Rögeszmék vannak a fejemben. Az van a fejemben, hogy utazom. Hogy indulnom kell az állomásra, megy a vonatom. Hogy az állomás a házunktól három egész háromtized kilométer. Háromnegyed óra kell rá, hogy kiérjek. Csakis úgy, ha a hátsó, közelítő utakon megyek. És látom magam, amint megyek, két vállamon terhekkel. Innen az elmaradhatatlan számítógép, onnan az elemózsia. És billegetem magam az üveges verandán, a hintaszéken. Nincs igazán hullámzása, inkább szögletes mozdulatokkal jár ide és oda. Így billegettem magam rajta, már anyai nagyanyám őrzése idején is, akkor érettségire készültem. Amíg aznap még nem volt meg, vártam, hogy most indulunk. Igen, kezdődik. Ilonka nagyanya megköszöni a szíves vendéglátást, indul haza. Ráadom a kabátját, csak úgy a pongyolája fölé, hiszen nem megyünk sehova. Bezárom magunk mögött a kiskaput. Indulunk a Somlai úton a temető felőli járdán, hogy visszafelé jöhessünk a mi oldalunkon. Sose jutunk el az utca végéig. Pedig befelé a városba, rövid az utca. Gyerekkoromban, úgy láttam, nagyon hosszú utca. Különösen, ha mindenféle gyötrelmek gyötörtek. Nagyon visszatérőn, és egyre feszítőbben, hogy nem érek haza idejében vécére. Rövid ez az utca a város felé. Gyerekkoromban azért is hosszú volt, mert egyedül nem tudtam elmenni a sarokig, a Kovács bácsi kovácsműhelyéig. Ez volt az első világ gyerekkoromban, ami izgalommal töltött el. Nem lett volna az az idő, amíg ne néztem volna, amint felizzítják a vasakat. Ahogy a kovács veri, kalapálja, ahogy mindig újra hevíti. Amikor a piros vas hűlni kezd és átlátszó pirosból egyre töményebb lesz. És, amikor a már patkó alakú vasdarab elindul a műhely előtti ló patájára. Télidőben láttam, amint a patkó rásistergett a patára. Szögeket vert a kovács, a még izzó patkó kicsire előkészített lyukain keresztül a patába. A ló meg se mozdította a lábát. Néztem az arcát, azon olyan kevéssé volt fájdalom, mint amikor Jézus kezébe, lábára verték a szegeket. Soha nem jutott volna eszembe a szentképek láttán, hogy a keresztre feszített Jézus kezébe, lábába azokat a szögeket bele is kellett verni, csak amikor a kovács verte a ló patájába. Mert láttam, nem sokkal előbb, az Anna templomban egy Passiót. Eljátszották a pápai szereplésre vállalkozó hívők a történetet.

[[paginate]]

Ötvenhármat írtunk, és soha azon kívül nem idézték fel a történetet ilyen megvalósított módon a pápai Anna templomban, hogy kalapáccsal verték a szeget a keresztbe, aztán felnyomták egyenesre a keresztet, rajta Jézussal, kezén, lábán, fején folyt a vér. A töviskorona a fején. És valóban, beleverték a kezébe és lábába a szegeket. Most kalapácsoltak az ácsok, egy héten át a szomszédban, szegény Oltéknak nem csak a cserepüket kellett lecseréltetni a házuk tetején, hanem a tartóléceket. Kopácsoltak az ácsok. Vígan énekelt hozzá egy fiatalember. Utoljára munka közben énekelni pusztafalui embert hallottam, bő negyedszázada. Lassú a sétánk Ilonka nagymamával. Tesszük egyik lábunkat a másik után, a másik elé. Ő, és ettől én is. Gondolni kell a lépésre. Akkor aztán megáll, körülnéz, megnéz engem, de sose ismer fel, elmúlik benne a hazamenés tudata és a hozzá való kép a zalalövői, sarkán tornyos házról, arról, hogy ő zalalövői méltóságos asszony, aki vendégeket vár, a szalonban terített hosszú asztalra szolgálják fel a fogolyvadászat utáni csemegéket. Nagyanyának nem kell, csak egy pillanat, hogy Zalalövőről Pápán legyen, bár, ki tudja, hogy ott van-e. Pápai házunk felé sétálva, a mi oldalunkon, Szűcs Bözsi kint áll a kapujukban, Ilonka nagymama néz és lát, úgy ítéltem volna meg, a valóságot, de nem talál ismerősnek senkit. Velem úgy beszél, mint a cselédekkel szokott Zalalövőn, nem szól hozzám szépen, parancsolgat. És bepanaszol, ha hazajön, a lányának, az én anyámnak, mindig úgy, hogy nekem előbb a helyiségből ki kell mennem. Ezt szemjátékkal adja tudtára anyámnak. Szerinte megeszek mindent és ellopok mindent. És nekem nem lehet parancsolni. Szegény anya. Miatta végzek el nagyanya mellett mindent. Amikor letekergeti a pongyolája gombjait, lentről fölig gombos, amiket könnyen elér, az három vagy négy gomb, visszavarrom. Ne nyíljon szét rajta, amikor az öcsém hazaér. Bátyánk egyetemen, Budapesten, ő már kívül van a családi életen. Ami az érettségimre készülve nyugodt. Ilonka nagymama ül a karosszékében, neki az elég, hogy himbálom magam a hintaszékkel, elég neki, hogy mellette vagyok, nem ágál ellene, hogy mást csinálok, nem őt szórakoztatom. Én látom rajta, amikor elmegy a fiatalabb korába, de azért annál sokkal gyakrabban van ott, mint én tudom. Ezért szerez nekem alkalmanként meglepetést, hogy indulunk.

[[paginate]]

Pedig kell, hogy menjünk. Ennyit hajlandó járni naponta. Hagyja felöltöztetni magát. És az utunkon méltat engem szavaira, egy mondat erejéig. Ugye, mi megyünk, hozzájuk, haza, a zalalövői házba. És, mintha csak miattam nem mennénk elég gyorsan, megsürget engem. Igyekezzünk, már vár a Géza! És nem mondom azt, hogy nincsenek napok, amikor ne lenne képes rá, hogy a lépéseit megszaporítsa. Sokáig nem bírja, de mégis. Maradt benne talán, valami kötelességérzet. Vagy gondoskodás? Érzések maradtak benne a férje iránt. Különös látni rajta. Irántunk, de lánya iránt se, nincsenek benne. Hideg szemmel néz. Engem úgy hidegen, hogy a lenézése is bele van foglalva. És minél hosszabb a közös életünk az üveges verandán, ez a felsőbbrendűségi érzés annál erősebb benne. Másoknak az osztálytársaim közül kevés volt az érettségi idő, nekem sok. Mozdulni se tudtam hazulról. Még jó, hogy apa megtett egyet szokásos megjegyzései közül, miszerint ő csak a bátyámtól várhatta el a jeles érettségit matematikából. Könnyű volt a bátyámról így nyilatkozni, mikor ő már fent csücsült Pesten, az egyetemen. És könnyű volt apának, mint Katát, engem táncba vinni. Számíthatott rá. Sokszorosa időt fordítottam erre a tárgyra, mint tettem volna, hogy biztosra mehessek. Gondoltam is, amíg Ilonka nagymamával vánszorgás-féle sétában közlekedtünk, mindig kart karba öltve, hogy de nem kellene nekem azt a sok jó időt olyasmire fordítanom, aminek aztán soha semmi hasznát nem veszem. De ez csak egy gondolatszilánk volt az agyamban. Apa szava még az érettségi táján is szent volt nekem. És Ilonka nagymama rendszerint, mint egy figyelmeztetés volt ilyenkor mellettem, aki közelről is tudott úgy rám nézni, hogy megvessen. Igen, én vagyok az a komisz kis cseléd, aki még sietni se tud, mikor őt várja már a férje. Többször eszembe jutott tőle való megszabadulásom idején, hogy nincs többé ember, aki kis koreográfiánk szerint végig játszaná vele a hazamenést. Anyával az egyezségünk az volt, csak amíg készülök az érettségire. Nagyanyának a privilégium eddig járt. Himbálom magamat a hintaszékben. Nagyanyát egyszer ültettem bele. Azt a sopánkodást, amit csapott, sőt, jajveszékelést, amint az első billenésnél, persze billegetnem is nekem kellett, elvesztette az egyensúlyát, életemben nem hallottam. Másnap elmentem az érettségimre. 

[[paginate]]

Az üveges verandán ülök, a hintaszéken, billegetem magam. A cseresznyefa sárga leveleit, amiken, amíg rajta voltak, átsütött a nap, hogy fénylett tőle a fa, maga alá dobta (sárga tó). Friss zöld fűben aranysárga tó. Közelében, de nem épp ott, mint ahol gyerekkorunkban virággrupp volt, gyerekkori futkosásaink közben kikerülni való. Átugrani keresztben se tudtuk, a bátyám se, embernél hosszabb, ovális virággrupp volt, szép magas. Csaknem a szemétdombig nyúlt, ami mai módon szólva komposztáló. Anyánk spárgát termelt rajta, vagy, ahogy akkor mondtuk, anyának volt ott spárgája. Vacsoraidőben párolva, vajasan, prézlis tejfölösen ettük. Nem csináltunk belőle levest. De nem ez a nevezetes emlékhely a mi egykori udvarunkon, hanem a virággrupp. Annyira, hogy az, még a helye is. És az is marad, amíg csak Somlai úti, öttagú családunkból valaki is él és emlékezni képes. Mindig mondom bátyámnak, hogy mindent meg kell tenni magunkért. És csak most jut eszembe, hogy ezért is. Az emlékezésért. Mert már csak ketten vagyunk. A virággrupp az udvar temetője. Hűség nevű kutyánkat földeltük bele. Akit Vernának hívtunk. És azért, mert apánk az orosz városparancsnoktól kapta. Nem orosz földön, ahol annak helye lett volna, és ahol kaphatta volna, mert megjárta azt a földet, hanem Pápán. A pápai városi orosz városparancsnoktól. Ilyen pedig volt, mert felszabadított-elfoglalt országunkat, így Pápa városát is, ők parancsnokolták. Igaz, hogy mindig másképp, periódusonként más-más módon, más eszközökkel és módszerekkel, néha jól láthatóan, máskor láthatatlanabbul, de ők. Nincs semmi több tudásom a mi városunk orosz városparancsnokáról, csak hogy volt. És hozzá kapcsolódik ez a kutyatörténet. Nem maradt meg a fejemben, apa hogy került kapcsolatba a parancsnokkal. Pedig biztosan emlékszem, hogy apa meséjében, amivel beállított, ez szerepelt. Jött a karján egy kicsi kutyával, úgy tartotta a helyén, hogy simogatta. A konyhában épp végzett velünk anyánk az esti mosdatással. Csíkos pizsamáinkban bátyánkkal az ágyon vártuk, hogy elmondjuk az esti imát. Édes pici Jézuskánk, mi kicsik voltunk és a kisjézushoz imádkoztunk, segítsd meg a … kezdete volt ennek az imának. Már ezen járt az agyunk, amikor apa és a kutya megérkeztek.

[[paginate]]

Az ima a családtagok neveinek felsorolásával folytatódott, és kis családunk után az egyre nagyobbénak a neveivel, táguló körökben, míg a befejezése, a biztonság kedvéért az volt, hogy… és minden rokonunkat, ismerősünket, Ámen.  A névlista élén az én nevem állt. Anyánk fontosnak tartott engem, az udvariasság kedvéért, és mert a fiúk voltak a kedvencei, mindig előre mondani. Akkor is, amikor csak kikiáltott az udvarra, hogy kész a vacsora: Aliz-Ferenc-Tamás! De a megsegítésért szóló imában a nevünk kicsinyítő alakban szerepelt. Csakúgy, mint a Jézuskáé, tehát, segítsd meg az Alizkát, Ferenckét, amikor már megszületett: Tamáskát, majd: édesanyánkat, édesapánkat, és akkor előbb jött anyánk családja, Ilonka nagymamát, Géza nagypapát, aztán apánké, Gizus nagymamát, Móric nagyapát,  majd ismét csak keresztnevek következtek, Klári nénit, aki anyánk nővére volt, majd az ő gyerekeit, akiket mi sokáig nem is ismertünk, mert Pesten éltek: Mariannt, Klárikát, Mártikát, és ment a családtagokról való megemlékezés minden este, imába foglalva, így tovább. Erre mind emlékszem, nem egyszer mondtuk el életünkben, de arra, hogy mi volt apánk kapcsolata az orosz városparancsnokkal, akitől Verna származott, erre nem. És hogy neki a kiskutyája honnan volt, erről sose volt tudomásom. Egy biztos, hogy városunk, lehet, hogy első orosz városparancsnoka adta apánknak a kutyát, ami farkas kutya, német juhász volt. Apánkra pedig, a kutyával együtt rábízta a kutya nevét, mi pedig, annak rendje és módja szerint tudomásul vettük, hogy kutyánk: Verna. És úgy megszerettük, hogy ha rajtunk múlik, és kaptunk volna erre valami jelt, hogy ezt lehet, őt is belefoglaltuk volna segélykérő imánkba. Amíg csak élt, fel sem merült bennünk, hogy ez másképp is lehetne, Verna néven szólítottuk, kiabáltunk neki, ezt ordítottuk, hogy lecsillapítsuk, ha benne volt a játékunkban a bátyánkkal, és úgy felhevült az összevissza, az udvarunkon nagy körökben vágtázástól, hogy kicsit már-már féltünk is tőle. Nem komolyan, inkább csak ijedtség volt. Ismertük egymást, számíthattunk rá, képes volt mérlegelni a helyzeteket. Amíg járni tanultam, az ő hátába, szőrébe kapaszkodva bármilyen messzire eljuthattam, nem tudott olyan rendbontás történni a házunk környékén, a kapunkban, hogy ő megugrott és felbuktatott volna. Ilyenkor még ugatni se ugatott, utána pótolta be.

[[paginate]]

Szélfuvallatra levélzápor hullik a sárga tóba. Még mindig maradt a fán levél? És hogyan emlékezhetem arra, hogy apánk meghozta a kutyát és arra is, hogy nem tudok még magam járni, és fogom a hátát? Képek vannak a fejemben arról, amik nem lehettek úgy? Talán Tamás öcsénk tanult meg beléje kapaszkodva járni? Akivel képes voltam az azonosulásra? Fel tudom-e idézni magamban a gyerekkori fotót, amelyiken, az udvaron anya ül középen, ölében csecsemő öcsénk? Kötény takarja el a ruhám, magasszárú cipőben vagyok, mint bátyám anya másik oldalán. Kétfelé font copfjaim végén masni, bátyámon ing és kötött mellény, rövidnadrág. És ott van Verna, anya lába előtt hasal. Szép nagy kutya. Én öcsém megszületésekor öt éves vagyok. Akkor miért is ne lehetne, hogy vele tanultam a járást? Legfeljebb a hozzánk érkezésének történetét őrizte meg számomra olyan hűen valaki, hogy a kép is bennem él, ahogy ülünk a fehér keretes konyhaágyon, csináltatott kék-fekete-fehér csíkos vászonpizsamánkban.

Vernának Géza nagyapával való kapcsolata, mert munkába jártak együtt, még a miénknél is különb volt. Így, amikor ez idő alatt kapott egy betegséget, amiben meg kellett volna halnia, legyőzte. Sőt, halálát oly jól sikerült késleltetnie, hogy megvárta Géza nagyapát, hogy ő haljon meg előbb. Az éjjeli őrködésben, a tangazdaságban, ahol nagyapa munkát kapott és ahova sietve ment, tenni akart a feleségéért, magukért, nem volt ő tétlen zalalövői földbirtokos korában sem, kiugathatta, csaholhatta, rohangálhatta magát, kedvére, dolgozott. Nagyapa kapaszkodott a lehetőségbe, Vernát is dolgoztatta és megbecsülte, védeni küldte a tangazdaságot és együtt ették meg, amit kaptak, elemózsiát. Láttam nagyapát Vernának enni adni. A kutya ült előtte, és leste, mikor indul meg a kéz, mikor dobja a falatot. Farkcsóválás volt a köszönet. Géza nagyapa mindenét, ami ekkorára volt, maradt, úgy adta, senkinek eszébe nem jutott volna róla, hogy nincstelen. Tangazdasági éjszakákon kezdte el tudni, ez időben kezdte mesélni az őseiről a történetet, minél régebbi történet, annál szabadabban mesélhető volt, hogy francia, elzászi családként jutottak el Magyarországra, a francia forradalmat követően. Kinek lenne mi megtorolni valója az ezerhétszázas évek végéről? Mintha csak az idézte volna fel benne, ahogy Verna állatot hajtott, hogy ezek a Czenczek állataikat maguk előtt hajtva jöttek. És ezt apánk erősítette meg, mint egyedülálló történetet, és hozzáfűzte, és ránk bízta, hogy adjuk szájról szájra, hogy valakik jöttek, és nem vittek, hanem hoztak. Évek teltek el nagyapa életében Pápán, hogy mehetett a tangazdaságba, éjjeli őrködhetett, el kellett idáig jutnia, nem adták könnyen, ha már egyszer valaki földbirtokos volt, rosszkor, nemrég. De, ha már tehette, és Verna kísérte őt, talán az állás se lett volna nélküle, ők voltak a különítmény, a nagyapa és kutyája egység, a nagy szövetség. Nem laktunk együtt, Géza nagyapa és Verna nem találkoztak, nem látták egymást, de Verna megkapta a légen át a jelt. Géza nagyapa az akkor Garbai Sándor névre hallgató, ma Korona utcai, szobakonyhás szolgálati lakásukból bekerült a pápai kórházba, Vernához orvost kellett hívni. Nagyapa meghalt, másnap Vernát eltemettük. Sírja a virággrupp. Vagy a helye. Ott nyugszik egy Hűség nevű kutya. Így is lehet néha mondani, hogyha süketek lettünk volna azon a más nyelven a nevére. Nézem, és zöldebb ott a fű. És erősebb lilák ott az ibolyák. Amíg tudom.