Hatvan év költői termésének gyűjteménye. Írt regényt, novellát, szépirodalmi riportokat, ez a héttere ennek a jelentős lírának. Nem az a fontos, honnan indulsz, hanem hogy hová mész – írta ilyesféleképpen Illyés Gyula, és ez részben igaz, az indulás azonban lényeges. Különösen Serfőző esetében, írói pályáját egész szemléletét meghatározta a tanya, ahonnan indult. Az is, hogy mikor. 1942-ben született Zagyvarékason, közeli tanyában nőtt fel, iskoláit Szolnokon végezte.

Egyetlen gyerek, szegénységből induló szülei megfeszített erővel dolgoznak, a kisfiú három évesen libákat őriz, meg van három tehén, disznók, baromfiak, ezek a pajtásai. Amit maga körül lát, a fák, a dombok, kazlak, madarak, vadnyulak. Otthonos táj, emberi világ. Ebből lehet költészetet építeni. Az sem mindegy, milyen korban nő fel a költő. Hároméves, mikor az édesapa hazaér a frontról. A gyerek nem tudja, ki az. Mikor iskolába kerül, minden veszélybe kerül, amit eddig szülei építettek, szervezik a szövetkezetet, erőszak és rémület tölti meg a világot, s a megalázottak gyötrelme.1956 után a Hatalom gátlástalanul rombol, szülei nem lépnek be a TSz-be, ő nem tanul tovább, Újpestre megy munkásnak, édesapja, az eltagosított föld helyett kapott parlagot visszadja, marad a tanya meg a kert, kénytelen munkát vállalni építkezéseken. Serfőző költészetét meghatározza az otthon, a szülőföld szeretete, és a hatalom elleni tiltakozás.

Hozzátok jöttem, szólítja meg sorstársait, mert tudja, hogy neki ezekről az emberekről kell bizonyságot tenni. Meg társaikról, a fákról, szénaboglyákról, az állatokról, szerszámokról, napról, esőről, ami a tanyákon szépséggel és szeretettel veszi örül az embert. Életre kel az élettelen, testet kap a gondolat, minden dolognak jelentése van.

[[paginate]]

Szabadversek, prózaversek, a költő személyességével teremtett látomásos líra, a megszemélyesítés, a metaforák megrázó elevensége teszi hitelessé, amit ábrázol. Első témája a falurombolás, támadás a gyerekkor otthona ellen, Amikor az ember el lett taposva, életre kelnek a dolgok. Emberként viselkednek az állatok, a növények, még a fogalmak is:

„Ahol a barázda-parton
emlékezetemben
öcsém, a kakas kapál.
Akivel a földből
ki tudjuk húzni
a lukat is,
mint a gilisztát.
S ahogy visszanézünk a Nap-dörgésben:
 

kommunisták jönnek lóháton!
 

S a hörcsög elkezd
vonítani a lukból.”
 

Az Édestestvéreim hosszú vers, lírai jelenetek sora, a szövetkezetbe hajtott parasztságról, sirató, az otthon és a haza siratása.

„Ágfenyegetés. / Felborult árkok. / Vakaródzó rög. / S az űrből madaraktól / lepiszkított tanyák. / Én innen ismerem hazám.”

 

A hontalanná váló falu a városban folytatja a kitaszítottak életét, Serfőző a búcsú jeleneteit a látomás és indulat erejével írja:

„Kutyatányér-virág integet most,
kis kacsa fürdik fekete porban.”
 

A népdalvariáció, a fekete tóban helyett fekete porban változat a költői sűrítés olyan mértéke, ami feleslegessé tesz bővebb magyarázatot: mire jutott a világ. „Az útszélen egy ért kalász borul térdre, / mintha imádkozna értem” (Mintha imádkozna).

Megírja prózában is versben is, hogy a letaposott falu a szegénységben, kiszolgáltatottságban is tartja magát, ahogy elődei tették. Ő is, mikor már ajkáig ér a víz, ki tud úszni, van hite és ereje. A tanyákon maradt emberekről írja: „Évek hosszú során vállalták a meghurcoltatásokat, megalázásokat, tűrtek a végsőkig. Dicsőség őnekik! Ha itt hazánk lesz ötszáz, másik ezer évig, őnekik, az ilyen embereknek adjunk hálát. Magyarországot ők tartják meg! Ha egyáltalán maradt még kitartás, megtartó konokság ebben a népben”.

[[paginate]]

Tizenhat éves, 1958-at írnak, Újpestre megy, ahogy mások, segédmunkásnak, gyárba, hogy aztán szakmunkás legyen. Ez az egyetlen lehetőség a szabadulásra, innen az utak többfelé vezetnek. Serfőző betanított munkás lesz, nemcsak a munka nehéz, a szállás siralmas, az embertelen körülmények közé kivetett emberek sem lehetnek jobbak az életüknél:

„Én őértük is jöttem,
akik így fogadtak:
 

megint érkezett valaki
a csillag-hangulatvilágítású tanyákról,
lássátok csak!
A vályúkocsmánál kurjongató ludak,
tájszólású kotlók fia!
-----
Eggyel megint többen vagyunk,
összébb kell húzódnunk.
Az ágyból lábunk is
már ki kell dugni az ablakon,
mert annyian vagyunk.” (Megjött)
 

A Nincsen nyugalom című ciklus a városban hontalanná vált elűzött falusiak krónikája. Minek maradtak volna otthon? „A kerítéssel járkálni körül a házon?” A városban pedig „nem odavalósiak”, jött-mentek lesznek, mindig ismeretlenek.

Serfőző nem adja fel, ír Pesten is, akkor is, amikor két évig katona, nem feledve, amire elhívatott, hogy hiteles tanúja legyen korának. Újságíró, a Hetek Csoportjában találja meg a helyét. Költészetének egyre erősebb árama tekint magasabbról a hazára. A közösség, a nemzet gondja a horizont, mikor a hazát országhatárral bekerített tanyának érzi. Forradalmunkat megfélemlítés követte, a határokon kívül rekedtekért semmit sem tesz a rendszer, sőt elfeledtetni igyekszik. A határon belül élő magyarságot pedig nemzeti öntudatától megfosztani, sőt, benne bűntudatot táplálni. És a nép fél, hallgat, elvisel, de megőrzi magában az igazságot, és lesz, aki kimondja. 1978-ban jelenik meg Bűntelenül c. kötete, a címadó versben vallja:

„Lélekben voltak itt búvóhelyek,
zugok ellenállni,
hogy legalább mentsük
magunkban a hazát,
amiből majdnem kikoptunk már.”
 

Hosszú versekkel készít számvetést időről-időre, életéről és a korról, lírai jelenetek sora, nagyhorizontú, írott film, mintha az elfojtott világ ellen a látomás és indulat erejével védené magát, s az olvasót. Az Elviszem magammal a párválasztás modern lírai eposza, az első sor az egész hosszú költemény szimbóluma:

„Lepkéből fehér angyal vonul.”

Aztán a táj:

„A víz kiissza magát a napon.
Lefonnyad a kútgém.
Meleg liheg.
Pulykák húzzák a földig lecsüngő
fekete ingüket.”

[[paginate]]

Ilyen az élet most a tanyán, az apa eljött a lányával, elengedi a fiúval a városba, mert:

„Nagyakaratú idő jön messziről
a jegenyejajgatás éjszakánként
a konyhába behallatszik már.
-----
Errefelé már csak a kóbor kakukk az,
akivel még találkozni lehet.
 

S a legkisebb lányt innen
feleségül
most én magammal viszem.”
 

Az Anyám mítoszi hős, aki a mindenséggel szembeszállva képes megmaradni és megtartani:

„Én tudom, áll tetejetlen fa
a világban, s te fölmentél oda
a magasba. Onnét az erő,
hogy fordulsz egyet,
s elmozdítod nappalostól,
éjszakástól az eget.”
 

A tisztaság, az erkölcsi erő hódít a hosszú versekben strófáról strófára, szemben a nyomasztó valósággal, amikor fullasztó mocsár lett a haza. „A hosszú kanálisparton éltünk, /…/ a városok legszélén”.

„Holddal világítottuk magunknak
a kerítések mellett.
Csak éltünk ebben a hazában,
nem mi laktunk benne.”
 

Kapaszkodna az öregekbe, „a népért síró” igazakba. Illyés Gyulát, Szabó Zoltánt, a nagy népi elődöket idézi, Nagy Lászlót siratja. A nyolcvanas években figyelme egyre inkább a haza erkölcsi állapotát méri fel. ’56 megtorlása után halotti csönd van. Aztán a „puha diktatúra” feledteti a néppel legfontosabbat, az élet folytatását. A határon kívüli egyharmad magyarságot, s a határon belül pusztulót. Az egyke, vagy egyse, a legvidámabb barakk évei ezek, mikor folyik a történelemhamisítás:

„Földtúró ásók, ekék nyomán /         csontok, kövek, / kibuknak emlékezetünkből / múltak, országrészek. / Az érzelmek elszakíttatnak. / S lesöprik tudatunkat, / mint a padlásokat.” (Lesöprik)

[[paginate]]

Serfőző verseiben arról a hallgatásban elrekedt torkú, atomizált társadalomról beszél, ahol a megalkuvás a lehetséges életforma, és anyagi gyarapodás az egyetlen cél.

„Beérik kevéske
megelégedettséggel, ami nélkül a kitartás
oszlopa leroppan,  s élni nem lehet.
Ám lélekben kilakoltatottan
e hazából, otthontalanul sem.”(Csak a gazdagodás)
 

Elgondolkodtató, hogy a hallgatás, a konok megmaradás megtartó ereje hogy válik egy idő után gyengeséggé, romlássá.

Keresi az erkölcsi romlás okait. Veszteségeinket a mohácsi vésztől Trianonig. Amivel szembenézni, következményeit értelmesen levonni nem volt alkalma az 1945 után felnőtt magyar társadalomnak. Pedig, ahogy a lengyeleket összefogja Katyn, nekünk erre szolgálhatna Trianon – írta Albert Gábor. De bennünk az idegen hatalom kiszolgálói bűntudatot ébresztettek nemzeti öntudat helyett – sorolja a Hatalom bűneit Serfőző Simon. És ez 2005-ig elért, akkor már nemcsak elfeledtették a határon kívül élő magyarságot, a hatalom agymosása és a közöny miatt meg is tagadta őket a többség.

Serfőző költői eszközei ebben a témában is megragadók, „szánkat csönd csukja bé”. Az ágak fenyegetnek, látjuk a székely kapukat zokogni, üldözött nyelvünket sírdogálni. Mindent elmond, de ki hallja meg? Ő és a hozzá hasonlók a hátsó udvarba szorultak.

Tizennégy éves volt Serfőző, mikor az ország 1956-ban felemelte a fejét.

„A mámor lukas zászlói lobogtak,
suhogtak az égig.
Föllázadt az igazság,
amibe beletántorodott az erőszak,
a világ is”. (Megfizették)
 

A vers ritmusát az indulat adja, egész költészetét az életre kelt anyagi világ számtalan változata teszi vonzóvá, izgalmassá.

Többször visszatérő vonulat, külön ciklusba is gyűjti harminc év szerelmes verseit, Virág címmel, 1960-tól a 90-es évekig emlékművet állít a mindennapi szerelemben azonosuló ifjú házasok küzdelmes és boldog életének. S általában a szerelemnek, mint a címadó, már a számítógép eszközeit  felhasználó, kései versben:

„Virágpirkadat,
virágtól piros virradat,
ahogy felhozza,
magát világra hozza,
mintha regeledne,
lassan napkelte lenne,
fűszálak közül,
felsütne sötét erdők mögül,
s én nyitnám magam,
bontanám
boldog szirmokká
magam”. (Virág)

[[paginate]]

Vannak kísérletei, A Sintér idő mondanivalója puritán egyszerűséggel, a próza egyértelműségével ötvözi az emelkedett stílust. Hosszú sorai, tömbszerű strófái az igazság súlyával beszélnek arról, amihez köze van, a szülőföldről, és példaképeiről. Elsősorban a forma határozta meg ennek a panteonnak együvé tartozását.

Innen a szülőföld az első, ahonnan indult. A kötet egyetlen oldala, ahol a hosszú sorok bal széltől jobbszélig érnek, mintha próza lenne, de gazdagon Serfőző költői eszközeivel. „Értük van dolgom, s dolgaim megmérnek.” S ez a hitvallás kíséri végig a költő elődök felmutatását, Balassitól Ady Endréig, Berzsenyi, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Ratkó József munkáinak erkölcsi tanulsága, Kalász László és Szalay Lajos a festő fontos jelenléte. De játszani is tud Zagyvarékas hiedelmeivel, meg négysoros kis versekkel, hogy aztán számba vegye a mindenkori jelen kihívásait, a rendszerváltozás után a gazdasági összeomlást, munkanélküliséget, a kivándorlást. S megint nagy versek, Sinka Istvánra emlékezve az Özvegyek egyre többen táncolnak feketében, a Don kanyarban maradt katonák özvegyei, a Sirató az édesapáért. A szarvassá változott fiú szavaival, balladásan búcsúzik:

„Nem úgy jöttem én,
sose úgy jöttem,
gyárkémény szarvakkal
ajtódon be ne férjek.
-----
Világot ha jártam
tiszta forrásból csak itthon ittam.
-----
Megtöretett arcom
jobb nem látnod.
Nem látod a remények szárnyait fölakadva
csüngeni a fákon.”
 

A holt madár szárnyainak képe visszatérő költői eszköz a reménytelenség ábrázolására.

Serfőző nemcsak a maga sorsát vállalja, sorra veszi a haza dolgait, a megalázott, kirabolt falut, a parasztot, a  munkást, az értelmiség ellenes politikai terrort, az erkölcsi rombolást, a megalkuvást, a hallgatást, a perspektíva nélküli anyagiasságot, gyermektelenséget, Trianont, a szegénységből elvándorló, otthontalanná váló népet. Nagyon nehéz, nagyon sok. De mindig megmenti a sejtjeibe épült bizalom az életben. Ahogy így van ezzel népe is.

„Itt járt át rajtunk Kelet, Nyugat.
A Dél Budáig feljött.
Akárcsak az égre,
feljön a fél-Hold újra.
A posztoló fák álltak védtelen,
útjában mindenféle időknek.
----
De itt vagyunk,
maradék magunknak megvagyunk,
akárcsak a fák, az Alföldön végig.
Ha ritkulnak is a sorban.
Utánuk újak tűnnek föl,
emelik águkat magosra.”

Albert Zsuzsa