Sokan emlékeztek meg a legújabb kor egyik legjelentősebb irodalmáráról, s e megemlékezések számára szerény soraink nem jelenthetnek konkurrenciát: mi a protestáns tudósra emlékezünk, aki nem klerikális felhanggal, de megalapozott tudományossággal és református elkötelezettséggel végezte munkáját. Ma is fülemben van néhány kijelentése, de különösen annak hangsúlyozása részéről, hogy a protestáns tudat lokális elkötelezettségű, de az egész társadalomért dolgozik – diszkrimináció nélkül. Szegedy-Maszák Mihály a legnemesebb református tradíció képviselője volt, s a magyar ügy szolgálatában állt, úgy az anyaországban, mint külföldön.
Életpályáját áttekintve rögtön látható: életének jó részében osztályellenségként, mind származása, mind pedig nézetei miatt meglehetős ellenséges környezetben kellett kivívnia az elismerést. 1967-ben doktorált, majd hosszú ideig az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgozott; 1981-ben lett az ELTE docense, s egyetemi tanári kinevezését 1990-ben kapta meg. Ekkorra azonban már nemzetközileg elismert irodalomtudós volt: 1991-ben a bloomingtoni Indiana University összehasonlító irodalomtudományi tanszékének a vezetője is volt, s ilyen minőségében hosszabb időket is eltöltött az Egyesült Államokban. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el; emeljük ki ezek sorából a Széchenyi-díjat, amit 2003-ban ítéltek oda neki. Számos folyóirat szerkesztésében dolgozott, amelyek közül számunkra az újrainduló (sajnos, azóta ismét megszűnt) Protestáns Szemle a legfontosabb.
Ez a madártávlatból nézett áttekintés talán teljesen logikussá teszi, amit élete legutóbbi interjújában mondott (Élet és Irodalom, 2016. július 15.): „Amit én csináltam, az megőrzése valaminek”. Világos, hogy mit érezhetett élete legfontosabb küldetésének: azt az értéket, amit a 20. század első felének magyar irodalma jelentett, nem szabad az enyészetnek átadni – bármilyen politikai változások is történtek a század közepén. Érdekes azonban, hogy az interjú végén kitér arra is, hogy bár a jelen ígéretes tehetségei (utalás történik itt a doktoranduszokra) a jobb jövőt vetítik előre, mégis óriási veszélyként lebeg felettünk az általános kultúravesztés veszélye. Az életcél tehát megmaradt, változások közepette is! Nem véletlen, ha Szegedy-Maszák Mihály oly szívesen írt könyvet régebbi alkotókról, így Kemény Zsigmondról (1989), Márai Sándorról (1991), Ottlik Gézáról (1994) és Kosztolányi Dezsőről (2010). Az persze már csak egy költői kérdés lehet, hogy a megőrzésnek ez a feladata nem rejti-e magában egy új kezdet lehetőségét is – nyilván igen, s ezt Szegedy-Maszák könyveivel igazolta is.
Számomra a legmeglepőbb az volt Szegedy-Maszák Mihály egyéniségében, hogy az a néhol szinte gunyorosan csipkelődő, máskor pedig főnemesi módon tartózkodó stílus egy olyan gondolkozást takart, ami eltérő nézeteknek nagyvonalúan helyt tudott adni. Ha jól látom, a szerkesztésében megjelent Nemzeti művelődés, egységesülő világ (2010) című kötet éppen ennek a nagyvonalúságnak a megnyilvánulása, hiszen eléggé eltérő nézeteket próbál mégis egységben tartani. Kétségkívül nagy – és nem is könnyű – szolgálat ez! Talán azonban akkor értjük meg leginkább motivációját, ha az Irodalmi kánonok (magyarul 1998, angolul: Literary Canons, 2001) c. munkáját vesszük alapul – erre a gondolatra még később is, többször visszatért. A kánon fogalma nyilván a keresztyén vallás köreibe utal bennünket: azon iratok összességét jelenti, amelyek a hit és életvitel szempontjából meghatározó vonatkozási pontok. Azt rögtön láthatjuk, hogy egy kánon összeállítása korántsem jelenti a vélemények egységesítését, hiszen az egyes iratok magyarázata, azok aktualizálása elég nagy különbségeket is hozhat az egyes felekezetek életében. A modell az irodalomra is átvihető: határozzuk meg, hogy számunkra kik a legfontosabb szerzők, s mely művek a meghatározók – hogy mi módon történik azonban e szerzők és e művek recepciója, az a vélemények igen széles palettáját mutathatja, a művek maguk azonban összetartják az olvasókat. Az irodalmi kánon tehát nem korlát, hanem egy olyan meder, amelyben az interpretációk bőséggel áradhatnak. Emlékeztessünk arra, hogy az irodalmi kánon – amilyen nagyszerű ötlet – annyira nem új: már a görög kultúra is foglalkozott vele. Volt a görög kánonnak stabil része (például Homérosz), de volt szabadon választható része is – egy régebbi televíziós interjúban hallottam Szegedy-Maszák Mihályt beszélni erről a választható jellegről is. Annyi azonban bizonyos, hogy a választás maga is kreatív, kultúrát megőrző, s egyben kultúrát gyarapító döntés.
Szegedy-Maszák Mihály gondolatai tehát nem olyanok, amelyek sírba szállnak a szerző halálával: konkrét és gyakorlati modelljét tárják elő az érték megőrzésének, gyarapításának – és a közjó munkálásának, ahogy a protestáns etika vallja. Követésre méltó gondolatok, megemlékezésre méltó szerző!
Karasszon István