Leheletnyi életünk igazi történelem lehet, ha van kellő alázat, hogy lehajoljunk az apró, veszendő emlékezet értékeiért. Nem kisebb ember, mint a német Bundestag elnöke mondta a Magyar Parlamentben, 2006 decemberében a hazai svábok kitelepítésének 60. évfordulóján a következőket: „Minden kultúra az emlékezésen alapul és azzal kezdődik”. Mennyire igaza volt!

2017. szeptember 9-én reggel otthonról haza indultam, vagyis Dombrádról Vecsésre. Várnom kellett a Kisvárdába közlekedő buszjáratra, amikor a Szanyi-féle pékségnél feltűnt egykori általános iskolai tanítóm, Harsányi Dezső bácsi. Rég láttam őt, akit nem csak én, de az egész falu/város lakói tiszteltek szigorú, emberséges nevelő munkájáért. Egy időre ott hagytam a csomagjaimat az I. világháborús szobornál és odamentem, hogy üdvözöljem a tanító bácsit. Sokat segített nekem az 1951-ben kitelepített budapesti polgárok és az őket befogadó gazdák kálváriájának hiteles feltárásában. A 90. évében járó Dezső bácsi azonban most más miatt örült a találkozásnak.

‒ Rég akartam neked mondani, de valahogy mindig elfeledtem, mert, ahogy öregszik az ember, könnyebben felejt. Te talán tudod, hogy a ti felmenőiteknek, őseiteknek, az Orosz családnak a dombrádi háza a Rákóczi úton, a Harsányi Gyuszi bácsiék portáján volt? Az a Harsányi vette el az egyik Orosz lányt a 18. század végén, aki a gyülekezeti ház oldalán olvasható márványtáblán is szerepel református gondnokként. Az Orosz család tehát ott lakott az akkori Kis utcában, amit ma Rákóczi útként ismer Dombrád népe. Odanősült a Harsányi család fia az Orosz famíliába, és a felesége öreg szüleivel, a ti elődeitekkel együtt laktak. Így került a Harsányi család birtokába az a porta hosszú időre.

Aztán szokása szerint feljebb tolta a sapkáját és más témába vágott.

[[paginate]]

‒ Nem tudom, hogy mondtam-e már neked, hogy olyan kevés nevezetessége van Dombrádnak, de arra a kevésre emlékezni kell. A Dombrádhoz tartozó Kacsavár tanya regényes múltjáról már beszélgettünk a nővéremmel, veled, de most mást szeretnék mondani. A háromszoros Baumgarten-díjas és később Kossuth-díjjal is kitüntetett költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja, Szabó Lőrinc is megfordult Dombrádon. Az 1900. március 31-én Miskolcon született költő a vasutas édesapjával és édesanyjával előbb a borsodi székhelyen, majd az Ipoly-parti Balassagyarmaton éltek, ahol masinisztaként szolgált az édesapja. Amikor a költő 8 éves volt, az édesapát a Magyar Királyi Államvasutak Debrecenbe vezényelte és a család is követte. Iskoláit Debrecenben fejezte be és ott tett hadiérettségit is. Aztán a trianoni diktátum után is sokat gondolt Balassagyarmatra, arra a városra, ahonnan a vasutasok, a „szárnyaskerék katonái” és a postások vezetésével az Ipoly túlsó partjára űzték a cseh betolakodókat, s a város így megmaradt magyarnak. Ezért később a Civitas Fortissima, a legbátrabb város címet adományozták Balassagyarmatnak. Aztán Debrecenben is sokat beszélt erről a nagyanyja, sőt sokszor meg is verselte Szabó Lőrinc milotai Baráth Terézia nagymamát, aki a költő nagybátyját, Gáborjáni Szabó Mihály tiszabecsi református esperes lelkészt büszkeséggel emlegetve sok zsoltárt, református éneket megtanított az unokájával. A Reggeli ének c. versében írja a költő: „még egyszer kinyújtózom, és ha van még idő, egy darabig fütyülni és dúdolni kezdem gyerekkorom zsoltárait, azt, hogy „Perelj Uram”, meg azt, hogy „Óh mely sokan vagynak...”, - s bizony, ha nem hiszek is már, az emlék végigborzong a hátamon, (az ének, s az orgonazúgás még most is a húsomban él, bár még volt, hogy a Nagytemplomban úgy átjárt, ahogy most a vér” – raktuk össze a mozaikokat Dezső bácsival. Aztán az első bécsi döntés nyomán, amikor 1938-ban visszakerült a Felvidék, majd 1940-ben Észak-Erdély, újra visszagondolt kisgyermekkora városára, Balassagyarmatra, s az Ipoly ünnepén c. versében így írt Szabó Lőrinc:

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz
szíved átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyelld, hogy itt talállak,
             térdre borulva a rádiónál:
 

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
           abban a nagyszerű pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
először mond most újra boldog
           hálaimát ez a meggyötört nép.

[[paginate]]

Jól emlékszik tehát az én egykori tanítóm. Akkor már ünnepelt költő volt a hadi érettségi után az erdélyi, lugosi tüzérezredben a Nagy Háború végén szolgáló Szabó Lőrinc. A verseiben azt is megörökítette, hogy Ady Endréhez, Móricz Zsigmondhoz, Herczeg Ferenchez, Juhász Gyulához, Kodolányi Jánoshoz és másokhoz hasonlóan éves bérletjegyet kaptak a költők és írók a Magyar Királyi Államvasutaktól, hogy jobban megismerjék a nép életét. A trianoni döntés által elrabolt területek hazatérése oly mélyen megérintette a költőt, hogy több versében megörökítette a magyar nép örömét. Az erdélyi író- és költőtársadalommal élénk kapcsolata volt.

1940. július 2-a és 1944. november 25-e között többször behívták katonai-hadi szolgálatra. Tanító bácsi arra is emlékezett, hogy 1940-ben a Magyar Királyi Honvédség menetoszlopai a Nyírség felől, Székelyen, Demecseren és Dombrádon keresztül vonultak Kisvárda felé, ami már az Észak-Erdély visszatérését megelőző hadművelet része volt. Másoktól is tudom, hogy a dombrádi Fő utcán végigmenetelő katonák nótája is ezt erősítette, hiszen ezt énekelték a Kék a kökény zöld a petrezselyem c. népdalunk dallamára:

Oszlop, oszlop, menetoszlop jobbra,
Menetirány Kassa magas tornya,
Majd lesz nekünk menetirány más is,
Szamos menti kincses Kolozsvár is.
 

‒ A mi generációnk akkor még nem látott soha igazi költőt, s kérdeztük a tanítónkat, milyen ember az a költő, de csak pár szót mondott, de azt sem Szabó Lőrincről – mondta Dezső bácsi, majd így folytatta. ‒ A faluban akkor már elterjedt a híre, hogy az önkéntes katonák között ott van a híres Ima a gyermekekért c. vers költője is. Másnap Pálúr Tibivel rövid időre meglógtunk a polgári iskolából, és a református lelkészlakás közelében kérdezgettük a katonákat, hogy melyik az a Szabó Lőrinc költő? Egy hadnagy azt mondta, hogy ők már elhaladtak a malom, a mai Gál Tüzép felé. Láttuk, hogy gyerekek százai és asszonyok kísérték, nézték a nótázó menetoszlopot, s köztük afféle markotányos nők is voltak, amilyenek a római kor óta mindig is szerettek a katonák közelében tartózkodni. Mi már nem láthattuk a költőt, de később a költő összes versei között a dombrádi könyvtárban olvastam A piros szoknyás Gizi című versét, ami hitelesen tanúskodik arról, hogy 1940 nyarán valóban Dombrádon járt a neves költő: Szabó Lőrinc.

[[paginate]]

Nagyon felkeltette az érdeklődésemet egykori tanítóm. S bár a polgári iskolai mai gyűjteményében meg sem említették a nevemet, azért vagy háromezer oldalon feldolgoztam már a Dombrádi olvasókönyv sorozatban szülőföldem történetét, néprajzát, sok értékét megmentettem a feledéstől, de hogy Szabó Lőrinc is járt volna Dombrádon, most hallottam először.

Vecsésen aztán hamar tájékozódtam az interneten. Nem mintha nem hittem volna egykori tanítómnak, de szerettem volna magam is elolvasni A piros szoknyás Gizi c. verset, amelyben Dombrádot is említette a költő. Már az éjszaka fele is rég eltelt, amikor Szabó Lőrinc összes költeményei c. gyűjteményes kötetének olvasása közben a 620. oldaltól kezdtek érdekesebbek lenni a versek. Aztán az I. kötet 627. oldalán megtaláltam a keresett verset:

A piros-szoknyás Gizi

Dombrád rég elmaradt. Megyünk
és szól valaki: „Ni,
hogy szalad Sanyija után
a piros-szoknyás Gizi!”
Hátrafordulnak a fejek,
hátrafordul Sanyi:
ott fut, mezítláb, csakugyan,
a piros-szoknyás Gizi!
Néhányan ismerték. De most
minden szem őt lesi:
út szélén sírva menetel
a piros-szoknyás Gizi.
Tiszakanyárnál pihenő.
Csók. „Sanyikám, Sanyi!”
De aztán is csak jött tovább
 

a piros-szoknyás Gizi.
Tíz kilométer, tizenöt.
Aki látja, se hiszi:
Mégiscsak derék némber ez
a piros-szoknyás Gizi.
Estére Kisvárdán Sanyi
és Kisvárdán Gizi,
s szól a tűzmester: „Szép, ha ily
hűséges valaki,
de jobb volna, ha téged a
nyavalya törne ki:
mit ír a frontról az urad,
te piros-szoknyás Gizi?!”
                                             (1940)

 

És valóban említette benne Dombrádot, meg Tiszakanyárt és a régi diákkorom városát, Kisvárdát is! Bizony, még mindig jó volt Dezső tanító bácsi emlékezete, 90 éves korában is.

Érdemes tehát a helytörténet után érdeklődő, kellően felkészült dombrádi fiataloknak is beszélgetni a helyben élő idősekkel, mert nagyon sok értékünk a felejtés miatt veszendővé válik. Talán még az sem túlzás, ha felvetem: emlékezet okáért érdemes lenne egy időtálló, jól látható helyen elhelyezett márványtáblával emléket állítani Szabó Lőrinc és Dombrád leheletnyi kapcsolatának. Ha Abbáziában, az egykori Hotel Regina, a mai Hotel Imperiál szállodának megérte, hogy egy emléktáblával emlékeztesse az arra járókat Szabó Lőrinc 1934-ben ott eltöltött napjaira, akkor talán Dombrád városában se hibáznak, ha emléket állítanak a nagy költőnek. Régi magyar igazság ugyanis: amit nem tanult meg Jancsi, nem tudja azt János.

Orosz Károly