A református közösséget kaptam elődeimtől. Szüleim, nagyszüleim, keresztszüleim, nagynénik és nagybácsik, unokatestvérek sokasága járt és jár előttem ezen az úton. Az egyházi kötődésem is erős, hiszen több generációra visszavezethetőek lelkipásztor őseim. Kisgyermekként természetes volt számomra, hogy Isten Igéjét hallgatjuk– akár a templomban, akár a családi közösségben, vagy esti történetként.

A Szentendrei Református Gimnáziumban tanultam 8 évig, ott is napi szinten találkozhattam a keresztyén közösség valóságával. Mindezek ellenére, fiatal felnőttként szükségem volt egyfajta eltávolodásra, hogy kívülről tudjak rátekinteni arra, milyen is valójában az a hit, amelyben felnőttem, és amit a sajátomnak érzek.

Kerestem a saját utamat és lelki élményeimet. Vágytam arra, hogy legyen egy igazi megtérés élményem, minden értéke és kincse mellett is vágytam arra, ami az enyém lesz személyesen. Számomra ez csendben és egyszerűen érkezett; tulajdonképpen ennek a keresésnek köszönhetően kezdtem egyre inkább megérezni a Teremtő Isten csodálatos létét. Nem állítom azt, hogy az utam végére értem, hiszen életünk végéig az ismeret útján haladunk, de azt már tudom, hogy az egy lépést hátra effektust nem kell már megismételnem, mert otthon érzem magam abban a közösségben, abban az egyházban, az Isten népe közösségében, ahová Isten meghívott, hogy a magam eszközeivel hirdessem létét és szeretetét.

Hitemről a hétköznapokban még nehezen szólok mások előtt. Azonban a munkámból fakadóan sok emberhez érnek el szavaim, énekeim és ez ad egy édes terhet és felelősséget az alkotásnak. Áldottnak érzem magam, hiszen egész életemben közel érezhetem magam Istenhez.

Dalaimon keresztül is a lehető leghitelesebben igyekszem az Ő nagyságát hirdetni. Legyen az egy Weöres Sándor vers, egy szakrális témájú népdal vagy egy egyházi ének. Amikor sikerül felülkerekednem a színpad okozta lámpalázon, akkor tudok igazán szárnyalni. Úgy érzem, ekkor tud igazán kiteljesedni az, amit úgy hívunk, hogy énekben elmondott imádság.

Tímár Sára