Albert Gábor könyvét átolvasva egyrészt örömmel nyugtáztam, hogy egy sor írását e kötetben már korábbról ismertem; másrészt szégyenkezve konstatáltam, hogy ismét más írásaira korábban nem lettem figyelmes – jóllehet jelentőségük első renden pont abban a korban volt, amikor megjelentek. Viszont azt soha nem gondoltam volna, hogy ezek az írások egybegyűjtve egy teljes egészet tudnak kitenni, magyarán: könyvvé állnak össze. Már pedig határozottan azt kell mondjuk: ez így van. Egy jó könyv esetében, természetesen, néhány mondattal is meg tudja fogalmazni az ember – no, nem azt, hogy mi a tartalma, hiszen arra néhány mondat aligha elegendő; de azt mindenképpen, hogy mi a célja a szerzőnek a könyvvel. A szubjektivitás vádját is fejemre idézve hadd emelek ki néhány sort a könyvből, ami nézetem szerint az egész kötetnek, de talán egy egész generációnak a feladatát jelenti, s röviden, páratlan világossággal megfogalmazva vetít elénk: „Valami ilyesféle történt velünk is. Előbb a brutális kényszer fogta be a szánkat, később a megalapozatlan jólét demoralizálta az embereket. S mi lett az eredmény? Horribilis visszafizetetlen kölcsön, és a némaságban és tétlenségben hitet vesztett társadalom. Holott cselekednünk kellene, és hinnünk abban, hogy mind ennek van értelme és lesz eredménye. Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb tanulsága, hogy nyílt, egyenes szóval beszélni kell gondjainkról.” (76. lap) – Mielőtt még az olvasó hangosan tetszést nyilvánítana (s remélem, ez azért bekövetkezik), melléírom, hogy ezen sorokat Albert Gábor először 1987-ben vetette papírra; ha tehát úgy érezzük, hogy e gondolatok aktualitása mit sem vesztett az elmúlt csaknem három évtized alatt, akkor azt is elismertük: milyen kevéssé történt meg a tanulságok levonása, s a könyv eszmélődése mennyire meghívást jelent mindannyiunk számára, hogy a benne rejlő gondolatokat magunk is tovább folytassuk.

Rögtön az első esszé nevén nevezi a problémát: „A nemzeti lét kérdése erkölcsi kérdés (Ravasz László)” – a cím maga is idézet Ravasz Lászlótól, s az először 1992-ben leírt sorok egy mindmáig betöltetlen feladatot idéznek az olvasó emlékezetébe. Köztudott, hogy Ravasz Lászlóról rendkívül sok hazugságot terjesztett az a kommunista vezetés, amelynek célja éppen az volt, hogy a régi egyházvezetés félreállításával egy új egyházvezetés által szorítsa vissza a keresztyénséget Magyarországon. Egy bizonyos idő után nem illett a hazugságokat megismételni; ekkor a magyar közélet udvarias hallgatásba burkolózott. Az 1990-es fordulat után azonban lehetőség nyílt (volna) arra, hogy az átértékelést elvégezzük, s Ravasz László egyházi és közéleti munkásságának pozitívumait újra gyümölcsözővé tegyük. Mi akadályozott meg ebben minket? Voltaképpen semmi más, mint a szellemi élet bénultsága – ugyanaz, ami a következő írás lényege is. Teleki Pál alakjának felidézése a „Mentő tanú” c. írásban. Teleki Pál katolikus etikából táplálkozó politikája, valamint tragikus öngyilkossága jelképezte Magyarország kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét a II. világháborúban. Nem véletlen, hogy amikor Moszkvában az első tárgyalások voltak egy ideiglenes kormány létrehozása céljából (amin egyébként Teleki László, Teleki Pál fia is részt vett), Molotov határozottan visszautasította, hogy Teleki Pál halálára utaljanak, mint a nemzet önkifejezésére. Világos: az „utolsó csatlós” vádjának megfogalmazásában akadály volt Teleki Pál mementója. Mi sem lenne érthetőbb és értelmesebb, mint hogy a fordulat utáni történetírásban felidézzük az ő alakját, s kiértékeljük életét és halálát – hogy aztán nemzeti öntudatunkat és jövőnket ennek megfelelően alakítsuk. Albert Gábor szavai azonban (eredetileg 2011-ből) csak döbbent csendben hangzanak fel. Reméljük: nem sokáig!

[[paginate]]

Főként fiatalabb olvasók döbbenhetnek meg, ha a korábbi generációk ismert és ismeretlen alakjainak gondolkodását eleveníti fel Albert Gábor. Bibó Istvánnal kapcsolatban legalábbis sokak számára meghökkentő lehet, hogy milyen sok forrásból táplálkozott nem csak gondolkozása, hanem bátor helytállása is – mind a vészterhes időkben, mind pedig a csendes hátratétel idejében. A „Magyarságismereti kalauz” azonban kifejezetten olyan emberekre irányítja figyelmünket, akiknek neve nem forog a közéletben; nem véletlen, hogy a vonatkozó lexikonok hallgatására hívja fel a szerző a figyelmet. Bizony gazdag ország lehetünk, ha Szent-Iványi Domokos, Pap László, Boér Elek vagy Koszorús Ferenc nevét elfelejthetjük! Szarkasztikus megjegyzésünk persze éppen az ellenkezőjét sugallja: kicsit megdöbbenhetünk, hogy egyrészt milyen elszegényedésen ment keresztül Magyarország a XX. század második felében, másrészt pedig rémülettel kérdezhetjük, hogy vajon ma hány ilyen szintű és ilyen karakterű hazafi van – s még inkább: jelenlegi kulturális közegünk a jövőben hány hasonlót fog kinevelni?! S nem csak személyekről van szó: az „Elveszünk, ha elveszítjük magunkat” című írás a felvidéki számkivetettek helyzetéről szól – és nem csak akkor, amikor elűzettek évszázados otthonaikból, hanem az ezt követő évtizedek anyaországi politikájáról is, ami minden jó érzésű embert szégyenérzettel tölt el. A folyamatos szellemi és biológiai csonkolás feldolgozása csak tudatos, nemzetépítő stratégia által lehetséges – Albert Gábor írása ez után kiált.

Az írások utolsó blokkja a Confessio legtöbb olvasójának bizonnyal ismert: az 1990-es évek szárszói konferenciáin elhangzott (és meg is jelent) előadásokról van szó. Szabadjon annyit hozzáfűzni mindehhez, hogy talán éppen a szárszói konferenciák voltak azok, amelyek fel akartak eleveníteni egy régi és nemes tradíciót, a református értelmiségiek társadalmi és kulturális elkötelezettségének egyik legszebb megnyilvánulását, a közös eszmélődést a magyar történelem, magyar sors és magyar hit tanulságainak megfogalmazására. Köztudott, hogy Albert Gábor ezeknek a konferenciáknak jeles képviselője volt. Ismét szubjektív módon hadd ragadok ki csupán egyetlen gondolatot – és azt is csak azért, mert napjainkban talán nem éppen örömteljes aktualitása van. Öröm számomra, hogy a 98. oldalon Albert Gábor lefordítja a nacionalizmus szót: „értsd: hazafiság”. S annak is, hogy az előzőkben a hit (most én fűzöm hozzá: értsd rajta a közös hitet) fontosságáról ír. Napjainkban súlyos félreértés ui. a nacionalizmus és a rasszizmus összekapcsolása – ez magyar területen soha nem volt így! Hiába, hogy a „nemzet” szó a „nemzeni” igéből származik, csakúgy, mint a „nacionalizmus” nyilván a „nascor” = születni igéből – a nemzetnek semmi köze a születéshez, vagy a közös eredethez. A nemzetet sok egyéb dolog teszi ki: a múlt közös feldolgozása, közös szimbólumrendszer, közös célkitűzések – mindenek előtt azonban a közös hit! Ha társadalom tagjait egy közös hit motiválja, ha valamilyen célkitűzésben és reménységben konszenzus van, akkor lesz erős a nemzet. Sajnos, mindez fordítva is igaz: ha egy közösség hitét veszti (és itt nyilván nem az egyén hitéről, hanem a közös hitről van szó), akkor a nemzet veszélybe kerül. Az olvasóra bízzuk annak eldöntését: vajon nem vészhelyzet-e, amelyben Albert Gábor szava felhangzik.

A mai magyar könyvpiacon sok könyv kapható. Némelyek tudós művek; átdolgozásuk jelentős szellemi erőfeszítést igényel. Más könyvek viszont szajha módjára kínálgatják magukat, s olvasgatásuk a múló pillanat örömével kecsegtet. Albert Gábor sallangmentes, jól megválogatott szavakkal dolgozó stílusa egyrészt örömöt szerez az olvasónak, másrészt pedig a szinte filozófiai komolyságnak sincs híján. Ritka kincs ez a mai könyvek között, amit jó lelkiismerettel tudunk ajánlani az olvasónak.

Karasszon István