Vajon mivel lehet jobban megünnepelni a reformáció évfordulóját, ha nem egy olyan szakkönyvvel, amelynek témája a reformáció története? Bizonnyal sok ilyen könyv jelent meg szerte a világon; Lányi Gábor disszertációjának megjelentetése azonban Magyarországon mégis unikumnak számít, hiszen a szerző nem Luther vagy Kálvin útjáról beszél a reformációig, hanem azt a hatalmas erőfeszítést vázolja fel, amellyel a megszülető svájci államszövetség önmaga megszervezése mellett a reformációt is sikerre vitte. A középpontban nem Wittenberg, nem Zürich és nem is Genf áll, hanem Waadtland / Vaud kanton, ill. annak központja: Lausanne. Ha valaki végigutazik a Genfi-tó északi partján, meglepetéssel tapasztalhatja, hogy bár a vidék nem sokat változik a kilométerek során, a francia nyelv mégis mint ha egészen másként muzsikálna. Nem véletlen: a történeti háttér egészen más e térségben – s ennek oka éppenséggel Lausanne meglehetősen hányatott története, amelynek a reformáció kora adja a legjobb példáját.

Lányi Gábor négy nagy körben járja körül a történeti és teológiai problémát. Az első nagy fejezet a meglehetősen turbulens előzményeket tárgyalja: a német császárság, a francia királyság, a Habsburg hatalom, a savoyai hercegség és a pápai tekintély sajátos – finoman szólva: dialektikus – együtt játéka jelenti azt a bonyolult helyzetet, amiben a berni reformátusok éppúgy őrlődtek, mint azok a lausanne-iak, akik hagyományosan még ugyan katolikusok voltak, de a hitújítás útjára léptek. A geopolitikai érdekesség az, hogy Lausanne ekkor (a Genfi-tó átszelésével) a savoyai hercegséghez tartozik, míg persze szabadulni szeretne a katolikus urától, s ezért szívesen veszi a berni reformátusok támogatását. Genf ekkor nem része a savoyai hercegségnek, ám fenyegetve érzi magát, s közelít a svájci államszövetség felé. Lányi Gábor könyve szépen mutatja, hogy ez a közeledés van dokumentálva a városok egymás közötti combourgeoisie megkötésével. Ez a „közös polgárság” nyilván azt jelentette, hogy az adott város polgára a másik városban is élvezhette a polgárjogokat (pl. üzletet nyithatott a szomszéd városban is), főként azonban közös védelmet jelentett a kantonok számára. Ám ennek vizsgálata során szépen mutatja a könyv, hogy Bern vezető szerepét mindig hangsúlyozta – mint ahogy atyáskodása az egész térségben (Fribourg, Neuchâtel, Avanches, Murten / Morat) jelentős volt a reformáció terjesztésében.

A történeti bevezetés után a második fejezet a teológia felé fordul: az 1532-es Berni Szinódus tárgyalása következik, amelynek a jelen tanulmány számára inkább gyakorlati jelentősége van. Ugyan a szinódus helyes módon irányította úgy az egyház belső életét, főként az igehirdetést és a lelkigondozást, hogy az a reformáció nagy vívmányainak megfelelő legyen. Ugyanakkor azonban elégtelen volt a kübernészisz, az egyház igazgatásának kérdésében; ez a hiány pedig végzetesnek bizonyult abban a helyzetben, amikor a berniek immár nem csak saját kantonuk életét, hanem a szomszédos kantonokat is befolyásolni akarták. Különösen is hiányzik a szerző szerint az egyházfegyelem kérdésének tárgyalása – s miként tudjuk, Kálvin teológiája éppen ezen a téren teljesebb a berni zwingliánusok nézeteinél. Szinte prognosztizálni lehet e sorok után, hogy ebből nézeteltérés lesz: ha a lausanne-iak majd arra gondolnak, hogy esetleg az egyházfegyelmi kérdéseket is tárgyalják, akkor szembe fognak kerülni a berni magisztrátussal.

[[paginate]]

A harmadik nagy fejezet a lausanne-i reformáció személyeiről és jelentősebb eseményeiről szól. Jó újra olvasni magyarul itt Pierre Caroliról, akiben a berniek először megbíztak, de később felmentették, vagy a város nagy reformátoráról, Pierre Viret-ről, jó részletesen értesülni azokról a feszültségekről és ellentétekről, amelyek mind Genfben, mind Lausanne-ban olyan változatossá tették ezeket az éveket. S talán kis szomorúság is eltölti az olvasót, amikor az 1558-as eseményekre tér ki a könyv: amikor Viret kálvinista módon akarja megszervezni az egyházfegyelmet, akkor a berniek ezt függetlenedési kísérletként értelmezik, értsd: lázadásként a magisztrátus ellen, s száműzik Viret-t. Lausanne hosszú ideig a hátratétel és degradálás sorsát kénytelen elviselni, a reformátorok jó része pedig átköltözik Genfbe.

Az utolsó nagy fejezet Wolfgang Musculus Loci communes-ének a magisztrátussal foglalkozó passzusait tárgyalja, s a könyvet mintegy teológiai kiértékeléssel zárja le. A szerző helyesen mondja, hogy igaz ugyan: Musculus tanult a lausanne-i esetből; nyilvánvaló, hogy hiányt akart pótolni értekezésével. Ugyanakkor azonban nem a lausanne-iak ellenében írta munkáját, hanem inkább a római-katolikus álláspont az ellenfél. Ugyanakkor pedig jó példája is annak, hogy hogyan képzelték el a reformátorok azt a szekularizáció előtti államrendet, amelyben a világi vezetés is Isten szolgája – és ilyen minőségében a keresztyének engedelmességgel tartoznak neki.

Jó érzéssel olvassa az ember Lányi Gábor könyvét: jó értesülni magyarul olyan kutatók munkásságáról, akik a világ élvonalába tartoznak (csak néhány nevet említsünk itt: C. Augustijn, I. Backus, R. Dellsperger, K. Guggisberg, H. Oberman, H. Selderhuis, vagy R. Stauffer) – s a velük folytatott párbeszéd nyilván egész magas szintre emeli a könyvet. Néhány sajtóhibát tegyünk szóvá a könyvben; ez érthető, amikor sok történeti szöveget idéz valaki, s megemlíthetjük, hogy ezek egyike sem értelemzavaró, viszont talán még egy korrektúra jót tett volna kiadás előtt! Ugyanakkor pedig a könyv óriási meghívás is valamennyiünk számára, hiszen Lányi Gábor jó sok kérdésben foglal konkrétan állást. Itt is csak néhány példát említsünk: talán lehetne tovább pontosítani a lausanne-i reformátor, Pierre Viret és Kálvin János kapcsolatát. A szívélyesség mellett azért jelentős különbségek is napvilágra kerülhetnek, amelyek miatt Kálvin meg se próbálta Bullingeren keresztül befolyásolni a berniek álláspontját. Hasonlóan elgondolkozhatunk Bucer Márton és Kálvin János kapcsolatáról is – a jelen sorok írója sokkal pozitívabban gondolkozik erről, mint ahogy Lányi Gábor könyvéből kiderül. Vagy ami a berni türelmetlenséget illeti: tényleg türelmetlenek, vagy aggódóak voltak? Magyarként Bernben is, Genfben is vendég vagyok – ebben a minőségben elfogulatlan, s úgy látom: egyáltalán nem véletlen, ha a svájci államszövetségnek ma nem Zürich, hanem Bern a fővárosa. Annyi bizonyos, hogy felelősségvállalásban és áldozatban Bern mindig is élen járt…

Utolsó sorainkat persze senki se kritikának értse, hanem inkább meghívásnak egy olyan párbeszédhez, amely ugyan komoly munkát igényel (nyelvi felkészültséget és teológiai éleslátást), mégis gyümölcsöző lehet. Jó lenne hosszú ideig ünnepelni a reformáció 500. évfordulóját!

Karasszon István