Nem kell gyakorló keresztyénnek lenni ahhoz, hogy valaki ismerje a Biblia elején található teremtéstörténetet lezáró áldást: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” (1Móz 1,26) – bizonnyal ismeri minden művelt ember, s a keresztyénség életet igenlő, pozitív hozzáállását innen eredezteti. Jól teszi! Viszont már kevesebben tudják azt, hogy ezek az áldó szavak csaknem szó szerint (csupán apró különbségekkel) megismétlődnek az özönvíz történetének végén: „Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta!” (1Móz 9,7) Nem csak a kezdet kezdetén, hanem egy katasztrófa után (igaz, Isten megmentő kegyelmének megtapasztalásaként) ugyanúgy elhangzik az áldás. S talán még kevesebben társítják ezt az áldást ahhoz a gondolathoz, amit Jeremiás könyvében olvashatunk abban a levélben, amit a próféta a már babiloni fogságba hurcolt honfitársaihoz írt – pedig egészen hasonló gondolatok vannak benne, csak most nem egy örömteli esemény végén (teremtés), nem is egy katasztrófa után (özönvíz), hanem éppenséggel egy nehéz időszak kezdetén. „Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét. Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! … Szaporodjatok, és ne fogyjatok!” (Jer 29,5-6). Az áldás jelleg itt teljesen megváltozik, jóllehet a tartalom majdnem ugyanaz: inkább buzdítás, jó tanács, kívánság a próféta mondanivalója. No meg, persze, a hiú váradalmaktól, vagy még inkább az ezt követő csalódástól is meg akarja óvni Jeremiás a fogságba hurcoltakat: hosszú távra kell berendezkedni, mert hosszú évtizedekig (sokaknak életük végéig) fog tartani a fogság, a korai hazatérés reménye csak ábránd. Isten akarata mégis az, hogy a fogságba hurcolt nép ne megtizedelve, hanem megsokasodva térjen haza – és Isten üdvterve a katasztrófa után is folytatódjék.

Minél többször, s minél több összefüggésben jelentkezik ugyanaz a tartalom, annál hangsúlyosabb, s az üzenete annál világosabb – voltaképpen magyarázatra se szorul! Vagy mégis? Nem, olyan magyarázatra nincs szükség, ami az üzenet tényén jottányit is változtatna; viszont aki aktualizálni akarja ezt a bibliai igét, annak mindenképpen ügyelnie kell arra, hogy milyen összefüggésbe kiáltott bele ez az ige, amikor először elhangzott. Úgy három-négyezer évvel ezelőtt az ókori Keleten (de talán az egész világon) egészen más volt az emberi élet megítélése, mint ma, hiszen nagyban függött a terméstől, az élelmiszertől, és általában a gazdagságtól. Mai, többszörösen biztosított társadalmunkban – remélhetőleg – elképzelhe­tetlen, de főleg a gabonatermés bizonyult döntő jelentőségűnek: egy populáció, egy ország, egy nép jól el volt látva gabonával, akkor a népesség szaporodott, gazdagodott, az ország hódításokra vállalkozhatott, nőtt és kiteljesedett. Ellenkező esetben a népesség egészségi állapota romlott, a rekreáció csökkent, a halálozások száma nőtt, átlag életkor zuhant – és szép lassan (néhány alkalommal rohamosan is) apadni kezdett az ország gazdasága, kevéssé volt képes saját területeit fenntartani, vagy megvédeni az ellenségtől, s ez évszázados léptékben a kihalással fenyegetett. Mi sem volt természetes tehát, hogy egy gazdag ország szaporodik, gazdagodik és nő, míg egy szegény ország számában csökken, gazdasági ereje apad és önmaga is egyre kisebb lesz! A fentebb idézett áldás (Jeremiás esetében a buzdítás) egy ilyen általános helyzetbe kiált bele, és fejezi ki Isten akaratát: a szaporodás, a gazdagodás és az élet az, amit Isten szán az embereknek, nem pedig a fogyás, az elszegényedés és a kihalás!

[[paginate]]

Mára ez a helyzet mint ha teljesen megváltozott volna: a világ népessége rohamosan, és most már az egész bolygó életét fenyegető módon nő, viszont ma sem egyenletes módon. A népesség növekedésének alakulása azonban teljesen megfordult: nem az ún. „gazdag országok” szaporodnak és sokasodnak; ellenkezőleg: ezek az országok demográfiai veszélyről beszélnek, lakosságuk elöregszik, úgy hogy jelenleg már ők is a jövőjüket látják veszélyben. Ezzel szemben a világ szegény felében a népesség rohamosan nő. Itt már a jelen is veszélyben van, de még inkább a jövőt érezhetik a szegények fenyegetve: nem lesz számukra megélhetés, s az is kérdés, hogy ennyi embert hogyan tud eltartani majd a Föld. Ha tehát valaki ma olvassa a fenti bibliai gondolatokat, akkor azok igazságán ugyan semmi nem változott – csak egy egészen más összefüggésben hangzanak el ugyanazok az igék ma, mint egykor. Vajon ma is áldás, mondjuk egy szegény ázsiai ország összefüggésében, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”?

Persze, a valóság jóval összetettebb annál a néhány sornál, amelyekkel a fentiekben az akkor és most közötti különbséget érzékeltetni kívántuk. Világméretben a túlnépesedés jelent problémát, Magyarországon viszont, jól tudjuk, immár évtizedek óta a népesség fogyása a legnagyobb gond. A népességet számokkal szoktuk visszaadni, de azt is tudjuk, hogy ez rendkívül csalóka, ha emberekről beszélünk, hiszen az emberi kvalitások is számítanak. A régebbi keleti blokkban az is óriási baj, hogy a népesség csökkenése mellett sok a külföldi munkavállaló, akinek munkája hiányzik a származási országban. Így van ez Magyarországon is, de másutt (így Romániában például) drasztikus méreteket öltött az elvándorlás. Ugyanakkor pedig a bevándorlás is óriási társadalmi veszélyeket rejt magában, hiszen egy növekvő gazdaságnak munkaerőre van szüksége, de külföldről nem „munkaerő”, hanem emberek jönnek. Az ebből adódó konfliktusokat azért leginkább Nyugat-Európában érzik a társadalmak. – A kérdéskör azonban más szempontból is komplex, összetett. A társadalom irányítására ugyanis vannak bizonyos eszközök, amelyekkel például a túlnépesedést, vagy a népesség fogyását is kezelni lehet. Viszont a társadalmi rekreáció, az utódok nemzése és fölnevelése abszolút egyéni kérdés; be lehet itt avatkozni társadalmi parancsokkal vagy tiltásokkal? Kína példája mutatja, hogy a túlnépesedést lehet tiltással szabályozni – de megengedett egy politikai vezetés részéről az ilyen tiltás? A népesség fogyásának megállítására Magyarország is tett még az 1950-es években lépéseket; ki ne hallotta volna a Ratkó-korszak kifejezést, ami a Ratkó Anna népjóléti, ill. egészségügyi miniszternek az abortuszt tiltó, ill. gyermektelenségi adót kivető rendeleteiről kapta a nevét. Hasonló törvényeket láttunk Romániában is az 1970-es években, s a népesség számszerűleg nőtt is. Szabad azonban ilyen kérdésekben ennyire drasztikus adminisztratív lépésekkel eredményt elérni? S ha a számszaki kérdésekben eredménynek is nevezzük a népesség növekedését (Kínában pedig a csökkenését) – van ebben köszönet? Sajnos mindezeknek azonban a fordítottját is lehet kérdezni: ha csupán személyes kérdésnek tartjuk a gyermekvállalást, esetleg személyes célkitűzéseink (általában anyagi természetűek) motiválnak döntéseinkben, vezethet az jóra? Nem éppen az individualizmus az oka az európai népességfogyásnak?

[[paginate]]

Kérdések – és kérdőjelek. A jelen sorok írója nem vállalkozik ezek megválaszolására, csupán láttatni akarja: rendkívül összetett, széles társadalmi párbeszédet igénylő témáról van szó, ahol a szó legszigorúbb értelmében vett szakemberek véleményére éppúgy szükség van, mint társadalmi konszenzusra, amellyel a társadalom tagjai együttesen végre is hajtják, amit elhatároztak. Ennek keretében azonban talán nem haszontalan, ha a hívő ember – talán némi teológiai ismerettel is megáldva – megfogalmazza: hogyan halljuk ma, vagy hogyan kell értenünk azt, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”.

E ponton érdemes figyelnünk nem csak a teremtésre, hanem a megváltásra is. János evangéliuma szerint Jézus azt mondja magáról: „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (Jn 10,10; Károli: „én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek”). János evangéliuma, miként tudjuk, tele van szimbólumokkal és utalásokkal. Mit jelent itt Jézus szájában az „élet” szó? Lehet, hogy azonos értelmű azzal, amit Lázár feltámasztásának történetében olvashatunk? „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25). Ha így van, akkor nyilván az örök életről van szó; Jézus tehát nem csak használja, hanem át is értelmezi az élet fogalmát, s egy magasabb rendű életről beszél. – Ugyanakkor azonban arra is vigyáznunk kell, hogy fölöslegesen és túlzottan ne vigyünk spirituális szempontot az értelmezésbe; csak annyira, amennyire az tényleg szükséges! A történetben Jézus ténylegesen föltámasztja Lázárt: egy negyednapos halottat hív életre (39. v.). Szó sem lehet tehát arról, hogy ugyanebben a fejezetben az evangélium csak és kizárólag az örök életről beszéljen: a köznapi szóhasználatban jelen levő, fizikális életet is értenünk kell rajta!

Ha a szavak értelme egy régi szövegben nem teljesen világos, akkor mindig arra szoktunk utalni, hogy ne csak a beszélő szavait, hanem tetteit is vegyük górcső alá: ezek magyarázzák a szavakat, s nyilván mutatják, hogy hogyan értette gondolatait a szerző. Jézus esetében viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen tetteit is bőségesen hagyományozták az evangéliumok. S ezek között kiemelkedő jelentőségű Lázárt feltámasztása, ahol a szemtanúk láthatták, hogy Jézus legyőzi a halált – a fizikai halált. Viszont ez a történet nem áll egyedül: Jézus számtalanszor gyógyított, értsd: a testünkben rejtőző halált visszaszorította. Az igaz azonban, hogy Jézust nem értelmezhetjük gyógyító varázslóként sem: ezek a gyógyítások mindig az evangélium hirdetésének, az Isten erejének a megnyilvánulásai, s arra szolgálnak, hogy a hallgatóságot, ill. a nézők seregét meggyőzzék afelől, hogy szabadítás van, és hogy a szabadítás Istentől jön. Beszédes itt a Mk 2,1-12 (párhuzamos helyek: Mt 9,1-8; Lk 5,17-26) története a béna ember meggyógyításáról: Kapernaumban egy ház tetejéről eresztik alá az ágyon fekvő bénát, hogy Jézus meggyógyíthassa. Jézus látja e tett mögött a hitet, s ezért mondja: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid” (5. v.). A kijelentés, persze, ellentmondásba ütközik; ezért hangzik el a retorikai kérdés a 9. versben: „Mi könnyebb: azt mondani a bénának: Megbocsáttatta bűneid! – vagy pedig azt mondani: Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!?” A történet végén pedig el is hangzik: „kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza!” (11. v.), s a csoda megtörténik – az olvasóra pedig rá van bízva, hogy a béna ember meggyógyulását, vagy a bűnök bocsánatát tartja nagyobb csodának. Egy biztos: a kettő összetartozik, Jézus igehirdetésében elválaszthatatlan!

[[paginate]]

Holtak feltámasztása, betegek gyógyítása – de minden más csoda esetében is így van ez az evangéliumok tanúsága szerint. Az ötezer ember megvendégeléséről mind a négy evangélium beszámol; ahogy a Mt 14,13 szerint Jézust lakatlan helyre is tömeg követi, hogy hallják tanítását. Jézus tehát több ezer ember előtt tanít, gyógyít – majd figyelmezteti a tanítványokat, hogy a tömeg testi szükségleteiről való gondoskodás is feladat: „Ti adjatok nekik enni!” (Mt 14,16). Az öt kenyér és két hal megsokasításának a története következik ezután. János evangéliumának elbeszélése azonban arra is figyelmeztet, hogy az anyagi jólét keresése félrevezető is lehet: amikor a tömeg ezután is követi őt, elhangzik a Jn 6,26-27 korrigáló megjegyzése: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket látatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért…” Röviden: Jézus kijelentésének sem „elspiritualizálása”, sem „materializálása” nem helyes; a két értelem szorosan összetartozik, s csak együtt érthető, egymástól elszakítva soha. Isten gondviseléséről mondja így a Lk 12,23 (=Mt 6,25): „mert több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál”. Tehát a táplálék és a ruházat is hozzá tartozik, de benne még nem merül ki – mert hogy annál „több”! Talán kissé szokatlanul, de egyáltalán nem megbotránkoztató módon fejezi ki a zsoltár Isten gondoskodó szeretetét, amivel nem csak az ember testi szükségleteit elégíti ki, hanem arról is gondoskodik, hogy táplálékában az ember örömét lelje: a 104. zsoltár a teremtés rendjébe illeszti még a bort is, hiszen Isten növényeket teremtett, hogy az ember kenyeret termeljen a földből, „és bort, ami felvidítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál” (15. v.). Egybevág ezzel a Jn 2. fejezete is: a kánai menyegzőben Jézus a vizet borrá változtatja – a bor nyilván nem a részegség és az alkohol abúzus kifejezője, hanem az örömé. Élet, örömteli élet, bőségben megélt élet – ez tehát a fentebb említett Jn 10,10 értelme! Úgy gondolom, az Egyházak Világtanácsa 6. nagygyűlésén részvevők (Vancouver, 1983) jól értették meg a Jn 10,10 mondanivalóját, amikor egyrészt ezt az igehelyet a nagygyűlés központi mondanivalójának tették meg, másrészt pedig amikor ezt a mondanivalót a nyitó istentiszteletben szimbolikusan is kifejezésre juttatták: a liturgiát vezető főtitkárhoz, Philip Potterhez egy csecsemőt vittek oda, aki Isten áldásaként fogadta a gesztust. Élet a szó fizikai értelmében, de reménység, jövőbe tekintés és áldás – mindezt jól szimbolizálja az újszülött, aki testében egyesíti mindezeket!

Hogyan viszonyul mármost mindez a túlnépesedés, ill. a népességfogyás kérdéséhez? Úgy tűnik, mint ha a bibliai mondanivaló túlságosan is pozitív képet festene elénk, szemben korunk világméretű, súlyos problémáival! Ebben persze lehet valami realitás is, hiszen az emberi élet éppúgy tartalmaz örömöket, mint ahogy gondokat és bajokat is rejtegethet! Első pillantásra talán azt mondanánk, hogy a világ gazdagabb (s egyben kisebb) része az élet materiális oldalát hangsúlyozza túl, s ebből csak kisebb szeletet enged az emberiség nagyobbik felének, míg a szegény rész talán inkább a szellemieket hangsúlyozza. Aligha lehet véletlen, ha oly sokan fordulnak nyugati világunkban is a keleti vallások felé, s a keleti meditációban, jógában, sőt a keleti orvoslásban is sokan keresnek megoldást. A látszat azonban csal! Egyrészt aligha mondhatjuk, hogy a világ szegény országaiban élők boldogabbak, mint a gazdag nyugatiak: ellenkezőleg, mérhetetlen szenvedésben van részük. Másrészt ők is az anyagi felemelkedésért küzdenek, s ahol ez sikeres (pl. hátsó Ázsia némely országaiban, főként Kínában), ott ugyanazok a problémák keletkeznek, mint a nyugati féltekén – ide értve a súlyos környezeti szennyezést is, ami immár az egész bolygót fenyegeti! Csupán annyit mondhatunk, hogy az egyenlőtlenségek leküzdésében az elmúlt évtizedek erőfeszítései nem hozták meg a várt eredményeket! Még jól emlékszem, hogy az 1970-es években egy angol szójátékkal próbálták a dilemmát kifejezni: a gazdag országokban egyszerűen kell élni, hogy a szegény országokban egyszerűen élni tudjanak. Ezt biztosan nem sikerült megvalósítani, hiszen a különbségek az elmúlt fél évszázadban is nőttek; mind a növekedés, mind pedig a különbségek leküzdéséért, a szegény országok felzárkóztatásáért tett erőfeszítések vészes terheket róttak a Földre!

[[paginate]]

Nem lenne helyes abszolút igénnyel föllépni: nem tűnne hitelesnek, ha azt mondanánk, hogy a keresztyénség a világ minden problémáját megoldja. Viszont a bibliai üzenet fényében amellett ki kell tartanunk, hogy az élet fogalmának teljességét meg kell őriznünk, hiszen akár a materiális, akár a lelki értelmet hagyjuk el, a keresztyén üzenet szenved csorbát. Ha az emberiségről van szó, akkor nem csupán a számokat kell lássuk: hány ember él a Földön? – hanem az élet minőségét is, ide értve a testi szükségletet és a lelki értékeket egyaránt! S ha bolygónk jövőjéről van szó, akkor élhetünk a környezetvédelem szakkifejezésével is: szokás manapság arról beszélni, hogy az ember „ökológiai lábnyomot” hagy hátra – köztudottan a gazdag országban élők nagyobbat, a szegény országban élők kisebbet. Értjük ezen, hogy az élethez szükséges forrásokat fölhasználja, „környezetet szennyez” stb. Szükséges azonban, hogy csak negatív lábnyomai legyenek az emberi életnek? Nem járulhat hozzá az ember a természet regenerációjához, nem építheti azt az otthont, ami gyermekei lakása lesz? Nyilván itt arra gondolunk, ha környezetvédelemről van szó, hogy a fát nem csak kivágni: ültetni is lehet; lehet nem csak a vágóhíd számára állatokat tenyészteni, hanem veszélyeztetett fajokat is megmenteni a kihalástól. Nem csak lehet: tudjuk, hogy ez sokszor meg is történik; a baj csak az, hogy az ilyen emberi erőfeszítések eltörpülnek azon károk mellett, amelyeket okozunk a bioszférában! Az is nyilvánvaló, hogy a jövő építése nem csak fizikai és biológiai értelemben lehetséges: értéket teremteni, a jövőnek dolgozni szellemi és lelki értelemben is lehet. Vajon nem ezt teszi egy tanár, egy művész, vagy tudományos kutató? Nem ezzel van tehát baj, hanem az arányokkal: vészesen eltolódott a hangsúly a konzumálás, az erőforrások felhasználása irányába, s ehhez képest lecsökkent a jövőért aggódó értékteremtés mennyisége. Ez nyilván azt mutatja, hogy sok baj van mai világunkban, de talán a legnagyobb az emberi fejekben található…

Ismert idézettel kezdtük gondolatainkat; ismert idézettel be is tudjuk fejezni. Pál apostol érdekes képet használ akkor, amikor az örök életről, jelesül a feltámadásról beszél. Hangsúlyozzuk: életről van itt is szó, csak abban az összefüggésben, hogy a korinthusi gyülekezet nem érti, hogyan lehetséges a feltámadás. „Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, amíg előbb el nem rothad” (1Kor 15,36). A beteljesült élet elengedhetetlen része a jövőről gondoskodás, még akkor is, ha ez individuálisan az utókor jövőjét jelenti. De már a jelen élet sem tud kiteljesedni ennek elhagyásával! Szekulárisan szólva: a mai nyugati embernek meg kell találnia az értelmes önkorlátozást és a generációk összefüggésében történő gondolkozást – különben önmagát pusztítja el. Keresztyén nyelven szólva: a hívő ember a jövő embere. Nem csak racionális okoknál fogva, hanem első renden azért, mert számára a jövő nem csak a következő generáció jövője, hanem Krisztus jövője is, akinek visszajövetelét az egész keresztyén közösség várja. Ha a változás a fejekben megtörténik (akár az említett szekuláris szavak mentén, akár a keresztyén üzenet hatására), akkor nem riasztóan magas vagy alacsony születési számokról fogunk beszélni, hanem kiteljesedett, minőségi életről – és akkor a bolygónk jövőjét sem kell majd féltenünk!

Karasszon István