Mintha bomba robbant volna Benda Kálmán „Baranyai útinapló 1955” feljegyzéseinek megjelentetésével (Erdőkertes: Exodus Kiadó, 2018)! Pedig hát óriási meglepetés nem érhette az olvasót, ha csak egy kicsit is tisztában van az Ormánság problémáival. A hagyományos, súlyos problémát, a 19. század második felében jelentkező, s egyre vészesebbé váló népességfogyást a trianoni országvesztés katasztrófává változtatta, hiszen az egykor virágzó vidék hirtelen kiürült határsávvá változott. A reformátusság szempontjából a kegyelemdöfést aztán a kommunista iparosítás és vallásüldözés adta meg – 1955-ben már pontosan lehetett látni a következményeket. Inkább dicsérnünk kell a Ráday Gyűjtemények vezetését, hogy a környék vallásos emlékeinek összeírására, s részben összegyűjtésére vállalkozott ez időben, s erre a célra Benda Kálmán jelölte ki, aki társaival együtt értékes munkát végzett, és sok mindent mentett meg az enyészettől.

Ugyanakkor azonban ez a könyv nem Benda Kálmán könyve. Félreértés ne essék: nem a napló hitelességét vonom kétségbe, hiszen pontosan ráismerek „Marci bácsi” (mi így hívtuk őt) sajátos stílusára, ahogy komoly dolgokról is tudott csipkelődve, néhol szarkasztikusan is beszélni. Viszont a könyveire inkább az átgondolt fogalmazás jellemző, s a sértő vagy bántó szándék mindig távol állt tőle. Itt inkább sajátos kollokviális stílusában, mintegy önmagával beszélgetve közöl olyan dolgokat, amelyek érintett emberek számára talán akár sértőek is lehetnek. „A gépírónő azonban úgy vélte, nem fárasztja magát hat községnév leírásával, s nagylelkűen egész Baranya megye területére kiállította a határsáv-engedélyt számunkra” (23. lap). – Nyilván halálosan sértve érezné magát a gépírónő, ha ezeket a sorokat ma, 64 év múltán olvasná, s bizonnyal tiltakozna: ő kifejezetten jóindulatú volt az ifjú kutatókkal. A Kiadó felelőssége, hogy ilyen körülmények között vállalta a megjelentetést; talán szerencsésebb lett volna nem ennyire széles körben, hanem inkább hagyatékban, vagy digitális adatbázisban közzétenni ezt a munkát.

Mert hogy értékről van szó, azt nem tagadhatjuk: ha csak a bőséges jegyzetanyagot tekintem, ahol rég meghalt lelkészek biográfiai adatait olvasom, akkor is azt kell mondanom, hogy szinte egyháztörténeti adattárnak tekinthetem ezt a kis füzetet. S a benne leírtak egyáltalán nem csak Baranyára voltak jellemzők! Körülbelül ugyanebben az időben történhetett, amit tanszékelődöm, áldott emlékű Tóth Kálmán professzor mondott még nyárádi lelkész idejéből: a pápai egyházkerületi levéltár arra kérte a lelkészeket, hogy régi irattárukat szállítsák be a kerületi levéltárba. Saját elmondása szerint Tóth Kálmán (aki híres volt pontosságáról) nem kapkodta el a dolgot: a határidő előtti utolsó napon csomagolta be a gyülekezeti levéltárat, s biciklin bevitte Pápára, ahol a levéltáros (így az elbeszélés) háromszor körbefutotta őt csodálkozásában. Mert hogy ő volt az egyetlen lelkész, aki ezt megtette. – Én magam csak bő egy évtizeddel későbbi időre tudok visszaemlékezni, Nagykunság területére, ahol a rendkívül agilis kenderesi lelkész, Kormos László szervezte az egyházmegye levéltárát. Meg is látogatott minden egyházközséget. Szomszédunkban egy önmagát megnevezni nem akaró kolléga, hallván a hírt, rögtön szólt a harangozónak: „Mihály bácsi, gyújtson be a vaskályhába!” Inkább elégette a régi iratokat, nehogy bajlódnia kelljen velük. – Lehet megsértődni, lehet megbotránkozni és szörnyülködni! A valóság mégis az, hogy az exisztenciális fenyegetettségben élőknek egyszerűen se ideje, se energiája nem maradt, hanem csakis a gyülekezet és a lelkészcsalád életben maradása volt az elsődleges.

[[paginate]]

Sajnálom, hogy fölmerült Benda Kálmán reformátusságának kérdése, mind Sebők Magda előszónak szánt írásában, mind Komlósi Péter nagytiszteletű úr írásában. Előző talán címében is kissé szerencsétlen, hiszen az „Érted haragszom” az ötvenes évek rossz ízű viccét idézi: amikor a fekete autó eljön a szerencsétlen emberért, a fogdmegek tréfásan mondják: „Elvtárs, ne félj! Nem ellened jöttünk, hanem érted”! Benda Kálmán naplója egyébként is egyáltalán nem haragvó írás, mint ahogy őt magát sem mérges embernek, hanem kifejezetten joviális és szellemes embernek ismertük. Az viszont köztudott, hogy Benda Kálmán nem reformátusnak született, hanem később döntött a reformátusság mellett. Melyik a jobb? – ez a kérdés már eleve rossz! Az tény, hogy Benda Kálmán reformátusságát, hogy úgy mondjuk, nem a földszinten, hanem igen csak az emeleten kezdte, kiváló református személyiségek társaságában. Hogy milyen érzés lehetett számára ezek után leszállni a pincébe, azt csak ő tudná megmondani; annyi bizonyos, hogy a pincénél is mélyebbre taszított gyülekezeteket és lelkészeket látogatott meg! Annak viszont kifejezetten örülhetünk, hogy Sebők Magda elsorolja azokat az érdemeket is, amelyeket Benda Kálmán a református egyház szolgálatában tett; a tettek beszélnek, a többiről az Úristen dönt!

Az 1955-ös körút ma is tiszteletet parancsol: Mohács, Szekszárd, Bogyiszló, Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Mórágy, Bátaszék, Dunaszekcső, Kölked, Babarc, Belvárdgyula, Magyarpeterd, Bisse, Túrony, Garé, Szava, Csarnóta, Diósviszló, Márfa, Harkány, Ipacsfa, Kisharsány, Nagyharsány, Siklós, Nagyfalu, Gordisa, Old, Drávapalkonya, Drávaszabolcs, Matty, Rádfalva, Kórós, Cún, Szaporca, Baranyahidvég, Sámod, Vajszló, Hirics, Csányoszró, Sellye, Kákics, Bogdása, Drávafok, Szigetvár, Hobol, Somogyhatvan, Vásárosbéc, Somogyviszló, Merenye, Tótszentgyörgy, Nagydobsza, Kisdobsza, Botykapeterd, Nagypeterd, Rózsafa, Nagyváty, Sásd – tekintélyes lista, amit jórészt biciklivel járt be Benda Kálmán fiával és Németh Balázs későbbi bécsi lelkésszel, rövid egy hónap alatt. A körút jelentőségét maga a kötet is sugallja, hiszen sokszor olvassuk ismétlődve az egyes lelkészek neve után: ő volt az utolsó helyben lakó lelkész.

Ha azonban arra figyelünk, ami a körút célja is volt – és elvonatkoztatunk „Marci bácsi” ízes stílusától –, akkor azért világosan kitűnik a tartalom, és annak üzenete is: legfőképpen az, hogy az elesett helyzetben mennyire egyedül hagyatva küzdöttek a gyülekezetek és a lelkészek a túlélésért. Elismerem: a mi egyházi nyelvezetünkben szokatlan az, ahogy a napló szerint a kisdobszai lelkész felkiált: „Bereczky fatert küldjétek ide, hadd lássa, hogy élnek a papjai!” (106. lap) Úgy látom, Benda Kálmán nem akarja sem személy szerint Bereczky Albert püspököt, sem általában az egyházvezetést (főhetett akkoriban mindenkinek a feje jócskán!), de ezzel a meglehetősen slang jellegű felkiáltással dokumentálja, hogy a lelkészek tisztában voltak azzal, hogy csak magukra és Isten kegyelmére számíthattak. Ezen túl pedig feltűnő még, hogy milyen sokrétű mind a gyülekezetek, mind pedig a lelkészek reakciója erre a helyzetre. Ezen megint nincs mit csodálkoznunk, hiszen köztudott, hogy krízishelyzetekben ugyanolyan hittel és képzettséggel rendelkező emberek is különböző megoldásokat keresnek!

[[paginate]]

Azért mindenképpen hálásak lehetünk, hogy a napló dokumentálja ezt a sokrétűséget. Jelen van az arabisztikával foglalkozó lelkész Mohácson, aki viszont a kertészkedéshez is ért; az idős őcsényi lelkészt viszont rezignáltnak látja Benda Kálmán; a decsi kolléga kissé rátarti módon próbálja a régi lelkészi tekintélyt tartani; Alsónyéken a volt lónyays iskolatárs ugyan alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz, viszont mindenképpen a pesti hírekről akar beszélni: visszavágyik. Szó esik a bácskai svábok közül áttelepült lelkészről (akinek szívós kitartósságát tisztelhetjük), vagy a kitelepített felvidéki lelkészről. A többség azonban nagyban átvette az ormánsági nép életstílusát – annak súlyos gondjaival együtt. Az általánosan rossz benyomás azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a jót ne vette volna észre Benda Kálmán; ellenkezőleg! Akiről jókat ír, annak – sajnos – immár teljes élete bizonyítja, hogy a napló szerzője jó ítélőképességgel mérte föl a helyzetet. Jólesik a neveket leírni: Hideg Loránt, Kathona Géza, vagy Szabó László (későbbi ceglédi lelkész) valóban igazi lelkész-egyéniségek voltak.

És persze ott van a csipkelődő, néhol gunyoros hang, amit valóban nem szoktunk meg egyházi beszédünkben; essünk túl rajta! Én úgy érzem, szinte korrajz immár, amit a hoboli motorkedvelő papnéról ír (96. lap). Igen, jómagam is emlékszem, hogy annak idején hány kortársunkat magával ragadott a száguldás (40-50 km/h!) őrülete – miként arra is, hogy mennyire divat volt ezt kifigurázni is. A mi falunkban azt mondták a motoron rohangáló nyalka parasztlegényre, hogy úgy néz ki, mint „majom a köszörűkövön”. Ilyesmit ugyan se azelőtt, se azután nem láttam, de jót mulattunk a falusi fantáziadús csúfolódáson. Vajon mit mondana ma Benda Kálmán korunk hasonlóan nevetséges kütyü-őrületéről? S hányan estek (akár ifjú lelkészek körében is) a gadgetek és widgetek bűvöletébe? Mintha magunkon nevetnénk… – Nevetni azonban már semmi kedvem nem volt, amikor pl. a túronyi öreg lelkész bizarr múltba merengéséről olvastam: szerinte minden baj oka a Monarchia felbomlása, ill. a császár elűzése volt; ez anakronisztikus vélemény lehetett már 1955-ben is! Valóban megállt az idő, s csak a múltban élt az, aki 1955-ben ilyesmit vallott; sajnos, hogy nem gúnyról van szó! Akinek kedve van, jót mulathat Benda Kálmán és fia kerékpár-karambolján (51. lap: „Danit elborította a vér, szája úgy megdagadt, mint egy pápuának, s az út széle pillanatok alatt megtelt jajveszékelő öregasszonyokkal”) –, bár szerintem a helyzet mégsem olyan volt, hogy viccelődni lehetett volna.

A napló tartalmát egy rövid írás keretében nem tudjuk visszaadni; csak azt mondhatjuk, hogy érdemes mindenkinek átolvasni Benda Kálmán poszthumusz megjelent munkáját. Annak ellenére, hogy azért világosan látnunk kell: valami mégis hiányzik belőle. Nem azért, mert a szerzőben nem volt annyi értelem, hogy észrevegye, hanem azért, mert ami hiányzik, azt szociológiai vagy kultúrtörténeti módszerrel nem lehet megragadni – s bizonnyal ez a hiány indította arra Komlósi Péter nagytiszteletű urat, hogy gondolatait írásba foglalja. S az is igaz, hogy ez a hiányzó valami a református gyülekezetben élők számára a legfontosabb: a hűség és szeretet az elhívó Úr, és az elhívott testvérek iránt. A napló indirekte tartalmazza ugyan ezt, de talán mai olvasó azt hiányolja, hogy nincs tematizálva: az Ormánságban szolgáló lelkészek különböző helyzetük és különböző reakcióik ellenére egyek voltak abban, hogy kitartottak hitük és a közösségük mellett, azonosultak a társadalom szélére szorult református gyülekezeti tagokkal – s csak kevesen kívánkoztak el közülük máshova.

[[paginate]]

Konkrétan Drávafokról nem tudok nyilatkozni, mivel id. Komlósi Ernő nagytiszteletű urat (legnagyobb sajnálatomra) nem volt szerencsém ismerhetni. Viszont szerepel a könyvben valaki, akit durván négy évtizeddel később jól ismertem: Kovács Emil nagytiszteletű urat a Külső-Józsefvárosi gyülekezetben ismertem meg; Benda Kálmán naplójában ő még ekkor fiatalember. Metsző gúnnyal ír róla a napló, „Mitugrálsz Emilkének” mondja – ugyanakkor azonban pontosan azokat az erényeket is felsorolja róla, amik bennem oly nagy tiszteletet ébresztettek iránta. Az egyszerűség, gyakorlatiasság és a szolgálatkészség mind pozitív tulajdonságok – ami Kovács Emil nagytiszteletű úrnál (s ahogy láttam: feleségénél is) a gyülekezeti életben a közösségteremtés és -ápolás hihetetlen magas szintű művészetével párosult. Benda Kálmánt nyilván a tudomány és kultúra érdekelte leginkább – nos, Kovács Emillel 1996-ban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor az általa szerkesztett énekeskönyvi konkordancia nyomdai előkészítésén dolgoztunk. A több évtizedes hűség, közösségszeretet, és persze az elhívó Úr szavának való engedelmesség aztán oda vezetett, hogy annak irodalmi lecsapódása is volt. Igen, talán az a tudat hiányzik a naplóból, hogy a keresztyénség történelmében milliók hite vezetett olyan kulturális csodákra is, mint a napjainkban éppen tragikus eseményeket megélt párizsi Notre-Dame. Képzeld ezt mellé, Kedves Olvasó!

Ha ezt megtetted: gondolkozz el azon is, hogy mit üzen ez a napló ma nekünk? Történelmet végső soron azért írunk, hogy a mindenkori jelenre nézve tanuljunk belőle! Engem e napló tartalma éppen úgy szíven ütött, mint egy nemrégiben lezajlott beszélgetésünk néhány kollégámmal, amikor a mai cigánymisszióban foglalatos testvérünket kérdeztük meg: milyen tanáccsal tud nekünk szolgálni? A válasz egyik fele számunkra is tudott volt: a cigányság messze nem egységes, hanem igen sokrétű; a spektrum egyik oldalán a leszakadt, lumpen, elszegényedett és sokszor bűnözésbe süllyedt elemek vannak. A református egyház missziója ezek körében nagy szolgálat – csak így tovább, s a tempót lehet fokozni. A másik véglet viszont az öntudatos, művelt (főként zenész) és nem is éppen szegény cigányság. Nos, ezek körében viszont át kell gondolni a református egyház misszióját, mert ezek számára jelen gyülekezeti és istentiszteleti gyakorlatunk egyáltalán nem attraktív. Tehát (s ezek már az én szavaim): „szedjétek magatokat össze, reformátusok!”

Összefoglalom: számunkra, hívő reformátusok számára a legnagyobb erény a hit és a hűség minden körülmény között, minden szolgálatunkban. Örülök, hogy ezt Benda Kálmán naplója is dokumentálta, jóllehet a napló célja nem ez volt, s reménykedem abban, hogy az utódok körében is érezhető ennek hatása. A korabeli viszonyok leírásában ráismerek gyermekkorom idejére; az én apám is kapált és kaszált az ötvenes években, hogy családját eltarthassa – de a hit és hűség számomra tündérkertté változtatta a szegényes családi otthont, s mind a mai napig így emlékezem rá. – Az idők, hál’ Istennek, azóta megváltoztak. Ideje, hogy összeszedjük magunkat, reformátusok!

Karasszon István