− Tisztelt Tanár úr, kedves László! Ady klasszikus versével indítottad előadásod. Most valójában szétszóródás előtt vagy alatt vagyunk? „Fölolvaszt a világ kohója? Elveszünk, mert elvesztettük magunkat?”

− Nagyon nehéz és bonyolult kérdéshez nyúltunk hozzá akkor, amikor a Kárpát-medencei kisebbségi, külhoni magyarság, többek között az erdélyi magyarság mobilitásáról, megélhetési migrációjának, nyugat-európai kivándorlásának kérdéseiről kívánunk beszélgetni, tanácskozni. A 2000-es évek elejének nem-hivatalos becslései szerint is, már akkor több mint 4 millió romániai állampolgár élt folyamatosan vagy alkalmi munkán a nyugati országokban.

A megélhetési migrációt alapvetően az élettervezéshez szükséges anyagi alapok megteremtésének kényszere motiválja. A mai Románia gazdasági szerkezete lényegében alkalmatlan arra, hogy a közép és alsóbb szociális rétegek fiatalságának többsége számára, élettervezésükhöz, elindulásukhoz, a családalapításhoz és az otthonteremtéshez szükséges anyagi forrásokat biztosítsa. Ehhez egyetlen, a szélesebb tömegek által is járható út maradt: a külföldi munkavállalás. Tény az, hogy sok munkáért odakint jelentősen magasabb a javadalom. Ez annyira meghatározó, hogy a fiatalok ennek érdekében idehaza biztos, viszonylag jól jövedelmező munkahelyeket hagynak ott, és indulnak pénzgyűjtési kalandra.

Persze tudjuk, hogy nem könnyű románnak lenni a nyugati munkaerő piacon, és így nem könnyű maguknak helyet találni sem a piros útlevelet viselők egészének, köztük az erdélyi magyaroknak sem. Szomorú tény, hogy a románoknak nem túl jó hírük van Nyugaton: a legtöbb botrányt mi (romániaiak – szerk.) okozzuk, mi esszük meg a bécsi hattyúkat, mi öljük meg Roger testvért Taizeben, a mi koldusaink zaklatják aprópénzért az Európa Parlament lépcsőjén az oda belépő politikusokat. A 2019-es két újabb felmérés és értékelés szerint, az alkalmi statisztikák, becslések szerint is, másfél évtized alatt egy nagyvárosnyi, legalább egy romániai szülővel rendelkező gyermek született Nyugat-Európában. És a kint lévők egyharmada már életvitelszerűen él kinn, és nem is kíván hazatérni. A folyamatosan megjelenő felmérések, közvélemény-kutatások szerint is a középiskolát végző romániai fiatalság egyharmada tervezi, hogy külföldön keres alkalmi vagy huzamosabb ideig tartó megélhetési forrásokat.

Kárpát-medencei külhoni magyarságunk is részese annak a mobilitási sodrásnak, amely nyomán, a megváltozott európai határok között népeink hatalmas vándorlásba kezdtek. Itt nincs alkalom és tér sem arra, hogy ennek részleteit bővebben áttekintsük, de a mobilitásról amúgy általában nem mondhatjuk, hogy ördögtől való lenne. A megnyílt európai és világkapukon át egyrészt hatalmas turisztikai mozgás, világlátási vágy indult el, másrészt a népmesékből is jól ismert ősi motívum kapott friss ösztönzéseket: „elindulni szerencsét próbálni”. A fiatalnak fontos célja önmagát kipróbálni, látni, hallani, tanulni, tapasztalni, inaskodni, alkalmi munkával pénzt is szerezni. A harmadik változat a legnehezebb: a tervszerű, hosszú távra, vagy akár végleges időre szóló munkavállalás, a megélhetési kitelepedés. A romániai magyarság is igen erőteljesen rálépett erre a külföldi szerencsét próbáló útra. Mit is tehetne mást: sok esetben nincs más választása, mennie kell a többség után. Más anyagi forrásai neki sincsenek, csak egy kis réteget érint – viszonylag szerencsésen – az otthoni esetleges örökség-háttér, az őseiktől öröklött, visszaszolgáltatott föld, ingatlan stb. gazdasági hasznosítása, értékesítése, eladása. De ebből az esetek többségében azonban csupán egyfajta föld elpocsékolási, ingatlan eladási „elkótyavetyélési megélhetés” lesz. Nem sok remény és távlat ez egy fogyó kisebbség anyagi erőgyűjtéséhez. „A magyarok szegények!” – halljuk gyakran itthon a házvásárlók, házeladók, vállalkozni szándékozók szájából. Idehaza, úgy tűnik, nem vagyunk elég versenyképesek sem a román többséggel, sem a külhoniakkal szemben, nincs vállalkozói bátorságunk, nem merünk kockáztatni. Marad a külföldi munkavállalás. Amiből, sajnos, a mi esetünkben is igen gyakran hosszú távú kinnlakás, otthontól való elszokás, kinti otthonalapítás, majd végleges kinn maradás lesz. Mert hogyan is lehetnénk itthon versenyképesek, ha nincs, vagy csak elenyésző a kisebbségi pénzügyi, gazdasági elitünk, hogy lenne/lehetne magyar mecenatúránk? Külső források nélkül honnan lenne elegendő a pénz, tőke egy-egy sikeres vállalkozás elindulásához? Tudomásul kell venni, hogy kisebbségi magyarjaink számára is az élettervezéshez szükséges egyik legfőbb megkapaszkodási, élet-beindulási lehetőség „a kifele vezető út”. Végül külön kitelepedő jelentős számú csoportot képeznek a magasan képzett szakemberek, kutatók, ezek kivándorlása, agyelszívása. Lássuk be, nem nagyon hasonlítható össze egyetlen kelet-európai ország informatikusainak, kutatóinak javadalma, kiemelt tehetségű operaénekeseink itthoni karrier lehetősége a nyugati hasonlóval. Ezek kivándorlása viszont ritkán zárul hazatéréssel.

[[paginate]]

− Próbáljunk először is (legalább vázlatosan) belelátni a romániai megélhetési migráció régebbi és újabb adataiba.

− Rendben. Lássunk tehát először néhány régi adatot. 2001 és 2008 között 230 ezer román állampolgár költözött Németországba, Olaszországba és Spanyolországba. Az már a legutóbbi két népszavazás között kiderült, hogy a székelyföldi magyarok alulreprezentáltak voltak a romániai elvándorlók között. Újabban viszont nem túl szívmelengető váltás történt: „a válság sújtotta mediterrán övezetből a migráció áttevődött az észak-nyugati országokba, és ebben a folyamatban a romániai magyarok már nem alulreprezentáltak, a magyar állampolgárság (kettős állampolgárság - szerk.) széles kaput nyitott a migráció felé, megkönnyítve a bevándorlást, a munkahelyszerzést akár az Amerikai Egyesült Államokban is”(Kiss Tamás: Krónika, 2013. nov.28.).

Egészen friss, 2019 évi adatokkal egészíthetem ki a fentieket, melyek jól jelzik, elsősorban a romániai helyzet tragikus voltát. Egészen új adatokat is olvashatunk arról, hogy már „körülbelül 9. 700. 000 román él Románia határain kívül – derül ki a 70 román külképviselet által szolgáltatott és a szakminisztérium által összesített adatokból /…/ A kérdőívekre 322 személy és civil szervezet válaszolt. A válaszadók zöme nagyobb összetartást szeretne a román közösségek között, több lehetőséget a román nyelv tanulására, és jobb kapcsolatot a romániai hatóságokkal. A jelentés ugyanakkor leszögezi, hogy nehéz megbecsülni a külhoni románok számát, hiszen soknak közülük nincs hivatalos lakhelye a befogadó országban”. (www.itthon.ro, 2019. július 24: https://www.itthon.ma/tizmillio-roman-el-romania-hatarain-kivul/?fbclid=IwAR2eJUeBL19FcbKgWPyNUVigBUzvr92mU9rAnPgrXT63c6P16pybg0exV0s)

Ugyancsak 2019-ben tették közzé egy, a román külügyminisztérium megrendelésére készült felmérés eredményeit. Érdemes bővebben idéznünk belőle. Ezek szerint is megdöbbentőek a tények: „Arányaiban nézve a román diaszpóra az ötödik legnagyobb a világon”. „A 2015-2016-os időszakban a Romániában születettek legkevesebb 17 százaléka élt az OECD valamely tagállamában. A kivándorlás legfőbb oka a viszonylag jól fizető munkahelyek hiánya. 2000 és 2018 között legkevesebb 630 000 olyan gyermek született külföldön, akinek az anyja vagy az apja román állampolgár. Az ugyanebben az időszakban tapasztalt romániai népességcsökkenés – 22,4 millióról 19,5 millióra – így a kivándorlással magyarázható. Az elsődleges célország a román emigránsok számára Olaszország, minden harmadik, diaszpórában élő román közül egy itt él. Ez több mint egymillió főt jelent. A második helyen Németország áll 680 000, a harmadikon pedig Spanyolország 573 000 nyilvántartott román bevándorlóval. Ebben a három országban él a külföldre költözött románok 93 százaléka. Egyébként az országból eltávozott polgárok mintegy 90 százaléka valamely európai országban telepedett meg. A legtöbb külföldön élő román állampolgár szakképesítést nem igénylő munkakörben dolgozik, az egyetemi végzettséggel rendelkezők fele is ilyen helyzetben van. És a kivándorlásnak van még utánpótlása: az elmúlt években a Romániában élő polgárok mintegy 25 százaléka mondta azt, hogy hosszabb időtartamra külföldre akar költözni. Ez az arány az egyik legnagyobb a térségben – a 15 és 24 év közötti fiatalok fele mondta azt, hogy el akarja hagyni Romániát”. (Balogh Levente, Krónika, 2019. július 21.) https://kronikaonline.ro/belfold/az-ember-mint-bexportcikkr-n-aranyaiban-nezve-a-roman-diaszpora-az-otodik-legnagyobb-a-vilagon) A 2019-es Tusványosi Nyári Szabadegyetemen szintén átfogó mélységben kerültek elemzésre ezek a kérdések.

Az emigrációnak több régi, fájdalmas vonulata és emléke is itt áll előttünk. Az amerikázás, 19-20. század fordulója, az első és a második világháború, ’56, a kommunizmus, a kisebbségi sors, jelesül a Ceaușescu rendszer, a délszláv háború elől való menekülés, mind-mind etnikai hullámokat vetett, arculatokat teremtett, jellemvonásokat, arcnyomokat hagyott a körülöttünk levő migrációs világban. Eddig talán még úgy éreztük, hogy követhető saját szétszóródásunk. De most már nem igazán követhető.

Azt is látnunk és értékelnünk kell, hogy a románság szuperszervezett egyházi hálózatot épített ki nyugaton. A román ortodox egyháznak külön érseksége van minden nyugat-európai országban (többek között Olaszország, Spanyolország, Franciaország, Skandinávia). A nyugati országokban jól szervezett román baptista, adventista és nagyon nagy lélekszámú román pünkösdista közösségekről is beszélhetünk.

A közösségi portáloknak a migráns népesség életszervezésében rendkívül komoly szerepe van. Hirtelenjében legalább félszáz olyan közösségi oldalt számoltam meg, amelyek nyugati román migrációs csoportokat, közösségeket fognak össze. Ezeknek az oldalaknak és a digitális kapcsolattartásnak a nem elhanyagolható erejét és hatását az utolsó romániai elnökválasztás, és valamennyi romániai szavazás külföldön élőket diszkrimináló botránya is megmutatta: ugyanis a szavazóurnákhoz el nem jutó külföldi román munkavállalók haragjukban mozgósították az itthoniakat, és lényegében ezekkel a proteszt szavazatokkal győzött Klaus Iohannis államelnök.

[[paginate]]

− A külhoni magyarság megélhetési mobilitásában van-e helye, és ha igen, akkor hol van a helye Magyarországnak a munkahelykeresés célországai között?

− A magyarság emigrálása hosszú, mondhatni állandó folyamat. Magyarország és a trianoni utódállamok sem tudják itthon, illetve otthon tartani magyarokat. Sajnos, nem vagyunk már annyian Erdélyben, Romániában, nem rendelkezünk akkora etnikai-vallási (ön)reprodukciós képességgel sem, hogy a természetes apadás és asszimiláció mellé még, sikerként elkönyvelve, oda sorolhatnánk a Magyarországra történő elvándorlást is.

A romániai magyarságnak a ‘90-es évektől kezdődően egy-másfél évtizedig a legfontosabb megélhetési migrációs célországa Magyarország volt. Egy jó ideje viszont a romániai magyarság is rálépett a többségi munkavállalási útvonalakra. Egy-egy régió, település magyar fiatalsága is a román fiatalokkal együtt indul nyugati célországba, egymás informális csatornáin mennek a hírek, keletkeznek a kapcsolatok, a munkalehetőségek, munkahelyek ajánlása, átadása. Hatalmas kommunikációs hullám árasztotta el a kinti munkavállalási lehetőségeket illetően a határon túli magyarságot is. Románok, magyarok egymásnak adják a kilincset és a munkahely-információt, és viszik, biztatják egymást.

Az 1989-es változások után, a nagy, reményteljes induláskor Magyarország a munkahelyi, megélhetési magyar kivándorlás nagy reménysége, illúziója volt. Ennek részeként az anyaországban élő külhoni magyar népesség hosszabb időn keresztül őrizte és őrzi, az elindító otthoni etnikai régiók szerinti sajátosságait, különleges színt adva az amúgy is színes magyar etnikai palettának. Ehhez esetenként külön lelkigondozási kereteket is óhajt. Az elmúlt évtizedekben többször idéztem Kányádi Sándor költőnek – az ő személyes, szóbeli közlése alapján – a ‘90-es évek elején Antall József miniszterelnökhöz intézett igen frappáns kérését: „Vigyázzatok Magyarországon az erdélyi magyarokra, hogy minél később ’magyarosodjanak’ el!”

Az „elmagyarosodás” azonban megállíthatatlan. De a kisebbségi magyarságnak is olyan élhető hazára van szüksége – anyaországra és külhonokra –, ahol a magyar ember otthon érzi magát, otthon maradhat, olyan otthonra, ahova hazatérhet, élhetővé és értékké teheti magyarságát. Ennek az otthonérzetnek pedig a hazatéréshez, sajnos, nem mindig felel meg az elindító kisebbségi szülőföld. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy például a határon túli magyar fiatalok, családok, ha nyugati otthonuk, munkavállalásuk után haza, vagy közelebb szeretnének költözni szülőföldjükhöz, akkor célországnak már kevésbé gyakran választják hajdani kisebbségi szülőföldjüket, hanem nagyon gyakran már Magyarországot. Ami az anyaországi magyar népességcsökkentés mérséklése szempontjából pozitívumként értékelhető, de a külhoni kisebbségi területek magyarságának fennmaradása szempontjából már semmiképpen nem az.

Az erdélyi, általában a külhoni emigráció számára az anyaország felé történő kivándorlás a legbiztosabb túlélési, megmaradási, etnikai reprodukciós forma (volt). A leghátrányosabb határon túli régiókban, az úgynevezett mélyszórványban ma is – titokban vagy nyíltan – annak örülünk, ha azt halljuk, hogy valakik „csak” Magyarországra „vetődnek”. Ezek a népességcsoportok, sajátos kisebbségi magyarként, jó ideig saját magyarjaik között is „kisebbségben” élnek. Esetenként sajátos vallási, hitéleti arcunk is megjelenik a helyi közösségekben, gyülekezetekben. Őrizik az erdélyiséget, délvidékiséget, felvidékiséget. Minél tovább. De meddig? Aztán etnikai és szociális értelemben, szokáskultúrájukban is „beolvadnak”. Pedig a ‘60-as, ‘70-es években, a magyar haladó szellemű fiatalság nemzeti ébredésének korszakában, épp fordított folyamat zajlott le, egyfajta „transzilvanizálódás”. Annak idején Erdély nagyon erőteljesen volt jelen Magyarországon a magyar identitáskeresésben, a „határon túli terület” egyfajta „tiszta forrás”, gyökérkezelés induló pontja volt: ide tértek vissza a tiszta, a népi, az  „igazi magyar”, székely gyökerekhez. Innen indultak a nagy magyar nemzeti ébredések, lásd táncház mozgalom, népzene, néptánc gyűjtés, népi kultúr-ébredés.

− Mit lehet tenni a nyugaton szétszóródott magyar munkavállalók számbavétele és egyházi gondozása területén?

− A migrációs szolgálatvállalásban, az egyházi nyilvántartási és közösséggondozási feladatokban többfajta gyakorlat, illetve mulasztás alakult ki. Szerencsésebbek azok az országok, régiók (Nyugat-Európa nagyobb része), ahol régóta elérhető távolságban évtizedek óta, vagy épp félévszázada, jól szervezett formában szolgál magyar protestáns, magyar római katolikus pasztorációt végző személy, vagy épp lelkész. Munkavállalóink egy része sajátos regionális arculattal épül(t) be az új, nyugat-európai helységek, helyszínek egyházi életébe. Beépül, vagy ugyanúgy bujkál, mint ha odahaza tenné, falun s főként nagyvárosokban.

A magyar lelkigondozás területén a nagy hiány- és mulasztási területeket Európában elsősorban a római katolikus többségű országok jelentik: Franciaország, Spanyolország, Portugália, Olaszország. Ezen a területen a magyar lelkigondozás megszervezésére alig valamit, vagy semmit nem tett a református és a többi protestáns egyház. Ezekben az országokban a római katolikus kitelepedettek lelkigondozását is, itt és egész Nyugaton nagyobbrészt a többségi nyelvű katolikus egyházak végzik, magyar anyanyelvű papok nélkül. Igaz ugyan, hogy a második világháború utáni nagy kimenekülések nyomán a nyugati protestáns magyarság lelkigondozására és gondjaik kezelésére Ravasz László püspökék kiküldték Nagy Sándor volt bukaresti lelkészt Nyugatra, hogy nézzen szét és készítsen javaslatot az emigráció lelki gondozására, de az emigránsok nagy része hosszú időn keresztül kimaradt a hitéletből, egyházból, mert elérhetetlen volt. Marad(t) a szülőföld iránti vágyakozás, hazagondolás vékony cérnaszála. Vagy épp az elüldözöttségből is származó szülőföld-undor, otthonélmény sérülése, és ennek egyenes következménye: a minél hamarabb bekövetkező önfeladás.

Mint érdekességet mondom el, hogy ma van olyan közösség, nyugati magyar kolónia is, amelyik nem járhat tömegesen haza, de alkalmanként, vagy épp évente, egy régióbeli erdélyi magyar lelkésznek kifizeti a repülőútját, összegyűlnek valahol, és az erdélyi magyar lelkész mintegy „futószalagon” kereszteli, konfirmálja meg az abban az évben vagy években született gyermekeket, felnőtté váló fiatalokat. Együtt ünnepel velük, aztán hazajön. Ezek a családok tehát nem hazajönnek megkeresztelni a gyermekeket, hanem kiviszik a papot, mert ez lényegesen egyszerűbb és olcsóbb. Rendhagyó a párizsi magyar protestánsok szakrális igénye is: nem tartanak önálló lelkészt, hanem havonta kifizetik egy-egy anyaországi vagy valamelyik Kárpát-medencei lelkész repülőútját, aki rövid ottléte alatt elvégzi a szükséges szolgálatokat.

[[paginate]]

− Nem késtünk el egy kicsit ezzel az egész nyugat-európai szolgálat és lelkigondozás szervezéssel?

− Bizony, igen fontos kérdés, hogy miért hanyagoltuk el és hanyagoljuk ma is a nyugati magyar migránsok lelkigondozását? Először is arról lehet szó, hogy sem az egymást váltó magyar kormányok, sem a magyar egyházak nem érezték meg a probléma és feladat súlyát, és nem tudták kellő hatékonysággal kezelni az ügyet. És a kitelepülő magyarok, a munkavállalók sem hallatták elegendő hangsúllyal a hangjukat, nem fogalmaztak meg ez irányba határozott igényeket. Nem is csoda, mert igen bonyolult, szétszórt, átláthatatlan, sokarcú etnikai csoport ez, amelyik megtalálhatatlan: bujkál, megfoghatatlan, értelmezhetetlen, amorf ember- és népességanyag. Ez az egyházaknak is nehezen felkutatható tömeg volt, a politikumnak esetenként kellemetlen irányba hazaszavazó bázis is lehet.

Egy másik ok lehetett a nemtörődömség. „Ej, ráérünk arra még!” „Nem a mi dolgunk”. Oka lehet a számbavételi és közösséggondozási hozzá nem értés is: Nem tudjuk, hogy fogjunk hozzá! Miből? Kivel? Kinek a dolga? Mennyi gond van vele!?... Aztán: kinek lesz, és ha lesz, kié lesz belőle a politikai nyereség? Ha 25-30 évig nem történt semmi, akkor ennek bizonyára oka van, mély oka, amit fel kéne tárni, meg kellene érteni. Az itthoni és otthoni, a gyülekezeti kapcsolatok építését, ápolását egyszerűen a kitelepedő munkavállalók magánügyének tekintették. Huszonöt-harminc év mulasztás után aligha volt már hihető, hogy valami nagy protestáns emigrációmentési összefogás és lelkesedés születik. Sajnos, úgy érzem, még mindig nem jött el a nagy elhatározások, elszánások ideje. Adyval szólva elpusztulunk, mert el akarjuk veszíteni magunkat.

/…/ És mi nem leszünk majd szétszórva,
Árvult, de mégis győzedelmes fajta:
Minket korszakok tűz-dühe nem edzett
S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.
                                    (A szétszóródás előtt)

− Hol lehetne elkezdeni a konkrét tennivalókat?

− Igen, jogos a kérdés, hogy hol voltunk 25-30 évig? Ha el is kezdünk közösséget építeni, mit tegyünk? Hogy kezdjünk hozzá? Mert az világos, hogy tűt keresünk a szénakazalban. A legkisebb lépések megtételéhez is a legmodernebb missziológiai, közösséggondozási eszköztárakra van szükség! A megkeresés és az egész program technikai eszközei teljességgel 21. századiak kell, hogy legyenek. Azok az idők régen elmúltak, ahogyan mi a ‘90-es évek végétől a kolozsvári teológiai hallgatókkal, közel húsz éven át – klasszikus felkeresési, becsengetési módszerekkel – igen sikeresen mértük fel a romániai Havaselve, Regát, de Erdély nagyvárosainak szétszórt, kitelepedett magyarságát. Tömbháztól tömbházig, lépcsőházról lépcsőházra járva, ajtótól ajtóig: Krajovát, Ramnicu Valceat, Szörényvárat, Herkulesfürdőt, Orsovát, Giurgiut és több kisebb és nagyobb várost. Ezek az idők azonban teljesen elmúltak. Ebbe a munkába ma már be kell építeni a legmodernebb regisztrációs és autóregisztrációs eszköztárat, a közösségi oldalakat is és sok más egyebet. Olyan mediatizálási eszközökre van/lesz szükség, hogy az anyanyelvi-vallási közösséghez való tartozás lehetőségének üzenete, a kapcsolattartás lehetősége bárki számára elérhető, értelmezhető és vételezhető legyen.

A külföldi erdélyi, a többi határon túli területekről érkező nyugati munkavállalók anyanyelvi közösség iránti óhaja, egyházigénye, netán aktív egyháztagsága, elszigetelődése is külön elemzést igényel. Itt teljesen egyértelmű az első alapszabály, hogy semmit nem lehet kívülről az ott élőkre erőltetni, őket erővel valamilyen közösségbe irányítani: nekik kell megfogalmazniuk anyanyelvi közösségi igényeiket, és ehhez nekik is áldozatot kell vállalniuk. De lássuk be, hogy az alkalmi munkavállalók, vagy akár a huzamosabb ideje kint élők nagy részének is a legkisebb gondja marad a magyar közösségi életbe, magyar egyházakba való bekapcsolódás. És ugyanaz a helyzet a magyaroknak az egymással való kapcsolattartásával, a barátságokkal is. Ez a kinti nagy hatásban és munkaütemben igen csak másodrendű céllá vált. Mert a kint élőkre rákérdezve, a leggyakrabban visszatérő érvek, legismertebb magyarázkodások: „Nincs időm rá”. „Nem érdekel az egyház”. „Hazafizetem az egyházfenntartást”. „Fizet helyettem otthon a család”. „Én pénzt keresni jöttem ki, nem barátkozni”.

Az is világossá vált, hogy odakint egy másfajta egyházképre, egyházszerkezetre és szolgálati formára van szükség és igény. Minden kitelepedéssel kialakuló, idegen területeken megjelenő népesség körében, a kapcsolat- és közösségteremtésben csak úgy lehet eredményt elérni, ha funkcionálissá, szolgálativá és egyben szolgáltatássá is tesszük az egyházak és mindenfajta magyar jellegű intézmények jelenlétét. Az egyháznak is a legérzékenyebb migrációs pontokhoz kell odanyúlnia, ahol a legtöbb gonddal szembesül a szülőföldjétől távol élő munkavállaló. Oda, ahol a legjobban lehet és kell szolgálni, segíteni őket. Az egyháznak itt nem lehet „rátelepedni a híveire”, nem lehet egy hagyományos, „reguláris erdélyi egyháziasságot” elvárni, hanem ott kell állnia a magyar közösségtöredék mögött, egyfajta „készenléti egyház”-ként is, hogy azonnal kéznél legyen, ha segíteni kell. Egyfajta „lelki konzulátusi” munka kelletik a tanácsadásban, de nem ritkán a hazafelé mutató útkeresésben is. Alaptanulmányt kell készíteni minden területről. Meg kell beszélni a már kint szolgáló, területeket lefedő nyugat-európai lelkészekkel, hogy lássuk, hol és mi a teendő.

[[paginate]]

Számolni kell azzal is, hogy a közösségépítési munkában idehaza is munkatársi gondok vannak. Az egész Kárpát-medencében is, felekezettől, egyháztól függetlenül magyar lelkészhiány van, ami csak fokozódik. Ma csak belső Erdélyben, majdnem folyamatosan 25-30 lelkészi állás üres. Innen semmiképp nem lesz módunkban nyugatra küldeni lelkészeket. Csak úgy, hogy saját erdélyi gyülekezeteink maradnak üresen. Gondolkodni kellene egyfajta egyházi munkás távoktatáson, a világi papság, lévita-lelkészi rendszer visszaállításán, másoddiplomás egyházi munkások képzésén. Nem is beszélve a ma már annyira divatos önkéntességi programterv odakinti kidolgozásáról. A római katolikusokhoz hasonló világi munkatársi képzésről. Meggondolandó, hogy ezt a feladatkört első menetben valóban szakrális egyházi személyeknek kell-e vállalniuk. Adott munkaterületeken be kell-e tartani a felekezeti sajátosságokat, szeparálást? Külön a katolikus, és az összes protestáns együtt vagy külön, mindenki a saját területén szolgáljon? Említhetjük ehhez a svédországi példát: itt evangélikus lelkész lelkigondozása alatt van a teljes magyar protestáns diaszpóra.

Amint jeleztem, az érintett nyugati munkavállalók, megélhetési emigrálók egy részét, de közösségi vezetőik nagy részének a véleményét is meg kell kérdezni, kikérni a véleményüket. Akarják-e a kint élők ezt a missziót? Mit szeretnének? Mit lehet velük felvállalni, együtt végezni, és mit nem? Hogy látják önmagukat, átfogható-e ekkora szétszórtságban ez az hatalmas, átláthatatlan, sokféle irányba tagolódott, rétegződött amorf tömeg, népesség? Szervezhető-e itt bármilyen formájú és szerkezetű „reguláris” vagy virtuális gyülekezeti közösség?

Felmerülnek nagyon komoly magyar kormányzati, nemzetstratégiai vállalások, kötelezettségek, feladatok is. Mert az egész programnak nagyon kemény magyar állami, kisebbségpolitikai, nemzetstratégiai vonatkozásai, de anyagi vonatkozásai is vannak. A magyar kormánynak az eddigi határon túli közösségépítési, diaszpóra építési rendszerébe kell elhelyeznie a Nyugatra munkavállalói céllal időlegesen kitelepedő magyarság keresztyén egyházi, közösségi számbavételét, lelki gondozását is.

Végül – mint ennek és az egész egyházi diaszpóra- és szórványgondozásnak nagy gondját – nagyon időszerű lenne végre megbeszélni a kisebbségi egyházak eddig hagyományosan magyar nyelvhasználatának, a nyelvhasználat átalakulásának, módosulásának a kérdését is. Sajnos már nagyon sokat késtünk ezzel az átbeszélgetéssel is. Arról van szó ugyanis - és ma már világosan látszik -, hogy néhány évtized alatt a kisebbségben élő magyar egyházakban igen felerősödött a második, a többségi nyelv bevezetése iránti igény. A magyar egyházi közösségekben is tömegében jelentek meg a Kárpát-medencei többségi nyelvek, és ezzel együtt a már többségi anyanyelvű magyarok, ”volt magyarok”, és velük az alkalmi és esetenként a templomi istentiszteleti szolgálatok is.

− És Erdélyben, otthon mi a helyzet? Beszéljünk a belső migrációról és szórványgondokról is!

− Sokáig nem gondoltuk, hogy az erdélyi magyarság külmigrációja minket is ennyire érint és még inkább érinteni fog. A magyarságunk nem magyar területre történő ilyen ütemű nyugati elvándorlására eddig nem voltunk felkészülve. Nem figyeltünk kellőképpen arra, hogy merre irányul, hova is vándorol a magyar? De számunkra nagyon fontos magyarságunk belső mobilitása is, és ennek menetét, ezt a folyamatot követni, esetenként irányítani is lehet és kell. Én magam is többször írtam a mélyszórványból a belső tömb területek fele való természetes vonzódás, irányulás és szervezett irányítás folyamatairól. Nagyon örülnénk annak, ha a Székelyföld, a Partium, Kalotaszeg, Szilágyság, Érmellék egyfajta belső anyaország funkciót, és ezen belül gyülekezési, hazatérési funkciót is töltene, tölthetne be. Én mindig örültem annak, amikor a mélyszórványból származó magyar a tömbbe vagy épp a Székelyföldre irányult. Külön öröm volt számomra, ha a tömbök közelébe húzódott, ha „bokrosodott”. A belső migrációról szólva tudnunk kell, hogy a belső tömbökben is folyik, régebben még nagyobb ütemű volt egyféle csoportosodás, bokrosodás. Egy csíksomlyói plébános, például, már a ‘90-es évek elejétől, szervezett telepítési formában, csángókat hozott a Mezőségre, Vicére. Ami azért is példamutatóan átgondolt volt, mert ez hitéletileg és lelkigondozásilag is rendjén való volt. Vice római katolikus többségű falu, és a csángók is katolikusok lévén, így az integrálódásuk is könnyebben lezajlódhatott. Ugyanúgy a csángóföldről iskolás gyerekeket is hozott, hoznak ma is, és ezzel mentik a magyar iskolát is. Ám én magam örülök annak is, hogy amikor hazamegyek a Székelyföldre, azt látom, hogy Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Gyergyószentmiklóson, vagy Csíkszeredában székely ismerőseimnek sok esetben mezőségiek a szomszédjai. Házasság, iskola, munkahely és egyéb sodródások révén kerültek oda és sikeresen beépültek a székely közösségekbe. Ez a migrációnak a pozitív iránya; pozitív, mert berázódnak egy magyar többségű közösségbe, visszaerősödött a magyarságtudatuk, részben „el is székelyesednek”, „visszamagyarosodnak”. Ez a mozgásirány nagyrészt természetes mobilitás nyomán alakult így.

[[paginate]]

A kérdés persze igen összetett, mert nem lehet cél az sem, hogy a magyar szórványterületeket, még kevésbé a magyar nyelvi szigeteinket ilyen átirányításokkal, áttelepítésekkel tervszerűen kiürítsük. Ugyanúgy problémássá vált és sok vitát váltott ki az a törekvés is, ha a szórványból, ottani, jól működő regionális iskolaközpontjaink kárára, rovására a Székelyföldre „szöktetjük” iskolaköteles gyermekeinket. Hasonlóan dilemmatikus képlet tárul elénk a Zsil-völgyi bányászvárosok magyar népességénél is, ahol lélekszámunk folyamatosan és rohamosan fogy. E nemrég még virágzó bányavidéki városok magyar fiatalságának egy része Nyugatra vándorol, más része otthon él, ahogy és ahol lehet, de már nagyobb részt vegyes házasságban, és mondjuk ki szomorúan, hogy többnyire feladva az etnikai fennmaradást. Viszont, főleg az idősebbek, jelentős számban hazavándorolnak tömb-szülőföldjükre, ahonnan annak idején eljöttek, szülőfalujukba, a Szilágyságba, a Székelyföldre, Biharba, a Mezőségre. Így aztán egyik szemünk örül, a másik sír az ilyen áttelepülések láttán. A hajdani megélhetési elvándoroltak nyugdíjasként hazatérnek, „visszatömbösödnek”, de a bányavidéki, több ezres hatalmas magyar közösségek már alig 2-300 lélekre apadtak, az ottani tágas, hatalmas református, római katolikus, unitárius templomok pedig árván maradnak.

A szakember azt is megtapasztalja, hogy az identitás súlypontunk, „otthonérzetünk” a Kárpát-medencei otthonról áttevődött egy másik területre. Nemrég a megkérdezett vásárhelyi Bolyai-s öt vagy hat végzős diák közül négy azt mondta, hogy külföldön próbál szerencsét. Mert ott jobb, színvonalasabb továbbtanulást, majd érvényesülést remél. Vegyük tudomásul, hogy a lehetőségek teljesen megváltoztak, a világ kinyílt, a mai fiatal világlátása, világszemlélete sem úgy működik, mint régen. Az alapérzés: a vágy, hogy otthon kezdjünk el, otthon próbáljunk meg valamit csinálni, él ugyan, viszont akkor is, ha a lehetetlennel játszik, akkor is kipróbálja magát a fiatal a nagyvilágban. Új távlatok, lehetőségek, kalandok keretei között. Azt hiszem, hogy annak idején eredendően az amerikázásnál is más volt az alapszándék. Ámde a későbbi döntésükben már a nagy negatív élmény, az határozott: „mire menjek haza, mit is kezdjek odahaza?”. Vagy, hogy „ha már ennyire beépültem ide, ha már ennyire jól élek itt, akkor itt is maradok”.

− Régen, a századforduló idején mégis mintha többen jöttek volna haza…

− Ezeket az elmenési, hazatérési és kint maradási számadatokat mindmáig nem, és talán soha sem tudjuk pontosan feldolgozni. Ha csak a saját családomra gondolok, azt kell mondanom, hogy nagyapám például, több száz társával, nagyon világos céllal, csak pénzt keresni ment ki annak idején Amerikába, és haza is jött. Haza küldte a pénzt a székelyföldi szülőfalujába, ott a család földet vásárolt belőle. Tehát volt mire hazajönni, miből elindulni, mire családot alapítani. Két nagybátyám viszont nem jött haza. Nagyanyám testvére például 16 évesen ment el, és hetvenöt évesen jött haza először. Három, négy szót tudott még magyarul. Mi maradhat meg emlékezetében ennyi idő után? A szülőfaluban határnevek a mezőn, ahol annak idején annyit dolgozott, a testvérek neve, szeretlek, csókolom, hát ez az abszolút minimum.

Erdélyben, Románia egész területén bizonyos szempontból ez most presztízs: oda megyek, mert ott jobb, ott nagyobbat tudok lépni, meg divat is, és én sem maradhatok le a többitől. Nem otthon, nem a kisebbségi sorsban vállalja a fiatal a megmérettetést, a többletmunkát, a kockázatot, hanem idegenben vállalkozik. Jó a mások által kivert csapáson menni, nagyon kemény munkával pénzt szerezni, utána hazajönni. Nos, ez rendben is volna. De amint már beszéltem róla, nagyon megcsappant a magyarság itthoni gazdasági önbizalma és vállalkozó kedve. Nem úgy gondolkozik, hogy keresek egy jó munkahelyet idehaza, dolgozom, pénzt keresek, családot alapítok, házat építek, rendezem az életemet abból a kevésből, ami van, megélek. De lehetőleg itthon, a kevesebbel is megelégedve. Nem. Nagyon sok olyan fiatalról tudok, magyarról is, akik stabil, jó itthoni munkahelyet hagynak ott csak azért, hogy elmenjenek külföldre „szerencsét próbálni”. Idehaza részlegvezetők voltak, 60-70 ember tartozott a kezük alá, biztosított volt a kiemelt javadalom, saját otthon, ház, család, és felhagytak ezzel. Elmentek Spanyolországba, ahol hason fekve epret kell szedni eszméletlen körülmények között, vagy betegeket ápolni viszonylag jó pénzért. Vagy tírsofőr vizsgát tettek és hányódnak szerteszét egész Európában, vállalva annak minden kockázatát, szörnyűségét. És közben idehaza beteg, idős szüleik, gyermekeik magukra vannak hagyva, vagy az idős rokonaikat nincs, aki gondozza.

És közben az itthoniak sokszor azt sem tudják, hogy a kintiek élnek-e, s ha igen, hol, hogyan. Nagyon sok fiatal ismerősöm van, aki ebben a nagy vándorlásban elzüllött. Évekig egyik országban, majd a másikban, aztán a harmadikban élt és dolgozott. Hatalmas hajtásban, stressz alatt, közösség, etnikai, baráti regenerációs háttér, az otthon melege nélkül. Ráadásul beütött az asszimiláció is. Nagyon szomorú, de érthető, hogy a csángók odakint is a román közösségeket keresik. Sőt, a kinti szigetkörnyezetben a székely, a tömb-magyar is a románok társaságát részesíti előnyben. És ebben a közös nyelv valamennyire való ismerete, a honvágy, a közös otthon nosztalgiája, mind-mind közrejátszik. Ha nem talál magyart, a románok közé integrálódik, és próbál valamilyen formában saját magára rátalálni.

[[paginate]]

Az ilyen jelenségeket szakmailag „etnikai elvonási tüneteknek” is nevezzük. Igenis, vannak, jelentkeznek az etnikai elvonási tünetek. Mert köztük tán kevesebb megaláztatás éri, jobban értik egymás nyelvezetét, a metakommunikációs nyelvet is. Az elrománosodás tehát esetenként odakinn is folytatódik, sőt, ott kezdődik. Nem ritka az sem, hogy a hazaérkező székelyföldi fiú Spanyolországból, Olaszországból sloboziai vagy calafati román leányt (asszonyt) hoz Székelyföldre, akit ott kinn ismert meg, és boldog egymásra találásban borultak egymás nyakába. Nem a magyart kereste és találta meg, hanem a lényegesen könnyebben elérhető románt, mert ez növeli otthonérzetét, biztonságát.

Itt tehát nagyon összetett és bonyolult kérdésről, gondról van szó, és ezt sokféleképpen lehet megközelíteni. Vagy egyáltalán úgy tenni, hogy semmi közünk hozzá, ha elmentek, rendezzék magukat. Ez sajnos, elég divatos, felelősség lerázó hozzáállás, időnként még az egyházak részéről is halljuk ezeket a hangokat: „elmentek, hazaárulók, szökevények, sorsuk tovább nem a mi gondunk”. A „tenni valamit” kategóriában külön szakmai sikeremnek könyvelhetem el, hogy épp az én javaslatomra, a magyar kormány nemzetstratégiájának részeként, második éve indult be a Kőrösi Csoma Sándor nyugati ösztöndíj program keretén belül magyar lelkész jellegű, vagy más egyházi besorolású gyülekezeti munkások kiküldése – épp ebben a beszélgetésben is említett és elemzett – nyugati magyar migrációs területekre, kiemelten gyülekezet- és hitépítő szolgálatra. A programon még vannak alakításra, csiszolásra váró részletek, de végül is ez egy nagyon fontos elindulás, és a magyar kormány egyértelmű szándékának bizonyítéka abba az irányba, hogy ezen a területen sem lehet tovább halogatni, húzni az időt.

− És az erdélyi szórvány, ott és velük mi a helyzet?

− Vegyes vagy hátrányos etnikai területeken egyre mélyebben ékelődnek be egymásba az etnikai csoportok, többnyire a kisebbségek a többségbe. A magyarság mély „belefúródását” vagy belesüllyedését tapasztaljuk a domináló etnikai csoportba, és ez a folyamat az utóbbi évtizedekben nagyon felerősödött, felgyorsult, és tovább is fog erősödni. Régebben voltak bizonyos régiók, megyék, tartások, szokások, hagyományok, sztenderdek, ám ezek vagy meggyengültek, vagy felszámolódtak. Azzal, hogy nincs, vagy alig van etnikai különbségtudat, a többségtől való leválás igény, azzal, hogy már nincs etnikai konkurenciatudat sem, alaposan megváltozott a helyzet: hiába vívják a politikusok az etnikai harcot, a nép egyszerű fiai az együttélésben ezt a különbségtudatot nem érzékelik, nem is akarják tudomásul venni.

Ami iszonyatosan felgyorsítja ezt a folyamatot, az a vegyes házasság. Erdélyben már minden harmadik vagy negyedik házasság vegyes, és a tömbökön, szigeteken kívül, Dél-, Észak- és Közép- Erdélyben nagyon rosszak, ennél is egyre rosszabbak a statisztikai mutatóink. Már olyan magyar jellegű, vagy jelentős magyar népességű és arányú közösségekkel rendelkező területeken is hódít a vegyes házasság, ahol egyébként az azonos etnikumú társ megtalálásának minden „fizikai, matematikai valószínűsége” meglenne. Ha az ember időről-időre visszajár bizonyos területekre – ez lehet akár Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Nagyvárad, Szatmár, Zilah is –, azt látja, hogy ott, ahol húsz, harminc évvel előbb még egy bizonyos „jó ízű” nyelvi állapotot talált, érzékelt, pozitív nyelvi élményt élt át, vagy évtizedekig élt abban a közösségben, ott bizony mostanra nagyon sokat romlott a nyelvi helyzetünk. Ami harminc évvel ezelőtt volt Kolozsváron, az éri el most Marosvásárhelyt, és közeledik hozzá Margitta, Nagyszalonta és részben Sepsiszentgyörgy is. A mezőségi romlott nyelv is lassan beszüremlik a magyar területekre, megjelenik a többségi területeken is a mindennapi kommunikációban, miközben bizonyos szavak, kifejezések egyszerűen kiszorultak a köznyelvből. Marosvásárhelyen érzékelni a legjobban, hogy – nyelvi és személyi jelenlétünkben is – mekkora teret veszítettünk a közintézményekben. A nyelvi közbizalom is elvész és átveszi helyét nagy nyelvi kényelem, beletörődés, ráhagyatkozás a többségi nyelv sodrására. Kolozsváron a piacon, ha a hóstáti vagy kalotaszegi asszony rád néz, még mindig etnikailag meglehetősen pontosan olvas; az arcodról első szemlátásra valamilyen fajta beazonosítást végez. Ugyanígy a vásárló számára is az ő viselete, beszéde is egyértelmű etnikai beazonosítási pontot nyújt. Más esetekben, régebben is hagyomány volt, hogy a magyar eladó, ha nem is magyarul szólalt meg, akkor is mondott annyit a vásárlója etnikai beazonosításának szándékával, hogy „poftiți-tessék”. Ezek az etnikai beállítódások, reflexek lassan megszűnnek, fölöslegessé válnak. Átveszi helyét az etnikai kényelem, egy etnikai lustaság és az indokolatlan nyelvi megalázkodás, sőt, meghunyászkodás.

[[paginate]]

Ma viszont Marosvásárhelyen a Nyárád menti zöldségárus, esetenként, már nem meri kiírni árujára a román mellé magyarul is, hogy répa vagy retek, és hogy ennyi meg ennyi az ára. És pláne, még ha csupán beazonosító jelzésként is, már annyit sem mer mondani, hogy „poftiți-tessék”, akkor nagy baj van. Mert az lesz az indoka, hogy ha ő megszólal, akkor „mit mondanak a románok? „Hátha nem jönnek többet hozzám vásárolni?” Gyakoriak tehát az önfeladó „elszabályozások”, öncenzúrák, és az ebből eredő indokolatlan „etnikai hipochonder” traumák. Igaz viszont az is, hogy az ilyen irányú nyelvi sérüléseket, megalázásokat, megszégyenüléseket olyan mélyen élte és élheti át a sértett, hogy egyszerűen visszavetíti saját magára. Egész életvitelére, vállalkozására, gazdálkodására, és fel sem vetődik benne, hogy ez a kétnyelvűség a világ legtermészetesebb dolga kellene, hogy legyen egy kiegyensúlyozott etnikai szerkezetű és hangulatú városban, mint amilyen Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, esetenként még Kolozsvár is. Kolozsváron, szerencsére, egy ideje részben visszaállt egy régebbi belső, viszonylag békés nyelvtoleranciás állapot. Kialakult egy bizonyos fajta – nem feltétlenül jó, de – „lecsillapodott” nyelvműködési rend. Marosvásárhely viszont, ebben a nagy mesterséges és részben természetes felduzzasztásban és felduzzadásban ütközőzóna, egyfajta nyílt vagy rejtett etnikai versenypálya, csatatér lett. Itt egy kemény, rejtett, időnként már nyílt etnikai dominanciaharc zajlik, ami leegyszerűsítve, tudat alatt és felett tulajdonképpen arról is szól, hogy „kié is ez a város”. Ez pedig, sajnálatos módon teljes mértékben leszivárog a mindennapi életbe, az emberek lelkébe is.

Ma Vásárhelyen keserű önkeresés, súlyos hezitálás tapasztalható, hogy végül is én – egy egyértelműen és történelmileg kimondottan magyar jellegű, nemrég még döntően magyar többségű városban – hogyan élhetem meg mesterségesen keltett térvesztésemet. Vajon ily módon, sérelmek és sértések nélkül megélhetem-e teljes értékűen a kisebbségivé zsugorodó önazonosságomat? Ilyen értelemben milyen magyar is vagyok, leszek? Hogyan is vagyok magyar? A habozások pedig szélsőségeket, szorongásokat is szülnek. Egyfelől egy éles szegregációt találunk, másfelől ezt egy túlbarátkozás, a vegyes házasságokba való pánikszerű belerohanás kíséri. A nagypolitikai konfliktusok leképződnek a kiscsoportos szerveződésekre is. A magyar gyerek románokkal verekszik vagy vitatkozik az utcán, iskolaudvaron, a tömbházak között. Etnikai galerik, bandák alakulnak. De ez nem akadálya annak, hogy néhány év múlva vegyes házasságba menekülve lépjek ki belőle. Ezt a csatát nagyban, ugyanúgy vívják meg a városi és megyei tanácsban, a többnyelvű oktatási intézményekben, a közintézmények vezetői pozícióiban, az intézményvezetések etnikai birtoklásában, a vállalkozói szférában: minden területen újra és újra megvívjuk, keményen, szegregáltan. Marosvásárhelyen lassan minden közügy, a legkisebbnek tűnő közkérdés is etnikai kérdéssé is lesz. Képzeljük el például annak az idős – Székelyföldről, vagy magyar szigettelepülésről érkező, románul kellően nem tudó – magyar betegnek a helyzetét, aki kiszolgáltatott helyzetében nem tud betegségéről az orvossal anyanyelvén beszélni. Ezek az együttélésünk kegyetlen ellenpólusai. Kétségtelen, hogy ez a szörnyűség sok szempontból az 1990. márciusi effektusnak is az öröksége, de csak részben. A nemrég még magyar többségű, vagy színmagyar, vagy hajdan kiegyensúlyozott etnikai arányú és egészséges (ön)szabályozású városok – állapotuk hirtelen felborítása és felborulása, a térveszítés miatt is – nagyon súlyosan átélik ezt a traumát.

Ilyen szempontból Kolozsvár nagyon érdekes képet mutat. Ennek a beszélgetésnek a kerete nem elegendő ahhoz, hogy Kolozsvár etnikai és magyar sajátosságait, ezek változásait kiértékeljük. De jó, ha tudjuk, hogy Kolozsvárnak kialakult egy olyan etnikai életvitele is, ahol a magyarságnak a város szerkezetében nagy vonalakban megvan a maga, egyrészt kényszerűen, hatalmilag kiszabott, másrészt meg a kisebbség által kiküzdött, harmadrészt önként is magára vállalt, esetenként bizony önfeladó, lemondó helye. Persze, a térvesztésünk és etnikai arányveszítésünk itt is látványosan fájdalmas, hiszen nem mindegy, hogy egy százezres lakosságú városban élünk nyolcvanezren, vagy egy félmillió fele közeledőben ötvenezren. Egy etnikai csoport minél kisebb lélekszámban és arányban van jelen egy településen, vagy területen, a más nyelvű többségi környezetének annál kevésbé lesz „szüksége” e csoport sajátosságainak, másságának, esetleg épp nyelvének megismerésére. És főként nyelvének használatára. És mindezeknek a maga számára történő, bármilyen jellegű felhasználására. Marad belőlünk politikai alkuk eszközének lenni koalíciós tárgyalásokkor, a „jól fog a magyar, mert biztos szavazó partner” effektus. Persze, vannak más pozitív példák is. Igen kellemes tapasztalni például a funkcionális többnyelvűséget.

[[paginate]]

Esetenként például az orvosi társadalomban azt is, hogy a román orvos, ha tud magyarul, alkalmanként magyarul is beszél magyar betegével. Több olyan román orvost ismerek, akik gyermekkorukban valahonnan, emléknyelvként, környezeti nyelvként hoztak magukkal még egy nyelvet, akár egy töredékes nyelvismeretet, jelesül a mi anyanyelvünket, és azzal a beteggel, aki azt a nyelvet beszéli, úgy is beszélnek. És abszolút nem érdekli őket, hogy a környezetükben esetleg épp kinek a többségi önérzetét zavarhatják: a magyarral magyarul beszélnek, a románnal románul. Én ennek sajátos változatát épp a saját családomban édesanyámmal éltem át Marosvásárhelyen, ahol édesanyám egy műtét során az egész klinikai folyosón nem talált magyarul beszélő nővért, akinek baját elmondhatta volna. Végül kiderült, hogy nem a magyar nővérek számával, hanem a magyarul megszólaló magyar nővérek anyanyelvi bátorságával volt a gond. Egyikük aztán nagy későre, félve, szinte suttogva szólalt meg hozzá magyarul: volnánk itt még magyarok, de nem merünk beszélni, mert megszólítanak. És mondanom sem kell, hogy ki volt az, akivel nyugodtan és bátran beszélhetett magyarul? A román műtőorvos, akinek nem kellett félnie senkitől és semmitől a magyar beszédéért.

Nagy örömmel tapasztaljuk meg azonban azt is, hogy mily nagymértében járul hozzá ehhez az önmagunk és a másságunk értékeléséhez és megbecsüléséhez a Magyar Napok identitáserősítő szerepe is. Mára – modern és profi szervezésében mindenképpen élen jár és példamutató - a Kolozsvárról induló és 10. alkalmához érkező Magyar Napok fesztivál sorozat. Ez már Erdélyben hatásosabb lett egy – tájaink több nagyvárosát is megmozgató – országos mozgalommál, sőt zarándoklattá is vált. A kitelepedett (kolozsvári) magyarság egy része is ezekre a napokra, a magyar programokon való részvétel mellé igazítja, rögzíti a családi hazajöveteleket, a szülői látogatásokat, a sírhelyek gondozását, iskolai találkozásait. A Magyar Napokhoz ma már mindenütt szervesen kapcsolódik a „míves emberek sokadalma” is. Megmozdultak, népszerűsítéshez, piaci térhez jutottak áruikkal a magyar kézművesek, vállalkozók is. A város utcáin tíz napig, de elő- és utórezgéseiben hetekig, egy negyvenes évek utáni Kolozsvár-hangulat, magyar jellegű, gazdag és bátor köztéri szóbeliség uralkodik, ahol újra kiemelt helye van a magyar nyelvnek, központi helye van a magyar kultúrának. Lényegében nem történt semmi különös, csak egy kis időre, egy nagy fesztivitás keretében bátran lemondtunk a ránk kényszerített és részben önként is vállalt zártságról, visszatértünk a közterekre, visszafoglaltuk a hitet a térnyelvben, és elkezdtük újra élni azt a nyílt, köztéri nyilvánosságú nyelvi állapotot. Azt a nyelvet, amelyik a mindennapokban sajnos már nem élhet teljes értékű használati életet. Ez a térfoglalás meglátszik az emberek önbizalmán is, és ezeknek igen nagy hatásuk van az etnikai önértékelés és együttélés további mindennapjaira. Ezt mi, szakemberek: kisebbségi revitalizációnak nevezzük. És közben mindenki, minden Magyar Napok sorozat után abban reménykedik, hogy hátha maradandó élménye és hatása lesz a következő hónapokra, esztendőre. Persze, sok-sok erősítő elemet lehet és kell még beépíteni ebbe a rendszerbe, hogy valóban hosszabb ideig tartó hatásfokkal betölthesse feladatát. A helyi románság pedig ezt már nagyobbrészt megértően veszi tudomásul. Van olyan jelentős román réteg is, amelyik eljön a rendezvényekre, igaz, többségük csak távolról figyeli, de látva, hogy nem ellene szól, velünk bulizik, vagy megy is tovább, de szerencsére nincsenek konfliktushelyzetek.

− Ilyen Magyar Napokat valóban nemcsak Kolozsvárt kellene szervezni...

− Igen, így van. Mára ennek a „magyar nap” közösségi ünnepnek a példája szerencsére országos mozgalom lett. Kolozsvár példájára számtalan helyen kezdődött el, vagy nyert szakmailag is profi szervezésű szintet, pl. Váradon, Vásárhelyen, Temesváron, Déván és Hunyad megyében, Fehér megyében Abrudbányán, ott is, ahol az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején még magyarokat gyilkoltak. Ez hihetetlen fontossággal, és egyben többség-nevelő erővel is bír. Mert ha egy kisebbség bezárkózik, akkor úgy kénytelen megélni a maga identitását, hogy szüntelenül hátra, a múltba, a sérelmeire és sebeire kell néznie. De hogyha egy etnikai csoport, kisközösség a nagy nyilvánosságú többség előtt is kitárulkozik értékeivel, zenéjével, táncával, míves sokadalmak portékáival, sőt, gasztronómiájával is a környezete többsége előtt, akkor elfogyhat körülötte az ismeretlenségből eredő titokzatosság, a többségi gyanúsítgatás, az értelmetlen féltékenység is. Ha azt érzem, hogy minden gond és következmény nélkül kihúzhatom magam, a magam nyelvén beszélhetek, saját kultúrámban élhetek, és ezt a többség tudomásul veszi, akkor egészen más lesz a kisebbségi magyar életminősége és lesz pozitív énképe és jövőképe is.

̶ Köszönöm a beszélgetést!

Aniszi Kálmán