Ahogy ígértük, megnéztük Az ajtót a Nemzeti után az Örkény Színházban is. Míg az előbbi Szabó Magda rajongóinak kedveskedik méltóságteljes előadásával, addig utóbbi nevéhez híven meghökkentően nyúlt a református írónő egyik legismertebb regényéhez. Ez a megosztó, de bátor megközelítés remélhetőleg új közönséggel ismerteti meg Szeredás Emerenc történetét.

Hiába keresnénk a Madách téri színpadon budai társasházra, kommunizmusban is túlélni próbáló polgári viszonyokra emlékeztető részleteket, Antal Csaba minimalistán monumentális díszlete forgó Colosseum közepén parkoló repülő csészealjjal sokkol minket. Még fel sem ocsúdunk a meglepetésünkből, amikor ráébredünk, hogy az alcímet – Szeredás Emerenc emlékkoncert – bizony szó szerint kell érteni. Szabados Luca jelmezei pedig egyszerre idézik meg a ‘60-as évek űrverseny ihlette ruhakölteményeit, valamint idegenítenek el a megszokott Szabó Magda-i világtól.

^{Fotó: Horváth Judit}

[[paginate]]

Mindez nem puszta polgárpukkasztás! Az Örkény közelmúltbeli darabjaiban (például A szecsuáni jó emberben és a 33 álomban) rendre visszaköszönő steril, álomszerű, futurisztikus látványvilág lassan a társulat védjegyévé válik. Ez, a regényben megrajzolt környezettől elidegenítő szerzőiség talán elkedvetleníti Az ajtó rajongóit, ugyanakkor szélesre tárja az ajtót azok előtt, akik eddig valamiért mellőzték vagy épp még csak most ismerkednek a művel. S miközben bevonz egy másfajta ízléssel rendelkező közönséget, az előadás megjelenésében is tanít Szabó Magda klasszikus műveltségéről, valamint a végletekig lecsupaszítva mutatja be a történet fő konfliktusát: a megöregedett cseléd egy másik, a miénktől merőben eltérő világ képviselője.

Minden tiszteletünk Udvaros Dorottyáé, aki a Nemzetiben kiválóan formálta meg a szikár, kemény alföldi parasztlányból lett, szinte haláláig „kortalan” bejárónőt – nála jobb „Metternich Emerencet” vagy „Csabalduli Szent Emerencet” keresve sem találni! Pogány Judit örkényes alakítása viszont mindemellett az idősödő, kapaszkodóit fokozatosan elveszítő, törékeny Emerencet is megmutatja – ezzel mélyítve a karakter ábrázolását –, akiben saját nagymamánkra ismerhetünk. Jutalomjáték ez számára a javából, annál is inkább, mert hiába látjuk őt végig az írónő szemszögéből – emlékkoncert lévén –, mégiscsak ő az igazi főszereplő a színpadon.

Gáspár Ildikó szövegkönyvének mindkét felvonása egy-egy halálesetben csúcsosodik ki: az elsőben – nagyobb történetbeli ugrásokkal – megismerjük, hogyan épült fel Emerenc sajátos világa és értékrendje, a másodikban pedig – jobban elidőzve a regény témába vágó fejezeteinél – látjuk azt leépülni. Ódivatú figura ő egy modern korban, éppúgy nem illik a modern asszony háztartásába, mint a törött fülű porcelánkutya. Múlt és jelen attribútumai mégis mintha felcserélődtek volna: az írónő otthona a Colosseum, a cselédé pedig a repülő csészealj. Benne van ebben a szimbolikában egyrészt a két ember közötti fényévnyi távolság, ugyanakkor az a csodálat is, amivel a gazdasszony felsőbbrendűnek tartja beosztottját: berobbant valaki az életébe, aki teljesen mást képviselt, mint ő, s bár méltóságát veszítve, mégis megdicsőülve távozott ebből a világból. Mi ez, ha nem rock’n’roll?!

Feke György