A népszámlálási adatokról szóló egyházi közbeszédet elsősorban a múltba tekintés keretezi, és azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy minek köszönhető az elmúlt két – 2001-es és 2011-es -adatgyűjtési hullámban tapasztalt jelentős visszaesés a magukat reformátusnak vallók számában. Jelen tanulmány ezt a megközelítést szeretné meghaladni, egyrészt azzal, hogy a múltba tekintés helyett a jövőtervezést célozza, másrészt azzal, hogy bemutat egy példát arra, hogy adatok, akár a nehéz értelmezhetőségük miatt sok kritikával illetett népszámlálási adatok, hogyan tudnak hozzájárulni stratégiai kérdések megválaszolásához. A tanulmány fő kérdésként azt vizsgálja, hogy a népesség térbeli szóródása, és az ebben tapasztalható változások milyen térszerkezeti változásokat vonnak, vonhatnak maguk után az egyházszervezetre nézve? A kérdés több szempontból is releváns. Egyrészt – egy szórványok[1] egyházszervezeti lefedése mellett érvelő megközelítéssel kezdve - a népszámlálási adatokra vonatkozó elemzések bemutatják, hogy a hagyományos református tömbök megszűnőben vannak, aminek az egyházi vallásosság csökkenése mellett a növekvő mobilitás az oka. Ebből következik, hogy olyan településeken is nagy arányban jelennek meg reformátusok, ahol hagyományosan nem volt református közösség, nincs református infrastruktúra, nincs jelen az egyházszervezet és ennek ellenére új szórványok jöttek létre. Másrészt – a városokra fókuszáló misszió fontosságát hangsúlyozó érvet kiemelve - a népszámlálási adatok mellett a hétköznapi tapasztalatok abba az irányba mutatnak, hogy egy-egy egyházközség az életciklusából vagy akár pusztán a méretéből kifolyólag már több energiát fordít a saját struktúrájának fenntartására, mint az egyháztagság növelésére, a misszióra. Ezért vannak, akik azzal érvelnek, hogy a missziós munkát emiatt, valamint egyszerűen a tömegbázis nagysága miatt a városokra kell összpontosítani[2]. Az alábbiakban a bevezetőben felvillantott két érvrendszer valóságtartalmát adatalapon körbejárva tárja fel a tanulmány, bemutatva, hogy a népszámlálási adatok alapján mire érdemes az egyháznak az erőforrásait fókuszálnia.

[[paginate]]

Az elemzés korlátai

Az adatalapú megközelítésnek egyrészt módszertani, másrészt teológiai korlátai vannak, amelyeket szükséges röviden ismertetni. A módszertani akadályok egyrészt a népszámlálás adatainak értelmezési korlátaira vonatkoznak. Általános bizonytalansággal lehet találkozni a magukat valamilyen felekezeti affiliációval jellemző emberek valós gyülekezeti kötődését illetően. Az azonban nyilvánvaló, hogy a magukat reformátusnak vallók száma és rendszeres istentiszteleti résztvevők, gyülekezeti tagsággal rendelkezők között több százezer fős különbség van. A tanulmány kizárólag népszámlálási adatokra épít, így kénytelen ezt a bizonytalansági tényezőt elfogadni, és az eredmények értelmezésénél is figyelembe venni e korlátokat. A módszertani korlátok másik része a református közösségek adatalapú megragadhatóságának nehézségére vonatkozik. Református közösség sokféleképpen élhet, épülhet. Jelen tanulmány ezek közül csak azokat tudja számszerűen figyelembe venni, amelyek társult vagy önálló tagként egyházközséget alkotnak, és mint ilyenek a Magyarországi Református Egyház hivatalos oldalán megtalálható. Ez az elemzési korlát természetesen a következtetéseknél is figyelembe veendő, hiszen a református egyházszervezet  nem csak egyházközségi formában képes embereket elérni.

A teológiai korlátokra térve kiemelendő, hogy az egyház szolgálatának kvantitatív adatokon alapuló vizsgálata buktatókkal teli kísérlet, hiszen – szólhatnak az ellenérvek – az Isten általi megszólítás csodálatos titkát akarja valamilyen úton módon tervezni, számszerűsíteni. Ezért fontos aláhúzni, hogy a tanulmánynak ilyen célja nincs. A megközelítés arra a valóságra épül, hogy a Magyarországi Református Egyház egy tudományos eszközökkel vizsgálható evilági létező, és mint ilyen a saját erőforrásai felől folyamatosan döntést hozni kénytelen szervezet. Jelen tanulmány az erőforrások felhasználásakor figyelembe vehető tényezők közül egyet, bizonyára nem a legfontosabbat, helyezi az érvelése középpontjába.

[[paginate]]

Népességmozgás hatása a szórványhelyzetben élők számára 

A népességmozgás nagyságát és a reformátusok térségi elhelyezkedését ismerve az a közkeletű vélekedés erősödött meg, hogy az évszázadok alatt kialakult református szervezetiséghez igazodó infrastruktúrától elvándorolnak a református felekezethez tartozó emberek. Egyszerűen megfogalmazva a református egyházközséggel rendelkező településekről olyan településre költöznek, ahol nincs református egyházközség.

Ha a református népességet a mai Magyarország térképére vetítjük, akkor még élesen kirajzolódik, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar vármegyében, Borsod-Abaúj-Zemplén és Békés vármegye egyes tájain, valamint a Kiskunságban, az Ormánságban és az Őrségben tömböt alkotnak a reformátusok. Ezek többnyire olyan vidékek, ahol a vándorlási egyenleg negatív, vagyis a népességszám nem csak a természetes fogyás, hanem az elvándorlás nagysága miatt is csökken. Az elköltözések jellemzően a térségi központra, Budapest jó közlekedési kapcsolatokkal ellátott – autópálya-menti – agglomerációjára vagy a Dunántúl északi, északnyugati részére irányulnak. A három leggyakoribb mozgásirány közül az első tehát a térségi központot célzó vándorlás esetében nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy a református egyház szervezete által lefedett településre költözik az elvándorlást választó. Az agglomeráció esetében ez már kétséges, míg a Dunántúlra költözéskor nagy annak a valószínűsége, hogy a céltelepülésen szórványhelyzetbe kerül a költözés mellet döntő személy. Ennek következtében feltételezhetjük, hogy emelkedik azon reformátusok aránya, akik olyan településen laknak, ahol nincs református egyházközség és csökken azok aránya, akik lakhelyén van formális református közösség.

Az 1. táblázat azt mutatja be, hogy a három népszámlálási hullám idején mennyi volt az anyaegyházközséggel le nem fedett településen lakó reformátusok népességaránya egyházmegyénként. A fentiekben leírt társadalmi folyamatból levezethető hipotézis szerint azt kellene tapasztalnunk, hogy a Dunántúli és a Dunamelléki Egyházkerület egyházmegyéinek esetében drasztikusan nő, míg Tiszáninnen és Tiszántúl esetében enyhén csökken az anyaegyházközség nélküli településeken lakók aránya. Az adatokat nézve kijelenthető, hogy Dunamellék esetében drasztikus elmozdulásról nem számolhatunk be. Ugyan az agglomerációs települések nagy részét lefedő egyházmegyékben látható egy enyhe növekedés népszámlálásról-népszámlálásra, hiszen az Északpesti-, Délpesti-, Vértesaljai- és Bács-Kiskunsági Egyházmegyékben tendenciaszerűen növekszik a szórványhelyzetben élők aránya, de a legnagyobb elmozdulás itt sem haladja meg a 2%-ot. A Dunántúli Egyházkerület esetében már más a helyzet: az Őrségi- és Pápai Egyházmegyékben kiugró, 20 év alatt 8%-ot meghaladó az elmozdulás, míg a Veszprémi Egyházmegyében a Budapest környéki egyházmegyékhez hasonló. Érdekes, hogy a korábban tett feltételezésekkel ellentétben a Tiszáninneni Egyházkerület minden megyéjében nőtt a szórványhelyzetben lévők száma, valamint a Tiszántúli Egyházkerület egyházmegyéi esetében sem a szórványhelyzet csökkenése az uralkodó trend, hanem inkább a változatlanság a meghatározó.

[[paginate]]

Ezek az adatok kétségtelenül alátámasztják, hogy egyes egyházmegyékben kisebb mértékben, két Dunántúli Egyházkerülethez tartozó egyházmegyében pedig nagyobb mértékben csökken a református népesség egyházszervezet általi lefedettsége és növekszik a szórványhelyzetben élők száma. Az arányok azonban a lefedettség hiányának csak az egyik aspektusát mutatják meg, és nem tekinthetők jó mutatószámnak a szórványhelyzetben lévők országos súlyának megítéléséhez. A tanulmány ezért bevezet egy másik mutatószámot, amely a továbbiakban az érvelés alapját képzi. A lefedettséget másképp egy olyan arányszámmal lehet megragadni, amely kifejezi, hogy egy egyházközségre hány magát reformátusnak valló ember jut. Ahogy a megyék többségénél is láttuk, úgy értelemszerűen itt is igaz, hogy az országosan csökkenő református lélekszámmal párhuzamosan csökken az egy egyházközségre jutó reformátusok száma is.

[[paginate]]

A 2. táblázatban olvasható adatokból az látszik, hogy a főváros és vonzáskörzetébe eső, városias területeken a legmagasabb az egy egyházközségre jutó reformátusok aránya, amelyhez csak a Debreceni- és az azt körülölelő Hajdúvidéki Egyházmegye arányai mérhetők. Ezek nagyságának megítéléshez fontos referencia érték, hogy a vizsgált mutatószám országos átlag értéke 740 fő/egyházközség. Látható, hogy a Dunántúli Egyházkerület egyházmegyéi esetében a területi kiterjedésükhöz mérten alacsony számú egyházközség sem eredményez magas, egy egyházközségre jutó református arányszámot. Sőt a kis területi kiterjedéssel, ugyanakkor magas egyházközség számmal jellemezhető Tiszáninneni Egyházkerülethez hasonlóan az országos átlagtól olykor jelentősen elmaradó adatokat látunk az egyházmegyék esetében.

Ha a belsővándorlásra épülő hipotézist nézzük, akkor az adatok azt mutatják, hogy tendenciájában lassabb az egy egyházközségre jutó reformátusok számában tapasztalható csökkenés az Északpesti-, Délpesti-, Vértesaljai-, Pápai-, Őrségi- Egyházmegyékben, hiszen az odavándorlás valamelyest visszapótolja az elvallástalanodás hatását, de a népességmozgás mértéke nem olyan jelentős, hogy az tíz éves távlatban felborítaná az évszázados viszonyokat.

[[paginate]]

Egy egyházközségre jutó reformátusok számának települési szintű elemzése

Látva, hogy belső vándorlásból fakadó új szórványok kialakulására vonatkozó hipotézis két egyházmegyétől eltekintve nem szolgáltat lefegyverző bizonyítékokat, érdemes továbblépni a városi missziót vizsgáló elemzésekre. Ezek további meglepő információkat tartogatnak a szórványhelyzetben lévő településekre nézve is.

A 3. táblázat bemutatja, hogy melyek azok a magyarországi települések, amelyeken magas a magukat reformátusnak vallók száma, de a településen nincs se anyaegyházközség, se missziói egyházközség, se leányegyházköség, se társegyházközség[3]. Ez nem jelenti azt, hogy jelenleg a településen semmilyen református egyházhoz kapcsolódó gyülekezeti szolgálat sem folyik. A táblázat adatait két szempontból érdemes vizsgálni. Egyrészt lokáció szempontjából: ha a népességvándorlás eredményez új szórványok kialakulását, akkor ezen a listán a cikk korábbi részében migrációs célpontként azonosított térségekhez tartozó településeket kellene látnunk. Másrészt pedig a református közösség méretének szempontjából: ha a településen lakó reformátusok száma legalább megközelíti az egy egyházközségre jutó reformátusok országos átlagának értékét akkor racionális döntésnek tűnik az egyházközség alapításáért erőfeszítéseket tenni.

^{3. táblázat: A legnagyobb református népességszámú, szórványhelyzetben lévő települések[4}

[[paginate]]

Vándorlási egyenleg és lokáció szempontjából átnézve a listát Tárnok, Csemő, Telki, Nyársapát és Herceghalom jellemezhető növekvő lakosságszámmal, de ezek közül is csak Tárnok, Telki és Herceghalom tartozik a budapesti agglomerációhoz. Ha a településen lakó reformátusok szempontját nézzük, akkor pedig egyértelműnek tűnik, hogy az egyházszervezet eddigi lefedettségéhez viszonyítva jelentősnek mondható szórványok nem jöttek létre. Ebbe a kategóriába a népszámlálási adatok alapján egyedül Tárnok települése esik. Tárnok után következő kilenc legnagyobb szórvány reformátusainak lélekszáma messze elmarad a jelenlegi egyházi struktúrában átlagosnak mondható egy egyházközségre jutó református létszámtól.^[5]

A felsorolt, szórványhelyzetben lévő településeken élő reformátusok létszámához, valamint a 2. táblázatban olvasható egy egyházközségre jutó reformátusok számához viszonyítva érdemes megvizsgálni, hogy mely települések azok, ahol a legmagasabb az egy egyházközségre jutó reformátusok száma. Továbbra is tekintsük igazodási pontnak, hogy a Magyarországi Református Egyházban jelenleg 730 magát reformátusnak valló emberre jut egy egyházközség. Ehhez az értékhez mérve látható a 4. táblázatból, hogy kilencvenegy (!) olyan település van Magyarországon, ahol egy adott településen a meglévők mellett alapított további egyházközség jobban javítana az egy főre jutó egyházközségi arányon, mint a legnagyobb szórványhelyzetű településen alapított egyházközség. Ezt értelmezhetjük úgyis, hogy a városokban sokkal jelentősebb lehet az igény az új közösségek megalakítására. Természetesen ezt is érdemes az elemzés korlátainak fényében nézni. A megközelítés nem tudja számításba venni, hogy a meglévő gyülekezetek mennyire túlterheltek, mennyire képesek megszólítani, a közösségükbe befogadni az átlagosnál nagyobb létszámban jelenlévő református embereket. Ezeknél a szempontoknál, részletesebb elemzés hiányában, ki-ki a saját tapasztalataira tud hagyatkozni.

[[paginate]]

Az egy egyházközségre jutó reformátusok országos átlagának kétszeresét meghaladó települések nagy száma mutatja, hogy ezek nem térségi jellemzők, hanem az egész ország területén szóródnak. Talán azt érdemes kiemelni, hogy a Nyugat-Magyarországot célzó belsővándorlás hatása itt sem tűnik óriási jelentőségűnek az egyház szervezeti lefedettségére nézve, hiszen a lista első harmadában inkább az ország középső és keleti részére eső települések láthatók. 

[[paginate]]

Összefoglalás

A tanulmány kísérletet tett arra, hogy a népszámlálás eredményeinek felhasználásával adatalapú igazolását adja, hogy két versengő egyházstratégiai megközelítés közül melyik alkalmazása tűnik inkább indokoltnak. Az elemzés kiemeli, hogy a cenzus értelmezési korlátokkal terhelt adatai csak és kizárólag egy kvantitatív szempontot képesek megragadni, amely mellet sok más aspektus is fontos vagy talán fontosabb lehet.

A mennyiségi megközelítésben gyökerező elemzés eredményei azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy az új szórványok kialakulásának sebessége lassú, és ennek megfelelően népességét tekintve jelentős méretű szórványhelyzetű református közösségek nem jöttek létre. A szórványközösségekhez viszonyítva azonban szembetűnő, hogy közel 100 olyan település található Magyarországon, ahol az egy egyházközségre jutó reformátusok száma rendkívül magas, többszöröse a legnagyobb szórványhelyzetben lévő település református népességének. Magától értetődő, hogy a szórványlét és az, hogy egy egyébként egyházközséggel rendelkező településen relatíve magas a reformátusok száma, leegyszerűsítő összevetést eredményez. Ezzel együtt azért az is kijelenthető, hogy a városi környezet nagyobb teret enged a magukat vallási kötődéssel nem rendelkezőnek való vagy esetleg nem válaszoló népesség megszólítására. Így összefoglalásképpen elmondható, hogy míg a szórványok problémája a tanulmány előfeltevéseitől jelentősen elmaradnak, addig – pusztán a népszámlálási adatokra támaszkodva – a városok jelentős részében a református tömegbázis indokolhatja új egyházközségek alapítását. Ezzel is elősegítve az egyház küldetésének betöltését: az elkötelezett vallásfelekezeti affiliációval nem rendelkezők megszólítását.

[[paginate]]

[[paginate]]

[[paginate]]

Duráczky Bálint – Molnár Tibor