála meg gyermekemet oly szépen megkönnyebbíté egy nap, hogy úgy tetszenék, hogy immár meggyógyulna: Ezután csak egy óra múlva is vidámságomban hol nyalánkodásra, jól lakásra, hol telhetetlenségre, hol bujaságra úgy kezdék felindulni, hogy ugyan reszketnék bele. Azért az Úristen ismét megnehezíté gyermekemet, és azzal megszomorítván fojtogatni kezdé bennem az bűnöket. Végre elvevé tízesztendős Peti fiamot.”[24]Az apának rá kellett ébrednie arra, amit Szent Pállal vall meg, hogy „hova inkább nyavalyog az külső ember, annyival többet épül az belső, az úrnak lelke által”.[25]

Bornemisza belső békéjét az hozta el, hogy kiírhatta mindezt önmagából. „Az Isten nódított, hogy semmit ne féljek, hanem írton írjak: érzettem, hogy azkor ezerszer lelkemben csendesb voltam, hogynem mint az békességes helyen. Mert úgy tetütt, mintha az Úr mindennap velem szólna és tanácskoznék, mint barátjával; és naponként nagy titkait kijelentgette és azoknak igaz ismeretire vitt, kiből úgy tetszett, hogy sem feleségemhöz, sem gyermekimhöz, sem cselédimhöz, sem barátimhoz, sem marháimhoz ingyen sem kévánkoztam, kiktűl az tájba eltávoztam volt.”[26] Ahová távozott, az a bizonyos nagy táj pedig az eljövendő mennyeiek voltak számára is.

[[paginate]]

Árva Bethlen Kata írónőnek (1700-1759) 1731-ben 9 és fél éves szeretett Zsigmond kisfiát vitte el a vérhas, majd 7 éves Gábor fia távozott az élők sorából 2 éves Klára testvérkéjével együtt. A korábbi esetekhez hasonlóan, az édesanya Zsigmond fiában lévő testi, lelki és szellemi adományok veszteségét siratja elsősorban. „Zsigmond volt szívemnek kiváltképpen való öröme, akit az Isten testi külső szépsége mellett ideje felett való bölcsességgel is és engedelmességgel felruházott volt. Valakik látták, mindenek előtt kedvessége volt; azt is jövendölték iránta, hogy nem fogom felnevekedését megérni; mert akiket az Isten idejek felett való bölcsességgel és kegyességgel felruház, eleve magához szokta venni…”[27] Ráadásul a gyermek halálos ágyán a maga bölcsességével szüleit vigasztalta azzal, hogy érette ne gyötrődjenek, mert úgymond a gyermek: „Istennek a’ tetszik, hogy én tovább ne éljek, hanem az Istenhez menjek, azhová kedves atyámuram is és kedves asszonyom anyám  is jőnek, ott is együtt lészünk az Istennél.”[28]

A földi élet jövője helyett a mennyei élet jövendője kap hangsúlyt az asszony gyászának fájdalmában, amelynek hatására az Isten irgalmát érezvén maga körül, nehéz gondolatok többé nem gyötörték szívét, szeretteinek elmúlása felől nyugalomra lelt, noha életét, ahogy ő fejezte ki: „kemény lelki harcban” élte végig. Ellentmondásként tűnik ez első pillantásra, de ha figyelembe vesszük Bethlen Kata azon vallomását, miszerint a kemény lelki harcban neki Krisztus keserves kínszenvedésében adatik meg részesülni, aki megváltásával megbékítette önmagával, akkor a lelki harc és nyugalom megfér egymással. Ahogy Bethlen Kata írja: „aki effélét próbál, a poklot és mennyországot szívében hordozza.”[29] És ne feledjük, írónő volt, és Önéletírásában mindezt kiírhatta magából.

Szikszai György református lelkész (1738-1803) három csecsemőn kívül elveszítette 8 éves Mihály fiát 1788-ban, majd három évre rá 28 éves Eszter lányát. A gyászban imádságát maga publikálta, melynek első mondatai sorstársaihoz hasonlóan az ígéretes erkölcsű és szellemű gyermekben a jövő reménységét siratja: „Oh nagy kegyelmű Úr Isten! /…/ A te szabados jótetszésedből megfosztottál engemet a szomorú halál által az én kedves gyermekemnek jelenlététől, porba vetetted ő iránta való reménységemet, félbe szakasztottad ő benne való gyönyörködésemet, és bánatra változtattad azt.”[30] Fontosnak tartja szívébe vésni azt, hogy a gyermek az Úr Istené volt inkább, mint az övé, ezért semmi jussa nincs, hogy nyugtalankodjék az isteni rendelésben. A gyermek ilyen korai halálával valójában világi nyomorúságoktól, kisértetektől és veszedelmekből ragadta ki a kegyelmes Isten, aki már az örök boldogságba vezette be őt. „Így sokkal jobb helyen van most ott tenálad – imádkozza Szikszai György –, mint itt én nálam lett volna.”[31] Úgy vallja, hogy az Isten országába előre bocsájtott gyermekével a világi élet után a szülő találkozni fog, hogy vele együtt mindörökké örvendezzen.

[[paginate]]

Tompa Mihály (1817-1868) református lelkész és költő 1850-ben az 1 éves Kálmán fiát, majd 1857-ben a 4 éves Géza fiát veszítette el betegségben. A szülők teljesen belebetegedtek fiaik halálába. Arany Jánosnak írja: „Feleségem leírhatatlan állapotban van; magamat is, bár férfi vagyok, majd megtébolyít a fájdalom.”[32] Feleségével együtt már nem is élnek, csak tengenek, a jótévő álom is elkerüli őket. „A mi arcunk nem előre, hanem hátra, a sír felé van fordulva, hol mindenünk eltemetve van” – írja Szász Károlynak.[33] Medgyes Lajosnak meg így panaszkodik: „Nincs más reményem, nincs más örömem, mint a hasonló sorsra jutás, az életnek majd csak vége lesz.”[34] Barátjának, Arany Jánosnak többszöri felszólítása, miszerint: „Légy férfi!”,[35] azért nem múlt el nyomtalanul. Az Olajág című versében a vir dolorum példátlan vígaszra indítja a költőt és őt olvasó sorstársait:

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,
Az ajkon némaság a gyász pecsét:
Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,
S az élettel, világgal maghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!
Hajnal derül az égből, bár setét, –
Érezd a köny s próbáltatás becsét;
Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához…
Így, ha követje ottfenn megjelent,
S mint a Noé galambja vissza-szárnyal
Zöld olajág – s az ég jó válaszával:
Mit újra megnyersz: lelki béke, csend. –

[[paginate]]

A továbbiakban a szekularizáció emberének halálhoz való viszonyában némi változás áll be, amelyet jól lehet érzékelni a XIX. század közepétől a XXI. század elejéig tartó időszak reagálásaiban. Jellemzője a „kánoni törvény” megszegése, az életen át tartó szomorúság vagy éppen a bánat okozta halál. Oka az Isten országa valóságtudatának fokozatos kikopása a korszellemből. A jövendő elvesztésével az élet nem telik, hanem csak múlik, s a jövő célja a halálban torpan meg. Legfeljebb csak a múlt marad naponkénti felidézésben vagy végzetes elfojtásban. Természetesen nem mindenkinél van így, az erős hitű apák vígaszként világítanak korunk halállal bajlódó társadalmában.

Arany János költőnek (1817-1882) 1865-ben Juliska lánya épp akkor hunyt el betegségében, amikor kötelességtudó apjának az Akadémia nagygyűlésén jelen kellett lennie. Csak a halálhírét vehette, és bizony nagy lelkiismeretfurdalást okozott ez neki. Leányomhoz című versének kéziratához később odaírta: „Juliska született 1841 augusztus 9. – Én születtem 1817 március 8. – Juliska élt 24 évet, 4 hót, 19 napot. – Az övé csaknem a fele! – Miért nem én???” – ordít fel tehetetlenül.[36] Később a lánya emlékezetét idéző „Mióta romba dőlt oltáridon, Hazám, / A honfi legszentebb könnyével áldozám, / Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom’, / Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon…” négysoros verstöredékét nem tudta folytatni, csupán ezt írta még utána: „Nagyon fáj! nem megy!”[37]

Szinyei Merse Pál festő (1845-1920) sorra veszítette el gyermekeit: 1877-ben az 1 éves Zsófiát, 1881-ben a 2 éves Valériát, 1882-ben az 5 éves Máriát, végül pedig 1902-ben a 16 éves Adrienne lányát agyhártyagyulladásban. Mély fájdalmában csak a természet festésében talált vígaszt, amelyet vallásos áhítattal művelt.

Benedek Marcell írónak (1885-1969) 6 éves kislánya, Hancika halt meg diftériában 1925-ben. A kislány testvére ötven év távlatából úgy emlékszik vissza, hogy szüleinek ez volt az első közeli találkozása a halállal, egész életformájuk és családi légkörük a döbbenetes tragédiától fogva teljesen megváltozott. Családi tabu következtében sohasem volt szabad kiejteni Hancika nevét. Édesapjuk „a Gondviselés gyermekének hitte magát, és iszonyú ébredés volt, hogy íme, velünk is megtörténhetik…”[38] Benedek Marcellt az aggodalom tartotta fogva élete végéig, míg felesége megkövült arccal titkos naplóját írta tele könnyeivel, mert úgymond „a naplót a könnyek számára találták ki.”[39] Egyetlen életcélja maradt: az emlékezés. „Már csak abban van a gyerek élete, hogy én siratom. Hűtlenség lenne meghalnom: valakinek képviselni kell ezt a fájdalmat. /…/ Mire való egy anya, ha egy ilyen pici kislánynak az életét se tudja megmenteni?”[40] Az apa pedig úgynevezett Hancika-tárcák írásába öntötte bánatát.[41]

[[paginate]]

Gróf Batthány-Strattmann László szemorvosnak (1870-1931) 4 éves Mizike lánya 1905-ben agyhártyagyulladásban halt meg, majd 1921-ben 21 éves elsőszülött fia, Ödön, aki reménységgel teli hívő emberként zeneszerzőnek készült, fertőző vakbélgyulladásban hunyt el. Kislánya halálakor fordult befelé az apa. Életét a keresztyén hit önfeláldozásában és a szegények ingyenes gyógyításában találta meg.

Lengyel Árpád doktor (1886-1940), aki a Carpathia hajóorvosaként 1912-ben a Titanic túlélőit mentette, 1927-ben Bálintka nevű 6 éves kisfiát veszítette el torokgyíkban. Olyannyira megviselte a tragédia, hogy teljesen magába zárkózott lett, megpróbálta magába fojtani bánatát. Soha nem beszéltek többet a kisfiúról, minden játékát és hozzá kötődő emlékét elrejtették a szemük elől.[42]

Emil Brunner református teológusnak (1889-1966) először 1941-ben 22 éves Peter fia betegségben, majd 1952-ben a 26 éves Thomas fia halt meg vasúti balesetben. A két tragédia után a zürichi Fraumünsterben tartott prédikációjában tette föl a kérdést: „mi történik azzal az emberrel, aki oly hirtelen és a férfikor legszebb virágzásában szólíttatik el?” A választ így adta meg: „Akit az Isten nevén nevez és az enyémnek hívja, azt nem hagyja a halálba merülni és semmivé válni. Őt Isten arra hívta el, hogy az örökkévalóságban megmaradjon. /…/ Mint Istennek teremtménye végzi be neki ajándékozva azt az életet, amelyért őt megteremtette, az Isten közösségében való életet, az örök életet.”[43] Nem csodálkozhatunk azon, hogy fájdalmát eszkatológia témájú munkájában, Das Ewige als Zukunft und Gegenwart című könyvében dolgozta fel, amelyet két elhunyt fiának ajánlott.

Gyökössy Endre református lelkipásztor (1913-1997) öt gyermeke közül hármat veszített el. 1950-ben a nyitott szívkamrával született 5 éves Molli kislánya halt meg műtét közben. A tanúk szerint a kislány utolsó szavai ezek voltak: „Boldog vagyok.”[44]  1964-ben 16 éves Endre fia követett el öngyilkosságot. A svájci édesanya visszaemlékezése szerint halála „kimondhatatlan gyötrelem volt, évekig kínzó miértekkel.”[45] A rendkívüliségben ígéretes gyermek karaktere fájó emlék Gyökössyék családjában is. „Különösen okos volt, nagyon érdekelte a klasszikus kultúra, verseket írt. Ő nem tudott beilleszkedni, sok megaláztatás érte.”[46] – Vallotta az édesanya. „Nagyon érzékeny, finom, rendkívül művelt gyermek volt. /…/ Közben jött egy reménytelen szerelem, beszedett egy csomó gyógyszert, és tizenhat évesen meghalt. /…/ Bandi azonban mindig azt mondta, és én is ezt hiszem, hogy a halál tulajdonképpen egy kettőspont: Isten áttesz minket az egyik tenyeréből a másikba.”[47] A fiatalabb Márton fiuk már felnőtt korában, házas emberként halt meg még szülei életében.

[[paginate]]

És akár a rivalda fény hírességei, akár a hétköznapi emberek között nézünk körül, hasonló tragédiákkal találkozhatunk, mert a gyermekhalál nincs tekintettel a gyászolók személyére.

Cziffra György zongoraművésznek (1921-1994) 32 éves György fia lakástűzben halt meg 1981-ben. Mély hite ellenére az apa már képtelen volt nyilvánosan fellépni zongorajátékával.

Romy Schneider színésznőnek (1938- 1982) 14 éves Dávid nevű kisfia vaskerítésen szúrta föl magát 1981-ben. Az önvád és a lelkiismeretfurdalás oly súllyal nehezedett az édesanyára, hogy pár hónap múlva ebbe a tragikus veszteségbe belehasadt a szíve.

Andy Vajna filmproducernek (1944-2019) súlyos skizofréniában szenvedő 26 éves Justin fia öngyilkos lett 2007-ben. Az apa mintha olvasta volna John Donne Biathanatos című művét, váltság-halálról beszélt, miszerint a fiú meg akarta váltani szüleit saját, gyógyíthatatlan betegségének elhordozásától. „Öngyilkos lett a fiam, hogy mi ne szenvedjünk” – nyilatkozta egyszer.

Végh György tornatanár (1953-2019) mindkét gyermeke, akik hazafelé utaztak egy franciaországi sítáborból, a 30 éves Balázs és a 18 éves Laura egyszerre lelték halálukat a tűzben, amikor 2017. január 20-án éjfélkor karambolozott és kigyulladt a buszuk Verona közelében. Az apa több gyermeket ki tudott menteni az égő járműből, de sajátjait nem. És ez az önvád halálra gyötörte két éven át. „Bárcsak én is meghaltam volna azon az éjszakán, legalább annál gyorsabban kerülök közelebb a gyermekeimhez” – mondogatta. Nem sokáig kellett várnia, hogy teljesüljön kívánsága.

Csókay András idegsebésznek (1956-) 10 éves Marci fia 2014-ben a kerti medencébe fulladt epilepsziás rohamában. Amikor az apa ezt észrevette, azonnal éleszteni kezdte, de már hiába. Orvosként éppúgy nem tudott segíteni rajta, mint száz évvel korábban Lengyel Árpád az övén. Többször megvallott keresztyén reménysége az maradt, hogy a túlvilágon majd átölelheti kisfiát.

[[paginate]]

3.

Ahogy az elején említettük, a halál nem tárgyiasítható, vagy ha igen, akkor az a bűn következménye a félelemmel együtt. Ezért van az, hogy az objektivizált Halál (Tod) mint fenyegető ősellenség jelenik meg a Szentírásban, mindenképpen a meghalás (sterben) eseménye előtt. Azonban a halál valójában a személyes viszony függvénye, a szeretetkapcsolat megsebzése, széthasítása.

Ennek az emberiséggel egyidős ősrégi tapasztalatnak az a tanulsága, hogy a szeretet tudja csak áttörni a halál könyörtelen falát. „Erősebb a szeretet a sírnál.”[48] Amint a példákból is láthattuk, már nem retteg saját halálától az, akinek gyermeke meghalt, mert a szeretett személy a halálon túl van, s a halálon innen maradottat határtalan vágyódás vonszolja előre, hogy újra gyermekével lehessen. Szeretetének viszonya a halálon túlra köti a gyászolót, ezért a nem hívő szülő is bátran fordul az elmúlás felé, mert e világban már jelentőségét veszítették szeretetének egyéb kapcsolódáspontjai, egyedül csak oda kötődik, ahol gyermekét véli elgondolni.

Mindennek teológiai jelentősége az, hogy amennyiben a szeretet elsősorban Isten Fiában találja föl személyes kapcsolódását, és csak azután a gyermek, testvér, szülő, hitvestárs, barát szeretetében, akik egyébként sem az övéi, hanem valamennyien Isten tulajdonai, akkor félelem és összeroppanás nélkül képes a halálon túlra tekinteni. Ugyanis Krisztus személyét szeretve a halálon át magával Krisztussal szembesül az ember még életében és majd annak idején, a saját halálán át.

A halálfélelem és a szeretteink elvesztéséből fakadó kétségbeesés, depresszió ellen az odaadó Krisztust szerető szeretetünk ad védelmet vagy old föl, mert a Fiú személyes szeretet-kapcsolata a meghalásban sem szakad meg. A szenvedő és megváltó Krisztushoz való elkötelezettség, a minden másnál erősebb szeretet már kétség nélkül az eljövendő mennyei ölelést ízlelgeti, s annak teljességét várja annak ellenére, hogy Krisztus Lelkének vigasztalása vele marad a világ végezetéig.

[[paginate]]

Azonban ismernünk, sőt vállalnunk és vallanunk kell a „kánoni törvényt”, hogy noha a fájdalom egy életen át megmarad, mint a krisztusi út szenvedésének része, de maga a gyász eltűnik a Krisztus feltámadásában élő hitben. És amit még nagyon fontos megjegyezni a fenti példák alapján: a fájdalom kibeszélése, a könnyek írásba öntése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tanúságot és a tanulságot megismerhessék más megrendült szívűek is. Mert nincsenek, mert nem vagyunk egyedül.

Végül álljon itt egy utolsó példa. Liszt Ferenc zeneszerzőnek (1811-1886) egyetlen fia, a 20 éves Dániel tüdővészben halt meg. Elszenderülése közben ezt nyöszörögte szüleinek: „Megyek, hogy előkészítsem a helyeteket”. Az apa gyászódájában barátjának, Lamennais abbénak költeményét zenésítette meg, amely mindannyiunknak, valamennyi elköltözöttnek és elköltözendőnek állít emléket, ezzel a felirattal:

Ők is itt jártak a földön,
leereszkedtek az idő folyamán,
a hangjukat hallani lehetett a partról,
azután már semmit sem lehetett hallani.
Hol vannak? Ki mondja meg nekünk?
Boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg.[49]

Békési Sándor